Ume

Bár a tokyói tavasz braziljai egyértelműen a sakura (cseresznye) virágok, azért egy urugayi- (esetleg paraguayi...) címet a szilvavirág (ume) is megérdemel. Ráadásul, akárcsak az uruk! ők hamarabb nyernek, hiszen már februárban, gyakorlatilag a tél közepén nyílnak. Ez a szilva egyébként nem az otthoni kék, szilvalekvár-alapanyag, szakértők szerint közelebb áll a barackhoz, mindenesetre ebből készül a híres-hírhedt umeboshi (shisóval szinezett-ízesített savanyított szilva). Az ume egyébként Kínában nagyobb sztár (ott mei néven fut), ott lenyomja a sakurát is népszerűségben, így volt ez egy ideig Japánban is, de aztán valamikor a Heian-korban jött a sakura és meghódította a sziveket.

Hétvégi szilvavirág-túránk fotói egyébként a Yushima Tenjin nevű shintó szentély kertjében készültek, ez a jingu a szilva- és egyéb virágok mellett még arról nevezetes, hogy a névadója, egy Michizane Sugawara nevű tudós lakik benne, illetve a szelleme, merthogy ő valamikor a 14-ik században létsíkot váltott és azóta, mint kami, a diákokat segíti. Emiatt minden évben sokezer felvételiző vagy vizsgázó diák véli úgy, hogy bár tanulni sem árt, sicher was sicher, elhelyez egy kis kívánságtáblát (un. emát) is a szentélyben, a "gókaku" (jelentése "sikeres vizsga") kanjival és a célba vett egyetem és fakultáns pontos megjelölésével. Az emákról majd máskor még többet, elöljáróban csak annyi, hogy láttam én már magyar nyelvű, a Fidesz választási győzelméért esedező emát is a Meiji jinguban...

Két Kitano

Úgy alakult, hogy a minap megnéztem két Takeshi Kitano, vagy ahogy itt őt ismerik: Beat Takeshi, filmet, az egyiket ő rendezte, a másikban főszereplő. Mindkettő egy-egy életttörténet, az első volt a későbbi, az "Akhilleusz és a teknősbéka" (Akiresu to Kame) című, ez Kitano legutolsó saját rendezésű (2008-as) filmje. Egy művész fejlődét kiséri végig, a gyerekzseniségtől az öregkori elbutulásig. Ő az Akhilleusz, aki kergeti a művészet-, vagy inkább az elismertség-teknősbékát és sohasem éri utól, pedig mindent megtesz, amit a galériása tanácsol neki, tanulmányozza a klasszikusokat, próbál eredeti lenni, akcióművészetet művel, festéket fröcsköl, de semmi, a fránya közönség csak nem akar rákattani. Közben elhidegül a lányától, elüldözi feleségét és próbálgatja magát is megöngyilkolni, de még ebben sem sikeres. A végén, a "siker" küszöbén, amikor egy fiatal pár végre megvenné a Műként prezentált talált, horpadt kólásdobozt, újra megjelenik anyu és hazatotyognak.

A film ritmusát az adja meg, hogy időről-időre valaki felakasztja magát benne vagy leugrik valami magas helyről. A tanulság - kár a sikert hajszolni, add inkább önmagad (vagy: ami nem megy, azt ne erőltessük?) - elég szájbarágós, a szinészek játékán átüt a rettegett "japán iskola"; a mesterkélt, eröltetett, szappanopera-színjátszás* és Kitano hiába hozza jól a monomániás művészembert, ez kevés egy kétórás filmre, ráadásul a művész ifjúkorát egy tehetségtelen, lóarcú moron játsza, aki csak abban kapcsolható a Kitano-karakterhez, hogy próbál szomorú képet vágni. Gyenge, 3/10.

