A hazaérkezésnek három stációja volt; az első a formális, amiről már írtam, amikor is túlesve az útlevél- és vámvizsgálaton, nagy lendülettel nekitolom a csomagokkal megrakott kocsit a tejüveg tolóajtónak, mire az engedelmesen feltárja előttem a zsivajgó várótermet. Igen, ez már Japán, de még nem a haza- csak megérkezés.
A második megérkezés a vonaton történik, annak idején, a Régi Házhoz mindig vonattal mentem haza, amikor is, rendszerint egy friss Yomiuri Shinbunnal és egy flakon zöld teával felszerelkezve, kifújom magam a Narita Express ülésén, kinyitom a teát és beleolvasok az újságba, vagy csak bámulok egy kicsit az ablakon kifelé; nézem, ahogy a rizsföldek és bambuszligetek először kékcserepes házakra, majd emeletes apartmenekre cserélődnek le. A vonaton úgy érezni, most már minden rendben van, de tudom, hogy ez csak ideiglenes nyugalom, hiszen a cipekedés hazáig még hátra van.
A csomagokkal felevickélek Gokokuji állomás lépcsőjén, ki, a szabadba, végig a főutcán a templom díszes kapuja és a császári kert örökké zárt bejárata előtt, aztán be balra, a szűk kis sikátorba, el a chikan-tábla mellett, majd fel a lépcsőn a Rókaszentélyhez és tovább, egészen a Macskás Házig, a két gyönyörű, kékszemű dög most is mozdulatlanul hever a kosárban, itt balra bekanyarodva már meg is pillantom a kapunkat a zsákvászonból készített norennel. Kikotrom a zsebemből a vacak kis kulcsot, és óvatosan, nehogy beletörjem, megforgatom az ódivatú zárban. Megcsap a hűvös, csipetnyi dohszaggal kevert fa- és tatami-illat, leveszem a cipőmet, meg kellene kenni már az előszobaajtó kerekeit, és belépek.
Minden változatlan, ez jó.
Egyedül vagyok, Judit dolgozik, lezuhanyzom, a gázboiler haragosan szörcsög és a víz csak lassan melegszik, majd főzök egy teát és hasra fekszem a tatamin, fejemet kidugva az engawáig, hogy érje a bágyadt őszi napsütés. Tenyeremmel lassan végigsimítom az öreg tatami sima, ritmusos felszinét. Talán el is szenderedek egy kicsit.
Otthon, Tokyóban.
No végre...
VálaszTörlésCsak az a kérdés, most otthon, vagy itthon.