Karácsonyi fények '11

Megint itt a Karácsony, tombol a fényfesztivál. Idén nem volt időnk, energiánk, kedvünk olyan nagyívű riszörcsöt lefolytatni mint tavaly, de azért a hagyomány az hagyomány, tegnap este elsétáltunk a Két Toronyhoz, hogy mi újság. Örömmel jelenthetem, megérkeztek a szponzorok. Lehet, hogy eddig is itt voltak már, csak nem volt annyira feltűnő, de idén az Emirates légitársaság a Midtown-nál gondoskodott róla, hogy ne kerülje el a figyelmünket, hogy erre bizony ŐK adták a pénzt.

Kár volt... a tavalyi finom ívű elektromos zene átadta a helyét a csilingelő karácsonyi szimfónikus filmzenének, a visszafogott kékes színvilág a csiricsáré színpompának. Valamiféle teremtéstörténetet (?) akarhattak csinálni, jön a meteor, becsapódik, először tűz, aztán minden zöld, meg ilyenek. A végén pedig jön, na ki? hát persze, hogy a Mikulás, utána meg az Emirates logó. Az egész valahogy olyan bombasztikus izé, nekem nem nagyon jött be.

A Citizen a Roppongi Hills-en szebbet alkotott, ám ennek a helyszínnek megvan az az előnye, hogy ott a tó, és abban, ha van egy kis szél, márpedig volt, finoman remegnek-hullámoznak a bokrokra helyezett, már korábbról megszokott apró LED-ek és az erre az alkalomra épített "S" alakú fénylő médiafal fényei. A zene itt sem volt valami nagy szám, de azért összességében kellemes volt. Na de hát döntsétek el ti magatok...

Kanzesui 観世水

The grid of streets between Akasaka and Akasaka-Mitsuke subway stations is a “serious” entertainment district, devoid of the erotic excesses of Shinjuku, the teenage loudness of Shibuya and the bumptiousness of Ikebukoro, preferred by businessmen in dark suits dining here after work. There are eateries here for all tastes and budgets and one needs a knowledgeable guide to navigate the hundreds of bars, pubs, bistros, and restaurants. 

Luckily, some business partners provided the necessary guidance and directed us to Kanzesui. Kanzesui is a soba (buckwheat noodles) restaurant, serving decent lunch sets and excellent dinners. However, its main claim to fame is the expertly selected nihonshu* list. There is a palpable passion here for the stuff, as we saw from the enthusiastic response when we mentioned some of the brands consumed at a former business dinner. On previous visits, the two of us ordered from the menu one at a time, slowly discussing the available options with the very knowledgable owner of the place.

This time, however, we had some friends with us, so we decided to go for one of the convenient sets. We settled on the Akaraku course, which promised us 12 dishes for 5400 yen. With the order out of the way, we settled down with a flask of Shizuku from the Kokuryuu brewery in Fukui prefecture. The first dish, a salty, crunchy agesoba (fried noodles) arrived just in time to complement the sake and was soon followed by a small square of sobadofu (tofu with buckwheat flavour) and small spoonfuls of sobamiso. 

The first part of the dinner over, we switched to a flask of the famed Juyondai, a junmai daiginjo* called Ryugetsu. (Juyondai comes in small batches, under different labels, from the Takagi sake brewery in Yamagata prefecture.) This went well with the seafood - first some creamy, slightly bitter ankimo (monkfish liver), followed by a sashimi plate with buri (yellowtail), saba (mackerel) and hirame (halibut) and finally some kind of sea-snail, whose name I did not catch. To be honest, I am not a big fan of snails, but luckily the chef provided a wonderful chawanmushi (salty egg custard) for the more squeamish customers. 

A morsel of grilled, plump chicken and a few slices of tamagoyaki rounded up the meal. At this point, we were all quite full, so we took a break before tackling the soba itself. Our last sake was called Senshin, from the Asahi Shuzo brewery in Niigata. Though significantly cheaper than the Juyondai, it was extremely elegant and sophisticated. 

