2016. március 12., szombat

Öt éve történt

A kerek évszámoknak tulajdonképpen semmi jelentősége sincs, épp csak a Föld van éppen nagyjából ugyanazon a helyen, mint amikor egy bizonyos dolog megtörtént. Valamiért mégis kedveljük ezeket az időpontokat, talán, mert fogást kínálnak az idő unalmasan egyhangú, végtelen áramlásában.

Tegnap volt pont öt éve, na megint elkéstem a poszttal! hogy Japántól keletre, a Csendes-óceán mélyén valami történt, felpattant egy tektonikus lemez, és az így keletkező földrengés jelentős pusztítást okozott a keleti tengerparton és Sendai városában. Nem mellesleg a tektonikus lemez mozgása néhány méterrel megemelt pár millió köbméter vizet, egyfajta "vízdomb" keletkezett, a víz viszont folyadék, vízszintesen szeret lenni, így gyorsan kinyújtózokodott, és a gyorsvonati sebességgel terjedő hullám Tohoku partjainál helyenként több, mint 20 méterre csapott fel, magával cipelve autókat, házakat, és majdnem 25.000 embert. 

A víz sok minden más mellett a fukushimai atomreaktor tartalék generátorait is elöntötte, használhatatlanná téve azokat, éppen akkor, amikor szükség lett volna rájuk. A reaktor ugyanis automatikusan leállt, nem mintha bármi baja lett volna a földrengéstől, biztonsági intézkedés gyanánt. A leállt reaktort viszont hűteni kell, a hűtővíz áramlásához pedig motorok szükségesek, amiket áram hajt, de hát az nem volt, hiszen a generátorokat elöntötte a víz... Így a világ dermedten figyelte, ahogy néhány nap alatt a felforrósodott nukleáris fűtőelemek leolvadnak, a reakciókból fejlődött hidrogéngáz pedig szép sorban felrobbantja a reaktorépületeket. A többit már ismerjük: a lakosságot kitelepítik, és megkezdődik a "cleanup" aminek az időtartalmát az optimisták is 30-40 évre becsülik. Pedig csak annyira lett volna szükség, hogy a generátorokat egy picit magasabbra kellett volna tenni. Vagy lezárni a tetjüket amikor jött a cunami. Vagy hozni helikopterrel előre előkészített tartalék generátorokat. Vagy... 

Szomorú és peches egy történet ez; ha csak a földrengés lett volna, akkor könnyen lehet, hogy egyfajta sikersztoriként emlékeznénk rá: átvészeltük a világtörténelemben eddig mért második legnagyobb földrengést, alig párszáz áldozattal és meglepően kevés, Tokyóban gyakorlatilag nulla, anyagi kárral! Ha azért a cunamit is hozzávesszük, akkor a tragédia ugyan tagadhatatlan lenne, de ez mégis csak egy természeti katasztrófa lett volna, aminek elviseléséhez az évszázadok alatt már hozzászokott a japán nép, és a gyászmunka elvégzése után része lenne a kollektív emlékezetnek. De Fukushima, amibe ugyan nem halt bele senki, mégis nagyobb sebet ütött a japánok pszichéjén, talán éppen az elkerülhetősége miatt. Megingatta a japánoknak a technológiába, valamint annak uralhatóságába, és ezzel együtt saját maguk alaposságába és szervezettségébe, vetett hitüket. Mivel a második világháború utáni elképesztő japán gazdasági-társadalmi sikertörténetnek éppen ezek voltak az alapjai, ezért ennek a sokknak a rezgései máig érezhetők. Csak azt remélhetjük, hogy ez válság és az ezt övező, máig sem befejezett, viták hozzásegítenek ahhoz, hogy Japán találjon egy új paradigmát, aminek alapján optimistán, megújulva tudna belekezdeni a következő 50 év sikertörténetébe. 

Mert erre nagy szükség lenne, nem csak Japánnak, de a világnak is.

