Úgy alakult, hogy a minap megnéztem két Takeshi Kitano, vagy ahogy itt őt ismerik: Beat Takeshi, filmet, az egyiket ő rendezte, a másikban főszereplő. Mindkettő egy-egy életttörténet, az első volt a későbbi, az "Akhilleusz és a teknősbéka" (Akiresu to Kame) című, ez Kitano legutolsó saját rendezésű (2008-as) filmje. Egy művész fejlődét kiséri végig, a gyerekzseniségtől az öregkori elbutulásig. Ő az Akhilleusz, aki kergeti a művészet-, vagy inkább az elismertség-teknősbékát és sohasem éri utól, pedig mindent megtesz, amit a galériása tanácsol neki, tanulmányozza a klasszikusokat, próbál eredeti lenni, akcióművészetet művel, festéket fröcsköl, de semmi, a fránya közönség csak nem akar rákattani. Közben elhidegül a lányától, elüldözi feleségét és próbálgatja magát is megöngyilkolni, de még ebben sem sikeres. A végén, a "siker" küszöbén, amikor egy fiatal pár végre megvenné a Műként prezentált talált, horpadt kólásdobozt, újra megjelenik anyu és hazatotyognak.
A film ritmusát az adja meg, hogy időről-időre valaki felakasztja magát benne vagy leugrik valami magas helyről. A tanulság - kár a sikert hajszolni, add inkább önmagad (vagy: ami nem megy, azt ne erőltessük?) - elég szájbarágós, a szinészek játékán átüt a rettegett "japán iskola"; a mesterkélt, eröltetett, szappanopera-színjátszás* és Kitano hiába hozza jól a monomániás művészembert, ez kevés egy kétórás filmre, ráadásul a művész ifjúkorát egy tehetségtelen, lóarcú moron játsza, aki csak abban kapcsolható a Kitano-karakterhez, hogy próbál szomorú képet vágni. Gyenge, 3/10.

Amellett, hogy megtudhatjuk, milyen lehetett egy hagyományos koreai család szeretetteljes légkörében nevelkedni, erről a rendező, Yoichi Sai, lévén maga is zainichi, nyilván első kézből rendelkezik tapasztalatokkal, a film a koreai japánok sorskanyarjairól is szól; az elnyomatásról és megaláztatásról a Dai-Nippon*** korszakban, a Kim Ir Sen iiránti lelkesedésről, gondolta valaki, hogy az ötvenes években önszántukból tömegesen emigráltak a koreaiak a kommunista rezsimbe Japánból? ez tényleg az "it seemed to be a good idea at that time" minősített esete...! és általában arról a zárt, belterjes világról amiben a Japánban élő, idehurcolt vagy önszántából jött, majdnem egymillió koreai él még ma is, saját szokásaikkal, nyelvükkel (japánul sem tud mindenki), gyakran állampolgárság nélkül.
Bevallom, nem értettem pontosan a film összes mélyebb rétegét és a családi viszonyok is végig némiképp rejtélyesek maradtak, akit épp lefejel Kim bácsi, az a fia, a sógora, vagy egy új karakter? ez főleg annak köszönhető, hogy a film jó fele koreaiul, japán felirattal, köszi! a másik pedig valami förtelmes, yakuza-szlenggel tarkított osakai tájszólásban volt hallható. Mindazonáltal a film erős volt, tele remek jelenetekkel, többnyire persze valami agresszív cselekedethez kapcsolva, de hát a Kitano-iskola már csak ilyen, na. Ütős, 7/10 (azért nem ártott volna rövidebbre vágni)
---------------------------------------
* beugrott, hogy talán ezt elkerülendő játszik és mozgatja szinészeit Kitano az "eszköztelenség eszközével", mert ez valóban fényévekkel jobb, mint amikor megpróbálják "eljátszani" a karaktert, brrr.
** egy halból processzált és ennek megfelelően halízű, gumi-állagú étel, rámenbe is teszik, vagy csak úgy
*** Nagy-Japán, a háború előtti hóditásakkal Koreát, Taiwant és sok melanéz szigetet magában foglaló birodalom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése