Rendkívüli megálló

A shinkanzen természetellenes vehemenciával fékezni kezdett, a hangszórók vijjogni kezdtek, egy narancsos fény villódzott és egy kissé egzaltált női hang azt ismételgette: jishin desu*. Megálltunk, kialudtak a fények, leállt a légkondi is, csendben és sötétben vártuk a földlökéseket,  amelyek néhány másodperc múlva rendben meg is érkeztek. Egy jó darabig ringatódzott a szerelvény, Fukushima, mondogatták körülöttem az utasok, mert hogy épp onnan futott ki a vonat, és nem tűntek nyugodtnak. Hát, mondjuk mi sem voltunk teljesen azok, elátkozott egy hely ez. 

Aztán egy nyugodtabb hangú kalauz is megszólalt, tájékoztatott, hogy egy 5-ös erősségű földrengés volt Fukushima térségében, és hogy most vizsgálják a síneket, hogy minden rendben van-e, kis türelmünket kérik. Felgyújtották a fényeket, majd a légkondit is visszakapcsolták, kezdett konszolidálódni a helyzet. Ám ekkor újra ideges emberek kezdtek rohangálni a középső folyosón fel-alá, csakhamar kiderült, hogy valaki rosszul lett és be fogunk gurulni a következő állomásra, hogy a mentők elvihessék. 

Tulajdonképpen ennyi a történet, miután a mentés megtörtént, a vonat elindult, és csakhamar újra felgyorsult rendes, 270 km/órás utazósebességre, és alig 20 perces késéssel befutottunk Tokyóba. A rendkívüli leginkább az, hogy nem volt semmi rendkívüli, a vonat nem fúródott a földbe, nem kellett létrán lemászni a magasvasútról, de még csak nem is ragadtunk a nyílt pályán órákig. Pedig egy ötös földrengés azért elég erős ám, potyognának a téglák rendesen a Nagykörúton, de a shinkanzennek szerencsére meg se kottyan, sőt, még a 2011-es nagy tóhokui földrengés során sem volt baleset, pedig az 7-es volt, ez a logaritmikus skálán 100-szor erősebb, mint az 5-ös, és akkor is suhantak a vonatok a környéken. 

Jól meg van ez az ország építve, mi tagadás.

* Földrengés van/lesz

Bulvár

Amióta kiűztem a közel-lakás Paradicsomából magam, reggelente sorstársaimmal együtt én is az okostelefonom nyomogatásával siettetem a vonatban töltött kómás negyedórát. A magyar hírekről néhány hónappal ezelőtt szerencsére lejöttem, azóta sokkal jobb a közérzetem! de mivel azért valami reggeli hír-féldeci mégiscsak kell, most többek között egy japán appot használok* ami minden reggel egy 8-10 darabos japán bulvárhír-csokorral dobja fel a reggeleimet. A bulvár persze mindenütt bulvár, itt nyilván nem a részecskekutatás legújabb eredményeit, vagy pedig a kanti és a heideggeri filozófia mélyebb összefüggéseinek feltárását várja az ember, de úgy érzem a japán bulvár még ennek a genrének is egy meglehetősen különleges kinövése...

Csodálatos gyöngyszemekre lehet itt bukkani, kéremszépen, az összes műfaj képviselteti magát; van tragédia: Man crushed to death by six-tonne porn collection ("6 tonnás pornográf gyűjteménye nyomta agyon"), komédia: Drunk man sets laundry on fire while stealing women's underwear ("Felgyújtotta a száradó ruhákat, miközben részegen női fehérneműt akart lopni"), szoció-trendek: Bizarre new craze of adult swaddling hits Japan ("Felnőtt-pólyázás a legújabb japán divat") és persze klasszikus japán horror is: Woman injured by flying body parts after suicide at train station na ezt a gyengébb idegzetűek kedvéért inkább nem fordítom le...

De a kedvencem mégis ez: Park worker punished for not collecting fees from foreigners vagyis "Megbüntettek egy parkmunkást mert nem szedett belépti díjat a külföldiektől". Gyönyörűszép történet ez, egy 71 éves bácsiról, akit megbüntettek, mert nem szedett belépőjegyet a külföldiektől a Shinjuku Parkban.

A lényeg, hogy a jegyárus bácsi nem tudott angolul, és emiatt annyira félt a gajinoktól, hogy inkább ingyen beengedte őket, mintsem elmagyarázza nekik, hogy itt bizony 200 yen a belépő. Amikor azután a mesterkedéseire fény derült és 10%-os fizetéscsökkentéssel büntették meg, lemondott és a végkielégítése felét felajánlotta az okozott kárt fejében. Nagyon emberi történet ez, sok minden benne van, ami miatt Japánt szeretjük, és időnként utáljuk: a nyelv-nem tudás, vajon mennyire nehéz megtanulni, hogy "the entrance costs 200 yen"? az ezzel kapcsolatos rettegés az idegenekkel való kontaktustól, ami olyan erős, hogy még a kötelességérzetét is felülírja, a Hivatal szarrágó kegyetlensége, hogy ezért a piszlicsáré ügyért megbüntetik szegény öreget, és még hírt is csinálnak belőle! a szégyen, amit a bácsi emiatt érzett, a munkahelyről való távozása voltaképp a seppuku egy finomított formája, az öreg igyekezete dolgok helyrehozatalára, 150.000 yen azért jó sok pénz egy dolgozó nyugdíjasnak!

És akkor most üssetek, hogy a bulvár az értéktelen...

---------------------------

* Ha valaki maga is szeretne ilyen híreket böngészni a mobilján, az app-ot "News On Japan" néven lehet megtalálni az Apple App Store-ban, a website pedig http://www.newsonjapan.com/

Jogositvány-ceremónia

A múlt héten sikerült kivivnom ismerőseim és kollégáim osztatlan csodálatát: csont nélkül, elsőre átmentem a japán autóvezetési vizsgán! De álljon meg a menet: minek kellett vizsgáznom? Hiszen még posztot is irtam arról, hogy milyen Japánban vezetni...! És ha már igen, akkor mi akkora nagy szám azon, hogy jópárszázezer levezetett kilométer után elsőre leteszem a rutinvizsgát?!?

Megannyi kérdés, de menjünk sorjában: nem úgy van az, hogy civilizált országok elismerik egymás jogositványait? Dehogynem, csak úgy tünik, a japán rendőrség szemében mi még nem értük el a civilizáltság megfelelő fokát. Állitólag valami „Geneva Convention”-ban kellene benne lenni és akkor rendben lenne, de Magyarország, azt mondták, hogy a rossz baleseti statisztikáink miatt, ennek nem tagja. Csekély vigasz, hogy a környező közép-kelet európai országok, az örökké bezzeggyerek Csehország kivételével, szintén hasonló cipőben járnak. És akkor hogy is van az, hogy ennek ellenére én eddig vezettem? Hát, izé... mondjuk azt, hogy nem voltam teljesen legális. De nem állitottak meg egyszer sem, csak az utóbbi időben már nem adtak ki kölcsönautót a fenti genfi ügy miatt. Igy aztán elhatároztam, hogy leküzdöm a megkülönböztetés miatti felháborodásomat és belevégok a vizsgába.

Először el kellett mennem a Shinagawa közelében levő „Driving Center”-be, ahol az előzetes papirmunkát intézték. Kellett fotó, a jogsim hivatalos forditása, némi pénz és annyi útlevél amennyi csak van, értve ezalatt a korábbi lejártakat is. Nem tudom ezek mire voltak jók, de az a tippem, hogy azt csekkelték le, mennyit voltam Japánban, hogy leellenőrizhessék, nem követtem-e el ezalatt valami csibészséget. Ezen kivül csinálni kellett egy tiz kérdéses tesztet, tele olyan veretes problámákkal, mint, hogy „Vezetés előtt meg kell győződni az autó műszaki állapotáról. IGAZ/HAMIS”, nem volt egy nagy etwas 10/10-et összehozni. Várni azért kellett sokat, közben azzal szórakoztattam magam, hogy a falra kirakott megbánó-levél mintákat böngészgettem, komolyabb kihágás esetén ilyet is kell irni! nagyon szórakoztatóak. A boldog, civilizált országok állampolgárai ezzel kézhez is kapták a jogsit, de a magunkfajta büntiben levők csak feliratkozhatnak a vezetési vizsgára, majd’ egy hónappal későbbre.

A gyakorlati vizsga végig zárt rutinpályán van; Japánban soha nem engednek ki forgalomba tanulókat oktatóval, hiszen ez őrületesen veszélyes lenne! Arra még nem tudott ugyan senki sem meggyőző választ adni, hogy mennyivel kevésbé veszélyes ugyanezeket az embereket friss jogsival és zéró forgalmi rutinnal egyedül kilökni a forgalomba, de hát gondolom az már nem az ő problémájuk. A rutinpályákat teljesen másképp kell elképzelni mint az otthoniakat, ahol a szivatós parkolások dominálnak, ehelyett megpróbálják szimulálni a rettegett forgalmat: komplett, nem-is-olyan-kicsi világ van itt, többsávos utakkal, közlekedési lámpákkal, ravasz forgalmi helyzetekkel. Csak éppen maga a forgalom hiányzik, autó egy szál se, de hát az veszélyes lenne.

Ez igy nem hangzik túl durvának, de akkor miért van, hogy sokan akár tizszer is próbálkoznak, amig sikerül átszenvedniük magukat? Mert mindent, és tényleg MINDENT úgy kell csinálni, ahogy az szabályos. De nem csak KRESZ-szabályok számitanak, hanem minden apró részlet: hogy fogod a kormányt, mikor hová nézel, hogyan fékezel, satöbbi. Az erős képzelőerő kritikusan fontos: a töküres rutinpályán úgy kell viselkedni, mintha a Shinjukuban autóznál csúcsforgalomban! Higgyétek el, nem könnyű... A többi, rutinosnak tünő, vizsgázó szerint nem ritka az olyan nap, amikor 15-20 emberből egy sem megy át.

Hát akkor induljunk! Ezen a vizsgán mindenki külföldi, engem először beültetnek az előző vizsgázó mögé, vékony kinai lány, teljesen be van tojva és ennek megfelelően ki is vágják, jelzem, jogosan. Aztán jövök én, először is benézek a gépjármű alá előről és hátulról, de nem ám csak úgy tessék-lássék, hanem hogy rendesen koppanjon a fejem az aszfalton! hogy nincs-e bújócskát játszó kisgyermek vagy alvó kiscica alatta. Nem volt, igy rendkivül óvatosan kimerészkedek a vezetői oldalra, nehogy elcsapjon egy száguldó képzeletbeli kamion, és beülök a vezetőülésbe. Itt először is egy harsány „yoroshiku onegaishimasu!”-szal demonstrálom, hogy értek japánul, majd némi instrukció után megkapom az engedélyt az indulásra. Index ki, majd megkezdődhet az un. „5 pontos rutin”, vagyis 1) hátranézek a bal vállam felett, hogy nem jön-e egy képzeletbeli biciklista 2) ugyanerről meggyőződök a bal oldali tükörben is 3) a biztonság kedvéért a belső tükörben is megnézem, hogy minden rendben van-e 4) ezután a vezetőoldali tükör következik, ellenőrzöm a képzeletbeli autókat 5) végül hátranézek a jobb vállam felett is, mert ugye a holttér. Mindezt jól láthatóan, lehetőleg egy kicsit eltúlzottan kell végezni, különben repül a büntipont. Ezek után egy félhangos, de azért az instruktornak jól hallható, „jossh!”* kiáltás után roppant óvatosan elindulok, ügyelve, hogy az út bal oldalán menjek. Itt most nem csak arra gondolok, hogy balrahajts van, nyilván, hogy az van, hanem hogy a bal oldal bal oldalán kell menni, mert a sáv közepén állitólag veszélyes... Arra is figyelek, hogy az egyenesekben elég gyorsan menjek, mert ha valaki nagyon óvatoskodik, azt is kivágják. A kanyarban viszont le kell lassitani kb. 10 km/órára, mert sohasem lehessen tudni... A lassitásnak is megvan ám a forsza: nem szabad csak úgy simán fékezni, hanem 2-3 „pumpáló” fékezéssel kell eljutni a kivánt csigalassúsághoz, hogy miért, az örök rejtély marad.

Az „utak” meg vannak számozva, az instruktor bemondja a számot, én pedig hangos „hai!”-al jelzem, hogy megértettem. A japán nyelvtudás elvileg nem követelmény, de enélkül szerintem nem sok esélyem lenne; az az érzésem, hogy nem igazán cél, hogy japánul nem tudó emberek vezessenek itt autót. A kanyarodások alkalmával nem elég a tükörben bizni, hanem rendesen hátra is kell fordulni, állitólag a ennek kihagyása a leggyakoribb oka a bukásnak.

Aztán jön egy szakasz, ahol szűk, S-kanyaros utakon kell demonstrálni, hogy tudom kontrollálni az autót, ezt még hasznosnak is mondanám, elvégre Tokyó tele van ilyenekkel. Utána újra kimegyünk a „főútra”, a megállás-elsőbbségadás táblánál, ez itt nem doboz, hanem csak szingli mackósajt, jó messzire a vonaltól megállok és lassan háromig számolok, mielőtt elindulok, azt hallottam ez is egy kritikus pont. Állitólag egyes rutinpályákon vasúti kereszteződés is van, ahol nem elég megállni, de le is kell engedni az ablakot, és hallgatózni, hogy nem jön-e a képzeletbeli vonat... Aztán egy sima beállás és vége, közlik, hogy átmentem, hurrá! Mindezzel már fél tizre végeztem, de fél kettő lett mig sikerült kiadniuk a jogsit. A hosszú várakozás fénypontja az volt, amikor a főinstruktor a sikeres vizsgázók előtt tartott jó tizperces japán nyelvű dörgedelemben, kiváncsi lennék, hányan értették, hosszasan ecsetelte, hogy nehogymá’ azt higgyük, hogy most már tudunk Japánban vezetni, mert itt Minden Teljesen Más és Roppant Veszélyes.

Olyan volt ez a vizsga egy kicsit, mint egy teaceremónia: maga a tevékenység végtelen egyszerű, főzni kell egy teát és felszolgálni, vagy végigmenni egy alapvetően tökegyszerű rutinpályán, de nem mindegy hogyan! A mozdulatok, a sorrend, a „kata”, vagyis a forma, dominál a tartalom felett, és mindez azt kivánja szolgálni, hogy belevéssék a vezetőkbe azokat a rutinokat, amelyek a biztonságos vezetést szolgálják. Hát, nem tudom... Nyilván nem hülyeség kanyarodáskor hátranézni, hogy nincs-e valaki a holttérben, de azért kiváncsi lennék hányan ellenőrzik a kocsi alatt szundikáló macskákat minden indulás előtt, én speciel még soha nem láttam senkit.

-------------------------------

Ha valaki utánam akarja csinálni, feltétlen olvassa el ezt és ezt a bologbejegyzést (angol), tele van jobbnál-jobb gyakorlati tanáccsal, minden szavuk arany!

* kb: gyerünk! (részletesebben itt)

Mai japán fless

Beszállok a liftbe, jönne mellém egy japán úr is, de láthatólag nem mer, talán mert az hiszi, megharapom, így először óvatosan megtudakolja, hogy nem bánom-e ha mellém tolakszik. Ie-ie, mordulok rá, ahogy ilyenkor illik, ami szó szerint azt jelenti, hogy "nem-nem", de a "tessék csak, egészen nyugodtan" talán jobban visszaadja a hangulatát.

A lift elindul és néhány lélegzetvételnyi áhitatos csend után az illető úr óvatosan megtudakolja, hogy ugyan mióta vagyok Japánban? Már több, mint 15 éve, mondom az egyszerűség kedvéért, mire ő megereszt egy yapparit: mert, hogy ahogy azt mondtam, hogy "ie-ie", az annyira japános volt... Ínyencek kedvéért: "sono ie-ie to iu kankaku* wa hijóni ojózu de..."

Mi következik ebből?

1) Nem kell annyira o-józu-nak lenni, hogy jó benyomást keltsünk nyelvileg

2) Legtöbb japánnak felfoghatatlan, hogy valaki képes legyen megtanulni a nyelvüket

3) Tényleg azt hitte, hogy megharapom

-----------------------

* kankaku, bzmg, KANKAKU!

A Nagy Suica Lázadás

A japánokat úgy ismerjük, mint fegyelmezett, udvarias embereket, akik sztoikus nyugalommal fogadják, ahogy a természet és a történelem rendszeresen csapásokkal sújtja szigetüket. Ez nagyjából igaz is, de azért van egy-két dolog, amivel ki lehet őket hozni a sodrukból. Háború, földrengés, tsunami: potomságok ezek ahhoz képest, ha valaki nem kapja meg a neki járó vasúti emlékkártyát!

A történet úgy kezdődött, hogy az East Japan Railway Co., közkeletűbb nevén JR East, elhatározta, hogy december 20-án, a Tokyó állomás átadásának 100-ik évfordulójára speciális "Suica" kártyát ad ki 2.000 yenes értékben*. A Suica egy feltöltőkártya, amivel jegy vétele nélkül is át lehet jutni a kapukon, ezen kívül kisebb vásárlásokra is lehet használni, manapság szinte mindenki ezt, vagy a vetélytárs "PASMO" kártyát használja. Hogy a dolog érdekesebb legyen, úgy döntöttek, hogy 15.000 darabban limitálják a kártyák számát, de valamit tudhattak, mert azt is kikötötték, hogy egy ember maximum 3 kártyát vehet. Tudnivaló, hogy Japánban rengeteg densha otaku (vasútbolond) van, akik szabadidejüket különféle, a vasútakkal kapcsolatos hobbiknak szentelik**, számukra egy ilyen kártya birtoklása azonnali heves boldogságot okoz, és a limitált példányszám garantálja a kiválasztottság-érzés tartós fennmaradását.

A várakozó tömeg (https://twitter.com/sazanami_ub09)

Gondolom, amikor már előző este komoly tömeg gyűlt össze az állomás előtt, hogy a csípős hideg ellenére ott éjszakázzon, a vasutasok már sejthettek valamit. Reggel, a mintegy 9000 összegyűlt ember láttán a JR úgy döntött, hogy az eredetileg tervezett 9 helyett egy órával korábban kezdik el árusítani a kártyákat. Ez egy darabig nagyjából rendezetten folyt, de csakhamar akkora tömeg gyűlt össze, hogy a sor kilógott az útra és ekkor a JR kezdett megijedni, hogy ebből akár baleset is lehet. Ezért 9:40-kor, 8,090 Suica kártya eladása után felfüggesztették az árusítást. Ez a lépés érthetően nem keltett jó hangulatot azokban, akiknek a több órás sorállás dacára még nem sikerült megszerezni a hőn áhitott trófeát és ezt szóvá is tették a döntést bejelentő JR hivatalnokoknak (ha esetleg valakinek nem jelenik meg az alábbi video, itt érhető el az eredeti a YouTube-on)..

A nyelv és a hanghordozás leginkább a yakuza-mozikra emlékeztet, nem sok nyoma van a hétköznapi életben megszokott udvariaskodásnak; a tömeg konkrétan úgy viselkedett, mintha egy menekülttábor éhező lakóinak jelentették volna be, hogy elmarad az élelmiszerosztás: lökdösődés, artikulátlan hangú rikácsolás, néha még nyomdafestéket nem tűrő kifejezések is elhangzottak. Szerencsétlen JR-es hivatalnokok csak zavarodottan ismételgették a hevényében betanult szöveget és előírásszerű, 90 fokos szögben hajlongva kértek bocsánatot (ld. fenti mozi úgy 3:00 környékén). Pedig ha belegondolunk: mindössze arról van szó, hogy ezeknek az embereknek be kell érniük azzal, hogy ezentúl is a szokásos "pingvines" kártyával kell majd közlekedniük. 

JR-es magyarázóember a felháborodott tömeg közepén (KYODO)

Mindeközben a boldog tulajdonosok jelentős része különféle árverési oldalakra rakta fel a megszerzett zsákmányt és ezzel azonnali, jelentős haszonra tett szert, az eredetileg 2000 yent érő kártyákra a legnagyobb licit állítólag elérte a 200.000 yent! Ez azt mutatja, hogy a sorbanállók nem voltak feltétlen hülyék, csak csalódottak az elmaradt nyereség miatt.

A slusszpoén az, hogy a JR másnap bejelentette, hogy az eredeti döntést felülírva, minden jelentkezőnek adnak majd emlékkártyát. A válasz erre újabb felháborodás-hullám volt, élükön azokkal, akik kifizették a nagy pénzeket az értékesnek gondolt kártyákért, és most dühödten kártérítést követeltek. A JR East erre már csak lakonikusan azt válaszolta: "Nem tervezünk semmi ezzel kapcsolatos intézkedést". Gondolom, a pokolba kivánják azt a pillanatot, amikor kitalálták ezt az eredetileg imázs-erősitőnek szánt akciót... 

És akkor az ominózus kártyák... Azon merengek, hogy ha a "állomásos" lenne a standard kártya és a "pingvines" a rendkívüli, vajon akkor is ekkora lenne-e az izgalom körülötte, én arra tippelek, hogy igen.

Az "állomásos" és a "pingvines" kártyák. Talán, mert függőleges...?

Ezzel az ünnepi hangulatú poszttal kívánunk minden olvasónknak Boldog Új Esztendőt!

------------------------------------

* ez egyébként a standard ár, ebből 500 yen a deposit, 1500 leutazható
** akit ez részletesebben érdekel, ebben a blogban (angol) kiváló kategorizálást lehet találni a densha-otakukról, ki gondolná, hogy 36 féle van? Ez alkalommal gondolom elsősorban a "shúshú-tetsu" (8-as csoport) densha-otakuk gyűlhettek össze.

A posztot az alábbi források segitségével irtam:

- Tokyo Station in chaos as 9,000 aficionados rush to buy commemorative Suica card (20 Dec. The Tokyo Times)

- All applicants will get Suica cards marking 100th year of Tokyo Station, JR East says (21 Dec. The Tokyo Times)
- JR to expand sales program for commemorative cards (21 Dec. Mainichi Shinbun)

- Japánvasút.blog: remek magyar szakblog a japán vasutakról, részletes leirással a Suica kártyáról

Az Ember, Aki Nem Mondta, hogy “Nyan”

Mindenkinek megvannak a maga piszkos kis titkai. Nekem az egyik az, hogy öt év tokyói bloggolás még nem voltam maid caféban. Ezt eddig sikerült ügyesen ellepleznem látogatóim elől, ja-ja, vannak ilyenek, de nem valami nagy szám, de felismertem, hogy ha nem akarom, hogy egyszer a fejemre olvassák, hogy jár a szám ugyan Tokyóról, de még ilyen, az alapinfrastruktúrához tartozó intézményeket sem ismerek, akkor ezt a hiányosságomat sürgősen pótolnom kell.

Ha valaki nem tudná, a maid café jellegzetesen japán, azon belül is akihabarai szubkultúra, egy káváház/bár, ahol a vendégeket XIX-ik századi francia szobalányoknak öltözött pincérnők szolgálják ki azt a képzetet igyekezve bennük kelteni, mintha saját szobacicájuk lenne az otthonukban. Nem tudom ki gondolta ki, de nagyon beletalált a japán néplélekbe, mert az első maid café állitólag 2001-ben történt megalapitása óta virágzó üzletággá, sőt, sikeres exportcikké vált, ma már más ázsiai országokban is terjed.

Bevallom, kicsit visszatartott a dologtól Garren barátom esete, aki, amikor egy professzor kollégájával látogatást tett egy ilyen műintézményben, arra lett kényszerítve, hogy rendeléskor “nyan-nyan” szóval, ez magyarul a “miaú”-nak felel meg, hívja a pincérlányt, hogy és eközben még két kezét is fel kellett tartania, macskamód begörbitve. Garren, igazi angolos öniróniával, ebből hosszú és szórakoztató történetet varázsolt, ami azóta is kedvelt toposz baráti körünkben, de úgy gondoltam, elég kínos ez így elmesélve is, nem kell feltétlen nekem is megélnem.

Vajon nekem kell-e majd mondanom, hogy “nyan”? 

Ma bicikliztem egyet Akihabara környékén, így adta magát, hogy bepótoljam a mulasztást. Akihabarában sem jártam már jó ideje; a 90-es évekhez képest, amikor gyakran jöttem ide olcsó kompjuter-perifériákért, 100 MB-os drive 100.000 yenért, woáh! igencsak átalakult a környék imázsa, az elektromos holmiknak már csak mellékes szerepe van, a húzóágazat egyértelműen a manga és az anime lett. Benézem egy anime áruházba és leesett az állam. Az nem lepett meg, hogy árulnak fröccsöntött manga-karaktereket, de hogy négy, nem is kicsi! emelet tele legyen velük, na, azt azért nem gondoltam volna. Megejtő összevisszaságban sorjáztak itt a szebbnél-szebben kidolgozott és kifestett szobrocskák, brutál szörnyektől kezdve a különféle mangaharcosokon át egészen a lengén öltözött, nem is teljesen szoftcore és alig leplezetten pedofil beütésű lányfigurákig; hiába, a virtuális világ lassan, de biztosan bekebelezi a valóságosat, ez már nyilvánvaló.

De akkor lássuk a maid cafékat! Az utcán sorban álltak a maid-ek, ki-ki a saját üzletének pamfletjét kínálgatva. Kinéztem hát egyet, ami előtt nem állt sor és nem volt bántóan csúnya a szobalány, és felmentem. Kiderült, hogy az én maid cafém már második generációs volt, nem csak egyszerűen a maidek, hanem upgradelt (mer)maidekből, vagyis sellőkből, állt a személyzet. Ehhez képest pont úgy voltak öltözve mint a szobalányok, semmi uszony meg pikkelyek, csak az üzlet volt tele TV képernyőkkel, ahol valami nationalgeographicos film ment különféle halakról. Először meg kellett hallgatni egy rövid, de annál zavarosabb előadást a kis sellőkről, akik a tengerből úsztak fel ebbe a kávéházba, csakis az én kedvemért, és ezt bizonyítandó kaptam egy kék üveggolyót. Hát jó. Aztán a menü, a szokásos dolgokkal, a főattrakció, itt is az elmaradhatatlan omuraisu volt, amit a sellők személyesen írnak majd alá ketchuppal. Az árak nem yenben, hanem “pikkelyben” voltak feltüntetve, szerencsére segítségképp szóltak, hogy ha nem lenne nálam pikkely, akkor váltanak yent is, és 1 pikkely most pont egy yen, könnyű lesz az átszámolás.

