Dobbal-tánccal

A házunk mellett van egy tér, ritkaság Tokyóban! ide szoktak az ingatlanosok mindenféle "ibentó"-t szervezni, ez a katakana megfelelője az "event"-nek, különféle termékbemutatók és vásárok, nyáron sörsátor, hétvégenként biopiac, némelyik nem is rossz. És itt kap helyet az éves rendes matsuri is, az itt lakók szervezésében.

Idén is körbehurcolászták a mikoshit, de erről már írtam itt, valamint itt is, úgyhogy ugorgyunk! utána pedig egy dobzenekar szórakoztatta a tisztelt publikumot. Kisebb-nagyobb dobok részegen történő püfölése sok nép lelkéhez áll közel, a japánoknál a taikó szintén ősi hagyomány, de az ilyen előadás-szerű dobzenekarok, hivatalos nevükön kumi-daikó, csak az 50-es évektől kezdtek elterjedni. A leghíresebb közülük a Sado szigeti Kodó lett, miután már láttam egy párat élőben, az kell mondjam: méltán. De ez nem jelenti, hogy mást ne lenne érdemes megnézni, így ez is egészen jó volt, íme egy kis ízelitő:

És akkor egy csajos rész; a taikóban ugyanis a nők is szerepelhetnek, igaz, a legnagyobb dobokhoz azért nem nagyon engedik őket:

A taikóban a show legalább annyira fontos, mint a hangzás, és mivel a zenészek fizikai igénybevétele jócskán meghaladja egy szinfónikus zenekarét, kedves látvány ez férfi- és női szemnek egyaránt.

A sminknek is rendben kell lennie

A fiúk hasizomból nyomják

Az előadás után nem ért véget a buli, mert ekkor kezdődött az össztánc! A matsuri-zene jellegzetes, szinkópás ritmusára összegyűlt a környék, képtelen vagyok kikerülni a modoros kifejezést, apraja-nagyja, és hamarosan egy jó kis mamidiszkó alakult ki: 80-pluszos nénik ropták az 5-minuszos kislányokkal, és közötte mindenki más.

Lehetne persze cinikusan mondani, hogy bejött az ingatlanosok számitása: jó lett a buli, de azt hiszem itt most nem erről volt szó; gyakran meglepő látni, hogy a világvárosi felszin alatt még mennyire erősek Tokyóban a helyi közösségek és ez a fajta jó értelemben vett "falusiasság" adja meg a városnak azt a rejtett báját, ami oly kedves az itt lakó idegennek.

Korhatár nélküli táncelőadás

A Nagy Északi Síkság

Ez egy rámenes neve, nem messze az irodától, nem meglepő módon hokkaidói eredettel. Az úgy volt, hogy ma, egy kimerítő telekonferencia után a vacsora-opciók felett morfondírzva ballagtam hazafelé a szemerkélő esőben, sushi? macerás, meg nem is akarok ma annyit költeni yakitori? füstszagú lesz az öltönyöm okonomiyaki? egyszer egy évben elég és az már megvolt esetleg tapas? délben is spanyolt ettem ebédre, és még folytathatnám, egy lépés, egy kaja, felnéztem és megláttam, ahogy egy elégedett salarímen cuppogva távozik a címben említett üzletből. Ez az! kiáltottam fel hangtalanul EZ az amit a tigrisek szeretnek!

Hokkaidói rámenzőben alapból misoráment illene enni, de erre ma nem fűlt a fogam, gyakran nem fűl, ha még nem mondtam volna, így maradtam egy "shin-shóyúaji rámen"-nek nevezett kompoziciónál, hogy mi benne a "shin", vagyis új, arra nem tudott választ adni a pincérfiú, de ez legyen a legnagyobb baj vele. Hamar megjött, kaptam mellé egy kis rizst is egy kevés tsukemonóval, + került mellé egy sör is, a rend kedvéért. Így nézett ki:

