Tokyo Underground

Saccperkábé kétszámjegyűre tenném a százalékos részarányát azoknak a fiatal japánmagyaroknak, akik, amikor az eredetmítoszuk után érdeklődnek, úgy kezdik, hogy "hát olvastam a Tokyo Undergrundot és nagyon tetszett, kijöttem és...". Innen aztán elágaznak a történetek de ahhoz kétség sem fér, hogy, a könyv, ezen blogban is nemegyszer említett, írója, Vágvölgyi B. András, ismertebb nevén Vagesz, barátom sokak életét változtatta meg. Ezen laudáció apropóját az adja, hogy nemsokára immáron harmadszor jelenik meg a könyv, ezuttal a Konkrét Könyvek gondozásában, paperbackben, de új borítóval, bizonyám!

Az új borító, sztem dögös

Hát ez klassz, kérdezhetné az olvasó, de mi a relevanciája egy több, mint tízéves pillanatképnek? És sorolhatná az anakronizmusokat: lomtalanításkor ma már nem Sony Trinitronokat, hanem Samsung plazmatévéket lehet guberálni, iPod helyett iPadokat adnak a múzumokban és nemigen van már olyan otaku, aki CD lemezekkel bíbelődne, bakelittel még csak talán, amikor le is tölthet. Megkockáztatnám: talán nem ez a lényeg. Egyrészt azért nem, mert a könyv korántsem pillantkép, hanem a japán underground kultúra korrektül történelmi-gazdasági-szociális kontextusba helyezett tablója, bízvást nevezhetnénk akár ravaszul olvasható formába öntött kultúr-antropológiai munkának is, másrészt, mert lehet ugyan, hogy azóta Japánt lassan, de azért csak elég lassan, lenyomja Korea gazdaságilag, Kína pedig még katonailag is, de trendekben, divatban, és főleg: undergrundban, Kairótól keletre továbbra is Japán fújja a passzátszelet.

Mindemellett ott van még az kikacsintásokkal, asszociációkkkal teli gonzó-próza, ami azóta nemhogy kiment volna a divatból, hanem éppenhogy mainstream lett, talán ezért is hat olyan frissnek a szöveg. Hiszen minek is tagadjuk, mindahányan a Magyar Narancs köpönyegéből bújtunk ki, annak a Narancsnak, aminek legprogresszívebb időszakában Vagesz volt a főszerkesztője, így akár azt is lehet mondani, hogy a szerző vastagon tehet arról, ahogy ma beszélünk, írunk és, nem utolsósorban, blogolunk.

Nem tagadom, kedves nekem ez a könyv, nem is elsősorban azért, mert valami kevés közöm nekem is van hozzá, az építészetről szóló részekben segítettem tanácsaimmal a szerzőt annó, hanem mert hangulatában remekül elkapja azt a lendületet, ami Tokyóban, az én kedves városomban, azóta is folyamatosan elvarázsol, megszédít és leteper. Éppen úgy, mint Vageszt ezeken a képeken...

Mert YES, the City is Still Kicking!