Ochakai

Van Tokyóban néhány eldugott, régi ház, ennyi maradt meg a 1923-as földrengés, a második világháború, de főképp a 60-as évek pusztításából, ezeket néha meglátogatjuk és próbálunk úgy csinálni, mintha ilyesmi még létezne. Az egyik ilyen épület a daikanyamai Asakura ház, egy gazdag kereskedő 1919-ben épült gyönyörű, kétemeletes, japán stílusú otthona. Ebben az időben, aki tehette, többnyire nyugati stílusú házat épített, de valamiért ez az úr megelégedett egy apró yóma* szobával, így az épület legnagyobb része hibátlanul japán maradt, ráadásul a gondosan kiválogatott, kiváló minőségű hinoki-cédrus oszlopok és gerendák, művészi faragású ranmák** és festett fusuma tolóajtók tökéletes állapotban vészelték át az elmúlt majd’ száz évet.

Vasárnapra ochakai volt meghirdetve az Asakura házban, ez amolyan “nyitott nap”; az egyébként meglehetősen arisztokratikus, zárt teaceremónia-körök ilyenkor megnyílnak a földi halandók előtt is, és mivel az időjárás a késő ősszel elvárhatóan szikrázóan éles és meleg volt, ideális alkalomnak tűnt egy kis hagyományos-japánozásra. Ám hiába érkeztünk nem sokkal nyitás után, a ház ekkora már dugig volt virgonc, teaőrült öregasszonyokkal, minden részletre rigorózusan rávakuzó amatőrfotósokkal és egzotikus országokból delegált, unatkozó diplomatákkal. Így hát sorba álltunk egy ideig, míg végül betereltek a teaszobába, ami egy verőfényes, vöröslő momiji levelektől körülvett, nyolctatamis helység volt az épület délkeleti sarkában. Szép sorjában, szorosan letérdepeltettek minket és csakhamar a seizában*** való üléstől sajgó térddel vártuk, hogy történjen valami. Nem lehetne elhúzni az ajtókat? Hiszen olyan meleg van kint... kérdezte Judit, de nem lehetett, és különben is már kezdődött a teaceremónia, figyelni kellett. Együk meg az édességet, mert különben nem adhatnak teát, szóltak ránk, így elrágcsáltuk a süteményt, nagyon finom, hívta fel a figyelmünket a felvigyázó. Az ochakai egyben egyfajta vizsga-féle is lehetett; az aznapra kinevezett teamester, a sensei hátulról a tarkójába fúródó tekintetétől kissé reszketeg kézzel kevert ki egy teát a fővendégnek, nekünk pedig a hátsó konyhából kihozva sorban felszolgáltak, kicsit, ahogy otthon a templomban az ostyát osztják, egy-egy csésze teát. A habos, smaragdszín ocha epekeserű, mindazonáltal szerethető, íze ekkor végre eszembe juttatta, hogy egy teaceremónia azért másmilyen is tudhat lenni.

Utána hallgattuk egy ideig, amint egy másik szobában két élemedett korú kimonós hölgy erőteljesen penget egy-egy kotót, de amikor közös éneklésre kérte fel a jelenlevőket, amit persze azok engedelmesen és kissé hamisan meg is tettek, mi inkább felszöktünk az emeletre, ami ekkorra már üres volt. Leültünk a tatami szélére és végre kinyitottuk az ablakot; néztük ahogy a kárminvörös levelek simogatják a cseréptetőt és hallgattuk, ahogy az ablak éles árnyéka lassan karistolja a padlódeszkák százéves erezetét. Majdnem olyan volt, mint otthon, a Régi Házban.

Azán jött az egyik felvigyázó, és becsukta ablakot. Nem szabad kinyitni magyarázta és rosszallóan csóválta a fejét, ezek a gaijinok sohasem fogják megtanulni tisztelni Japán hagyományait.

-------------------------------------------

* nyugati stílusú szoba
** a tatami szobák között levő, fából készült, áttört térelválasztó betét, általában a fusuma felett van
*** térdelő-ülés, ahogy a teaceremónián illik, meglehetősen fárasztó.