Nyáron a tokyói gaijin-populáció erősen megritkul, ki-ki megy, merre hazája, vagy éppen merre lát. Engem is itthagytak egy időre, de mivel pár másik barátunk azért maradt, Roxanne pedig éppen Andreasék házát szittingeli, adta magát, hogy legyen a hét végén egy kis buli, kapjuk még el meg a lassan elillanó nyár farka végét és gyűljünk össze a Katasében a Leftovers' Party-ra.
Mióta nincs meg a Régi Ház, Andreaséké a pótlék, ami-már-majdnem-olyan, ahová le lehet néha jönni szagolni egy kis tatamit, hűsölni a forró nyárban, vagy éppen hallgatni, ahogy a szél rázza az öreg ablakokat, no és persze küzdeni a változatos ízeltlábú-populációval, csapokodni a szúnyogot meg a gokiburit, ami éppen jön. Van még ezenkívül rengeteg jó könyv is, ritkán sikerül csak sarokba szorítani őket, hogy valamelyiket nem olvasták, és egy csomó szebbnél-szebb tárgy: bútorok Japánból, terrakotta-szobrok Okinawáról, kosarak a Fülöp-szigetekről és még sok-sok minden más, szerte a világból, amerre jártak, és sok helyen jártak. És persze ott a tenger, mit tenger, a Csendes-óceán! alig tízpercnyire a háztól, egyszóval nem egy rossz lokáció.
Katase-Enoshima tíz éve még nyugisabb hely volt, azóta kitört a szörfmánia és hétvégenként mozdulni sem lehet a deszkákat szállító tuningolt autóktól, amelyek cirka 4-5 óra alatt teszik meg az alig hatvankilométeres utat Tokyóból, hogy amikor délfelé megérkeznek, indulhassanak is vissza. A nyugdíjasok is rámozdultak a környékre, épülnek is sorba a tízemeletes manshon-ok, rondul a város elfelé. De azért nem olyan rossz hely ez még most sem, különösen Adreasék kertje nem az, apró mini-dzsungel, épp elég egy kerti grillre. Így hát csináltam Váncsa-féle csirkeszárnyat meg egy kis steaket, ez utóbbi, háát, hogyismondjam... de szerencsére irodalmi műveltségem ismét kihúzott a csávából, hiszen Tuskó Hopkins rövid, de viharos gasztronómiai pályafutása alatt helyesen állapította meg, hogy nincs olyan étek, amit egy jó adag fokhagymás-alkoholos ráhatás ne mentene meg, ez esetben marinád formájában, így végül ez is sikeresnek mondatott.
Másnap erőt vettem magamon és kora reggel kigyalogoltam a tengerpartra, még üres volt a strand, csak az öböl egyik sarkában gyilkolták egymást a szörfösök a hullámokért folyó harcban. Sétáltam végig a vízvonalon, a tenger ki-ki csapott a lábamra, az mégse járja, hogy idén ne ússzak az óceánban! ledobtam hát a cuccomat egy kupacba és bementem, de csíptek a rohadék medúzák, így gyorsan ki is jöttem, hiába, a nyár vége már csak ilyen. Kedvetlenül szárítgattam magam, haza kellene menni gondoltam, és már kezdtek is sorjázni a fejemben a hétfői feladatok.
...csak ekkor vettem csak észre, hogy ott figyel a látóhatáron, tisztán, hatalmasan, és mint mindig, most is valószinűtlenül magasan, szinte lebegett az előtte levő hegyek fölött, mintha őrizne valamit, az országot? Jó érzés volt arra gondolni, hogy már jártam ott fenn, noha nem kívánkozom vissza, közelről egyáltalában nem olyan szép, akár, egy túlméretezett salakdomb, de távolról lenyűgöző, csodálatos, fenséges; nem birok betelni a Fuji-san látványával.
Mégiscsak jól tettem, hogy ide jöttem, mégiscsak jó, hogy itt vagyok.