A második, vagy inkább első, mert ez 2004-ben született, "Vér és csont" (Chi to hone), ugyan nem az ő rendezése, de erősen érződik rajta a Mester hatása, főleg a lappangó, fel-fel lobbanó hiper-agresszió. Egy Japánban élő koreai családfő élete, már a téma is izgalmas Japánban! egy afféle koreai Gyulabá, konkrétan egy vérnősző barom, aki megtanulta, hogy aki gyenge, az elpusztul, ezért rendszeresen egy vascsővel fegyelmezi asszonyait és különböző fészekaljakból származó rebellis kölykeit, ügyelve, hogy a család kiskorú tagjai ilyenkor nézőként jelen legyenek, úgy tanul a gyerek. Kim bácsi Koreából jön Osakába még a háború előtt, kamabokó** üzemet gründol, kizsákmányol, megerőszakol, lever, gusztustalan kukacos hússal eteti szeretteit, közben fészekalja gyereket nemz és általában is rettegésben tartja a környéket. Az akasztott emberek és a hídról való leugrások itt sem hiányoznak, Kim bácsi vaskézzel uralkodik a klánon, majd ahogy öregszik, lassan fölé kerekednek a fiatalabb alfa-hímek és a végén elgyengülve, de agresszivitásában és rosszindulatában nem megtörve szenderül jobblétre, ősei földjén, Észak-Koreában.

Amellett, hogy megtudhatjuk, milyen lehetett egy hagyományos koreai család szeretetteljes légkörében nevelkedni, erről a rendező, Yoichi Sai, lévén maga is zainichi, nyilván első kézből rendelkezik tapasztalatokkal, a film a koreai japánok sorskanyarjairól is szól; az elnyomatásról és megaláztatásról a Dai-Nippon*** korszakban, a Kim Ir Sen iiránti lelkesedésről, gondolta valaki, hogy az ötvenes években önszántukból tömegesen emigráltak a koreaiak a kommunista rezsimbe Japánból? ez tényleg az "it seemed to be a good idea at that time" minősített esete...! és általában arról a zárt, belterjes világról amiben a Japánban élő, idehurcolt vagy önszántából jött, majdnem egymillió koreai él még ma is, saját szokásaikkal, nyelvükkel (japánul sem tud mindenki), gyakran állampolgárság nélkül.

Bevallom, nem értettem pontosan a film összes mélyebb rétegét és a családi viszonyok is végig némiképp rejtélyesek maradtak, akit épp lefejel Kim bácsi, az a fia, a sógora, vagy egy új karakter? ez főleg annak köszönhető, hogy a film jó fele koreaiul, japán felirattal, köszi! a másik pedig valami förtelmes, yakuza-szlenggel tarkított osakai tájszólásban volt hallható. Mindazonáltal a film erős volt, tele remek jelenetekkel, többnyire persze valami agresszív cselekedethez kapcsolva, de hát a Kitano-iskola már csak ilyen, na. Ütős, 7/10 (azért nem ártott volna rövidebbre vágni)

---------------------------------------

* beugrott, hogy talán ezt elkerülendő játszik és mozgatja szinészeit Kitano az "eszköztelenség eszközével", mert ez valóban fényévekkel jobb, mint amikor megpróbálják "eljátszani" a karaktert, brrr.

** egy halból processzált és ennek megfelelően halízű, gumi-állagú étel, rámenbe is teszik, vagy csak úgy

*** Nagy-Japán, a háború előtti hóditásakkal Koreát, Taiwant és sok melanéz szigetet magában foglaló birodalom

Kedvenc szavaim - chútohanpa

Van egy szó, amitől minden jóérzésű japán ember megremeg, összerázkódik a borzadálytól, kiül a rettegés az orcájára, talán keresztet is vetne, ha tudná, hogyan kell. Nem, nem az ördög vagy valami hasonszőrű buddhista démon.

Hanem a chútohanpa. (中途半端)

Szó szerint: félbehagyott, befejezetlen, tökéletlen fércmunka, a legprecízebb fordítása talán a gány. "Chútohanpa ni shitaku nai"* mondogatják egymásnak a japánok, és valóban kínosan ügyelnek rá, hogy a lerakott csempe szépen illeszkedjen, a szerződés szövegezése precíz legyen és a kiviteli tervben az oldalak pontosan legyenek számozva. A chútohanpától való rettegés tette naggyá a Hondát, a Panasonicot, a Nikont és megannyi társát, emiatt bízunk meg ma már szinte vakon a japán termékek minőségében, de az is chútohanpa, ami a Toyota jelenlegi vesszőfutását okozza.