A mermaidjeim közepesen csúnyácskák, de igen beszédesek voltak, mindegyik illően bemutatkozott, Suri vagyok, sellő, alászolgálja! Majd csevegni akartak, nagyjából azokat a témákat hozták fel, ami egy átlagos nicsak-gaijin! tipusú beszélgetésen előfordulhat: nyelvtudás, umai! mindent-megevés, sugoi! mióta-Japánban-levés, nagai! Később volt performance is, az egyik vendég előzékenyen befizetett egy ilyen kört, az egyik koktél mellett volt ez extra, mire az egyik maid, bocsánat, mermaid, a sarokban kialakitott szinpadon karaokézott egyet, meg-meg szakitva egy kis gimnasztikával. Aztán, még mielőtt letelt volna az első óra, 600 yen/óra az alapdíj, fizettem: 2.200 pikkely volt egy sörrel, és némi rágcsival, ráadásul egyszer sem kellett mondanom, hogy “nyan”, a hülyének is megéri!

Azt el tudom fogadni, hogy egy gimnazista, na jó, Japánban legyen inkább egyetemista, vagy egy rejtőzködő pedofil számára mindennek van valami őrjítően erotikus felhangja, számomra inkább egy enyhén malackodó feelingje volt, de azt gondolnám, hogy erre azért nehéz lenne stabil üzletmenetet alapozni. Nyilvánvaló, hogy tévedek és alábecsülöm a keresletet… Mindenestre, ha ezentúl megkérdezik tőlem, hogy milyenek is a maid cafék, azt fogom mondani: ja-ja, vannak ilyenek, de nem valami nagy szám.

----------------------------

Fotózni sajnos nem lehetett bent, ezért csak kültéri illusztrációk vannak.

Régi merítkezések emlékezete

Belépsz a lakásba, ledobod a táskát, letéped magadról a nyakkendőt, kibújsz az ingből, vasalt nadrágból és felhúzol valami elnyűtt göncöt, hónod alá csapod a műanyag lavórt, benne a kistörölközővel, borotvával, samponnal, na meg a pénztárcával, nyakadba a törölközőt és már indulsz is a közfürdőbe, vagyis a sentóba, lassú, kényelmes, kissé hányaveti, kacsázó léptekkel. Ez a legjobb része a napnak, a tisztálkodás előtti percek, amikor már várja a bőr a hamarosan rászakadó forróságot, ami ellen először majd libabőrőzve védekezik, de azután szép lassan megadja magát. 

Ma már számomra is nehéz elképzelni, hogy jó öt évet éltünk le különböző lakásnak csúfolt apró bérleményekben, ahol nem volt fürdőszoba, hanem esténként közfürdőbe jártunk. Pedig nem volt az olyan bonyolult, sőt, még rossz sem, és persze kimondottan olcsó volt, ami diákként, majd kezdő építészként korántsem volt elhanyagolható szempont. Akkoriban még szinte teljes volt a közfürdők hálózata Tokyóban, kevés olyan hely volt, ahol ne lett volna egy ilyen intézmény max. 10 perc járásra. Az árak hatóságiak és szolidak voltak, amikor ‘88-ban megérkeztem, még 280 yen volt csak, ma már drágább, 400 yen, cserében alig van már működő sentó, lebontották őket, esetleg átalakultak kávézóvá, galériává, vagy jobb esetben “spa”, afféle luxussentó, lett belőlük, drágán és mindenféle úri szolgáltatással, ami azért már egy egészen más világ. 

Belülről az összes sentó egyforma, és persze mindegyik egy kicsit más, volt. De az alapmotivumok, a bejárati noren, a hossztengelyére szimmetrikus, többnyire egy légterű tér, középen a pucér embereknek hátat fordítva ülő néni-bácsi, akinél kicsöngeted belépőt, esetleg majd a fürdés bevégeztével érdeklődsz, már persze ha néni az illető, hogy mi is van kedves nejeddel, még hajat szárit-e vagy netán megunta a várakozást és hazament? az öltöző, a körben elhelyezett szekrényekkel és az ipari méretű ventillátorok előtt álló, vörös fejű, fújtató emberekkel és persze maga a párás-forró fürdőhelyiség, a falak mellett sorjázó csapokkal és a terem végében elhelyezett hatalmas kádddal, benne a bugyborékoló, szigorúan 42 fokos, mert a 41 az túlságosan langyos, a 43 pedig már elviselhetetlenül forró, vízzel és felette a hatalmas, Fuji-sant ábrázoló festménnyel, vagy jobb helyeken mozaikkal, ami a fürdésre szolgáló tér távlatát, egyszersmind pedig a kívánatos meditatív hangulatot, hivatott biztosítani, jórészt hasonlóak voltak. 

A sentók utazáskor is hasznosak voltak, hiszen bárhová is dobott is ki a stop, vagy később vitt a motor, lehetett bízni benne, hogy majd csak akad egy sentó a környéken, a kéményeket kellett figyelni, és ha volt egy magas, akkor nyertünk, és akkor már csak egy barátságos közparkot kellett találni, ahol alkonyat után felverhettem a sátrunkat. Fürdés után olyan komfortosan éreztük magunkat a vadkempingünkben, mintha csak egy jobb szállodában aludtunk volna... 