Nézzük hát: a leves felületét vastag zsírréteg fedi, ez figyelmeztető jel, hogy vigyázni kell, mert nagyon forró marad alatta a lé, így szokásomtól eltérően a men-nel kezdtem: a sárgás tésztát megragadva először kicsit fel-le hintáztatva óvatosan számhoz emeltem, utána hosszú, elmélyült szürcsölő hangot hallatva arcomba tömködtem, majd némi izlelgetés után, kemény, tojásos, karakteres, megállapítottam, hogy: jó! A chashú már nem volt ekkora siker, túl steril, kevés benne a zsír. Volt még mellé kis zöldhagyma és menma, mértékletes és arányos mennyiségben, dícséret érte! Kis idő elteltével a levessel is megpróbálkoztam, érdekes, kicsit karamellizált íze volt, nem rossz, de hiányzott belőle az a zabolátlan vadság, ami a nagy rámenek sajátja. Mindamellett az egész összességében bőven megütötte a mértéket, nem kellett fintorognom.

Men: 8
Leves: 7
Chashú & the rest: 6 (a chashu csak 5, de a többi felhozta)
Összpontszám: 21/30

------------------------------

Kita-no-daisougen / 北の大草原 3-14-1 Akasaka, Minato-ku
http://daisougen.co.jp/

Yagenbori やげんぼり

We have found Yagenbori a few years ago, walking down a side alley near Akasaka. It is one of the Tokyo branches of a well-known Kyoto restaurant chain. And altough we have had an excellent dinner here once, Yagenbori remains for us a lunch spot. Somehow, we never think of this place as a possible candidate for an evening out. Perhaps it was slightly too expensive compared to other favorites in the area that serve similar quality.

Lunch, however, is quite a different matter and offers excellent value. There are three options, each for the same price, 1050 yen. These do not change, or only slightly with seasonal adjustments. 

- yudofu (silky boiled tofu), 

- dashimaki tamago (egg omelette cooked with fish stock), 

- tororo (mountain yam) mixed with small pieces of raw fish, 

accompanied by rice, red miso soup and a large plate of mixed Kyoto pickles. Best to come as a group, order all three and share. 

There is one large tatami room at the front, that can be reserved for a group. Last january, we filled it with visiting friends who are, incidentally, vegetarians. This is tricky in Japan, as dashi, a delicate, transparent fish stock, is present in almost every dish. Yudofu is a safe bet though, as the sauce (flavoured dashi) is never mixed with the tofu in advance and you can ask the chef to substitute plain soy sauce. 

Apart from the food, another reason we like to lunch at Yagenbori is the atmosphere of old Japan. Tatami mats on the floor, hanging scrolls on the walls, traditionally dressed waitresses, nice pottery and wooden buckets for rice. The entrance, with the tiniest of gardens, is a rare sight nowadays in Akasaka and makes us feel sad for the way the area is changing. The ryotei type of fine, old restaurants that a friend told us he still remembers from a few decades back are all but gone and every year a new, multi-storey bar or large pachinko parlour goes up. 

Arrive early at lunch time, as the place fills up by the stroke of twelve. Strangely enough, practically all the guests are female, just as of course are all the waitresses, while the chefs behind the counter are male. Groups of women from the nearby offices or girlfriends meeting for lunch seem to make up the clientele. Only rarely have we seen an other mixed couple. Perhaps tofu, eggs and pickles, with no large piece of meat or fish, are not considered filling enough for male appetite? With as much rice as you can eat, this is hardly the case. Their loss. Even if there is something feminine about this dainty lunch set, I would not hesitate to recommend it to everyone.

Food: 8/10 (excellent)
 

Ambiance: 9/10 (outstanding)
 

Price-performance: 9/10 (amazingly good value for lunch)

 -------------------------------------------- 

Address: 3-19-5 Akasaka, Minato-ku, Tokyo Tel: +81 (3) 3528-2270

Tűzvirágok

A hanabi-nézés kissé hasonlatos a droghasználatra: egyre erősebb adagokra van szükség, hogy elérjük a remélt hatást. Mi mostanra odáig jutottunk, hogy elhatároztuk, elmegyünk Japán legnagyobb, na jó: egyik legnagyobb, tűzijátékára*, Nagaokába. Persze, hogy mi a nagy, vagy mi a legnagyobb? az attól függ, miben mérik: a pukkanások számosságában? a nézőszámban? vagy a ráköltött pénzben? Nagaoka specialitása, hogy itt akkora böhöm nagy rakétákat lőnek fel, mint sehol másutt. Csak referenciaképp: a magyar Wiki "tűzijáték" címszava a kaliberek elképzelhető méreteit 2"és 16" hüvelyk között sorolja fel, ehhez képest Nagaokában a legnagyobb rakéta, a Sanjakudama**, 36 hüvelykes. Nagyok, egyszóval.

A tűzijáték akkor ér valamit, ha látjuk is; az élvezetét alapvetően befolyásolja a nézőpontunk. Ezt mások is tudják, ezért a helyfoglalás, a bashotori, kritikus fontosságú. Így hát ott voltunk, pontosabban egyik felünk ott volt, már pár órával hamarabb, hogy egy négyszögletű zöld nejlont lefeszítve magunkévá tegyen jó másfél négyzetmétert a folyóparti töltésen. Judit utána ezt a rekkenő hőségben féltékenyen őrizte, pedig nem lett volna rá szükség: hacsak a szél el nem fújja, a japánoknak eszükbe nem jutna a lerakott helyfoglaló nejlonokat elmozdítani, hiszen az nem az övék.

Öt óra után megindul az emberek áradata, a kivezényelt rendőrök lankadatlanul üvöltöznek a megafonokba, a 22-es szektor megtelt, kérjük legyenek nagyon óvatosak, igen nagy a tömeg! ekkorra mi már jól kiérdemelt helyünkön ülve élvezzük a színes yukatákba öltözött és getában botorkáló fiatalok látványát, és figyeljük, ahogy megteszik első, bizonytalan lépéseiket a néhány órával később jó eséllyel bekövetkező négykézlábas hányáshoz vezető úton. És persze hallgatjuk a hangszórókból recsegő zenét, jönnek az elmaradhatatlan enkák a korosodó helyi sztárok előadásában, a konferanszié negédes felvezetésében, tapsoljuk meg ezt a csodálatos, szívhez szóló dalt! Megtapsoljuk, de meglennék enélkül és helyette inkább csöndben nézném a drámai naplementét és a lassan ibolyaszínűvé váló eget a nígatai hegyek mögött.

Aztán egy nagy durranás, a tömeg boldogan felnyög, és megkezdődik az előadás!

A tűzijáték egyike az egyelőre nem túl számos dolgoknak, ahol a "kínai" nem fosztóképző, elvégre mégiscsak ők találták ki ezt a mókát, de mint megtudtam, azért a japán gyártmányú ebből is pöpecebb. Mert, hogy itt nem gépekkel tömik az anyagot a bombákba, hanem igazi kézműves megmunkálás van, legalábbis így mondja ez a webszájt. Nem vagyok szakértő, de az biztos, hogy nagyon szépek a rakéták, nincs két egyforma minta, csudálatos változatosságú színek és formák rajzolódnak az égre, ráadásul éppen mögötte van a hold, ami még egy külön látványelem a tűzvirágok mögött.

A nagaokai tűzijáték állítólag teljesen "magánerős"; vagyis a rakétákat nem a város fizeti, hanem a helyi tűzijáték-manufaktúrák, Nígata prefektúra erős ebben! mutatják be ez úton termékeiket és próbálnak megrendelőket toborozni. Igy minden szet előtt bemondják a gyártó-szponzor nevét és egy ilyen, jó ötperces kombináció egy-egy külön kis előadás, hatásos felütéssel, lassan fokozódó feszültséggel, majd pedig drámai végkifejlettel. A hálás közönség tapssal fejezik ki elragadtatását. Egy-egy nagyobb szet között, főleg a jó kétórás fesztivál elején, jut idő a magán-megrendelőknek is, akik meglehetősen széles spektrumot fednek le: kezdve a különféle társaságoktól: A nagaókai gimnázium 78-as öregdiákjai ezúton köszöntik szeretett tanárukat, Katakura-senseit, 80 éves születésnapja alkalmából! a kisebb céges megrendelőkön át: A következő fellövést a Kawabata Fogászat szponzorálja. Ne feledkezzünk meg nyáron sem a napi háromszori fogmosásról és a fogselyem helyes használatáról! egészen az "egyéb" kategóriáig: Yumi-chan, kekkon shiyó! Ez utóbbi, az ismeretlen gavallér egy gigantikus vörös rakétával igyekszik nászra bírni a Yumi nevű hölgyet, érthetően hatalmas tapsot kap.

Aztán egy óra elteltével olyan történik, amit még tényleg nem láttam: megnyílik az ég és a nézőtér teljes hosszában, 8-10 helyen egyszerre! lőnek fel rakétákat, amik beragyogják az eget és a magában is eddig is gyönyörű minták most önnmagukat megsokszorozva beborítják az egész horizontot. És újra, és újra és újra... fausti pillanat, szerencsére jó sokáig tart, hát igen, ezért érdemes volt idáig eljönni.

Lehet ezt fokozni? persze, de nem a mérettel. Menjünk inkább le a legközelebbi konbinibe, mindegy melyikbe, és vásároljunk magunk tűzijátékot, párezer yen értékében. Kicsit meglepő, hogy ezt egy olyan országban, ahol minden annyira, de annyira! biztonságos, hogy az már szinte fáj, szabadon megtehetjűk, de hát a tradíció, az szent dolog. Aztán keressünk egy üres placcot, legjobb a tenger- vagy egy folyópart, de ha ilyen nincs kéznél, egy üres parkoló is megteszi, rakjuk ki a zsákmányt, pattintsunk ki egy-két doboz sört, ha rendesek akarunk lenni, akkor készitsünk oda egy vödör vizet is, aztán gyufára fel! kezdjük el azt, ami a hanabizás leglényege: az önfeledt játszadozást a tűzzel.

-------------------------------------

* a hanabi (花火) japánul szó szerint lefordítva "tűzvirág"-ot jelent
** "It have 90 centi meters across in diameter befor launch. weight 300 kilograms. After shoot, It arrive at 650 meter hight and bloom 600 meter across in diameter." (sic) mondja az idevágó szakirodalom.

Senbei

Jön Japánból a vendég, ígéretes, színes dobozt ad át, “rice-cake” mondja, “Japanese delicacy” és sokat sejtetően mosolyog. Alig bírják kivárni, hogy ki lehessen bontani, rávetik magukat a gyönyörűen csomagolt, vastag, fényes ostyákra. Roppanások, majd némi döbbent csend. “Te, ez borzasztó...” szólal meg végül valaki. A koncenzus hamar megszületik és az ostyák a kukában landolnak. A dobozt esetleg hazaviszi valaki. 

Hiába, a senbei* nem egy népszerű darab odahaza. Pedig finom és annyi féle van, hogy még az örökös fintorgók is bízvást megtalálják a nekik tetsző típust. A képen látható szelekció csak elenyésző egyede a senbei-ek népes családjának. Az alapforma lapos, kerek, szójaszósz ízesítéssel, a fekete gomasenbei szezámmaggal készül, a háromszögletűek pedig csípős paprikával. 

Mint annyi minden más, a senbei is kínai eredetű, de ott, állítólag, puha és esetleg édes. Japánban is ezt vették át, de valamikor az Edo-korban kitalálták, hogy legyen inkább ropogós és sós. 

Mai formájában így rizslisztből készül, sütve, majd szójaszósszal megkenve és faszén felett szárítva. Ha utcán vesszük, gyakran nori-t (alga) is tekernek köré, de ha boltban, akkor általában “meztelen”. Az alap szójaízt yuzu-citrommal, misóval, rákkal, cukorral szokták még variálni. Vékonyabb, garnélarákból készült rokonáról már itt írtunk. 