The meal ended with two kinds of soba noodles, served in old lacquer boxes and an improvised soup made with the leftover dipping sauce and sobayu (the cooking water of the noodles). Desert looked like an ordinary purin custard, but it was somehow infused with the flavour of buckwheat as well. It was getting late, so having received our 4th cup of green tea, we finally took the hint and left. Happy.

Food: 8/10 (excellent) 

Ambiance: 6/10 (nice place)
 

Price-performance: 8/10 (excellent value)   

Address: Takeshita Bld. B1F, 3-12-22, Akasaka, Minato-ku, Tokyo

Tel: +81 (3) 3589-4556

Web: www.kanzesui.com

--------------------------------------------  

* "nihonshu" is what referred as "sake" around the world. In Japan, sake means all kinds of alcoholic drink, while the rice wine is referred as "Japanese alcohol" (nihonshu). 

**  junmai means that it is pure rice wine, without any added alcohol. In ginjo sake the rice has had the outer 40% of the grains polished away, resulting in a delicate, fragrant, complex taste. In a daiginjo, more than half of the grains was polished away. Juyondai actually means "14th" indicating that it comes from the barrel no. 14. Truly excellent stuff, unfortunately a bit pricy...

Ochakai

Van Tokyóban néhány eldugott, régi ház, ennyi maradt meg a 1923-as földrengés, a második világháború, de főképp a 60-as évek pusztításából, ezeket néha meglátogatjuk és próbálunk úgy csinálni, mintha ilyesmi még létezne. Az egyik ilyen épület a daikanyamai Asakura ház, egy gazdag kereskedő 1919-ben épült gyönyörű, kétemeletes, japán stílusú otthona. Ebben az időben, aki tehette, többnyire nyugati stílusú házat épített, de valamiért ez az úr megelégedett egy apró yóma* szobával, így az épület legnagyobb része hibátlanul japán maradt, ráadásul a gondosan kiválogatott, kiváló minőségű hinoki-cédrus oszlopok és gerendák, művészi faragású ranmák** és festett fusuma tolóajtók tökéletes állapotban vészelték át az elmúlt majd’ száz évet.

Vasárnapra ochakai volt meghirdetve az Asakura házban, ez amolyan “nyitott nap”; az egyébként meglehetősen arisztokratikus, zárt teaceremónia-körök ilyenkor megnyílnak a földi halandók előtt is, és mivel az időjárás a késő ősszel elvárhatóan szikrázóan éles és meleg volt, ideális alkalomnak tűnt egy kis hagyományos-japánozásra. Ám hiába érkeztünk nem sokkal nyitás után, a ház ekkora már dugig volt virgonc, teaőrült öregasszonyokkal, minden részletre rigorózusan rávakuzó amatőrfotósokkal és egzotikus országokból delegált, unatkozó diplomatákkal. Így hát sorba álltunk egy ideig, míg végül betereltek a teaszobába, ami egy verőfényes, vöröslő momiji levelektől körülvett, nyolctatamis helység volt az épület délkeleti sarkában. Szép sorjában, szorosan letérdepeltettek minket és csakhamar a seizában*** való üléstől sajgó térddel vártuk, hogy történjen valami. Nem lehetne elhúzni az ajtókat? Hiszen olyan meleg van kint... kérdezte Judit, de nem lehetett, és különben is már kezdődött a teaceremónia, figyelni kellett. Együk meg az édességet, mert különben nem adhatnak teát, szóltak ránk, így elrágcsáltuk a süteményt, nagyon finom, hívta fel a figyelmünket a felvigyázó. Az ochakai egyben egyfajta vizsga-féle is lehetett; az aznapra kinevezett teamester, a sensei hátulról a tarkójába fúródó tekintetétől kissé reszketeg kézzel kevert ki egy teát a fővendégnek, nekünk pedig a hátsó konyhából kihozva sorban felszolgáltak, kicsit, ahogy otthon a templomban az ostyát osztják, egy-egy csésze teát. A habos, smaragdszín ocha epekeserű, mindazonáltal szerethető, íze ekkor végre eszembe juttatta, hogy egy teaceremónia azért másmilyen is tudhat lenni.