A vicces az, hogy többször hallottam már olyas önostorozást, miszerint "az a baj velünk, japánokkal, hogy gyakran chútohanpa a munkánk". C'mon, get a life... gyertek Budapestre egyszer egy tanulmányi kirándulásra. Vagy talán inkább: küldjünk ki néhány otthoni mesterembert Japánba?

--------------------------------

* "nem akarok gányolni"

Toyoda úr bocsánatot kér

Rájár a rúd a Toyotára mostanság; műszaki problémák, visszahívások, zuhanó tőzsdei érték. Elmondták már sokan: nem is műszaki, hanem elsősorban kommunikációs hibák sorozata vezetett ide, hiszen problémák mindig mindenütt vannak, ám ezt nagyon eltérően kezelik Japánban és a Nyugaton és itt tulképpen ismét csak a kultúrák összecsattanását láthatjuk. De lássuk csak, mi is a japán recept egy igazi amerikai public relation disaster-re?

Először is; tagadjuk le a probléma létezését! Japánban nem is élnek koreaiak, csak koreai eredetű japánok, semmiféle higany nem került a tengerbe Minamatában és az égvilágon semmi baj sincs a Toyota autókkal, azok tökéletesek, mint mindig, a sofőrök a hülyék. A család, a cég, az ország kerülne szégyenbe ha kiderülne hogy bármiben is hiba történt. Mivel ez természetesen elképzelhetetlen, nyilvánvaló, hogy itt csak rosszindulatú vádaskodásokról lehet szó, nyilván olyanok állnak mögötte, akiknek valamilyen ok miatt érdekükben áll, hogy a család, a cég, az ország rossz hírbe kerüljön.

Aztán, amikor ez kezd tarthatatlanná válni, valljunk be annyit, de csak annyit! amit feltétlen szükséges, de továbbra is tagadjuk, hogy bármiféle mélyebb oka lenne a problémának: igen, volt valami gázmérgezés Matsumotóban, de csak azért, mert a szomszéd biztosan összekotyvasztotta a permetlevet az ablaktisztítóval, oké, néha beszorul a gázpedál alá a szőnyeg, nagy ügy, kijavítjuk.

Végül, amikor már teljesen nyilvánvaló, hogy mélységében rohad az egész, akkor, de csak akkor! öltözzön fel a Legnagyobb Shachó fekete öltönybe, hívja össze a riportereket és rebegje el, hogy "Otesu wo kakemashita, móshiwake gozaimasen. Korekara ganbarimasu."*, hajoljon meg mélyen, lehetőleg morzsoljon el néhány könnycseppet és utána üljön vissza a lefüggönyzött autójába és tűnjön el a színről egy időre, vagy minősített esetekben pedig örökre. Ez afféle modern-kori seppukunak számít; a japánok szemében abszolute adekvát elégtétel egy ilyen problémáért, mindenki szentül hinné (hiszi) hogy ezentúl többé nem szivárog az atomreaktor, nem hajt a pirosba a vonat és megáll az autó, ha rálépnek a fékre, hiszen a shachó személyesen igérte meg, hogy ezentúl minden jó lesz. Aki ezek után perre menne a céggel, az rusnya idegenszívű, és nem mellesleg jó eséllyel veszít is.

Ezt Toyoda úr, a Toyota főnöke (a névazonosság nem véletlen, bizony, a család még erősen ott van!) megtette a minap, sőt, még azt is elmondta, hogy itt bizony mélyebb okok vannak, túl gyors volt a növekedés, lazult a fegyelem ésatöbbi. Na, de most őszintén, egy amerikai vásárló mennyire fog meghatódni egy ilyen 5 mp-s vágóképtől a TV hiradóban? Muhaha. Ő vért akar látni, minimum egy kongresszusi meghallgatást, porba hulló menedzseri fejeket, az okok részletes feltárását és legeslegfőképpen egy kis zsét a cégtől, mentális szenvedéseinek enyhítésére, mert tisztára ideg lett amikor ezt hallotta, hiszen a nagynénjének is valami japán kocsija volt, ugyan már eladta, de akkor is. Ráadásul Toyoda úr megtetézte a bajt azzal, hogy nem fogadta el az informális meghívást a kongresszusi meghallgatásra, hanem az egyik csicskáját akarja elküldeni. No, erre már az amerikai büszkeség is felhorgadt, no megállj, te gaz japán! azt hiszed, ennyivel megúszod?! persze nyilván sokan gondolják úgy, hogy itt az idő visszavágni az amerikai autóipar lemészárolásáért, na vajon ki fizeti azt a sok jó ügyvédet? és beindul a gépezet, lesz itt annyi class action per, hogy csak győzzék számolni.

