2024. május 28., kedd

Steril luxus: Azabudai Hills

Amikor tavaly itt jártam, mert hát tavaly is itt jártam, megnéztem a Heatherwick Studio, menő angol építésziroda, kiállítását a Roppongi Hills Mori Tower tetején. Az egyik legizgibb dolog az éppen épülőfélben levő Azabudai Hills volt, és ráadásul az ablakból lenézve lehetett látni, ahogy az épülő szerkezet, akár egy hullám, éppen kiemelkedőben volt a földből. Ezt megnézzük majd, gondolta Stirlitz, és így is tett. 

Igy nézett ki tavaly, még építés közben

Toranomon felől közelitettem gyalog, az első benyomás lenyűgöző volt, vazze, ezek tényleg megcsinálták, elképesztő volt nézni, ahogy a szerkezeti raszter kanyarog-tekereg a domboldalon, felpuhítva a háttérben levő magasházak durva vonalait, mintha egy új táj született volna. Ez itt a megvalósult “architecture as environment, rather than an object” emlékeztem vissza egyik professzorom, bizonyos Sakamoto Kazunari, építészeti konceptjére. 

Azok a bizonyos hullámok

Igy aztán reményteljesen fordultam rá, hogy közelebbről is megvizsgáljam, de ekkor már csökkent a lelkesedésem. Közelről valahogy túl vaskosnak, ormótlannak tűnt a szerkezet, eltűnt a könnyedsége, amit távolabbról ígért. Kiderült, hogy az amorf alakú gerendák burkolata műkő, ami persze nem nagy meglepetés, ki tudna ilyet mással burkolni? és ez valahogy vaskossá, bumfordivá tette az egész épületet. Valószínű, hogy ez eredetileg nem így lett “megálmodva”, és csak a szigorú japán építési szabályzat miatt kényszerült az építész ilyetén kompromisszumokra, de hát ez egy ilyen sport, és a szabályok szerint kell játszani. Mindezek mellett a lekerekített formák és a bézs-drapp színvilág a 80-as évek fürdőszoba-dizájnját juttatták az eszembe, és ez számomra nem túl pozitív asszociáció, mindig azon merengtem, hogy nem szutykos-e a fürdőkád

A szerkezet közelről

Először felsétáltam a kanyargós úton, ami mentén kétoldalt helyezkednek el az épületek. A szerkezeti raszter egyes négyzeteiből önálló épületek, tipikusan brand designer üzletek, pattannak ki más-és más stílusban, ez végül is érdekes. A sétány tetején már azért elvadul a design, és nyakig meritkezhetünk abba az öncélú, magamutogató kommerciális építészetbe, ami Moriék* szerint kajál a nép, mondjuk ez vélhetően már nem a Heatherwick Studio műve

Butikok a raszterbe illesztve


Pénzégetés, Mori-style

Ami viszont feltételek nélkül elnyerte a tetszésem, az a kertépítészet volt. Bármerre néztem, növények, virágok, fák, még a meredek “domboldalak”, vagyis háztetők, is be vannak ültetve bokrokkal és fákkal. Persze a japánok, és ezen belül a Mori Biru., nem ma kezdte a zöldítést, és el kell ismerni, hogy remek munkát végeztek! Itt akkora fákat tudnak elültetni, amiket odahaza jó, ha 10 év alatt remélünk megnöveszteni, és persze nem csak a fák szépek, hanem a növények kiültetése is szemet gyönyörködtető. Még arra is gondoltak, hogy legyen hová leülni, mármint fizetés nélkül, amiért Japánban külön pirospont jár.

Fák és kertek

Ez a fa még egy éve sincs itt...

Háztető vagy hegyoldal?

Aztán bementem az épület belsejébe, és ráébredtem, hogy a domboldal alatt egy bonyolult, többszintes földalatti világ rejlik, üzletekkel, éttermekkel és galériákkal, igaz, ez egy olyan esőtől áztatott országban, mint Japán, nem meglepő. Nem nevezném különösebben könnyen áttekinthetőnek, de mivel ráértem, ez nem különösebben zavart, és ahhoz képest, hogy a föld alatt voltam, a terek nem voltak kellemetlenek, köszönhetően a változatos belmagasságnak és a néhány, ügyesen elhelyezett, felülről megvilágított, aknaszerű pihenőudvarnak.