Utána hallgattuk egy ideig, amint egy másik szobában két élemedett korú kimonós hölgy erőteljesen penget egy-egy kotót, de amikor közös éneklésre kérte fel a jelenlevőket, amit persze azok engedelmesen és kissé hamisan meg is tettek, mi inkább felszöktünk az emeletre, ami ekkorra már üres volt. Leültünk a tatami szélére és végre kinyitottuk az ablakot; néztük ahogy a kárminvörös levelek simogatják a cseréptetőt és hallgattuk, ahogy az ablak éles árnyéka lassan karistolja a padlódeszkák százéves erezetét. Majdnem olyan volt, mint otthon, a Régi Házban.

Azán jött az egyik felvigyázó, és becsukta ablakot. Nem szabad kinyitni magyarázta és rosszallóan csóválta a fejét, ezek a gaijinok sohasem fogják megtanulni tisztelni Japán hagyományait.

-------------------------------------------

* nyugati stílusú szoba
** a tatami szobák között levő, fából készült, áttört térelválasztó betét, általában a fusuma felett van
*** térdelő-ülés, ahogy a teaceremónián illik, meglehetősen fárasztó.

Őszi kertek – 2

És most, kedves közönség, megérkezett a várva várt, a páratlan, a nagyszerű - itt dobpergés, fanfárok következnek - KÓYÓ*. Az őszi falevelek szezonja októberben kezdődik, ilyenkor az időjárás bizonytalansága és a turistaipar erőfeszítése által gerjesztett össznemzeti hisztéria egyre fokozódik, ennél már csak a cseresznyevirágzás az izgalmasabb, találgatjuk, vajon meleg, vagy hűvös ősz lesz az idén, remegve figyeljük az időjárásjelentést, amint a kóyó-front lassan húzódik lefelé a térképen, IGEN, már elérte Kyótot! - és aggódunk, hogy mi lesz, ha hirtelen beáll a fagy, vagy ha még a színváltás előtt elszáradnak és összepöndörödnek a levelek, vagy neadj'Isten egy szeles-esős idő egyszerűen leveri őket.

A kóyó-időszak főszereplője a momiji (Acer palmatum, japán juhar), amit már az is jelez, hogy a két szó egyazon írásjel különböző olvasata. Ugye, emlékszünk még a cseresznyevirágra, amit tavasszal egyszerűen hana (virág) névvel illettünk. Juharfa minden magára valamit adó kertben van, lehetőleg úgy elhelyezve, hogy a lemenő nap fénye átvilágítson a leveleken.

A falevelek őszi színváltásában ismét találkozik a szépség és az elmúlás keltette melankólia filozófikus gondolatköre. A hőmérséklet sajnos már nem alkalmas a piknikre, igy a kóyó idején inkább csak öregesen sétálunk a fák alatt, vagy higgadt méltósággal ülünk a verandán és csodáljuk a napfényben izzó, bíbor, karmazsinvörös, cinóber piros, narancs- és citromsárga színű leveleket.

A japán juhar azért olyan gyönyörű ősszel, mert a levelek nem sárgulnak-barnulnak, hanem egységesen váltanak színt. Még egy ilyen fa van, az aranysárga, legyező-levelű ichó (Ginkgo biloba, páfrányfenyő), de ez csak a nagyobb kertekben látható - vajon a termés kellemetlen szaga miatt? Én egyébként a cseresznyefát is nagyon szeretem az ablakunk alatt, ami tarka, zöld-sárga-barna-vörös színeivel igazi őszi hangulatot áraszt.

