Egyre többet hallani a helyi médiában arról, hogy a fukushimai körzetből érkező gyerekeket a többiek kiközösítik; nem ülnek melléjük az iskolában, megjegyzéseket tesznek rájuk; azt terjesztik, hogy el lehet kapni tőlük a sugárfertőzést, ilyesmi. Jó, a gyerekek kegyetlenek egymással, ezt mindig is tudtuk, és ez voltaképp nem más mint a hírhedt ijime* egy újabb formája.
De nem csak a gyerekek idegenednek mindentől, ami fukushimai: Kanagawa prefektúra lakosai több, mint 5000 tiltakozó levelet írtak a kormányzónak, mert az a katasztófasújtott övezetből, még csak nem is a fukushimai körzetből! származó hulladékot akart befogadni. Egy szállítóvállalat kliensei panaszt emeltek, amikor a cég fukushimai rendszámú autókat használt a fuvarozáshoz. Egy másik cég alkalmazottját hasonló rendszámmal felszerelt autója miatt elhajtották egy benzinkúttól Tokyóban**. És persze a még bizonyítottan biztonságos övezetekből származó zöldség-gyümölcs is, például a folyamatosan fóliasátor alatt levő eper, gyakorlatilag eladhatatlan, ha fukushimai.
Az, hogy az ilyen pletykák tényalapja nem nagyobb annál, mint amikor magyar nagymamák nem engedék ki a unokáikat a baleset után az esőben, biztosan radióaktív! nem is érdemel különösebb magyarázatot. Ami viszont elgondolkodtató, hogy miért van az, hogy miközben a katasztrófasújtotta területeken valóban példás az összefogás, az ország többi részén ilyen hideg közöny fogadja a menekülteket?
Mert a japán ember szolidáris a családjával, a munkatársaival, meg a honfitársaival is, úgy általában, de ha arról van szó, hogy e szolidaritás miatt ő a legkisebb, vélt vagy valós, hátrányt kell szenvedjen, ÉS a dolog nincs törvénnyel, szabállyal vagy legalább a szomszédok vagy kollégák figyelő szemével szankcionálva, nos, akkor ez a szolidaritás hirtelenjében elpárolog és helyébe lép egy kőkemény, szociáldarwinista, survival-of-the-fittest (élet-) filozófia. Lehet, hogy mégiscsak rokonnemzet vagyunk?
-------------------------------------
* ijime: iskolai terror; a diákok egy csoportja kipécéz egy gyengébb személyt és verbálisan vagy tettlegesen, nem ritkán az öngyilkosságig! szekálja. Régi és veretes japán hagyomány, bővebben itt (magyarul).
** forrás: The Daily Yomuri
Szomorú....
VálaszTörlésNincs sugárfertőzés, sugárbetegség van. A sugárbetegség nem fertőző, nem terjed emberek között.
VálaszTörlésAz emberi hülyeség nem ismer határokat.
VálaszTörlés@rudi ezt én tudom, de ők nem
VálaszTörlésez szomorú :-(
VálaszTörlésLehet furcsa kérdés, de elszaladtak a gondolataim: Aki most menekült és átéli a megkülönböztetést, kiközösítést, vajon átértékeli-e önmagában ezt az ősi japán tradíciót? Vagy a világ rendjének, társadalmi szabálynak tartja és ezáltal feltétel nélkül elfogadja? Vajon egy másik, fordított helyzetben ő ugyanúgy a hagyományok útját fogja járni, vagy immár az átéltek miatt más lesz a hozzáállása?
VálaszTörlésÉrdekelne a véleményed. Köszönöm
Hát, nehéz kérdés. Mondjuk nem hiszem, hogy az emberek fejében a "hagyományok" járnak, amikor a hagyományok szerint cselekszenek. Az, hogy ki-ki hogy viselkedik (menniyre etikusan vagy mennyire önzően) egy krízishelyzetben, nem lehet előre kigondolni, nem modellezhető. A környezettől is sok függ: az összefogás összefogásra, az elutasítás kiközösítésre serkell.
VálaszTörlésKöszönöm szépen a válaszodat.
VálaszTörlés