Ippúdó

Ippúdó, vagy teljes nevén Hakata Ippūdō (博多一風堂), az egyik legismertebb minőségi rámen-lánc, nem csak Japánban, de világszerte, hiszen van már new yorki, szingapúri, hong-kongi és londoni éttermük is. Szerencsére Tokyóban még nem mernek 20-25 dollárt kérni egy rámenért, ki is törne a forradalom, ha megpróbálnák! itt teljesen konszolidált áraik vannak, inkább a sorbanállással szokott lenni a probléma.

De vasárnap kora dél nem egy tipikus rámenevős időpont, így probléma nélkül kaptunk asztalt. Mivel kyúshúi illetőségű cégről van szó, a tonkotsu (disznócsont) lé az alapértelmezés, de nem puristák és sok más típust is tartanak. A teszteléshez persze egy "Shiromaru Classic"-ot kértünk, ez a itt az alaprámen, de mellé berendeltem egy izgalmasan kinéző, fekete tányérban fekete leves! Kogashi Ajimiso-nak nevezett kompozíciót is, valami olyasmit jelent, hogy "pörkölt misó-íz", amit állítólag csak ebben az éttermükben lehet kapni. Aztán kértünk mellé egy kis gyózát is, de csak mert finom.

Egyik sem okozott csalódást. A Shiromaru Classic egy nagyon egyszerű Hakata-stílusú rámen, vékony, kemény tésztával, bársonyos, szinte tejszerű szőke levessel, két vékony, de hibátlan szelet chashúval (göngyölt disznóhús) + kis zöldhagyma és fafüle-gomba. Abszolút vállalható, jó egyensúlyú, de meglepetésektől mentes darab volt.

A fekete rámen azért már izgalmasabb eset volt. Itt valahogy lepörkölhetik a miso-t, keményen kesernyés íze van a levének, már persze ha az ember meg tudja kóstolni, mivel tűzforró, és a leves tetején úszó vastag zsírréteg miatt ilyen is marad sokáig. Így a levest inkább csak a men-en maradt csöppekből ízlelgettem, és csak amikor kaidamát (extra adag tésztát) kértünk, akkor sikerült égési sérülés nélkül belekanalaznom. A hús is más volt egy kicsit: vastagabb és kevésbé zsíros, ezzel együtt némileg jellegtelen, de ez a leves zsírtartalmát tekintve némileg érthető volt. Volt még még hozzá egy fél tojás, egy kis nori (alga), kameboko (hallisztből készült kemény, tésztaszerű valami) és pár káposztalevél. Lendületes étek volt, Judit nagyon lelkesedett érte, én egy hajszállal visszafogottabb voltam, de azért nekem is ízlett. A kaidama kifejezetten jól sikerült, ekkorra a leves megszelídült és az új tésztával kifejezetten jó harmóniába került.

Az értékelés (első pont a Shiromaru Classic, a második a Kogashi Ajimiso) 

Men: 8 / 9 

Leves: 8 / 8 (Judit szerint 10)

Chashú and the rest: 9 / 8 

Összpontszám: 25 ill. 26 (a max. 30-ból)

Még több rámen-poszt itt: rámen 

--------------------------------- 

Ippudo Yoyogi Uehara, Tokyo, Nishihara, 3−2−4

Apró örömök

Javában benne vagyunk az esős évszakban - bár ez persze nem jelenti azt, hogy mindig esik, ma például gyönyörű napos idő van, de azért ez nincs annyira gyakran, így ki kell használni minden derűs napot. 


Ma a városházára kellett mennem a helyi adóigazolást kikérni. Reggel gondosan kimostam és kiteregettem - mint mondtam, ki kell használni minden napsütéses napot - majd bicajjal elkerekeztem a városházára, elintéztem a dolgomat, és hazafelé indultam.
 Útközben ráakadtam egy patakra, és mivel a kocsik elől elzárt, virágokkal szegett, cseresznyefáktól árnyékolt út szép volt, azt követtem, ameddig csak lehetett. Kicsit eltértem ugyan a hazafelé vezető iránytól, de cserében rátaláltam egy jó kis kávéházra.