...és egyébként most tényleg kiderült valami szörnyűség és rossz, vagy rosszabb autó lett a Toyota? Nem hinném, szerintem még így is köröket ver megbízhatóságban és biztonságban a detroiti benzinzabáló roncsokra. De sokáig fog tartani, és főleg nagyon sok pénzbe fog kerülni a Toyotának, amíg ezt Amerikában újra elhiszik.

Update: most úgy néz ki, Toyoda úr mégis elmegy a kongresszusi meghallgatásra, biztosan rászólt a sóri, höhö. De ez így már nem az igazi, ezt nyilván ő is tudja.

----------------------------------

* Gondot okoztam Önöknek, nagyon sajnálom. Ezentúl igyekezni fogunk.

Ebédeljen a kórházban!

Voltam általános orvosi vizsgálaton; a céges magánbiztosítónk kötelezővé teszi ezt, mert, mily meglepő! abban érdekelt, hogy ne nagyon kelljen a pénzünket visszafizetnie, ezt pedig akkor teheti meg, ha nem leszünk betegek, vagy ha mégis akkor nem nagyon. Megadták a módját, kaptunk mi is a már Janka által megénekelt csinos, zöld lobotómiás öltönyt, hogy azontúl férfitársaimmal abban ücsörögve bámuljuk, ahogy sürögtek-forogtak körülöttünk a csinos ápolónők, és azt susogják, Kobacsi-san, és én mentem, amerre hívtak, szemfenék-, és tüdőkapacitás-vizsgálatra, hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Aztán a végén, a kijelentkezéskor kezembe nyomtak egy cédulát, amire az volt írva: étkezési jegy, nafene, gondoltam, kapok egy onigirit a reggeli elmaradásáért cserébe? a harmadik emeletre irányítottak, ahol egy takaros kis étterem volt, tatamival és kimonóba öltözött anyócákkal, ennyire megadják a módját? és kiderült, hogy egy komplett bentó-ebédet kaptunk, ahogy azt kell, sashimivel, sült hallal, nimonóval, misóshiruval! És - komolyan mondom - nagyon finom volt!

Az egészben az a legjobb, hogy mivel én - a japánusul írt utasítás ellenére - bizony ittam egy pohár dzsúzt reggel, a franc fogja bogarászni azt a rengeteg kanjit! emiatt újra kell majd mennem ultrahangozni meg gipszkását enni, mert ezeket most nem csinálták meg. De ha ilyen remek ebédet adnak, akkor felmerül, hogy megint igyak indulás előtt egy pohár dzsúzt...

Giri-choko

Ha valaki úgy gondolja, hogy ezt a bizonyos Valentájn-déj-tematikát nagyon lenyomták a marketingesek a magyarok torkán, hát jobban teszi, ha előbb körülnéz Tokyóban. Piros szivecskék, amerre a szem ellát, a nők engedelmesen veszik kilószám az édességet, mert ezt az üzletet itt egyértelműen a csokoládé-lobbi nyerte meg, és ajándékozzák választottuknak (a csokoládégyárosok pedig elégedetten mosolyognak). Ám Bálint-napon itt nem csak kedvesünknek kedveskedünk, hanem adunk csokit a Főnöknek is, bizony ám! Ez az un. giri-choko*, amit a délceg elöljáró nem azért kap, mert vonzalmat ébreszt beosztottjában, bár ki tudja? hanem mert ő a Főnök, és ha már a pallos- és első éjszaka-jog nem PC, akkor legalább valami csoki jusson a Nagyúrnak (a csokoládégyárosok szélesen vigyorognak).

A mi cégünk persze nem ilyen romlott feudális csökevény, itt minden férfiú kap csokokoládét, tekintet nélkül, hogy alfa-, béta- vagy éppen omega-hím-e (a csokoládégyárosok most már sírva röhögnek). Ez így igazságos, a Teremtés Koronái szerényen biccentve fogadják a hódolatot és szent igéretet tesznek, hogy ezentúl sem engedik előre a nőket az ajtóban, mer' milyen hülyén nézne má' az ki. Viszont nemsokára jön a Howáito Dei** amikor majd rajtunk a sor, a média teljes erővel arra buzdít majd, hogy viszonozzuk, lehetőleg ugyanolyan értékben, a csokoládé-ajándékot kedvesünknek, barátnénknak, hölgykollégáinknak (a csokoládégyárosok a földön hemperegve, kontrollálatlanul, gurgulázva hahotáznak).

De most már abbahagyom, mert meg kell ennem a giri-chokóimat, igazán jól néznek ki, az egyik csokis-gyümölcsös szentjánoskenyér, a másik zöld teaporból készül japán édesség, yum..

-----------------------------------

* muszáj-, vagy kötelesség-csokoládé, na, a giriről majd még lesz egy poszt, a "Giri megmaradásának törvénye" címmel

** White Day, Március 14, egy hónappal Bálint-nap után

Csússz és mássz! reloaded

Időközben a múlt héten csendesen újraindítottam a másik blogomat, a Csússz és mássz!-t. Mint ezt a bevezetőben már elmondtam, ez utóbbi blog a túrasízési (és egyéb havas) tevékenységemet fedi le, és hát, az idény megkezdődött, sőt, szombaton meg is ejtettem első japán sítúrámat...! De erről itt olvashattok, mert ez - kevéssé meglepő módon - NEM Tokyóban volt...

Árulás

Szomjúhozom, bedobom a százyenest, nyomom a gombot, semmi. Nohát, milyen furcsa, mondom, biztosan csak valami félreértés. Szinte gondolkodás nélkül dobom a második érmét, még egyszer semmi, WhaaatT? hirtelen azt hittem, valami féregjáraton Budapestre kerültem, mert ott még rendben lenne a dolog, ügyes, mondanám, de Tokyóban? Ilyen a 11.5+0.5 évem alatt egyszer sem fordult velem elő!

Jó, persze, tudom; ha felhívnám a telefonszámot, ami az automatára van írva, biztosan visszafizetnék a 200 yenemet, nagy bocsánatkérések közepette, még talán valami ingyen italkupont is kapnék, de hát annyit nem ér az egész. Különben is: nem ez a lényeg, hanem az ELV. Megcsaltak, kiraboltak, itt is megkezdte munkáját az bizonyos a szürke pép, ami majd szép lassan megeszi az országot, és akkor majd itt sem működnek az automaták, kátyusak lesznek az utak és meg kell számolni a visszajárót. 50 éve múlva ehelyt bizonyára emléktábla lesz majd "Itt kezdődött Japán végromlása" felirattal.

Igy hát inkább kiteszem a szégyenfalra, ebben az automatában, öt percre Nakanojima állomástól a Nambu-senen ne bizzatok, ez egy csaló, nem is igazi japán!

Misorámen; újra nekirugaszkodtam

Nekifutottam megint a misorámennek, hátha most több szerencsém lesz. Az a mániám, hogy misoráment hidegben kell enni, talán ezért is a sapporói a leghíresebb? nahát, most hideg van, illetve csak a szél hideg, de az épp elég. Újfent csak Ochanomizuban ólálkodtam, a sítúralécek környékén, mert hát kezdődik a szezon! és amikor megéheztem, betértem egy jóformájú rámenesbe (Jou mon) ami láthatólag a misorámenjére büszke, itt az alkalom!

A misorámen, mint már bizonyára mondtam, van, akinek eltévelyedés, és van, akinek az Igaz Út, de abban mindenki egyetért, hogy nagyon japános, a kínaiak csak megbotránkozva csóválják a fejüket a hallatán, akárcsak mi a német Goulaschsuppén. Attól misó, hogy a húslevesbe belenyomnak két kanálnyi misót. Ami még jellemző, hogy mindig van benne moyashi, és többinyire mindenféle más zöldség is: leginkább káposzta-, répa-, és hagymaforgácsok. De azért jut bele hús is, nanáhogy, attól rámen.