---------------------

2016. március 4., péntek

A disznó finom íze

Ahogy azt a Reloaded Facebook oldalán nemrégiben említettem; a minap összebarátkoztam a helyi erőkkel az egyik környékbeli izagayában. A tokaji borok és a 80-as évekbeli progresszív magyar rockzene fontosabb irányzatainak megvitatása közben egy kevés idő arra is jutott, hogy kifaggassanak az örökzöld témáról: milyen japán ételt szeret enni a gaijin? Amikor bevallottam gyöngémet a rámen iránt, Ogasaki-san azonnal lecsapott: ismerem-e a helyi díjnyertes ráment? Hogy még nem?!? Hát akkor AZONNAL menjek el! és részletes instrukciókat adott arról, hogy mit és hogyan kell rendelni: először a standard ráment kérjem be, majd a kaidama fázisban, ez az extra tésztát jelenti, amit a gondosan meghagyott lébe csúsztatnak, feltétlenül tontonmen-t kérjek.

Így is tettem.

"A disznó finom íze - Tonkuro Ramen"
A hely nem nevezhető túlzottan extravagánsnak, de hát melyik rámenes az? ám a divatos dekornál többet ér a falon a tábla: Best Ramen in 2013! A néni nagyon kedvesen útmutatást adott a rám váró fontos élet-döntésben, miszerint milyen lével egyem a ráment: híg (assari), közepes (futsu) vagy zsíros (kottari), ő a középerőset ajánlja. Nyilván, hogy ezt választottam, a tésztát pedig természetesen katame-re (keményre) kértem, ki is néztek volna, ha nem így teszek, és izgatottan vártam az élményt.

Ez az alapkiszerelés: jól néz ki ugyan a káposzta, de kérdem én: minek?
Azt kell mondjam, hogy a men zseniális volt: vékony, kemény és ízletes, abszolut meccsben van a legjobbakkal. A chashú is teljesen rendben volt, kellően zsíros, karakteres ízű, örültem a mellé rakott nori-nak is, a friss zöldhagyma pedig mindig jó a rámenbe, de a nyers káposzta-levelekkel már nem igazán tudtam mit kezdeni… Ám a fő problémám érdekes módon a levessel volt; nem kétséges, hogy fajtiszta tonkotsu-lével volt dolgom, de nekem ez a lórúgás-szerű zsírmennyiség, ne feledjük: közepeset kértem! már túl sok volt. Az egyensúly némiképp akkor állt helyre, amikor kikértem a kaidamát a tonton-nal. Ez utóbbi csípős darált hús, amit a levesbe kell keverni; ez pont annyira hígította fel, hogy már nem éreztem azt, mintha tömény olvasztott disznózsírból kellene kiszednem a tésztát.

Ez már a második kör a kaidamával és a tonton-nal

Men: 9
Leves: 5 (6, ha már benne a kaidama)
Chashú & the rest: 7 (a káposzta sajnos lerontja...)
Összpontszám: 21/30

Utóirat: egy hétre rá elmentünk Judittal is, ekkor már, tanulva a korábbiakból, gyenge levest kértem, mondjuk nem volt könnyű megszerezni, mert a néni nagy erővel próbált lebeszélni róla, szerinte akkor nem érezni a disznó finom ízét. Szégyenszemre be kell valljam: nekem ez jobban bejött, úgy látszik, kezdek lejönni ezekről a benga erős tonkotsukról, biztosan a korral jár ez is...

--------------------------

Mivel rég volt rámen-post, ha valaki nem értené az szakkifejezéseket, érdemes ezt is elolvasni

2016. február 15., hétfő

Mitől ilyen rendesek a japánok?

Ez az az ország, ahol sohasem kell félni este a sötét utcán, az elhagyott értéktárgyak többnyire megkerülnek, ott lehet hagyni a laptopot a kávéházban, ha a mosdóba mész, ahol az emberek akkor is megállnak a pirosnál, ha nem jön az autó, és még azt el is tudom hinni, hogy a sportolók tényleg nem doppingolnak. Bizonyos megszorításokkal, ezekről korábban itt írtam, ez mind így igaz, sok minden más mellett ezért is szeretünk Japánban élni. De ne elégedjünk meg a tények nyugtázásával, keressük meg az okokat is, hogy mégis, mitől ilyen rendesek* a japánok? Talán már nem meglepetés, hogy az Önök fáradhatatlan társadalomkutatójának természetesen erre is van egy elmélete!

