Hercig overload

Ez az egyik kedvenc táblám Japánban; vidéki vasútállomásokon lehet néha látni, ezt Kita-Kamakurában fotóztam, mindig megcsodálom a jelenet idilli, mondhatni pásztori, jellegét. A szeleburdi Kislány, a gondoskodó Vasutas Bácsi, na és persze a Kiemelő Célszerszám. A minimalista grafika, akár egy biedermeier árnyékkép! ellenére is érezni a Kislány megszeppent örömét, amint a sínek közé eső kalap újra előkerül, a Vasutas nyugodt magabiztosságát és az ijesztő űrt a platform alatt, ahová, ha a Kislány nem vigyáz és saját maga akciózik, bizony-bizony, még akár le is zuhanhat. De a végén minden jóra fordul, mint a mesében...

Így talán érthető, hogy megörültem, amikor minap Yotsuya állomáson járva észrevettem, hogy e jelenet spontán újrajátszásának vagyok szemtanúja! Ott volt a copfos Kislány, iskolai egyenruhában, négy társával, volt kalapja is, igaz, nem az esett a sínek közé, hanem a cipője, de sebaj! volt izgalom és kétségbeesettség, jött az Ügyeletes Vasutas, fejét csóválva de vigasztalóan, felmérte a helyzetet és úgy döntött: hívni kell a Szakember Vasutast, aki jött is hamarost, és hozta a hatalmas, preciziós Kiemelő Célszerszámot, gondosan megvárta, amíg elhalad a következő vonat, a kislányok ekkor már látták, hogy a történetnek jó vége lesz és az aggodalmat felváltotta az izgatott visongás és a féllábon ugrálás, majd egy gyors és biztos mozdulattal, valami olyasfélével, mint amikor a horgász szákol, kiemelte a cipőt és a Kislány lábai elé helyezte. A Kislány felhúzta, köszönetet rebegett és társnőivel arrébb viháncolt. Über-hercig happy end!

És még mondja valaki, hogy mesék csak a mesében vannak?