Állítólag a Kansai senbei (Kyoto-Osaka környéke) saku-saku, míg a Kanto senbei (Tokyó környékén) kari-kari. Ez azonban nem az ízére utal, hanem a roppanás minőségére. Mindkét szó roppan ugyan, de a saku-saku lágyabban, morzsásabban a kari-kari durvábban, nagyobb darabokban. Nyáron, a magas páratartalom miatt, nem szabad kinyitott zacskót szabadon hagyni, mert néhány óra alatt a senbei megpuhul és rágós lesz. Shiketteru しけってる** mondják ilyenkor errefelé / shikketeru しっけてる mondják Kyótoban... 

Első találkozásunk örökre emlékezetes maradt. Valami városnéző túrán voltunk, talán Kamakurában, japán ismerősökkel. Az erőltetett tempó miatt nem volt időnk ebédelni, majd éhen haltunk már, de udvariasan hallgattunk, remélve, hogy lelkes, de némileg erőszakos vezetőnk is majd csak megéhezik egyszer. Megkönnyebbülve hallottuk, mikor végre bejelentette, hogy bár a vacsora még odébb van, de addig is együnk egy light snack-et. Ez volt a senbei. Az utcán, noriba tekerve, fejenként egy darab. Az éhenhalás megkétszereződött.

----------------------------------------

Itt találtam egy receptet is.

* 煎餅 szó szerint fordítva grillezett, ragadós rizsgombóc

** 湿気 しっけ vagyis a páratartalom

Átváltozások: a kövek

Megszületnek a kövek; kiveti őket magából a föld, vagy éppen egy tűzhányó,

mi pedig szeretjük rakosgatni őket. Például lehet egyszerűen csak halmokba hordani,

vagy zsindelytető tetejére rakni, hogy el ne szálljon a tájfun idején,

gyakran oszlopok alá kerülnek, mert így nem korhad el a fa,

és a várak első szintje is mindig kőből van.

De a köveket nem csak a teherbírása, hanem a szépsége miatt is szeretjük. Vízszintesen lerakva lépőkő,

 

vagy a szintkülönbségét áthidaló fellépő,

patakon átívelő híd,

vagy jel, hogy ne menjünk tovább.

Függőlegesen letéve szirtkő, Hórái szent hegyének szimbóluma,

néha egyedül áll,

de a társaságot jobban kedveli, főleg háromszög-alakzatba rendezve.

Sokszor szimbólikus jelentése van; lehet kölykeit a folyón átvezető nősténytigris,

Göncölszekér a csillagos égen,

vagy tiltott katolikus szimbólum is.

A végén azonban mindig legyőzi őket a növényzet. 

---------------------------------------

Még sok-sok más japán követ itt nézegethettek.

Hogy is van ez japánmagyarul?

Amit a fenti példából* is látszik, a száműzetés nem marad nyom nélkül az édes anyanyelven. Ez alól sajnos mi sem vagyunk kivételek: bizony, megfertőzte a mi szóhasználatunkat is a helyi nyelv. Én azért nem démonizálnám a dolgot, mert ugyan egyfelől nyilván vannak olyan fordulatok, amiket szimplán csak lustaságból használunk, de adott esetben a dolog elkerülhetetlen, sőt, akár színes is lehet. Milyen is hát a japánmagyar? Vagy pontosabban: milyen a MI japánmagyarunk?

"Menj le légyszi a pan'yasanba és vegyél egy bagettet!" 

"Otthon hagytam a keitait, ne hívjál!"

Hát ez színtiszta szellemi restség, belátom. A pan'yasan tökéletesen fordítható pékségként, a keitait meg lehet egyszerűen csak telefonnak, mobilnak, telónak, vagy esetleg maroktelefonnak, muhaha! egyszóval itt az elme kényelmesen hátradől és megragadja az első kínálkozó gondolatot és már kész is a japanizmus, fúj! Ám minden nyelvben vannak olyan szavak, amelyek csak körülményesen fordíthatóak le, már, ha egyáltalán, mert a dolgok vagy fogalmak nem, vagy nem olyan formában, léteznek, mint odahaza.