Ez pedig nem más, mint a genetika. Igen, jól olvastátok, azt írtam, hogy GENETIKA. 

Mielőtt valaki lerasszistázna, hadd magyarázzam el: nem gondolom, hogy létezik faji determináltság vagy valami misztikus "nemzeti principium", ami miatt a népek u.n. "nemzeti karakterei" eleve determináltan ilyenek vagy olyanok lennének. Egyébként sem vagyok túl lelkes híve a nemzetkarakterológiának, mert bár elismerem, hogy különbségek léteznek, de tapasztalataim szerint az egyéni differenciák messze meghaladják a közvélekedés által a népekre oktrojált tulajdonságokat, túl sok slendrián németet, visszahúzódó olaszt és pénzügyekben járatlan zsidót ismerek ehhez. De az is tény, hogy viselkedésünket, egyéni karakterünket nagyon jelentős mértékben meghatározza genetikánk, és ha egy bizonyos tulajdonság egy népcsoportban nagyon határozottan jelenik meg, akkor nem kellene, hogy tabu legyen ennek utánagondolni. Természetesen eszmefutattásom mindenfajta kutatást nélkülöző amatőr spekuláció, a profiktól ezúton is szíves elnézést és véleményeket kérek.

Naszóval, úgy gondolom, hogy a szabályok betartása, a tekintélynek való engedelmeskedés, illetve annak ellenkezője, a kötöttségek semmibe vétele, a lázadásra való hajlam az egyénben genetikailag meghatározott, legalábbis mint egy erős valószínűsítő tényező. Ha ezt a fajta gént (vagy géncsoportot) egy embercsoportban módszeresen diszpreferáljuk, akkor az a csoport szabálykövetőbb lesz. Nem kell mást tenni ehhez, mint hogy a szaporodásnál előnyben kell részesíteni azokat az egyéneket, akikben ezek a nemkívánatos tulajdonságok nem ütköznek ki. Ha például egy darabig megakadályozzuk, vagy legalábbis megnehezítjük, hogy a vörös hajúaknak gyereke legyen, egy idő után garantáltan kevesebb gyufafejű embert fogunk látni magunk között.

Az Edó-korban, más nevén Edó-bakufu vagy Tokugawa-shogunátus, pontosan ez történt: aki lázadozott, annak konkrétan levágták a fejét, de gyakran ennél kreativabb halálnemekkel is büntettek, és nem ritkán nem csak őt, hanem egész családját is kiirtották. Az ilyetén elhalálozott egyén/család vérvonala megszakad, és ezzel egyidejűleg egy pici előnyt szereznek a népességben azok, akik nem emberkedtek, hanem meghúzták magukat szép csendben. A rendesség elfogadása hosszabb életet és több gyereket garantált, vagy fordítva: aki rebellis volt, annak kevesebb esélye volt a génállományát tovább örökítenie. A természetes kiválasztódás kissé művi utánzása ez, bár ha az emberi természetet is ide soroljuk, akár részeként is tekinthetjük annak. Kegyetlenül hangzik ugyan, de tény, hogy ez elég effektív módja egy embercsoportban a lázadás hajlamának csökkentéséhez, különösen, ha ezt 250 éven keresztül, ez minimum 8-10 generáció! nagyjából konzekvensen folytatják, és azért előtte-utána sem voltak a rebellisek kifejezetten preferálva. Evolució ez bizony, a javából, nem különbözik lényegileg a pintyek csőrének az adott környezethez való adoptálódásától...