Egy bevilágító udvar

Maguk az üzletek persze szinte kivétel nélkül azt a steril luxust képviselik, ami az ehhez hasonló szintű high-end üzletközpontokban világszerte standard. A hedonizmus apoteózisa ez, mindenből van itt, amiről Japán híres, persze többnyire kiherélve, méregdrágán. Ennek megfelelően a vendégkör aránytalanul nagy része gazdag expat vagy turista, jó eséllyel kínai. Nem szeretnék az olcsó kapitalizmus-kritikába süllyedni, de azért itt felböffent bennem a gondosan rejtegetett anarchista énem: nincs már elég játszótere ennek a vendégkörnek? 

Ilyen volt régen, és még most is a Google Maps-on

Emlékszem, hogy e helyen régen apró házak voltak, fun fact: a Google Maps-on ez most még hellyel-közzel látszik! olyan mint Tokyó nagy részén. Távol álljon tőlem ennek romanticizálása, szépnek semmiképp sem nevezném, meglehetős lepukkadt volt, de persze volt egyfajta jópofa falusi hangulata a nagyváros kellős közepén. De hát ha mennie kellett, hát menjen, nyilván ezt követeli meg a kapitalizmus könyörtelen logikája, csak valahogy azt érzem, hogy lehetne ezt az elkerülhetetlen rongyrázást valahogy ízlésesebben csinálni. Például, ahogy az Edó-korban* tették azt a kereskedők, akik a drága kimonóikat belülről diszitették, és csak néha-néha villant ki a drága hímzés az egyszerű külső mögött, hogy elkerüljék a felesleges feltűnést. Persze ők is csak azért tettek így, mert a shógun rájuk kényszeritette ez a szabályt. Jöjjenek hát az épitészeti shógunok? Vagy van remény e nélkül is az ízléses luxusra? A kérdést az Azabudai Hills sem válaszolja meg megnyugtatóan.

---------------------------------

* Moriék = Mori Biru, a "biru" az "building" japánosítása, az egyik legnagyobb japán developer, Tokyo központjában számos luxus magasház építője-üzemeltetője

2024. május 21., kedd

Hardver és a szoftver

Japánban a fizikai világ, a hardver, állandóan változóban van, aki itt él, annak hozzá kell szokni, hogy csak a változás az örök. Épületek tűnnek el és pattannak ki a földből szinte napok alatt, ez alig túlzás! megtörtént, hogy elutaztunk egy hétre, és a szomszéd ház eltűnt, mire hazajöttünk. Ez a fékezhetetlen rombolási és épitési láz természetszerűleg a közlekedési vonalakra is kiterjed, autópályákat, hidakat, alagutakat, vonat- és metróvonalakat építenek és adnak át havi rendszerességgel. Az egyik ilyen forrongó helyszin például Shibuya, ahol az utóbbi években már nem is próbálkozok, hogy izommemóriából megtaláljam a helyes irányt, hiszen az építkezések miatt napról-napra más és más útvonalon kell menni. Tokyo, a világ legnagyobb metropolisza állandó lüktető mozgásban van.

Shibuya ahogy éppen most kinéz

Japánban a szokások, a szabályok, a szoftver, alig változik, nehéz ennél, a szó hagyományos értelmében vett, konzervativabb országot találni. Ha egyszer valamit kitalálnak, hogy az hogyan és mint legyen, az úgy is marad egy jó darabig. Ezért, bár a hardver folyamatosan megújul, a szoftver szinte alig frissül, az országot nem ritkán még a 19-ik században kialakított törvények és a még ennél is régebbre visszamenő szokások szabályozzák. Az odahaza triviális “milyenek lesznek jövőre az adószabályok?” kérdést itt nem is értik, milyenek lennének, hát olyanok, mint eddig. De ha mégis, nagyritkán változik valami, akkor azt hosszas előkészítés és széles körű felvilágosító kampány előzi meg. Ezek után talán nem meglepetés, hogy a japán, gránitszilárdságúnak ugyan nem nevezett, alkotmányt sem változatják meg túl gyakran, konkrétan egy betűt sem változott, mióta MacArthur tábornok csapata 1947-ben azt megírta.

Ez a megnyugtató állandóság a közlekedési eszközökön unos-untalan hallható bejelentésekre is igaz. Itt nincs improvizálás, vicces kedvű buszsofőr, hangulati hangsúlyok, ami egyszer eldöntetett, az úgy is marad. Ezért, ha ebben az állandóságban a legkisebb dolog is megváltozik, földrengés-szerű megrázkódtatást okoz a megfigyelőben. Így talán érthetőbb az a sokk, ami a Ginza metróvonalon ért a minap. 

