Onsen Blues

Mentünk a minap túrázni északra és persze onsenben aludtunk, ahogy az rendes japánemberekhez illik. A fürdőt nyilván az internetről választottuk, és a képek nem hazudtak: mindegyik fürdő, és volt néhány! olyan volt, mint a képeken, némelyikük emlékezetesen gyönyörű.

A fürdőkkel nem volt hiba

Ám maga az épület, és az egész kis település körülötte, meglehetősen le volt pukkanva. És ha elvonatkoztatunk ettől a falutól, nem túlzás azt állítani, hogy bizony egész Japán tele van ehhez hasonló kopottas fürdőkkel, elhanyagolt kertekkel, omladozó, nem ritkán lakatlan szállodákkal, használaton kívüli sípályákkal, a 80-as évek nagy bulijainak másnapos, másévtizedes? mementójaival, amikor még hömpölyögtek a belföldi turisták és egy magára valamit adó cég évente legalább egyszer levonult egy onsenbe egy kiadós berúgásra és egy másnapi meditatív kijózanodásra forró vízben. A pénz nem volt akadály és bármit építettek, és építetttek feszt! elkelt egy szemvillanás alatt. Emiatt nem is nagyon erőltették meg magukat, hogy szép legyen, ami épül, a 70-80-as években az nyert, aki gyorsabban lépett, nem pedig az, aki túl sokat spekulált azon, hogyan lehetne szebben megcsinálni valamit. 

A hátsó szárny: a kert itt még ugyan szép, de az épület még saját igényszintjéhez mérten is pusztul

Manapság már 2-3 millió forintért is meg lehet venni egy apartmentet* egy fürdőváros szélén épült házban, 20 éve egy ilyen még minimum 20 milla volt, és mégsem kapkodnak érte, de miért is tennék amikor van ilyen bőven a piacon. A csúcskategóriás szállodák köszönik szépen, jól megvannak, de kisebb onsenek láthatólag szenvednek, sok közülük bezárt, ami pedig nem, az szép lassan pusztul lefelé. Súlyosbítja ezt az elvándorlás vidékről, hiszen ha belegondulunk: Japán lakossága általában is meredeken csökken, de ezen belül a legnagyobb városoké növekszik... na mi következik ebből a vidékre nézve? és vidéken Tóhoku, az Északkelet helyzete a legrosszabb.

Egy szebb napokat látott pachinkó-szalon. Ha már ez sem megy, tényleg nagy a baj...

Nem csak arról van itt szó, hogy az ebben a posztban már emlegetett csőlátás miatt a vendégek észre sem veszik a málladozó vakolatot, a hullámlemezzel letakart falakat és a bedeszkázott kertet. Ezt azért is gondolom, mert látszik az igyekezet a ryokan tulajdonosai részéről, hogy helyrepofozzák a fogadót, csigatempóban ugyan, de folyik a munka. Ahhoz, hogy ez gyorsabban menjen, hitel kellene, de manapság a bankok már nem dobálják a kölcsönöket boldognak-boldogtalannak. Saját erőből pedig kőkemény dolog egy ryokan felújitani, különösen, hogy egyre ritkább, és ezzel összefüggésben egyre drágább, az olyan mesterember, aki ismeri a régi technológiákat. 

Marad a várakozás egy újabb aranykorra, amikor majd megint tömött buszok jönnek Tokyóból, újra indul a sose-halunk-meg életérzés, és ismét csak a legjobb lesz elég jó. Jelenleg kevés az erre mutató jel, hacsak a kínai turisták nem únják meg az akihabarai bevásárlást? halovány a remény, hogy Tóhokuban a belátható jövőben újraindulna a bulivonat.

Inkább csak azt lehet csak remélni, hogy a növényzet szép lassan benövi a házakat, és a természet majd a maga módján foltozza be a sebeket. Ehhez nem kell sem bankkölcsön, sem pedig mesterember, és jelei már sok helyen mutatkoznak; talán kell még egy-két generáció, és újra csak erdő lesz Tóhokuban, medvékkel, szarvasokkal.

Az is jó lesz.

----------------------------

* a trükk az, hogy meglehetősen magas (közel évi 1m HUF-os) fenntartási költségei vannak