Szubjektív kertkalauz - 2

Akkor hát folytassuk, ahol a múltkor abbahagytuk:

Júliusban az asagao (hajnalka)

Hajnalkát kár a kertekben keresgélni, helyette menjünk el az Iriya Kishibojin templom környékén tartott piacra és élvezzük a hajdani Edo hangulatát felidéző nyüzsgést, a fejpántos árusok kiabálását, a reggeli forgatagot. Minél korábban kell menni, mert a hajnalka hamar összezárja szirmait!

Augusztusban a hasu (lótusz)

Nyáron az Ueno park szélén elterülő Shinobazu-tó felületét teljesen eltakarják a vízcseppektől szikrázó, kerek, zöld levelek, kiszorítva a télen itt úszkáló fekete kacsákat. A levelek fölé pedig hatalmas, rózsaszín lótuszkelyhek emelkednek.

Szeptemberben a hagi (bokorhere)

Az őszi napéjegyenlőség környékén virágzó bokrot, amely egy népszerű édességnek is kölcsönözte a nevét, a központi fekvésű Shinjuku Gyoenben érdemes keresni. A kertben az adott hónapban nyíló virágokról ingyenes térképet osztogatnak a bejáratnál.

Októberben a kosumosu (pillangóvirág)

A Shówa császár emlékét őrző park alatt állítólag katonai atombunkerek rejlenek — de ez sem a látogatókat, sem a pillangóvirágmezőt nem zavarja.

Novemberben a kiku (krizantém) A Meiji szentély kapuja elé helyezett, könnycsepp alakra trenírozott krizantém kvinteszenciális japán fotótéma.

és az ichó (Ginkgo biloba, páfrányfenyő)

Az Aoyama dórira merőleges ‘Icho Namiki’ sugárutat elegánsan metszett, karcsú páfrányfenyők szegélyezik, dupla fasort alkotva. Derűs, őszi napokon mintha aranylemezek borítanák a fákat.

Decemberben a kóyó (őszi falevelek)

A tehetős Asakura család hajdani háza a divatos, nyüzsgő Daikanyama negyed szélén áll, de ennek ellenére kevesen látogatják. Talán, mert a városban van, de a hagyományos japán ház körül a juharfalevelek csak december elején váltanak színt.

Síléccel sincs párja

A japán közvélekedés úgy tartja, hogy a Fuji-san, nem, NEM, sohasem Fujiyama! inkább nézni való, nem pedig megmászásra. Sok igazság van ebben, egyfelől, mert csodálatosan szép hegy; a japán nemzeti mitológia alapja, a Földanya égnek meredő fallosza, már ha szabad ilyen veretes képzavarral élnem, három-és-fél kilométer magas matematikai egyenlet, megannyi remekmű és giccs ihletője, a Megkerülhetetlen, az Utólérhetetlen, az Egyetlen. Talán nem véletlen, hogy szokták néha a nevét 不二-nak is írni, ez pedig azt jelenti: nincs párja*.

Másfelől, mert megmászni nem feltétlen akkora élmény, különösen nem az nyáron, az úgynevezett mászószezonban, többezer társunkkal együtt taposni a véget érni nem akaró, egyhangú, poros salaklejtőt, ahonnan, ellentétben a többi környező heggyel, még a Fuji-sant sem lehet látni. 

Mindezek ellenére mégiscsak meg kell mászni a Fuji-sant, és nem csak a "mert ott van" mallorizmusa miatt, hanem, hogy utána jobban, mélyebben tudjuk élvezni eredeti küldetését, a gyönyörködtetést. Mert egészen másképp nézünk arra a hegyre, ami már megvolt, mint arra, ami "csak úgy" ott van.

Egy gyakran idézett japán közmondás szerint, aki a Fuji-sant egyszer megmássza, az bölcs ember, de aki másodszor is, az bolond. Nomármost, én jó tizenöt éve egyszer már bölcs lettem, de a bölcsességbe is bele lehet unni, ezért úgy döntöttem, hogy újra nekivágok, de ezúttal síléccel. Ám rendnek kell lennie, és én már a legelején megígértem, hogy túrasítörténetekkel nem untatom itt a Kedves Olvasót, így hát, akit érdekel, kénytelen lesz átfáradni a Csússz és mássz! blog idevágó oldalára, hogy megtudja: sikerült-e másodszor is megmásznom a Fujit**? Vagy ha ez túl macerás, itt meg lehet nézni a képeket.

