Az Ötödik Rámen

A rámen-quest olvasói, aki nem ismeri: klikk ide! már az elején megtanulhatták, persze sohasem árt elégszer elismételni, hogy rámen csak négyféle lehet:

• Shóyu-aji: vagyis szójaszószos, kissé barnás, többnyire karcsúbb levesű rámen, az alapkiindulás
• Shio-aji: erősen sós izű, fehéres, sokak által favorizált de szerintem kicsit jellegtelen verzió
• Tonkotsu, vagyis disznócsontból készült lé, átlátszatlan, gyakran zsíros, de mély és selymes ízű, jelen blogíró kedvence
• Misorámen, misoval kevert alaplé, klasszikusan japán, leginkább Hokkaidó szigetéhez köthető eltévelyedés, persze ez is tud finom lenni

Három alapszín, négy égtáj, öt érzék. Aztán egyszer csak kiderül, hogy van egy negyedik, ötödik és hatodik is.... Ehhez mérhető megrázkódtatást okozott nekünk, amikor minapi okinawai hosszú hétvégénken során azt a korszakos felfedezést tettük, hogy van egy ötödik rámen-stílus is, az ún. okinawa soba. Mondjuk ravasz dolog sobának álcázni egy ráment, bár megjegyzendő, Tokyóban is szokták a ráment chúka sobának, vagyis “kínai sobának” hívni*, de a nevezéktanon túl: az okinawa soba valóban gyökeresen más stílus, mint az eddigi négy.

A men fehér, vastag és kissé lapos, a jobb helyeken enyhén élesztőízű és leginkább az udontésztára emlékeztet. A lé alapvetően tonkotsu, vagyis disznócsont- és hús alapú, de áttetszőbb és könnyebb a szokásos zsíros tonkotsu levesnél. Ami zsiradékot kispóroltunk a levesből, bepótoljuk a cháshu-val; az okinawa soba nem teljes egy zsíros cupák nélkül, és ezt most tessék szó szerint érteni! nincs itt kérem szó finomkodó, vékonyra szeletelt chashú-tekercsről, hanem egy jó vastag császárhús darabot sütnek meg és csúsztatnak a tányérba. Noch dazu, oldalasról is szó lehet, ez esetben a koleszterin-hatás duplázódik. Hogy ez milyen összefüggésben azzal, hogy a hagyományosan magas várható életkorú Japánban az okinawaiak élnek a legtovább, itt a legmagasabb a világon a száz év felettiek száma, a fene sem érti, de ezt eszi okinawa aprja-nagyja, szóval annyira egészségtelen azért nem lehet. A hús mellett még kerül a tányérba némi zöldhagyma, vékonyra vágott tojásrántotta-csíkok, ecetes gyömbér és általában egy szelet kamabokó (kemény, halból készült tészta) is, de ezt már csak a teljesség kedvéért jegyzem meg**.

És akkor az íze: valahogy kontrasztos: a tészta és a lé karcsú és üde, a hús pedig brutálisan zsíros, de a kettő átlaga valahol ugyanott van, mint a többi rámené. És, ha túlteszem magam azon, hogy egy, húsnyomokat csak nyomokban mutató zsírpacnin cuppogok, be kell látnom, finom! Kipróbáltunk jónéhányat, a legjobb talán a Naha fazekasutcája mellett levő kis árnyas étterem, a Sújiko okinawa soba-ja volt, de nem sokkal maradt el mögötte a Kinchichi Soba sem. Nem mondom, hogy ledönti a trónjáról a Jangrát, de jó kis cucc, mondjuk:

Men: 8

Leves: 7

Chashú & the rest: 7

Összpontszám: 22/30 → szívesen megenném Tokyóban is!

A képek ezúttal sajnálatos módon nem az enyémek, mert azok, pedig többször, több helyen is fotóztam, valami okból minősíthetetlenül szarok lettek. Talán túl éhes és mohó voltam?

-----------------------------------------------

* régebben, a háború előtt állítólag “shina sobának” is hívták, de az valamiért most már nem PC, azt hiszem, a “shina” az olyasmi felütésű megnevezése lehet a kínaiaknak, mint magyarul a “tót” vagy “oláh”.

** aki többet is akar tudni az okinawa sobáról, netán meg is akarja próbálni elkészíteni, ajánlom figyelmébe ezt a remek kis (angol) posztot