Kiiroi sen no sotogawa ni omachi kudasai”, vagyis “kérjük, hogy a sárga vonalon kivül várakozzon!” mondták ezt, mióta eszemet tudom a metróban. Erre az idén azt hallom, hogy “Kiiroi box no naka ni omachi kudasai!”, vagyis “kérjük, hogy a sárga négyzeten belül várakozzon!” és ez bizony felér egy forradalommal. Vajon milyen viták előzhették meg ezt a döntést? Voltak-e éjszakába nyúló értekezletek, ahol ezt a kérdést időről-időre megvitatták és egyszer csak megtörtént az áttörés? Álltak-e az egyik oldalon lángoló tekintető fiatalok, akik késhegyre menő vitákat folytattak a tradíciókat elszántan védő idősebb generációval szemben? Vagy inkább jött egy új felső vezető, aki valahol külhonban elért sikerei után hazatérve erőltette-e át ezt a radikális döntést a csendesen dohogó beosztottjain? Esetleg ez egy állami direktíva, ahol az ország nemzetközibbé tétele szempontját szem előtt tartva kérte meg a kormány a vállalatot, hogy gondolja át, hogyan tudná közelíteni a hang-bemondásokot a nemzetközi normákhoz? És egyáltalán: kinek állt ez érdekében? 

Újabb kínzó kérdés, melyre vélhetően soha nem fogjuk megtudni a választ. 

2024. május 16., csütörtök

Múzeum, tárgyak nélkül

Ha nem baj, inkább átugranám a magyarázkodást, hogy miért nem volt poszt az elmúlt 3+ évben, mert hazaköltöztünk, és hogy miért van most megint, mert újra itt vagyok két hétig, és hogy ezután lesz-e megint, vagy igen, vagy nem, és rátérnék a tárgyra, ami egy épület és ami benne van, vagy éppen nincs.

Annak idején a professzorom, bizonyos Fujioka Hiroyasu, jelenleg a Tokyo Kogyo Daigaku professzor emeritusa, már megmondta: figyeljem csak meg, ahogy nyakra-főre épülnek Japánban a különböző vidéki múzeumok, egyre kevesebb lesz a kiállítanivaló, mert még mindig olcsóbb egy szép múzeumot épiteni, mint egy komolyabb gyűjteményt összerakni. És mivel valamit mégiscsak mutatni kell a belépőjegyért, egyre inkább teret nyernek majd a digitális-multimédiás tartalmak. Mint sok minden más, amit mondott, ez is bejött, bár ezt akkor ő, még a digitális naivitásban dagonyázó boldog 90-es évek közepe táján, még nem tartotta feltétlen rossz dolognak.

Ezt a múzeum-épitési hullámot részben a mezei irigység, nade pógá’mesterúr, hogy néz az má’ ki, hogy a szomszéd városnak illen fáin szép múzeumja van, mi meg itt állunk letolt gatyával, még egy koszos rönoárunk sincsen!, részben pedig a építőipar könyörtelen logikája, ha már van egy kivitelező céged, annak munka kell, tartotta fenn, még a stagnálás évei alatt is. Így aztán sorra születtek a szebbnél-szebb, vagy éppen kevésbé szebb, vidéki múzeumok, benne tipikusan egy-két random francia impresszionista festő másodvonalas művei és művészvénával megáldott helyi rajztanár életmű-kiállítása köré szervezett kollekcióval, persze tisztelet a kivételnek.

A Tokyo egyik külvárosában épült Kadogawa Musashino Museum ennek a vérvonalnak az apoteózisa, ahol már tökéletesen sikerült kiküszöbölni a műtárgyak költséges, zavaró és voltaképp senkit nem érdeklő jelenlétét, marad a multimédia és persze az épület maga. Ez utóbbi tagadhatatlanul izgalmas és szép, és, mint manapság szinte minden, ez is Kengó Kuma keze munkáját dicséri. A Mester ezúttal is biztos kézzel rakott le egy szép, eredeti, és szokása szerint vélhetően nem végtelenül drága, épületet a saitamai dombokra. Manapság egy magára valamit is adó építész eredetsztorit is ad a tervekhez, ez most arról szól, hogy mivel nagyjából itt találkozik három tektonikus lemez, az épület voltaképp a mélyben formálódó kőzetek felszínre türemkedő darabja. Meg kell hagyni, tényleg úgy néz ki az épület, mint egy félig megfaragott gránittömb; nyers, erőteljes, de mindemellett, ahogy az Japánban szokott lenni, részleteiben is szépen megoldott, a kőburkolat illesztéseit pedig egyenesen tanítani kellene épszerkből. A gránitkockába az épitész ravasz slicceket vágott, ahol beszökik fény a belsőbe, jó lenne azt is megnézni, ahogy sötétben visszaszökik! Az épület tömegében ejtett finom vágások körüljárva új és új meglepetésekkel szolgálnak.




