Az eltűnő hatvanas évek

Az Izumo-taisha különleges jelentőséggel bír a shinto mitológiában. Sokak szerint Japán legősibb shinto szentélye, a Napisten, Amaterasu személyes ajándéka Ókuninushi istennek, hálából, hogy az unokájára, Ninigi-no-Mikotora bízta az országot, a hely, ahol évente egyszer összegyűlnek az istenek, hogy megvitassák ez elkövetkező év teendőit, meg gondolom, hogy bulizzanak egyet. Mégis, amikor végre két hete eljutottam oda, legalább akkora várakozással néztem elébe az adminisztratív épület megtekintésének, mint magának a szentélyének.

Az épület, Kikutake Kiyonori metabolista építész 1963-as alkotása, ugyanis egy modernista remekmű, ami csodálatosan ötvözi a shinto építészet szellemét a XX-ik század technológiájával, egy olyan dinamikus, izgalmas épületben, amit méltán tartanak Kikutake legjobb munkájának. Technológiai szempontból is különleges az épület; ez volt az egyik első példája az un. előfeszített vasbeton szerkezetnek; a mintegy 2 méter magasságú vasbeton gerenda acélbetéteit a beton öntése előtt megfeszítették, igy alkalmassá téve arra, hogy 40 méteres (!!!) fesztávot alátámasztás nélkül áthidaljon*.

Nos, ezt a csodálatos épületet ottlétem alatt éppen bontották.

Először nem akartam hinni a szememnek, biztosan csak valami radikális helyreállitás, esetleg teljes ujjáépítés, ezért felvilágosítást kértem a szentély kezelőitől, akik közölték, hogy nem, ezt most egyszerűen csak lebontják és kész. Amikor mondtam nekik, hogy ezt az épületet én már hamarabb ismertem, mintsem a gondolat, hogy valaha Japánba fogok látogatni, nochdazu, ott ÉLNI, megfogant volna bennem, kissé szégyenkezve mondták, hogy hát igen, tudják, hogy híres, de hát elöregedett, veszélyes lett és drága lett volna renoválni, mit lehet csinálni. 

Kikutake épülete nem az egyetlen példa, amikor neves újkori épületeket elpusztítanak. Ugyanazon a kiránduláson, Shimane prefektúrában láttam a híres utazó és Japán egyik első értő külhoni értelmezője, Lafcadio Hearn emlékmúzeumát, ami egy gyönyörű, 1934-os modernista épület, Yamaguchi Bunzo alkotása, HELYÉN épült. Az indok itt az volt, hogy az épület „nem illett a védett környezetbe”. Kétségtelenül szép régi szamuráj-házak vannak a környéken, de ilyen alapon Japán nagy részét le lehetne bontani; miért pont azzal kezdik, ami legalább szép?

Lafcadio Hearn Memorial Museum, Matsue,

A leghíresebb példa persze Wright csodálatos Imperial Hotel-je volt, amit 1968-ban bontottak le, csak hogy egy jó nagyot építhessenek a helyére.

De igy jártak a Dójunkai apartmentek is Omotesandón, és még lehetne hosszan sorolni... A következő áldozat a Kapszula-hotel lesz, egy másik neves metabolista, Kurokawa Kisho emblematikus műve, ami épitészek generációit ihlette meg, vagy riaszotta el. Ez már be van vonva egy acél sodrony-hálóval, ami Tokyóban a halálos ítéletet jelenti az épületekre nézve, csak idő kérdése, mikor indulnak meg a gépek.

Nakagin Capsule Tower, Tokyo, 1972

De még Tange Kezno világhírű sportcsarnokai is veszélyben vannak:

Kagawa Prefectural Gymnasium (Takamatsu)

Yoyogi Nemzeti Stadion (Tokyo, Shibuya), igen, ezt is

A Hotel Okura, Taniguchi Yoshiro 1962-es épületét, a lélegzetelállitó lobbijával, pedig már bontják is. 

A Hotel Okura híres lobbyja

Hamarjában nem tudok még egy olyan országot mondani, oké, az Iszlám Államban még nem jártam, ahol ennyire dühödten pusztítanák a közelmúlt építészetét, mint Japánban. És van mit: a japán modernizmus csodálatos épületeket hozott létre, ami nélkül mind szegényebbek lennénk. De veszít az ország is, és nem csak amiatt a párezer csalódott építész-turista miatt, hanem mert az építészeti örökség része a nemzeti kultúrának.

De hogy is van ez? Nem jut eszébe senkinek, hogy ez így nem jó és valamit tenni kellene? Dehogynem, az épitészek tiltakoztak, vannak nemzetközi peticiók, elvétve még tüntetések is, de ez kevéssé hatja meg a tulajdonosokat és ezeket az épületeket nem védi semmilyen törvény, Japánban a műemlékvédelem egyébként is csak a leghíresebb, legfontosabb műemlékeket kezeli**, így semmi nem akadályozza meg a tulajdonosokat abban, hogy ezeket a házakat lebontsák és helyükre új, praktikusabb, de tipikusan jellegtelen épületeket építsenek***. 

A félmúlt építészeti hagyatékával mindig is hadilábon álltak Japánban, valahogy van egy fáziskésés; legalább 100-150 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy régi épület értékelve legyen. A háború után szakmányban bontották a régi faépületeket, tűzveszélyességre hivatkozva, az 50-60 években a gyönyörű Meiji korabeli kő- és téglaépületek kerültek sorra. Ezeket például most már kezdik értékelni, számos jól sikerült renoválásról tudok, de már alig van belőlük. Most a háború utáni modern korszak remekei kerültek bele ebbe a „vakfoltba”; ahhoz már öregek, hogy praktikus okokból érdemes lenne őket megtartani, de ahhoz még nem elég régiek, hogy szépségük és jelentőségük miatt, akár némiképp átalakitva is, helyreállitsák őket. 

Így ezek eltűnését majd úgy 20-30 év múlva fogják elkezdeni sajnálni.

-----------------------------------------

* Akit esetleg érdekel, ebben a cikkben van egy nagyon alapos elemzés az épületről (angol)
** Amit Magyarországon „műemlék jellegű épület”-nek vagy „védett utcakép”-neveznek, itt senki sem törődik, pénz nincs rá, igy aztán teljesen a tulajdonosokra van bizva, hogy ezekkel az épületekkel mi történik.
*** Ha Japánban egy épület tulajdonosa le akarja bontani a házát, és helyére egy újat épiteni, akkor, amennyiben betartja az épitési szabályokat, senki nem tudja ebben megakadályozni. A saját szempontjukból valamennyire érthető, hiszen ha egy épület fenntartása nem gazdaságos, arra nem akarnak pénzt áldozni. Ha a társadalomnak fontos egy épület fennmaradása, akkor bizony ehhez a közvagyonból is hozzá illene járulni...