Ilyenkor, az esős az elején virágzik a hortenzia. Fehér, halványkék, rózsaszín, lila, sötétkék virágok nyíltak a patakparton, egy-egy megkésett lila vagy sárga írisszel tarkitva. A kék árnyalat a leggyakoribb, az otthon ismert rózsaszín hortenzia ritka Tokióban - állítólag azért, mert nem lúgos a talaj.



Edó - ez volt Tokyó neve a 19-ik század közepéig – régen a csatornák városa volt, keresztül-kasul szelték a mesterséges folyómedrek, melyeket áruszállításra, vagy ivóvíz szállítására ástak ki. Ezek nagy része mára eltűnt, "elvesztette patak jellegét", ahogy ezt manapság szokás mondani, betemették vagy lefedték őket, autópálya, parkoló vagy egyszerűen csak út lett belőlük, de még amelyik megmaradt, az sem mindig kellemes látvány: magas kerítés övezi, vagy éppen egy ötméteres betonmeder mélyén kanyarog.

De néha – és mostanában egyre gyakrabban – összeszedik magukat a helyi önkormányzatok, és visszaállítják a patakmedret, mint például a környékünkön, ahol a XVII században kiásott ivóvizet szállító csatorna (Tanagawa Josui a becsületes neve) most egy kellemes darab dzsungel lett, a növények mellett vannak kacsák, teknősbékák, néha egy-egy daru, sőt, vizisiklót is láttam már! Másutt a lefedett pataknál korlátozzák a forgalmat, csak gyalogos- illetve bicikliforgalmat engedélyezve, és így kellemes, szemet gyönyörködtető parkok alakulnak ki. Ez, ahol bicajoztam, 8-10km hosszan kanyarogva szeli át Setagaya kerületet. Ebben a sűrűn lakott városban, ahol minden tenyérnyi zöldfelület számít, nagy kincs egy ilyen kanyargó zöld sáv, így nem csoda, hogy sokan felkeresik, és egyre több kávéház, étterem is ide települ. Nyáron ezek a zöld sávok felüdülést biztositanak a rekkenő hőségben.

Lassan és bizonytalan léptekkel ugyan, de Tokyóban is megindult a poszt-indusztriális városfejlődés, ahol a maximális beépítés és az autóforgalom mindenek feletti prioritása helyett az élhetőség kap nagyobb hangsúlyt.

Ülök a kávéház előtt egy padon, élvezem, hogy süt a nap, és kellemes szellő fújdogál. Az apró örömök élni segítenek.


Kanau 金兎

Kanau is one of those tiny places offering quality food at reasonable prices that seem to defy economic logic. How can these places possibly survive having only one table for 4 and a counter seating 8? There are many such restaurants in this city, usually run by young couples. What makes Kanau stand out is the quality of the cooking. 

Just now, while I was writing, I had to look up the name ‘Kanau’. As we never call this restaurant by its proper name, I could not remember it with any certainty. For us, it is simply the ‘bunny place’, because all the plates and bowls are decorated with rabbits. Even the chopstick rests are shaped as miniature, supine rabbits, and there are quite a number of critters sitting on the counter. These are not just any ordinary rabbits, but the images of one particular, plump, black&white bunny. It took us a while to recognise this fact. Once we did, we asked the owners for an explanation and were told that indeed, the model was a pet rabbit they own. They showed us some photos of the original, a truly magnificent specimen.

There is a regular menu with the usual izagaya fare - soba, dashimaki tamago (Japanese omelette), sobamiso (grilled miso mixed with buckwheat), and tempura - that we often plan to explore but rarely do, because the weakly changing, hand-written one-sheet menu offers too many tempting options. 

We may check out the lower right corner of the menu first, which offers sashimi, or we may start at the bottom of the page and browse among the small plate dishes, featuring innovative combinations of seafood and vegetables. We end by selecting fish, chicken, or sometimes pork, and seasonal vegetables from the list along the top of the menu. These are prepared above a charcoal fire which burns quietly behind a glass wall at the corner of the kitchen counter. 

The husband, as chef, stands behind the counter, working in an easy rhythm and listening shyly to the conversation and banter his wife carries on with the regular customers. She flits about the tiny space, serving food, chatting, and offering advice on the right sake (nihonshu) to drink. She often keeps a bottle of the elusive (and exceedingly nice) Juyondai in the fridge, and she also introduced us to Murayu from Niigata which has become a favourite with us.