Az én misorámenem is ilyesféle, a leve hibátlan, melegíti a lelket. A zöldségkarnevál olyan, amilyen kell, csak nekem egy kicsit túlzottan babcsíra-hangsúlyos, de valószinűleg itt velem van a baj, a moyashi nem annyira az esetem. Van benne egy szép levél nori is, azt viszont szeretem. A chashu jól néz ki, két egészséges szelet megfelelő hús/zsír aránnyal, de sajnos megízlelve meglehetős száraz és olyan...iskolás. A men, hát a men az olyan semmilyen; becsületes, de nem költői. Összességében ez egy határozottan rendben levő misórámen volt, ám elégedettek lehetünk-e mi ezzel?

Életem delén talán korai végső ítéletet mondani a misórámen, mint műfaj felett, annyi minden történhet még! ám én ezt most mégis megkockáztatom.

1. Nem a misórámen a kedvenc rámen-fajtám. Ezt a címet, na, kitaláltátok...?
2. Azért tud ez is jó lenni, főképp ha éhesen-fáradtan-fázósan jutunk hozzá. A tél a misorámen legjobb barátja.
   

Ezzel a magvas életbölcsességgel engedjük ma útjára az Olvasót.

Men: 7

Leves: 8

Chashú & the rest: 6

Összpontszám: 21/30 --> a hidegben azért jól esett

Mások nacionalizmusa

Február 7-e az Északi Területek Napja Japánban. Ilyenkor a valamit magára adó japán jobber kitűzi a hinomarut, vagy még inkább a kyokujitsu-kit a szigorúan feketére festett kisfurgonjára vagy terepjárójára és felvonul az utcán, lehetőleg valahol az orosz nagykövetség környékén* és a kocsira szerelt hangszóróból hazafias dalokat recsegve követeli az Északi Területek azonnali visszaadását. De mi ez a felhajtás e négy, Isten háta mögötti, gyéren lakott sziget körül, melyek összterülete alig haladja meg Japán 1%-át?

A Kuril szigeteket a XIX-ik században gyarmatosította a shogunátus, addig csak az ainuk lakták. Egy idő után az oroszok is terjeszkedtek a környéken, ez ügyben csattantak is a japánokkal 1905-ben és rendesen le lettek nyomva. Japán megkapta az összes Kuril-szigetet, egészen fel, Kamcsatkáig és Szahalin déli felét. A második világháború végén, amikor nyugaton már véget értek a harcok, Sztálin, Trumannak tett igéretéhez híven és gyaníthatóan nem kedve ellenére, megtámadta Mandzsúriában a japánokat, majd felpakolta a katonákat, és elindult partraszállni Hokkaidón. Jött azonban Hiroshima és Nagasaki és a háború gyorsabban véget ért mint az amerikaiak eredetileg gondolták** és ezért - állítólag - inkább azt javasolták orosz egyre-kevésbé-barátaiknak, hogy forduljanak inkább a szigetek felé. Így is lett, az oroszok aztán ott gyorsan berendezkedtek, a japánok pedig a háborút lezáró San Francisco-i szerződésben lemondtak az összes hódításukról, ezen belül a Kuril szigetekről is. Illetve a japánok szerint nem is így volt, a Kuril szigetekről tényleg lemondtak, de a négy sziget (Etorfu, Kunashiri, Shikotan és a Habomai-sziklák) őszerintük nem része a Kuril szigetcsoportnak, ehüm... uraim! ez elég béna magyarázat...! és azt különben sem jogtalanul szerezték, ez viszont mondjuk igaz, más kérdés hogy az ainu őslakosok erről mit gondolnak. Lényeg, hogy a japánok rendesen elkülpolitizálták a dolgot, a kritikus időben puhák voltak, utána most meg hiába keménykednek, a vonat elment. Elég zavaros a történet, akit közelebbről érdekel, wikizzen rá, de ez a cikk még talán annál is jobb összefoglalót ad.