Mielőtt még valaki felkiált, hogy "hát ez az, ezt kellene itt is csinálni!" szeretném felhívni a figyelemet arra, hogy Tokugawa shogunátus egy kőkemény katonai diktatúra volt, amihez képest Észak-Korea igazságszolgáltatása, a légelhárító ágyus kivégzéseivel és koncentrációs táboraival, egyfajta liberális mintaállamnak tűnhet. Persze lehet, hogy ez a hasonlat valakit nem tántorit el, bár azért kíváncsi lennék, mit szólna ahhoz, ha rokonainak megtévelyedése miatt ő is bekerülne egy elrettentő célzatú családi kivégzésbe, de a magam részéről kész vagyok elviselni a jelenleginél valamivel kevésbe rendes országot is, amennyiben ezzel meg lehet úszni a tömegmészárlásokat. Hangsúlyoznám ugyanis, hogy szerintem itt nem egyszerűen arról volt szó, hogy "keménykezű volt az igazságszolgáltatás", hanem, hogy olyan sok embert végeztek ki, aminek már evoluciós hatása volt.

Az engedelmesség persze még nem morál; nem gondolom, hogy a japánok csak puszta meghunyászkodásból vagy a büntetéstől való félelem miatt nem lopják el a laptopom, amikor kimegyek vécére. A kulturális evolució párhuzamos a biológiaival és az egyik kölcsönösen hat a másikra. Egyfelől a Tokugawa kormányzat sem csak a fejeket vagdosta, hanem ezzel egyidejűleg útmutatást is adott arra, hogy hogyan lehet ezt elkerülni. Az alsóbb osztályoknak szánt ideológia alapvetően konfuciánus volt, a Zen csak a szamuráj osztály filozófiája volt, és ez az engedelmesség mellett a morálra is nagy súlyt helyez, a kettő szerves egységben van. Másfelől, alulról nézve, sokkal könnyebb engedelmesnek lenni, ha azt nem csak a túlélést szolgáló viselkedés, hanem ez az önnmagában kissé kesernyés pirula a moralitás kétségkívül nemes és társadalmilag hasznos elveibe van csomagolva.

Jó, tehát akkor mondjuk, hogy bebizonyítottuk: a japán rendesség, legalábbis részben, genetikai eredetű. De akárhogy is nézzük, a shogunátus véget ért 1868-ben, és bár utána jó ideig még korántsem lehetett az igazságszolgáltatást puhánysággal vádolni, hiába van szigor a második világháború vége óta erősen csökkenőben, a rendesség nem látszik eltűnni. Így marad ez most már mindörökre, megcáfolva amit állítottam a nemzeti karakterek változékonyságáról?

Rossz hírem van, előbb-utóbb el fog tűnni.

Az eszmék, és persze a most sem annyira gyengekezű igazságszolgáltatás, még egy darabig fenn fogja ezt tartani majd, de szerintem csak idő kérdése, hogy az evoluciós tényező megszüntével mikor áll helyre a rebellisek és a rendesek aránya, én még úgy 30-50 jó évet saccolok, és utána menthetetlenül elkezdenek a japánok is átmenni a piros lámpánál. De addig is élvezzük ki ezt a biztonságos világot, amit a shogunátus lázadóinak vérével nyertünk el...

------------------------

* "Rendesség" alatt itt most a szabálykövetés és a moralitás együttesét fogom érteni.

2016. február 7., vasárnap

Navégre, Skytree...!

Ma reggel, amikor álmosan kibambultam az ablakon, feltűnt, hogy ritka tiszta a levegő. Most vagy soha! néztünk egymásra Judittal, és elindultunk, otthagyva csapot-papot, a Skytree felé. Régi tartozásunk volt ez már, kezdett ugyanis kínos lenni, hogy már boldog-boldogtalan járt a toronyban, csak mi nem. Ez persze tipikus "hometown effect", mert mi bármikor felmehetünk, ezért soha nem tesszük meg, a megnyitása idején azért halogattuk, mert sokan voltak, mondjuk ez igaz volt, nyáron azért, mert párás a levegő, máskor azért, mert éppen nem értünk rá, most pedig már leginkább csak úgy, megszokásból...