Prices are extremely reasonable, about 8.000 yen for two including a few glasses of sake. We have never truly become regulars in any restaurant or bar before, so this is a completely new experience. Returning from a journey abroad, an evening spent at the “bunny place” makes us feel at home. 

Food: 8/10 (excellent)
Ambiance: 7/10 (pleasant) 

Price-performance: 10/10 (a steal) 

--------------------------------------------    

Address: 1-24-1 Sasazuka, Setagaya-ku, Tokyo Tel: +81 (3) 6407-0035

Bulvár

Amióta kiűztem a közel-lakás Paradicsomából magam, reggelente sorstársaimmal együtt én is az okostelefonom nyomogatásával siettetem a vonatban töltött kómás negyedórát. A magyar hírekről néhány hónappal ezelőtt szerencsére lejöttem, azóta sokkal jobb a közérzetem! de mivel azért valami reggeli hír-féldeci mégiscsak kell, most többek között egy japán appot használok* ami minden reggel egy 8-10 darabos japán bulvárhír-csokorral dobja fel a reggeleimet. A bulvár persze mindenütt bulvár, itt nyilván nem a részecskekutatás legújabb eredményeit, vagy pedig a kanti és a heideggeri filozófia mélyebb összefüggéseinek feltárását várja az ember, de úgy érzem a japán bulvár még ennek a genrének is egy meglehetősen különleges kinövése...

Csodálatos gyöngyszemekre lehet itt bukkani, kéremszépen, az összes műfaj képviselteti magát; van tragédia: Man crushed to death by six-tonne porn collection ("6 tonnás pornográf gyűjteménye nyomta agyon"), komédia: Drunk man sets laundry on fire while stealing women's underwear ("Felgyújtotta a száradó ruhákat, miközben részegen női fehérneműt akart lopni"), szoció-trendek: Bizarre new craze of adult swaddling hits Japan ("Felnőtt-pólyázás a legújabb japán divat") és persze klasszikus japán horror is: Woman injured by flying body parts after suicide at train station na ezt a gyengébb idegzetűek kedvéért inkább nem fordítom le...

De a kedvencem mégis ez: Park worker punished for not collecting fees from foreigners vagyis "Megbüntettek egy parkmunkást mert nem szedett belépti díjat a külföldiektől". Gyönyörűszép történet ez, egy 71 éves bácsiról, akit megbüntettek, mert nem szedett belépőjegyet a külföldiektől a Shinjuku Parkban.

A lényeg, hogy a jegyárus bácsi nem tudott angolul, és emiatt annyira félt a gajinoktól, hogy inkább ingyen beengedte őket, mintsem elmagyarázza nekik, hogy itt bizony 200 yen a belépő. Amikor azután a mesterkedéseire fény derült és 10%-os fizetéscsökkentéssel büntették meg, lemondott és a végkielégítése felét felajánlotta az okozott kárt fejében. Nagyon emberi történet ez, sok minden benne van, ami miatt Japánt szeretjük, és időnként utáljuk: a nyelv-nem tudás, vajon mennyire nehéz megtanulni, hogy "the entrance costs 200 yen"? az ezzel kapcsolatos rettegés az idegenekkel való kontaktustól, ami olyan erős, hogy még a kötelességérzetét is felülírja, a Hivatal szarrágó kegyetlensége, hogy ezért a piszlicsáré ügyért megbüntetik szegény öreget, és még hírt is csinálnak belőle! a szégyen, amit a bácsi emiatt érzett, a munkahelyről való távozása voltaképp a seppuku egy finomított formája, az öreg igyekezete dolgok helyrehozatalára, 150.000 yen azért jó sok pénz egy dolgozó nyugdíjasnak!

És akkor most üssetek, hogy a bulvár az értéktelen...