A kóyót persze nem csak a kertekben lehet élvezni, érdemes kimozdulni a városból és a hegyoldalakon keresni, lehetőleg egy szabadtéri onsenben elnyúlva. A napfény ellenére is hűvös időben jól esik a forró víz - hiába, már közeleg a tél, ismét nyílik a tsubaki (kamélia), folytatódik az örök körforgás.

----------------------------------------------

*Kóyó = karmazsinvörös levelek 紅葉
Még több kóyó képet itt lehet nézegetni.

A megtalált gótika

Ismeretes, hogy Japánban az ismert történelmi körülmények következtében sajnálatosan elmaradt a gótika, a reneszánsz, majd pedig a klasszicizmus is. Az elmúlt évtizedek szédítő ipari fejlődése végre lehetővé tette e fájó hiátus pótlását. Természetesen itt már nem a gagyi eredeti beszélünk; korrekt, a mai kor követelményeinek megfelelő kivitelezésű épületkről van szó, vízszigeteléssel, légkondicionálással, lifttel, minőségi épület-gépészettel, ésatöbbi. A nagyközönség pedig tapsol, mert behoztuk a lemaradást. A szakma persze fintorog, mint rendesen, de hát ezeknek a finnyás építészeknek semmi sem jó, még talán a mi Nemzeti Színházunk sem tetszene nekik. 

Egyébként kíváncsian várom a kínaiak válaszát a kihívásra; nehogymá' gyengébbek legyenek gótikában a japánoknál..! 

Ez egy gótikus házasságkötő-terem, nem messze Omotesandó állomástól

Reneszánsz chateaux, izé... étterem Ebisuban

Ez valami szekta épülete, korrektül klasszicista bejárattal

Ismét csak klasszicizmus, és egy újabb házasságkötő terem

És egy kis Art Deco, hogy a XX-ik század is kapjon egyet a pofájába

Great jobs: az ajtónálló

Már maga a feladatkör is rejtélyes, hiszen valaha az lehetett a munka lényege, hogy kinyissa az ajtót a közeledő hölgyeknek-uraknak, hogy azoknak ne kelljen ezzel is fáradozniuk. De ma már az ajtók többnyire automatikusan nyílnak, így az ajtónálló feladata annyira szorítkozik, hogy közeledtemre kezével beindítja a szenzort, így néhány másodperccel hamarabb nyílik ki az ajtó, ez nyilván rendkívül uras, majd köszön és meghajol. 

A házban, ahol lakunk, van recepció meg portás is, és bátran állíthatom, hogy nálunk dolgozik az ajtónállók Paganinije, Vigyori, aki a fenti összetett feladatsort egy valódi virtuóz magabiztosságával hajtja végre. Amikor megpillant, mintha egy láthatatlan kéz markolná meg és rántaná össze az arcát; Vigyori a szemeit szorosan összeszorítva szélesen elvigyorodik, innen a neve, majd mélyen, derékszögig meghajol, szabályosan pucsít és kappanhangon suttogja-üvölti az arcomba: okaerinasaimase! vagy éppen itterasshaimase! attól függően, hogy éppen jövök-e vagy megyek. 

Először köpni-nyelni nem tudtam, most ez komoly? vagy gúnyolódik? de aztán láttam, hogy másokkal is ezt csinálja. A reakciók eltérőek; van, aki nyájasan visszaköszön, mások ignorálják. Én a menekülést választottam, ami nem egyszerű dolog, tekintve, hogy Vigyori maximálisan kontroll alatt tartja a recepció előtti teret, amit pedig lehetetlenség elkerülni, ha ki akarok jutni az épületből. A trükk az, hogy néha van más dolga is,  taxit fog, segít csomagot vinni, ami elvonja a figyelmét, és észrevétlenül ki lehet slisszolni. Ilyenkor egy pont ide. De az esetek többségében sajnos észreveszi, hogy el akarom kerülni, és siet, rohan, hogy időben odaérjen, majd pedig kíméletlenül levigyorog. Még olyankor sem menekülök meg, amikor mind a két keze foglalt, mert ha például egy kocsit tol csomaggal és meglát, akkor megáll, pucsít-vigyorog-rikolt, és máris jár a pont neki. Talán mondanom sem kell; vesztésre állok. 