Azért voltak ma is rendesen, még ha nem is a kezdeti idők legendás 3 órás sorai, de 40 perces várakozást most is beígértek. Ám ilyenkor jó gaijinnak lenni, mert a turistáknak van egy külön soruk, ahol némi extra pénzért szinte azonnal felmehetnek, hiszen nekik kevés idejük van. Mondjuk ezt nem biztos, hogy a magunkfajta rezidens gajinoknak szánták, de ezt mi nem hangsúlyozuk ki, és szigorúan csak angolul kommunikáltunk. Ezért nyilván a pokolban égünk majd, vagy büdösbogárként születünk ujjá, kinek hogy tetszik, de hát az még odébb van.... 

Már csak azért is fontos volt ez a kis csínytevés mert így még sikerült elkapni a Fuji-sant, ami, dacára a tiszta időnek, alig negyedórával azután, hogy felmentünk, befelhősödött. Szépen is néztünk volna ki a toronyban, Fuji-san nélkül... Dehát akkor lássuk a képeket végre!

A városunk, nagylátószöggel. Most sem lett kisebb...
Ugyanaz, észak felé nézve
Ime a Fuji-san, még mielőtt teljesen betakaródzott volna
Ginza/Marunouchi és mögötte Roppongi
A tokyói öböl
Azért ne felejtsük el, hogy Tokyó alapvetően ilyen 
A Skytree árnyéka
Az üvegpadlón lenézve
A Skytree alulról
Acélszerkezet-pornó
Ha valaki még több fotót szeretne, van a Skytree-ről egy korábbi posztom is, sok képpel, de csak alulról.

2016. január 17., vasárnap

Best of 2015

Kicsit lassú ez az évkezdés, legalábbis blogilag, pedig egyébként van pörgés, rendesen...

Mint ahogy az már hagyomány, kiposztoljuk a tavalyi év legjobb fotóit. Mint ahogy az már hagyomány, most is késhegyig menő vita dúlt a családban, azt, a 10-be? még a 100-ba sem tenném be! vagy pedig NEM, azt nem engedem kidobni!!! de végül valahogy mégiscsak megállapodtunk, ezuttal az alábbiakban.

A Top 100-ban, amit egyébként itt lehet megtekinteni, van egy rakás makrókép, virág-lepke-bogár, ennek az oka egy új makrólencse, ami azóta más rendesen megszolgálta az árát, és akkor még nem is posztoltam a képeket, amiket a borneói dzsungelben csináltam az év végén.

Kanda-gawa

Még a tavalyi télen volt egy jó kis vasárnap délelőtt sétám, a Shitamachiban (alsóváros), ott jónéhány Best 100 fotót sikerült lőni, közte ezt, az ütött-kopott vízparti házakról.


Ide nem jössz be!

Egy kutya, amint gyanakvóan néz. Bár lehet, hogy csak unatkozik...


Buddha a kertben

A Nezu múzeum kertje régi kedvencünk, itt már irtunk is róla egy külön posztot, tavaly egyszer nyáron mentünk el, ilyenkor általában nics sok látnivaló a kertekben, de nagyon megbarátkoztunk ezzel a Buddha-szoborral.


Kagurazaka, bon odori

Augusztusban, a rekkenő hőségben tartják a bon fesztiválokat, Kagurazakán ez különösen vidám, sok a táncos (van még másik is a Top 100-ban)


Asakichi ryókan, Ise

Judit ősszel Isében járt, onnan van sok Top 100-as fotó is, de ez a legjobb, nagyon birom a geometriáját a házaknak.



Barátokkal, pirosban

Nincs is jobb, mint babrálni a kamera beállitásaival, ez is így született, van egy olyan opció, hogy csak egy színtartományban engedi be a szineket, a többi marad fekete-fehér. Egyébként ez egy jó kis kiránduláson volt, Kirigaminén.



Shisen-do, Kyóto 

Egy gyönyörű, és a szokásosnál kevésbé zsúfolt, templom, ez a bejárata.


Kőlámpás

Ugyanaz a templom Kyótoban, az azáleabokrok között kikukucskáló, szokatlan alakú kőlámpás kihagyhatatlan volt, és, hála az új 70 mm-es lencsémnek, játszottam egy kicsit a mélységélességgel is.