---------------------------

* Ha valaki maga is szeretne ilyen híreket böngészni a mobilján, az app-ot "News On Japan" néven lehet megtalálni az Apple App Store-ban, a website pedig http://www.newsonjapan.com/

Rámen vs. tsukemen

Valahogy ma nem akaródzott rámenezni, eléggé beebédeltem, talán azért? de Judit ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy tél van, mikor együnk ráment, ha nem most? így belenyugodtam, hogy akkor ma este ez lesz a vacsora. Shinjukuban volt a kijelölt hely, a Tripadvisor által Shinjuku második legjobb éttermének, nem csak a rámenezők között, hanem általában! kikiáltott Men-ya Musashi, ennek megfelelően tele volt külföldivel, főleg persze kínaiakkal, mint ahogy mostanában minden, ami a legkisebb mértékben is turistaattrakciónak számít, pláne, ha meg is lehet enni. 

Volt egy kis sor is, szerencsére nem komoly, viszonylag hamar leültünk, de aztán sokáig kellett várni a kiválasztott levesekre, musashi-ramen és tsukemen, így ücsörögtünk a huzatban, mert az volt, és hideg, alapvetően egy nyitott ajtó okából, ami pedig a közben percről-percre növekvő sor miatt volt tárva-nyitva. De végre megjött a kaja és nekiláthattunk a szeretetteljes rámen-nézésnek (fotózásnak), mert manapság annélkül már egy kiflit sem illik elfogyasztani!

Mi tagadás, jól nézett ki, vastag tészta, udonnak is elmenne, sötét-vöröses lé, két nagy darab kakuniku*, a szokásos vékonyra vágott chashu-nak se híre, se hamva! plusz még egy kis zöldhagyma, menma, a mártogatós tsukemenhez pedig egy főtt tojás. Akkor hát, ugorjunk neki! a tészta kifogástalan, tökéletes keménységűre főzött roppanós álom, a lé gazdag és mély ízű, de talán egy lehellettel sósabb az általam kedveltnél, de volt benne valami fűszer, meg nem mondom mi, ami nagyon izgalmassá tette. A nagy darab disznóhús-darabok itt "signature" jellegűek, kétségtelenül finom volt, bár én azért a klasszikus vékonyra szeletelt husit kicsit hiányoltam. De összességében kétségtelen, hogy egy nagyon meggyőző munka volt, mondjuk 1250 yenért legyen is az!

A tsukemen, ahogy azt már egyszer korábban kifejtettem, nem az én műfajom, elsősorban azért, mert hiába meleg a mártogatós lé amikor kihozzák, pillanatok alatt kihűl a külön tálon kihozott, hideg tésztától és akkor az eredmény ugyebár egy kihűlt rámenre felettébb emlékeztető képződmény lesz, ami köztudomásúlag szub-optimális. Most is ez történt, a huzat miatt a szokásosnál még gyorsabban is, így hamarosan Judit is rádöbbent, hogy ő sem szereti igazán a tsukement, így az csakhamar elém került és én kissé meglepődve tapasztaltam, hogy megintcsak tsukement eszek, pedig nem is szeretem.  Szerencsére az étteremben már hallhattak a problémáról, így volt az asztalon egy forró vizes termosz, amiből utána lehetett töltögetni a levesnek, amikor kihűlt, de így persze csakhamar felhígult. Na, szóval nem ez így jó sehogy se, ezért amikor Judit végre átengedte a maradék ráment, a tésztát egyszerűen átlapátoltam abba, vagyis felszámoltam a tsukement.

A tanulság tehát, hogy ne együnk soha tsukement, de mindennek ellenére azért a Musashi Tésztaboltot** egy erősen ajánlott helynek számitom be!

Még több rámen-poszt itt: rámen

Men: 9
Leves: 8
Chashú and the rest: 8

Összpontszám: 25/30 

---------------------------------

* "szögletes hús", kockára vágott, lassan kifőzött disznó hasaalja

** Men-ya = tésztabolt
Menya Musashi, 7-2-6 Nishishinjuku | K1 Bldg. 1F, Shinjuku

Best of 2016

Huh, sikerült valahogy bepasszírozni januárba a "Best of..." posztot, mégiscsak kínos lett volna, ha az év első posztja februárban születik meg. A hagyományoknak megfelelően tehát akkor íme az általunk legjobb 10-nek ítélt fotónk, de mivel ez erősen szubjektív műfaj, itt megtalálható azért a legjobb 25, sőt, a legjobb 100 is. Alternatív véleményeket, építő kritikákat szívesen fogadunk...