Talán a részletek a legjellemzőbbek: a bejárati cipősdobozt lezáró durva megmunkálású, négyszögletes fakulcs és az éppen csak egy kevéssel kifinomultabb, az öltözőszekrényhez tartozó aluminium párja, amit egy kinyúlt gumival kellett a csuklóra erősíteni, a körömnyi vécépapucs, amiben pucéran, lábujjhegyen pipiskedve lehetett pisilni menni, az öltözőrészt és a fürdőt elválasztó rozoga fém tolóajtó és előtte heverő gusztustalan zöld műanyag szőnyeg, a fürdőtérbe belépve a csinos halomba rakott műanyag sámlik és lavórok, majd pedig a csap, ami csak flancosabb helyeken volt csapszerű, többnyire csak egy gomb volt rajta, mire is ököllel illett rávágni, és egyből ömlött a forró víz, a sentó tulajdonosa által meghatározott ideig. 

Egy ízben egy vidéki sentóban a mellékhelyiséget keresve egy családi vacsora kellős közepén találtam magam. Kissé zavarban voltam, szerencsére óvatos duhajként magammal vittem a törölközőmet, de ők csak intettek, arra tovább! és eljutottam a házi vécébe, mert itt ez így volt megoldva. Mikor visszafelé mentem, a gyerekek már fel sem pillantottak a Nintendóból. 

A forró vizet a kislavórral felfogod és mellbe csapod magadat vele; ez jelzi az átlakulás kezdetét, amikor is a sararímenből egy félórácska alatt kipihent gaijin lesz. Az első lavór víz után már nekiállhatsz magadat szappanozni, komótosan, minden részletre kiterjedő japános alapossággal. Némely iskola szerint borotválkozni is ilyenkor kell, mások ezt a megmerítkezés utánra hagyják, de hajat mosni mindenképp a fürdő előtt illik. Majd amikor már a patyolatnál is tisztább vagy, a szappanozáshoz használatos kistörölköződet gondosan kiöblíted és a fejed búbjára helyezve belépsz a forróvizes medencébe. 

Illetve csak belépnél, de rádöbbensz, hogy a víz szinte kibírhatatlanul, felfoghatatlanul meleg. Csak erős akarattal, a korábbi megmerítkezések emlékét felidézve vagy képes lassan-lassan beleereszkedni a vízbe, de ha egyszer végre sikerült, utána már JÓ és magad sem tudod mire vélni a korábbi hisztéria okát. A forró vízben megered az emberek nyelve, és azok, akik korábban kissé gyanakodva méregettek, most látván, hogy a gaijin, akárcsak ők maguk, képes a megmerítkezésre, és még a szappant sem próbálta becsempészni, már hajlanak arra, hogy talán mégsem lehet olyan megátalkodott vadember, esetleg még japánul is tud? bizony tud, így aztán alaposan ki lehet kérdezni, hogy akkor hogy is van az, hogy bele tud menni ebbe az irdatlanul forró vízbe? nem furcsa neki, hogy mások előtt le kell vetkőznie? és egyáltalán, miért tud japánul? az nem úgy van, hogy a japánok japánul, a külföldiek pedig külföldiül beszélnek? 

Így aztán ülsz a kád szélén és beszélgetsz, majd újra megmerítkezel és így tovább, egészen addig, amíg a csontjaid már annyira megtelnek forrósággal, hogy nem akaródzik többet megmerítkezni, ekkor még egyszer odaülsz a sámlira a csap elé, én a fürdés utáni beretválkozás híve voltam, és pepecselsz még egy keveset, a végen pedig a sámlit is elmosod és visszateszed a helyére, és mielőtt kilépsz az öltözőbe, a fürdőtörölközővel alaposan lecsapod-letörlöd magadról a vizet. Ha ezt jól elvégezted, törölközni szinte nem is kell, csak odaállni a hatalmas ventillátor elé pár percig és üdvözült arccal hűsölni. 

Hazafelé úgy érzem, gyakran éreztem úgy, hogy megérdemlek egy sört a nehéz nap után, bedobom hát a pénzt, akkor még voltak az utcán sörautomaták, csusszan-koppan-szisszen a sör, Ichiban-shibori vagy néha Yebisu, és jólesően elbambulva ballagunk haza a falusias úton. Mire hazaérünk, az évszaktól függően újra leizzadunk, vagy éppenséggel jégdarabok fagynak a hajunkba, de ez már nem számít, megjártuk ma már a mennyet és a poklot, holmi fagy vagy hőség nem árthat nekünk, pár perc múlva pedig már úgyis aludni fogunk.

Száműzöttek

Nem kérek egy kis magurót? kérdezi Jinnó-san és szeme reménykedve csillog. Igazából eszem ágában sincs magurót enni Saigonban, elsősorban, és másod-, sőt harmadsorban is, vietnamit szeretnék enni, ami imádnivalóan finom kaja, na nem mintha a japán nem lenne hasonlóan jó, de azt majd inkább Tokyóban, holnap. De Jinnó-san nem megy holnap Tokyóba, sőt holnapután sem, ezért megadóan bólintok, de, én is pont egy kis nyers tonhalra vágyom, boldoggá tenne, ha rendelne egy kevéskét. Mert most az ő vendége vagyok, és ezért neki csak azt szabad rendelnie, amivel nekem örömet tud szerezni, de hát én akkor örülök, ha ő örül, naszóval ilyen bonyolult az üzleti élet. 