Maiko

Okké-okké, kicsit klisé, de azért mindig ütős maiko-kat, mert Kyótoban szigorúan ez a geishák neve, fotózni egy hagyományos háttér előtt, de az vesse rám az első követ aki ellenállt volna a kisértésnek...



Tokiói ősz

A sárguló levelek szintén megunhatatlan téma, és ez egy jól sikerült kompozició Judittól.


Az is hagyomány, hogy minden évben megy nálunk a fanyalgás, miszerint "tavaly jobb volt a felhozatal", bár most valahogy a fene tudja, tényleg jobbnak tűnik, ti mit gondoltok? Itt vannak az eddig fotók, ha valaki esetleg akar böngészgetni:

2015. december 10., csütörtök

Fagylalt, japánul

Japán Fagylalt Ouca - hirdeti a felirat a fehér házikó homlokzatán Ebisuban, és lelki szemeim előtt már pörögnek is a képek, vagy inkább talán lelki nyelvemen az ízek? és mivel én is úgy vagyok ezzel mint Oscar Wilde: bárminek ellen tudok állni, kivéve a csábítást, betérek.


Az ízválaszték szédületes, vagy inkább megdöbbentő? a sárgadinnye, barack, birsalma és gesztenye még nem lepne meg, matcha fagylaltot is láttunk már, de hójichát (pirított, füstös ízű tea), azért még nem, és akkor jönnek sorban a keményebb cuccok, az eddig csak a wagashi világából ismert ízek, mint a yuzu (japán citrom), anko (édesbab) imo (édesburgonya), yomogi (üröm), anmitsu (agar-agar zselé édesbabbal, gyümölccsel és barnacukor-sziruppal édesítve), sőt, még karintó (olajban sült barnacukros japán édesség) is, végül az igazán hardcore rajongóknak még van tófu, fekete szezámmag, szójaszósz, wasabi (vizitorma) és gyömbérfagylalt is.


Nekifutottam már többször is, és jelentem: működik! sőt, még a fekete szezámmag-édesburgonya összeállítás is jó! A tea ingyen van mellé, a rágcsálni való shiokonbu (sós, szárított alga csíkok) szintúgy, ez utóbbi az ún. kuchinaoshi, vagyis az egyes ízek semlegesítésére szolgáló rágcsi, afféle ízradír, kicsit olyan mint a sajt- vagy almaszeletek a borkóstoláskor.

Ja, és az Ouca név: már megint egy japán szójáték, mert a fagyizó emblémája egy stilizált cseresznyevirág, aminek az írásjele így is olvasható: OU-KA.

2015. december 6., vasárnap

Jogositvány-ceremónia

A múlt héten sikerült kivivnom ismerőseim és kollégáim osztatlan csodálatát: csont nélkül, elsőre átmentem a japán autóvezetési vizsgán! De álljon meg a menet: minek kellett vizsgáznom? Hiszen még posztot is irtam arról, hogy milyen Japánban vezetni...! És ha már igen, akkor mi akkora nagy szám azon, hogy jópárszázezer levezetett kilométer után elsőre leteszem a rutinvizsgát?!?

Megannyi kérdés, de menjünk sorjában: nem úgy van az, hogy civilizált országok elismerik egymás jogositványait? Dehogynem, csak úgy tünik, a japán rendőrség szemében mi még nem értük el a civilizáltság megfelelő fokát. Állitólag valami „Geneva Convention”-ban kellene benne lenni és akkor rendben lenne, de Magyarország, azt mondták, hogy a rossz baleseti statisztikáink miatt, ennek nem tagja. Csekély vigasz, hogy a környező közép-kelet európai országok, az örökké bezzeggyerek Csehország kivételével, szintén hasonló cipőben járnak. És akkor hogy is van az, hogy ennek ellenére én eddig vezettem? Hát, izé... mondjuk azt, hogy nem voltam teljesen legális. De nem állitottak meg egyszer sem, csak az utóbbi időben már nem adtak ki kölcsönautót a fenti genfi ügy miatt. Igy aztán elhatároztam, hogy leküzdöm a megkülönböztetés miatti felháborodásomat és belevégok a vizsgába.