--------------------------------------- 

* Egészen pontosan: "nem kettő". A Fuji nevének standard írása egyébként 富士, ami valami olyasmit jelent, hogy "gazdag harcos"

** A dolog már egy jó hónapja, május végén esett meg, vélhetőleg van aki tudja már a végét, de hát ez most kicsit lassú szülés volt...

Szubjektív kertkalauz - 1

Hűvös, szeles, esős tavaszunk volt eddig; a cseresznye alig egy hét alatt levirágzott, a lilaakác pedig még addig sem tartott ki. Egy hete beköszönt az esős évszak, de talán lesz még néhány szép napunk, hogy élvezzük a soron következő virágot, az íriszt. A virágokról és az évszakokról már írtam; ezek közül néhány itt olvasható: tél, kora tavasz, tavasz, nyár, kora ősz, ősz. Ezennel pedig megosztom személyes, teljesen pártos és szubjektív kertkalauzomat is. Jó csavargást!




Januárban a tsubaki (kamélia)


Városszerte mindenhol virít a kamélia és eddig még nem találtam meg 'a helyet', de talán a Rikugien kert lesz az, ahol az árnyas részén hatalmasra nőttek a kaméliabokrok.



Februárban az ume (szilvavirág)


A Koishikawa Kórakuen kertjét legszívesebben minden virághoz beírnám; de a szilvafa liget különösen szép.


Yushima Tenjin — a tudás szellemének szentelt templomot februárban ellepik a sikeres egyetemi felvételiért fohászkodó táblácskák és a fehér, rózsaszín, vörös szilvavirágok.



Márciusban a nanohana (repce)


A Hama Rikyú kert ilyenkor a legszebb, ahol a sárga repcemező egy tavaszi, vidéki kirándulásra emlékeztet.



Március-április fordulóján a sakura (cseresznyevirág)

Chidorigafuchi mentén és a vizesárok túloldalán, a császári palota megközelíthetetlen lejtőin, hatalmas, ősi fák borulnak a víztükör fölé.


A botrányos miniszteri látogatásokról és a jobboldali pártok felvonulásáról hírhedt Yasukuni jinja szentély a második világháborúban elhunyt hősök / háborús bűnösök (nem kívánt törlendő) szelleme mellett egy rejtett kertnek is otthont ad, ahol a rózsaszín szirmokkal borított tóban hatalmasra nőtt aranyhalak úszkálnak.


A legöregebb, legfeketébb, leggöcsörtösebb fák az Aoyama temetőben találhatók.


Spain zaka, Roppongi icchome — mert ide csak le kell sétálnunk és máris élvezhetjük a boltívként összeboruló faágak alatt az esti kivilágítást.


A Rikugien kert bejáratánál egy hatalmas shidarezakura fa áll, amit esténként kivilágítanak.



Áprilisban a takenoko (bambuszrügy)


A kamakurai Hokokuji Temple nincs éppen közel hozzánk, de megér egy külön utat. A fiatal hajtások mint megannyi “alien” bukkannak fel a bambuszligetben, és egy kis teaházban még matchát is lehet inni.

...

és a tsutsuji (azálea)


Ha sikerül tökéletesen időzítenünk, akkor a Nezu Jinja kertjében a virágok teljesen belepik az azálea bokrokat. Egyetlen levél sem látszik ki, így mintha hatalmas gombóc fagyik sorakoznának egymás mellett; vanília, eper, málna.

Májusban a fuji (lilaakác)


A Kameido-Tenjin szentélyt tavak és hidak sorozatán keresztül lehet megközelíteni; a vízparton álló pergolákra pedig lila és fehér virágfürtös, ősöreg cserjék csavarodnak.

..

...és a shakuyaku (pünkösdi rózsa) meg a botan (peónia)

Az Ueno Toshogu templom kertje nem nagy, de a görög meander mintára emlékeztető útvonal megsokszorozza a méreteit; a virágokat fehér papírernyők védik a nap ellen.



Júniusban a hanashóbu (írisz)


A Nezu múzeum évente egyszer bemutatja legféltettebb kincsét, Ogata Korin 1705-ben festett paravánját az arany háttérre festett íriszekkel — miközben a kerti tóban virító íriszek mintha csak a képről szöktek volna meg.

...

és az ajisai (hortenzia)


A Hakusai szentély árnyékos kertjében csupa-csupa kék hortenzia virágzik.

A folytatás már meg is érkezett.