Az idei Top 10-et illetve 25-öt relatív elég erősnek érezzük a korábbi évekhez képest, de érdekes módon a Top 100-at valahogy nehéz volt összeszedni. Érdekes, hogy a Top 10-ből hét kép három hosszúhétvégés út során született: Yamagatában a nyáron, Iriomotén szeptemberben és Shimane prefektúrában novemberben. Ehhez jön még egy májusi kép Yakushimán, és egy Kyotoban, szegény Tokyóra, TOKYO Reloaded! pedig csak egy maradt. Itt már mindent lefotóztunk volna? Alig hinném...

Skytree geometria

Mivel már bizonnyal az összes helyről és szögből le lett fényképezve ez az épület, kevés az esélye, hogy valami olyat sikerült volna megörökíteni, amit másnak még sohase, de hátha... Hiába, a „fényben fürdő tömegek játéka” (ahogy ezt Le Corbusier apó mondta volt az építészetről) megunhatatlan téma.

Hullámok 

Amikor elvonult a tájfun Yakushima szigetén, kimerészkedtünk a tengerpartra és lenyűgözve néztük, ahogy még dühöngenek a hullámok. 

Kis pihenő 

Yamadera templomának nagy a kertje, sokan dolgoznak ott, hogy rendben tartsák, el is fáradnak, ilyenkor alszanak egy huját. Valahogy így. 

Kertésznéni 

A nők persze nem alszanak, ez a megállapíthatatlan korú kertésznéni megállás nélkül motozott, amíg ott voltunk... Van ennek a képnek egy másik változata is, ahol jobban látszik a néni, de hosszas hezitálás után inkább ezt tettük be, jól tettük vajon? 

Esős évszak

Ez a kép első körben nekem fel sem tűnt, Judit ragaszkodott hozzá, hogy bevegyük a Top 100-ba, de onnan aztán megállíthatatlanul feltört a Top 10-be is, mert elég jól visszaadja azt, hogy milyen érzés egy régi japán házban lenni, az esős évszak közepén

Judit 

Iriomote szigetén, alkonyatkor, megpróbáltam ledolgozni egy keveset a "rólam-sohase-csinálsz-jó-képeket"-típusú szemrehányás-hegyből. Fújt a szél, kócolta a haját, ilyen lett... 

Rajzfilmrák 

Szintén Iriomote, kószáltunk a parton, berregtettük a remeterákokat, ez a darab különösen bátor volt, rendíthetetlenül csipkedte az ujjamat, engedjem má' el! és közben ilyen szupercuki szemeket meresztett ránk. 

Yomegashima

Matsue városa mellett, alkonyatkor mindig kisebb tömeg nézi, ahogy a nap alábukik a Szent Sziget mögött, Ahová Senki Nem Léphet Be, a papokon kívül, na persze. Ez a naplemente először nem tűnt túl igéretesnek, de aztán valahogy mégicsak kialakult.

Miko

A mikok, a shinto szentély szűzei, manapság csak elméletileg, szokta ilyenkor mondani volt egyetemi professzorom, nem nagyon mutogatják magukat, így bosszankodtam egy kicsit, amikor megint lassú voltam és nem sikerült lefotóznom ezt a csinos mikot, amikor átsurrant a két épület között. De szerencsére visszafordult, hogy megigazítsa a facipőjét és akkor elkaptam ezt a közel tökéletes mozdulatot az Izumo-szentély udvarán.

Üveg teaház

A teaház egy olyan toposz, amit minden, magára valamit is adó építész életében legalább egyszer megpróbál, ezt a darabot Tokujin Yoshioka tervezte, aki ugyan nem építész hanem képzőművész, de azért egy elég jól sikerült üvegpavilont hozott össze, egy Kyóto felett lebegő teraszon, a Seiryu-den templom előtt. Népszerű naplemente-néző hely, ezért még este is össze-vissza mászkáltak az emberek, de Judit nem rettent meg, exponált egy jó hosszút és nem bánta meg.

-----------------------------

A korábbi Top 10 fotók, ha valakit esetleg érdekel:

• Best of 2015
• Best of 2014 
• Best of 2013 
• Best of 2012
• Best of 2011
• Best of 2010