2009. december 14., hétfő

Két meeting


Nem vagyok nagy híve a nemzekarakterológiának, mert az a tapasztalatom, hogy a különbségek az egyének között jóval nagyobbak, mint a nemzetek átlaga (az un. "nemzeti karakter") között, de hát.... emellett nem lehetett csak úgy elmenni (a nevek természetesen nem igaziak).

------------------------------------------------------------

Park úr fél tizenegyre igérte, hogy jön, de nem jön, késik, talán el sem indult Seoulból, nem tudjuk, mert nem lehet elérni telefonon. Tizenegy után, amikor már feladjuk a reményt, megjelenik, némi rosszallással a hangjában felemlíti, hogy nehéz megtalálni az irodánkat, aztán az asztal tetejére hajítja aktatáskáját és helyet foglal. A névjegycsere után biztosít bennünket arról, hogy óriási szerencsénk van, hogy vele találkoztunk, mert őneki a tenyerében van a koreai piac, úgy ám! mondja és közben a teáscsészére bök, jelezvén, hogy kér még, majd folytatja: mert ő - itt ismét magára mutat - csakis, egyedül ő tudja nekünk megnyitni azokat a kapukat, ami mögött feltárul majd a hatalmas koreai piac, de látván kételyeimet azonnal megnyugtat, ne aggódjak, hiszen itt a bizonyíték, és koreai nyelvű iratokat rángat elő az aktatáskájából, iratokat, melyek szerinte egyértelműen bizonyítják, hogy ő ezt a terméket el tudja adni, hogyne tudná, hiszen mindenkit ismer, de még ennél is fontosabb legfontosabb, hogy - a fejére bök - I am thinking! és ezért tudja, hogy mi kell a piacnak.

Próbálok kérdezni valamit tőle, de ez nem könnyű, nem engedi, hogy közbevágjak, hosszasan ecseteli életútját, sikereit és időnként megjegyzi, hogy bizony, nagy szerencsénk van. Lassan menni kell ebédelni, otthagyunk hát csapot-papot, amikor visszjövünk, a magam részéről már vélem, hogy már mindent megbeszéltünk és Park úr lassan elmegy, de nem, Park úr leül és megkérdi, hogyan tudhatna az internetre csatlakozni, mert meg kellene nézni a mailjét. Nem gond, nyugtatom meg, maradjon nyugodtan, kettőig szabad a helyiség, akkor viszont lesz itt egy meetingünk, nyomom meg a mondat végét kevéssé. Park úr marad és teljesen nyugodt, csak akkor húzza fel magát egy kevéssé, amikor telefonál az irodájába, ekkor egy darabig ordibál koreaiul, majd pedig kér még egy teát. Vele ellentétben mi egyre kevéssé vagyunk nyugodtak, részben mert az egylégterű irodában a kiabálás miatt nem bírunk dolgozni, de főleg, mert mindjárt két óra és jön Yamamotó úr, aki persze szokása szerint tíz perccel korábban érkezik, és nem tudom leültetni, mert Park úr még vadul internetezik. Bemegyek hozzá és udvariasan megkérem, hogy fáradjon át a másik szobába, nem, akkor ő már megy is, mondja és csomagolni kezd; felrakja a bőröndjét az asztalra, (japán kollégám arca összerándul a borzadálytól, hiszen az a bőrönd az előbb a padlón volt), majd búcsúzóul még fellök egy teáspoharat és némiképp indignálódott arccal távozik.

Yamamotó úr és kisérete mindeközben türelmesen várakozik az előtérben; csak mikor már teljesen letisztult a helyzet, merjük őket beengedni. Ceremónikus névjegycsere, leülünk és hosszasan dicsérgetni kezdjük egymást; mennyire nagyszerű és csodálatos a másik cége és mekkora megtiszteltetés nekünk velük dolgozni, iee, iee*, éppen ellenkezőleg: nekik óriási öröm, hogy ilyen fantasztikus jövő előtt álló vállalattal kerülhettek kapcsolatba. Ezek után rátérünk a gazdasági helyzet taglalásába; miszerint az sajnos továbbra is kedvezőtlen, de mintha már a javulás első jelei mutatkoznának, ám ez nem szabad, hogy hamis reményekkel töltsön el, mert ez a javulás vélhetőleg nagyon lassú lesz és még az is lehet, hogy csak ideiglenes, sőt látszólagos, hiszen nem elképzelhetetlen, hogy a fellendülés egy újabb visszaesés előjele, bár ez persze nem bizonyosság, és így tovább.