Először el kellett mennem a Shinagawa közelében levő „Driving Center”-be, ahol az előzetes papirmunkát intézték. Kellett fotó, a jogsim hivatalos forditása, némi pénz és annyi útlevél amennyi csak van, értve ezalatt a korábbi lejártakat is. Nem tudom ezek mire voltak jók, de az a tippem, hogy azt csekkelték le, mennyit voltam Japánban, hogy leellenőrizhessék, nem követtem-e el ezalatt valami csibészséget. Ezen kivül csinálni kellett egy tiz kérdéses tesztet, tele olyan veretes problámákkal, mint, hogy „Vezetés előtt meg kell győződni az autó műszaki állapotáról. IGAZ/HAMIS”, nem volt egy nagy etwas 10/10-et összehozni. Várni azért kellett sokat, közben azzal szórakoztattam magam, hogy a falra kirakott megbánó-levél mintákat böngészgettem, komolyabb kihágás esetén ilyet is kell irni! nagyon szórakoztatóak. A boldog, civilizált országok állampolgárai ezzel kézhez is kapták a jogsit, de a magunkfajta büntiben levők csak feliratkozhatnak a vezetési vizsgára, majd’ egy hónappal későbbre.

A gyakorlati vizsga végig zárt rutinpályán van; Japánban soha nem engednek ki forgalomba tanulókat oktatóval, hiszen ez őrületesen veszélyes lenne! Arra még nem tudott ugyan senki sem meggyőző választ adni, hogy mennyivel kevésbé veszélyes ugyanezeket az embereket friss jogsival és zéró forgalmi rutinnal egyedül kilökni a forgalomba, de hát gondolom az már nem az ő problémájuk. A rutinpályákat teljesen másképp kell elképzelni mint az otthoniakat, ahol a szivatós parkolások dominálnak, ehelyett megpróbálják szimulálni a rettegett forgalmat: komplett, nem-is-olyan-kicsi világ van itt, többsávos utakkal, közlekedési lámpákkal, ravasz forgalmi helyzetekkel. Csak éppen maga a forgalom hiányzik, autó egy szál se, de hát az veszélyes lenne.

Ez igy nem hangzik túl durvának, de akkor miért van, hogy sokan akár tizszer is próbálkoznak, amig sikerül átszenvedniük magukat? Mert mindent, és tényleg MINDENT úgy kell csinálni, ahogy az szabályos. De nem csak KRESZ-szabályok számitanak, hanem minden apró részlet: hogy fogod a kormányt, mikor hová nézel, hogyan fékezel, satöbbi. Az erős képzelőerő kritikusan fontos: a töküres rutinpályán úgy kell viselkedni, mintha a Shinjukuban autóznál csúcsforgalomban! Higgyétek el, nem könnyű... A többi, rutinosnak tünő, vizsgázó szerint nem ritka az olyan nap, amikor 15-20 emberből egy sem megy át.

Hát akkor induljunk! Ezen a vizsgán mindenki külföldi, engem először beültetnek az előző vizsgázó mögé, vékony kinai lány, teljesen be van tojva és ennek megfelelően ki is vágják, jelzem, jogosan. Aztán jövök én, először is benézek a gépjármű alá előről és hátulról, de nem ám csak úgy tessék-lássék, hanem hogy rendesen koppanjon a fejem az aszfalton! hogy nincs-e bújócskát játszó kisgyermek vagy alvó kiscica alatta. Nem volt, igy rendkivül óvatosan kimerészkedek a vezetői oldalra, nehogy elcsapjon egy száguldó képzeletbeli kamion, és beülök a vezetőülésbe. Itt először is egy harsány „yoroshiku onegaishimasu!”-szal demonstrálom, hogy értek japánul, majd némi instrukció után megkapom az engedélyt az indulásra. Index ki, majd megkezdődhet az un. „5 pontos rutin”, vagyis 1) hátranézek a bal vállam felett, hogy nem jön-e egy képzeletbeli biciklista 2) ugyanerről meggyőződök a bal oldali tükörben is 3) a biztonság kedvéért a belső tükörben is megnézem, hogy minden rendben van-e 4) ezután a vezetőoldali tükör következik, ellenőrzöm a képzeletbeli autókat 5) végül hátranézek a jobb vállam felett is, mert ugye a holttér. Mindezt jól láthatóan, lehetőleg egy kicsit eltúlzottan kell végezni, különben repül a büntipont. Ezek után egy félhangos, de azért az instruktornak jól hallható, „jossh!”* kiáltás után roppant óvatosan elindulok, ügyelve, hogy az út bal oldalán menjek. Itt most nem csak arra gondolok, hogy balrahajts van, nyilván, hogy az van, hanem hogy a bal oldal bal oldalán kell menni, mert a sáv közepén állitólag veszélyes... Arra is figyelek, hogy az egyenesekben elég gyorsan menjek, mert ha valaki nagyon óvatoskodik, azt is kivágják. A kanyarban viszont le kell lassitani kb. 10 km/órára, mert sohasem lehessen tudni... A lassitásnak is megvan ám a forsza: nem szabad csak úgy simán fékezni, hanem 2-3 „pumpáló” fékezéssel kell eljutni a kivánt csigalassúsághoz, hogy miért, az örök rejtély marad.