Sorban, állunk

Tokyóban képzőművészeti kiállításokra járni nagyon jól lehet; tudjuk, ugye: New York, London, Tokyó..., remek gyűjteményeket szoktak hozni és ugyan nem olcsóak a belépők, de azért megfizethetőek. Ám, ahogy többnyire, itt is van azért egy kis bökkenő: kicsikét sokan vannak. A Tokyói Nemzeti Múzeum legújabb kiállításra* gyakorlatilag a fél tizes nyitásra érkezünk, jó, oké, picit később, és ekkor már ez a látvány fogad:

Tokyói Nemzeti Múzeum, reggel 10 körül. Innen még 30 perc...

Egy hölgy egy "30 perc" feliratú táblát tartva igazítja el az újonnan érkezőket, egy fiatalember pedig, bambusznyelet utánzó, de műanyag, csipkés napernyőket osztogat, utólag is köszi! mi pedig némi hezitálás után beállunk a sor végére. Rövid idő alatt kiderül, meleg van, no meg unalmas is a sorbanállás, hogy ilyenkor a japánok is pont azt csinálják, amit hasonló helyzetben a világ összes más nációja tenne: tolakszanak. Különbségek azért persze vannak; ez itt kérem nem a Balkán, explicit eszközök kizárva! de a célok és az érzelmek azonosak: elé kerülni annak a genyónak, aki elém állt, pedig csak utánam érkezett. Maradnak hát a szoft módszerek: az ügyes helyezkedés, a megüresedő terek gyors betöltése, minősített esetekben a határokon túllépő tolakódótársak tüzes pillantásokkal való méregetése. Alapfokú folyadék-dinamikai ismeretek sem haszontalanok; ez itt kérem nem a Forma 1, az éles kanyarokat nem érdemes a tökéletes íven venni. Vannak különleges, egyéni taktikák is; egy idősebb néni, Japánban az obachanok a tolakodás feketeöves mesterei! bökdösi-tolja maga előtt láthatólag kissé szégyenkező férjét, majd engedelmesen "követi" őt, hiába, van itt még tanulnivaló...

A néni itt már felfejlődött az ékkén használt férje mellé (kalapban)

Fejlődjünk négyes sorokba! szólít fel minket a bejárathoz közeledve egy szigorú szemű, egyenruhás fiatal hölgy és mi engedelmeskedünk és miközben visszaadjuk a kölcsönernyőket, instrukciókat kapunk arra nézve, hogy a múzeum légkondicionált mennyországába hamarosan bejutva mit tehetünk majd és mit nem, az utóbbi lista kicsit terjedelmesebb. Bent sincsenek persze kevesebben, de mi már tudjuk, hogy mi a teendő: előre kell rohanni a teremben, mert mindenki az első néhány képnél tülekedik, ezeket inkább érdemes kihagyni és középről kezdeni. A népszerűbb daraboknál, mint például a Kibi miniszter kalandjai Kínában c. 12. századi tekercsnél, persze újabb hosszú sor áll, lassan araszolnak az üveg előtt. Ehhez nekem már nincs türelmem és helyette inkább a második sorban állva, magasságomat kihasználva kukucskálok rá itt-ott. Az igazán taktikus versenyzők hátulról, jó minőségű katonai távcsövek segítségével élvezik a műveket, legközelebb én is kipróbálom! Ám a nagyobb méretű műveknél, mint például Shohaku gyönyörű, 8 részes, igazából 9, de az egyik elveszett, sárkányos tolóajtó-festménye (fusuma), vagy Hasegawa hatalmas, tigrist ábrázoló paraván-festménye (byóbu) már ez sem megoldás; ide távlat kell, pontosabban kellene, de sajna beleáll elém a többi bámészkodó. Gondolom ezért gyűjti a képeket az, aki teheti...

A sárkány farka

Ez tárlat talán egy kicsit kirívó eset volt, és persze az is lehet, hogy nem zárás előtt egy héttel kellene jönni, de az biztos, hogy nehéz magányosnak lenni Tokyóban egy jobb kiállításon. És persze a sorbanállás Tokyóban nem csak a múzeumok privilégiuma, hanem életforma: sorban állunk a metróban, koncertjegyért, az éttermek előtt, igaz, itt már szerencsére feltalálták a sorbanülést is, a leárazott dizájner-ruha vásáron, sorban állunk, hogy bejöhessünk az országba, majd pedig, hogy elmehessünk, arra pedig, hogy mekkora sor lesz a jegyekért a Sky Tree-hez, még gondolni sem merek...

------------------------------------------------

* A kiállitás egyébiránt szédületesen jó volt, a XIX században elkótyavetyélt, és valamilyen okból leginkább leginkább a Bostoni Képzőművészeti Múzeumban látható, japán remekműveket mutatták be. Részletesen itt: Japanese Masterpieces from the Museum of Fine Arts, Boston