Amikor már kezdünk kifáradni, óvatosan megkockáztatok egy kérdést; tekintve a lassan javuló körülményeket, nem lenne-e elképzelhető, sőt, talán tanácsos, növelniük a termékünk terjesztésével foglalkozó alkalmazottainak számát a jelenlegi egyről mondjuk... kettőre? Válaszul bocsánatért esedezik, hogy ezt eddig nem tette meg, és biztosított arról, hogy leghőbb vágya, hogy ez így legyen, sőt, egészen biztos abban, hogy ez hamarosan így is fog történni, de ehhez a keresletnek még egy kicsinykével növekednie kellene, ami már minden bizonnyal csupán hónapok, de az is lehet, hogy csak hetek kérdése. Talán azzal tudnánk ezt a folyamatot siettetni, teszi hozzá, ha mi - nem is az anyagiak, hanem inkább a szimbólikus jelentősége miatt - egy kevéssel megemelnénk a marginjukat, nem sokkal, csak úgy 5%-al, mert ez, és itt kissé megnyomja a szavakat, rendkívül jótékony hatással lenne az eladásokra, ebben ő teljesen bizonyos. Most rajtam a sor, hogy bevalljam, mennyire szeretném ezt én megtenni, de a jelenlegi helyzet még nem érett rá, mert ezt csak akkor tehetjük meg, a Központ csak akkor ad erre Engedélyt, ha előbb az eladások, vagy legalábbis az Önök tiszteletreméltó cégének ezirányú erőfeszítései...

A tárgyalás rettenetesen vontatott tempóban halad, mert kínosan ügyelünk rá, hogy ne vágjunk egymás szavába, sőt, amikor az egyik befejezi a mondanivalóját, a másik még kivár egy ütemet, hátha csak szünetet akart tartani. Mindeközben ülünk egyenes háttal, mint a cövek, kezünk az asztalon, nem matatunk, én erősen koncentrálok, hogy visszafogottan gesztikuláljak mert tudom, hogy a hadonászó gaijinokat nem szeretik. A felszolgált teába, elkerülendő a mohóság látszatát, csak nagysokára kóstolunk bele, de Yamamotó úr ekkor is csak egy kortyot iszik, mert ha meginná az egészet, az azt jelentené, hogy nem volt elég és kér még. A végén újabb hosszas szócsatába bonyolódunk arról, hogy kinek is volt nagyobb megtiszteltetés a mai találkozó, aztán meghajlunk ülve, egyszer, még egyszer, az ajtóban állva újra, majd lekísérjük őket a lépcsőn, újabb meghajlás, majd még egyszer, utoljára, amikor már a taxiban ülnek.

Aztán fölballagunk. Főnök, mondja a kollégám, ezek mekkora gecik! Igen, sóhajtom, azok.

* nem, nem

16 megjegyzés:

  1. Nekem volt megtiszteltetés, hogy olvashattam :)

    A nemzeti és egyéni különbségtételről tett nézeteid maximálisan osztva (ezen általaban vitazom mindenkivel, bar en a nemek kozotti különbségekről is hasonloan velekedek - mindegy, pardon a kozbevetesert) valojaban erdekes lenne egy magyar targyalast is kielemezni. Kicsit tartok tole, hogy Park urhoz kozelebb allnank, bar nalunk mas a fuszer a beszelgetesben.

    VálaszTörlés
  2. Azért hangsúlyozom, ez két KONKRÉT tárgyalás volt, két KONKRÉT egyénnel. Koreaiakkal nincs nagy tapasztalatom, a japánokkal igen, azért van itt is sokféle ember (bár olyannal mint a Park még nem volt szerencsém tárgyalni). De ez a kettő igy egymás után olyan ellenálhatatlanul vicces volt, hogy muszáj volt egy picit általánosítani...

    VálaszTörlés
  3. Magam is így értelmeztem soraid, de köszönöm a megerősítést :)

    (valójában elrontottam, mert rövid volt az első sorom és utána többet írtam másról, s ez így se nem volt japános, se nem volt elég körülményes, bár a mondanivalót mégis sikerült jól ellepnem)

    Összességében csak annyit akartam mondani, hogy jó volt a történet és a leírása. Uff

    VálaszTörlés
  4. Park úr koreai? Az angolszász hangzású neve cseppet megzavar. Egy amerikai "győztes vagyok- csak pozitívan-határom a csillagos ég" típusú törtető (vis bunkó) üzletembernek képzeltem olvasás közben.

    VálaszTörlés
  5. @Nóra: Igen, koreai. Be is akarok tenni a poszthoz egy térképet Korával és Japánnal csak még nem jutottam hozzá.
    @Levi: örülök, hogy tetszett... és azért átjött a sűrű hajlongás a soraidból, ne aggódj! :)

    VálaszTörlés
  6. Mindig is "csodáltam", hogy a japánok miként tárgyalnak. A Mangafan kiadó is 1,5 évig járta a tiszteletköröket, hogy végre kiadhassanak egy mangát. Szerencsére már van alternatíva: fel lehet venni a kapcsolatot az UE-USA beli kiadókkal.

    VálaszTörlés
  7. Meg lehet ezt szokni, csak kissé nehézkes...