Az „utak” meg vannak számozva, az instruktor bemondja a számot, én pedig hangos „hai!”-al jelzem, hogy megértettem. A japán nyelvtudás elvileg nem követelmény, de enélkül szerintem nem sok esélyem lenne; az az érzésem, hogy nem igazán cél, hogy japánul nem tudó emberek vezessenek itt autót. A kanyarodások alkalmával nem elég a tükörben bizni, hanem rendesen hátra is kell fordulni, állitólag a ennek kihagyása a leggyakoribb oka a bukásnak.

Aztán jön egy szakasz, ahol szűk, S-kanyaros utakon kell demonstrálni, hogy tudom kontrollálni az autót, ezt még hasznosnak is mondanám, elvégre Tokyó tele van ilyenekkel. Utána újra kimegyünk a „főútra”, a megállás-elsőbbségadás táblánál, ez itt nem doboz, hanem csak szingli mackósajt, jó messzire a vonaltól megállok és lassan háromig számolok, mielőtt elindulok, azt hallottam ez is egy kritikus pont. Állitólag egyes rutinpályákon vasúti kereszteződés is van, ahol nem elég megállni, de le is kell engedni az ablakot, és hallgatózni, hogy nem jön-e a képzeletbeli vonat... Aztán egy sima beállás és vége, közlik, hogy átmentem, hurrá! Mindezzel már fél tizre végeztem, de fél kettő lett mig sikerült kiadniuk a jogsit. A hosszú várakozás fénypontja az volt, amikor a főinstruktor a sikeres vizsgázók előtt tartott jó tizperces japán nyelvű dörgedelemben, kiváncsi lennék, hányan értették, hosszasan ecsetelte, hogy nehogymá’ azt higgyük, hogy most már tudunk Japánban vezetni, mert itt Minden Teljesen Más és Roppant Veszélyes.


Olyan volt ez a vizsga egy kicsit, mint egy teaceremónia: maga a tevékenység végtelen egyszerű, főzni kell egy teát és felszolgálni, vagy végigmenni egy alapvetően tökegyszerű rutinpályán, de nem mindegy hogyan! A mozdulatok, a sorrend, a „kata”, vagyis a forma, dominál a tartalom felett, és mindez azt kivánja szolgálni, hogy belevéssék a vezetőkbe azokat a rutinokat, amelyek a biztonságos vezetést szolgálják. Hát, nem tudom... Nyilván nem hülyeség kanyarodáskor hátranézni, hogy nincs-e valaki a holttérben, de azért kiváncsi lennék hányan ellenőrzik a kocsi alatt szundikáló macskákat minden indulás előtt, én speciel még soha nem láttam senkit.

-------------------------------

Ha valaki utánam akarja csinálni, feltétlen olvassa el ezt és ezt a bologbejegyzést (angol), tele van jobbnál-jobb gyakorlati tanáccsal, minden szavuk arany!
* kb: gyerünk! (részletesebben itt)