Egyszer meglestem, amint egy fiatal, kezdő ajtónálló-tanoncot tréningel: mélyebbre! hangosabban! és azt is észrevettem, hogy a különleges falsettó hangfekvését csak nekünk, az okyakusanoknak tartogatja, és a kollegáival teljesen normális hangon társalog. Vagyis egyértelmű, hogy Vigyori tényleg azt hiszi, hogy ettől nekem jó. 

Az utóbbi hetekben nem láttam Vigyorit. Biztosan elment fiatalokat oktatni, és pár hónap-év múlva sok-sok Vigyori fogja a japán udvariasság nyugati manírokkal vegyített, gyilkos keverékét sugározni. Pusztítóbb lesz ez, mint Fukushima.

A mindenség egy szál virágban

Az ikebana a virágrendezés művészete - NEM virágkötészet; a menyasszonyi csokrot és a temetési koszorút mások készítik. Létezik egy kevésbé ismert szó is rá: kadó, a virágok útja. A dó - kanjival írva 道 - végződés sokatmondó, mert összekapcsolja a hagyományos japán művészeteket, hiszen a sadó (teaceremónia), shodó (kaligráfia), bushidó (harcművészet), vagy akár a júdó (cselgáncs) mind egy-egy lehetséges út a szellemi elmélyülés, a belső harmónia és végcélként a megvilágosodás felé. 

Az ikebana története visszavezethető a buddhizmus bevezetéséig; a gondosan kidolgozott virágkompozíciók az oltárokat díszítették. A XIV. században, a tokonoma (alkóv) megjelenésével, a virágok állandó otthonra leltek a lakótérben is, majd hamarosan kialakultak az első stílusirányzatok, “iskolák”.

Az ikebana célja, a japán kertekhez hasonlóan, a természet belső szépségének átélése és az ennek érdekében bevetett szellemi, illetve fizikai eszközök is azonosak - szezonalitás, üresség, aszimetria és háromszögekre épülő kompozíció. 

A gyorsan hervadó virágok tökéletesen megtestesítik az ichigoichie (szó szerint egy életben egyszer) gondolatát, az egyedi, megismételhetetlen, enyészettől megérintett szépség élvezetét.

A nyugati művészetek és növények hatására a XX. században kialakult a “szabad stílusú” ikebana, amit a képeken látható Sógetsu iskola is képvisel. Ezt a stílust tanulom én is közel egy évtizede. A Sógetsu-iskola minden évben november elején tartja éves seregszemléjét, ez kihagyhatatlan, de kezdők számára nem a legjobb módja az ikebana megismerésének. A kiállítóteret betöltő, több száz kompozíció harsány színekkel, szokatlan formákkal és anyaghasználattal igyekszik egymást túlharsogni. Metafizikai gondolatok helyett egyre az járt a fejemben, vajon mennyi pénzt költöttek el a gyönyörű, ritka növényekre, amiket először metszőollóval, harapófogóval és egyéb kínzóeszközökkel látványosan formára idomítanak, majd a háromnapos kiállítást követően a szemétre hajítanak. 

Ilyenkor csendben kicsit egyetértek Arthur Koestlerrel, aki 1960-ban megjelent “A lótusz és robot” című könyvében így írt az ikebanáról: “Ha Japánban élnék, megalakítanám a Virágok és Fák Elleni Gonoszságot Megelőző Császári Társaságot”. 

De ez az érzés szerencsére nem sokáig tart és amikor legközelebb ismét rácsodálkozom egy-egy önmagában álló kompozíció időtlen szépségére, egy pillanatra megérzem a mindenséget. 

------------------------------------------ 

További képeket itt lehet még nézegetni a novemberi Sógetsu kiállításról.