"Na, most akkor sobát kérsz vagy udont?" 

"Sajnos elmarad a hétvégi hanami, mert esni fog."

"Legjobb lenne shinkanzennel menni Kyótoba, csak hát az drága." 

Ezek azért jóval megbocsájthatóbb esetek, hiszen olyan dolgokról, fogalmakról beszélünk, aminek nincs, vagy csak nagyon nyögvenyelősen van, magyar megfelelője. Mert lehet ugyan mondani, hogy hajdinatészta vagy vastag-búzatészta levest akarok enni, vagy hogy cseresznyevirág-néző ünnepségre megyek, továbbá, hogy legszívesebben nagysebességű gyorsvonattal mennék Kiotóba, csak minek? Nekünk sem tetszene, ha a gulyáslevest herdsman's soup-ra, a pusztát meg prairie-re fordítaná a látogató, jobb az így, japánul, vagy magyarul, eredetiben, tanulja csak meg a büdös külföldije!

Végül vannak azok a frappáns japán kifejezések, amik egyfelől szintén lefordíthatatlanok, másfelől én őszintén hiszem, hogy gazdagítja a kifejezésünket, mint például ez:

"Ne keredomózzál már, hanem mondd meg, hogy mi a bajod!"

A keredomó az afféle töltelékszó, olyan nagyon nem jelent semmit sem, de előszeretettel használják olyankor, ha udvariasan akarnak egy kis gondolkodási időhöz jutni két mondat között. Ha muszáj lenne, leginkább úgy fordítanám, hogy kéremtisztelettel, de az nem igésithető ilyen jól. A "mellébeszélés" lehetne még alternativa, de keredomónak jobb a ritmusa.

"Elmentem a Régi Házhoz, nagyon natsukashii volt."

A natsukashii az nosztalgikus, benne egy kis csipet japános mono-no-aware-val, amit elég nehéz lenne magyarul visszaadni, nem beszélve arról, hogy a nosztalgikus elég hülye egy szó.

"Szép volt, csak megint tele volt a templom herózókkal."

Standard gaijin alapélmény, bár elismerem, mostanában már ritkulóban van, hogy nevezetesebb műemlékekhez kihajtott középiskolás-csordák bevállalósabb tagjai harsány "Heró!"-val (= helló) köszöntik a külföldit, ami aztán ragályszerűen terjed végig az egész gyülekezeten. Na ezt most akkor hogy mondjam el másképp otthon, egy mondatban, hogy még a kellő utálatot is ki lehessen érezni a szavaimból? 

"Yappari, azt mondták, hogy móshikomizni kell a hanabira."

A yapparit annyira szeretem, hogy külön posztot is írtam már róla, a móshikomizás az jelentkezés valamire, de nem ám csak úgy szóban, hanem rendesen, japán alapossággal, írásban, vagy leginkább a weben, rettenet japán nyelvű weblapokon átvergődve, megadva minden elképzelhető, és elképzelhetetlen, parméterünket. A hanabi mondjuk tűzijáték, vagyis sanszosan első kategóriás, de mivel ez így szépen-kereken elhangzott a minap közöttünk egy hétvégi program megbeszélése során, nem volt szívem kivenni a kontextusból. 

Mindez persze nagyon vidám, egészen addig, amíg a másik érti, hogy mire gondolunk, de ha hazamegyek és kiszalad a számon, hogy ha mangaichi ráérsz ma este, akkor mehetnénk asobizni! és utána hozzáteszem, hogy muriyari azért nem kell jönnöd, ha dolgod van, és bután néznek rám itteni kiképzést nem kapott barátaim, akkor felötlik bennem, hogy vajon nem voltam-e már a kelleténél többet ebben az országban?

----------------------------------------

* grofjardanhazy.tumblr.com/ jóvoltából, innen:  http://epa.oszk.hu/02000/02089/00008/pdf/EPA02089_vasarnapi_konyv_1934_2.pdf