    VálaszTörlés
  8. Lenne még egy kérdésem, ha már így szó esett kulturális különbségekről. Többször hallottam, hogy a koreaiak a kínaiakkal vállvetve ki nem állhatják a japánokat. Azokban a (nem is olyan régi) hong kongi filmekben amiket láttam, szinte kivétel nélkül démonikusan gonosz japánok az ellenség. Harcművészeti filmeknél kedvelt jelenet, hogy a kínai főhős bemegy a dojóba és tehetetlen nyöszörgő halommá kung-fuzza (vagy wushuzza) az ott jelen levő összes japán ifjat. Innen valóban lejött hogy igen, a kínaiak (még mindig) "neheztelnek" a japánokra. Arra kíváncsi lennék, hogy ez kizárólag a japánok világháborús viselt dolgai miatt van vagy már előtte sem kedvelték egymást. A koreaiakkal nem tudom mi a helyzet.
    A kérdésem az, hogy japán részről kölcsönös ez az utálat? A japánok hogyan állnak mostanság a kínaiakhoz és a koreaiakhoz? Utálják őket? Lenézik őket? Vagy közömbösek? Vagy van valamiféle békülékeny nyitás egymás felé?

    VálaszTörlés
  9. Tetszett! Érzékeltetted a levegőt. Milyen az, amikor az A kultúrában elfogadott és sikeres viselkedés a B-ben elefántság a porcelánboltban. S a B-ben illendő viselkedés a C-ből nézve töketlenkedés és kifürkészhetetlen rejtély. Ráadásul olyan helyzetben vagy, ahol mindhármat (A,B,C) jól kell értened, az összes metakommunikációval együtt.
    Ez nem nemzetkarakterológia. Akkor lenne az, ha merev és elhamarkodott kövekeztetést vonnánk le.

    VálaszTörlés
  10. @Nóra: huhúú, ez nem lehet röviden megválaszolni, bonyolult. Majd inkább irok 1X posztot róla... Egészen röviden:
    Korea: kultúrális felsőbbrendűséggel vegyes irígység a jelenlegi dinamizmusukra
    Kína: tisztelet a múltra, gyanakvás és félelem a jelentől és jövőtől, de közben biznisz 1000-el

    VálaszTörlés
  11. @bm nagyon vicces volt igy szörfözni a kultúrák között egy napon belül, örülök, hogy nem tűnik nemzetkarakterológiának... ami egyébként akkor válik igazán veszélyessé, amikor ez alapján készítünk ELŐRE itéleteket (elő-ítéleteket)

    VálaszTörlés
  12. hát, Mr. Park borzasztóan emlékeztet egy KONKRÉT MAGYAR ismerősömre. szerencsére szinte sosem találkozunk, az egy fedél alatt töltött néhány hetes időszak egy életre elég volt.

    VálaszTörlés
  13. @Nóra:

    A Park a koreai Pak 박 családnév angolos átirata.
    Osváth tanár úrnak van egy cikke a koreai nevekről:
    http://elib.kkf.hu/osvath/osvath_04.pdf

    VálaszTörlés
  14. Igazából nem ez a neve hanem egy MÁSIK gyakori koreai név.

    VálaszTörlés
  15. Kevéssé a kulturális különbségekhez, mint inkább a tárgyalás dramaturgiai fordulataihoz: így némiképp off. Megjyegyzem a sztori vlsz nem igaqz, de akkor is jó.

    Az egyik vezető hazai építőipari vállalat vezérkara szervezet egy látogatást egy arab ország sejkjéhez. A randi Bécsben volt. A cél az volt, hogy telepítenének a magyar szakemberek a sivatag közepére panelgyárakat, és egyből megoldódna őfelsége országának lakásproblémája, referenciának meg ugye ott van Békásmegyer, ha a Havanna lakótelep nem lenne elég jó.
    A nyolcvanas évek vége felé járt az idő, enyhülés ugyan volt, de előjele még nem mutatkozott annak a kollapszusnak, ami két évvel később bekövetkezett.
    Elindult a beszélgetés, nagyon szertartásos, Yamamotó urat idéző módon. Ám idővel érezhető volt, hogy hacsak valamilyen látványos gesztust nem gyakorolnak a házgyári vezérek, nem lesz üzlet. A karikírozható formalitások - Allah útjai kifürkészhetetlenek, stb. - jelezték, hogy a panel esztétikájánál és gazdasági mutatóinál némikép többre lenne szükség.
    Már a búcsúzkodásnál tartottak, amikor a vezérigazgató, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ők tulajdonképpen egy konvojjal jöttek, de az egyik Mercedes kissé rendetlenkedik, és nem kockáztatnák vele haza az utat, így ha ez őfelségének nem jelent gondot, itthagynák az autót. Papírostul, kulcsostul, hogy baj ne legyen, ha esetleg odébb kell vele parkolni.
    És ekkor a sejk megjegyezte, hogy érzi Allah biztató mosolyát az üzleten.

    VálaszTörlés
  16. haha, nagyon jó... ezért szép, hogy tarka a világ (és hogy nem a Közel-Keleten dolgozom)

    VálaszTörlés