A megcsonkított ország érzése pedig mélyen beleégett a japán nemzeti pszichébe, amolyan helyi Trianon-szindróma. Még az olyan higgadt, liberális gondolkodású értelmiségiek is, mint a volt professzorom, lázba jönnek, amikor szóba kerül a Hopporyódó-mondai. Mert hogy az oroszok illegálisan vannak ott! Mondtam, hogy hát igen, a háború után a vesztesekkel gyakran megesett az ilyesmi, nekünk is eltűnt egy kisebb darab az országból, úgy a kétharmada, lakosságostul. Az más, az egy szerződés alapján volt, de itt az oroszok MEGSZEGTÉK A SZAVUKAT! Hűha, mondom, ez már komoly, az oroszok? háborúban? elképesztő, ki hallott már ilyet! És így tovább... felhívni arra a figyelmet, hogy izé, Japán itt a környéken mégiscsak csinált egy-két kópéságot és ahhoz képest ez az 1% azért talán nem akkora nagy ügy, maga a hazaárulás.

A Hopporyódó (Északi Területek) problémaköre azóta is meglehetősen terheli a japán-orosz viszonyt, még a békeszerződés sincs megkötve a két ország között emiatt és így mindkét fél komoly üzletektől esik el. A 90-es években, amikor a Jelcin-korszak alatt az oroszok engedékenyebbek lettek, már volt szó néhány sziget visszaadásáról, némi cash fejében, naná! de a japánok ragaszkodtak a "mindent vissza!" elvéhez és Putin alatt az oroszok itt is bekeményítettek. Így a Hoppóryódó-mondai marad, ahogy eddig volt, a politikusok néha tárgyalgatnak, a nacionalisták vonulnak, a japánok meg csendben, szívósan utálják az oroszokat. És viszont. Hiába, mások nacionalizmusa mindig vicces egy kicsit...

------------------------------

* közel azért nem engedik őket a rendőrök, erről bővebben képpel-mozival ebben a posztban lehet olvasni
** véleményem szerint ez az oka, hogy ma Tokyó nem a Japán Demokratikus Köztársaság fővárosa (és Dél-Japán fővárosa nem Osaka)

Havazott

Az éjjel Tokyóban lehullott a hó.

Reggelre szinte semmi nem maradt belőle, csak az árnyékosabb utcákon és kertekben maradt belőle egy kevés, no meg a későn kelő autósok szélvédőin.

Énszerintem a hó, mindig, mindenütt jó, de ott, ahol ritkán esik, Tokyóban úgy nagyjából kétévente egyszer, ott még inkább örülnek neki az emberek; fényképezik és mutogatják az albumban meg az iPodon, emlékszel, amikor a hó esett! és az egy főre eső hóemberek száma is vélhetőleg nagyobb*, mint a hó-fáradt Lappföldön.

A magára valamit is adó tokyói autós ilyenkor azonnal felteszi a hóláncot**, és ezt néhány napig le sem veszi, hanem büszkén, csilingelve-csörömpölve közlekedik, hogy megmutassa: ő felkészült! a kelet-európai rezidens meg csak sírva röhög vagy bölcsen mosolyog, vérmérsékelte szerint, pont úgy, ahogy a skandinávok teszik Budapesten, ha leesik a hó és kitör a buszpánik.

A tokyói hóesésről én valahogy mindig a földrengésre asszociálok, mert egyszer, régen, volt egy elég komoly, talán a legnagyobb, amit átéltem, éppen amikor havazott. Az egyetemen ügyködtem valamit, késő este volt, Judit is ott volt valamiért. Hirtelen remegés, dübörgés, a könyvszekrények dülöngélni kezdek, hogyan lehet, hogy a súlyos könyvekkel megrakott polcok még ki sem voltak kötve? mi ijedten vártuk, mi fog történni, mi honnan dől majd, néhány dosszié le is esett, de aztán semmi. Mivel leálltak a vonatok, gyalog bandukoltunk haza a néhány centis, friss, vizes hóban.

Különös éjszaka volt.

----------------------------------

* a hóvastagságot és a havas napok számát is figyelembe véve

** ez a látványosság ezúttal - legalábbis az én környékemen - sajnos elmaradt