A múzeumot L alakban körülvevő épület, a Kadogawa Corporation, média-konglomerátum és a múzeum nagylelkű szponzora, főhadiszállása, vélhetően ez is Kuma-san műve, már egy jóval spórolósabb történet, az épület a múzeumot határoló homlokzatain ezüst stólaként végigfutó perforált aluminium dekoráció kevéssé tudja elfedni az ház primitivségét spártai egyszerűségét. Mellette még egy shinto szentély is van, jellegzetes Kuma-stilusban, ami tulképpen nagyon tetszene, ha nem láttam volna már ilyet már legalább ötvenszer. Na de hát ha három házból egy jó, az már nem olyan rossz arány!



Igy felfokozott reményekkel mentem be a múzeumba és ott láttam csak meg, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen pont elcsíptem egy Salvador Dali kiállítást! Meg is vettem a legdrágább kombinált jegyet, hadd szóljon, egyszer élünk… Fentről indultam, a negyediken egy Nakajima nevű kiöregedett popsztár, afféle japán Harangozó Teréz, életművét laudáló kiállításon gyorsan átrobogtam, fotók, lemezek és bizonyára magvas idézetek dalaiból. A harmadikon volt a könyvtár, ez nagyon menően néz ki! lazán elhelyezett polcokon sok-sok könyv, székekkel, olvasgatásra csábítóan. Le is vettem egy Gustave Doré által illusztrált Isteni színjátékot és lubickoltam egy ideig a gyönyörű rézkarcokban. Az azért feltűnt, hogy a sok könyv meglehetős költői összevisszaságban volt elhelyezve, ami inkább csak felületes bele-lapozásra, ahogy ezt én is tettem, mintsem elmélyült olvasásra teszi alkalmassá. Tehát nem könyvtár, hanem inkább a könyveket, mint dekorációt bemutató installáció, viszont kiválóan alkalmas “I love reading” feliratú szelfik készítésére. A “könyvtáron” belül volt egy “Curios” cimű, meglehetősen zavarba ejtő mini-kiállitás is, ahol bármiféle kurátori koncepciót nélkülözően random objektek voltak elhelyezve egymás mellett a polcokon, pl. Matrjoska baba - preparált lepkék - lávalámpa - Maya szobor másolata - anya és embrió keresztmetszete, láthatóan az egyetlen rendezési elv az volt, hogy un. “érdekes” legyen.



A harmadik emeleten lenne az anime-kiállitás, de az most momentán zárva volt… De sebaj, lássuk akkor Dalit! Az előtérben Dali ikonikus képeinek felnagyitott reprodukciói fogadnak, és persze az elmaradhatatlan bajszos arc. Az elején életrajzi adatok, angolul is, piros pont! majd egy hatalmas teremben multimédiás prezentáció megy a művei felhasználásával. OK, de hol vannak a képek? A következő teremben újabb adatok, nem kevés ismétléssel, néhány híres kép reprodukciója és a főattrakció: egy üvegre festett Dali-bajúsz, ami mögé állva megnézheted-lefotózhatod magad a Mester elhíresült arcszőrzetével.  Hát a képek, azok hol vannak? kérdem a teremőr-néniket. Ja, azok nincsenek, erősítettek meg a gyanúmat kissé bűntudatos kuncogással. Igen, valóban, ez egy Dali kiállítás egy árva Dali-kép nélkül, gratulálok, tényleg a falig lett tolva a digitális bringa…

Elolvasva később a Google map kommenteket, meglehetősen kevesen nyammognak emiatt, ez az eredeti-imádat úgy látszik ilyen boomer-dolog, ki kell nőni belőle. Igaz, veti közbe bennem a kisördög, akkor minek idáig jönni, megnézhettem volna a kiállítást a neten is. Na de akkor hogyan csinálnék Dali-bajúszos szelfit???