Jinnó-san idestova 13 éve bolyong a világban, egy nagy japán cég képviseletében, először Lengyelországban töltött el 5 évet, ide még ő kérte magát és nagyon élvezte. Amikor letelt a penzuma, jött volna haza, elvileg ez a dolgok rendje, de a főnöke bekérte a szobájába és hosszú magyarázatba fogott arról, hogy mennyire fontos a munkája a cég számára és a végén kibökte, hogy lenne egy nagy kérésük. Így hát Jinnó-san bevállalt újabb öt évet a Közel-Keleten, végül is ez sem volt rossz, kiválóan keresett és szakmailag is előre tudott lépni. 

Másodszorra már nem is kerteltek annyit, Jinnó-kun, magának már olyan jól megy ez, mondta az akkori főnöke, mit szólna Vietnámhoz? Jinnó-san szabadkozott és próbálta udvariasan megfogalmazni, hogy ő tulajdonképpen most már leginkább hazamenne Tokyóba, a célzásokat a főnöke egy ideig elengedte a füle mellett, majd amikor már elkerülhetetlen volt megválaszolni, nyilvánvalóvá tette, hogy a Cég ezt nem tekintené lojális lépésnek. Jinnó-san tudta, hogy a választás ezek után a vezetőség jóindulata és egy jól fizető Ho Chi Minh City állás vagy valami istenhátamögötti japán kirendeltség között van és az utóbbiból nem igazán vezet út Tokyóba. Persze ott is hagyhatná a Céget, kapva kapnának rajta a versenytársak, de jó eséllyel mások is csak a világot megjárt, rutinos, angolul jól beszélő építésvezetőt látnák benne és újra csak egy tengerentúli állást ajánlanának fel.

Jinnó-sant azért annyira persze nem kell sajnálni, köszöni, jól elvan, sofőrös autója és szép háza van a villanegyedben, és bőséges fizetéséből nyakig el tud merülni Saigon dekadens örömeiben, és mindemellett félretenni is marad még pénze, bőven. De hiányzik neki Tokyó, a nyelv, az ízek, a régi helyek, és lassan család is jó lenne már és ha nem akar vegyes házasságot, márpedig egy japán férfi ritkán akar, akkor itt bizony elég szűkös a felhozatal. De vannak azért, akik rosszabb lapot húznak nála, és napjaikat egy dzsungel szélén épülő japán autógyár fülledt konténer-irodájában japánul-angolul nem sokat értő vietnámi munkások, estéiket pedig ugyanott, japánul-angolul még annyira sem értő viszkisüvegek és/vagy helyi erotikus szolgáltató kisiparosok társaságában töltik. 

Száműzöttek ők mind, bűnük közös: tudnak angolul… Ha tényleg csak néhány évről lenne szó, jóval többen nekivágnának, főleg a fiatalok, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ha egyszer kikerül valaki külfőldre, nehéz a visszatérés és a karrier is kizökken. Többször hallottam már, hogy a cégbe frissen kerülő fiatalok nem nagyon reklámozzák, ha beszélnek valamelyest angolul, mert könnyen Száműzetés lesz a vége. És ha kevés a jelentkező, még valószinűbb, hogy az a néhány, aki mégis bevállalja, nehezen jut haza, tehát még kevésbé tűnik jó ötletnek a külföldi kalandozás és ezzel összefüggésben az angoltanulás, hiszen sokkal könnyebb elkerülni a Száműzetést, ha valaki tényleg nem tud angolul… 

Az eredmény egy fokozatosan beszoruló ország, ami fél kimozdulni biztonságosnak hitt csigaházából és egyre kevésbé érti maga körül a világot. A paradigma, ami Japánt annak idején naggyá tette, arról szólt, hogy kell egy jó kütyüt gyártani odahaza, majd odaadni valakinek, aki rá tudja sózni a gaijinokra, kasszírozni a pénzt és csinálni belőle egy még jobb kütyüt. Ma azonban már nem dolgokkal, hanem szolgáltatásokkal, szoftverekkel, dizájnnal lehet igazán nagyot kaszálni, és ehhez nem elég otthon ülve okosnak-szorgalmasnak lenni, hanem bizony oda kell menni, fizikailag vagy legalább szkájpilag, és kommunikálni kell a vásárlókkal, megérteni az igényeiket és alkalmazkodni a sajátosságaikhoz. Ezt pedig a japánok többsége nem kedveli, milyen macerás ez már? jobban elvannak ők magukban. Ráadásul, amint a fenti folyamat mutatja, a kevés vállalkozó szelleműt is könnyen el lehet bátortalanítani. Hogy lesz ebből Japán Reneszánsz*? 

Jinnó-san persze egyszer majd haza fog jönni, hogy egy kényelmes tokyói irodában töltse le a nyugdíj előtti utolsó 5-10 évet. De addig jó eséllyel bolyongani fog, ha szerencséje van New York és London, ha nem, akkor pedig Jakarta és Peking között. Hová is érkezik a gépem? kérdezi Jinnó-san a vacsora végén, Haneda vagy Narita? A mikor megtudja, hogy az utóbbi, kissé elhomályosult szemmel jegyzi meg, hogy ha ő Naritára érkezik, sohasem mulasztja el, hogy bemenjen Narita városba, mert ott híresen finom a grillezett angolna. Érdekes, de ez nekem még sohasem jutott az eszembe, pedig én is szeretem az angolnát.

-----------------------------------

* Abe Shinzó miniszterelnök meghirdetett gazdasági megújulási programja ami szélesebb értelemben egész Japán megújulását veszi célba. Még több itt (angol).

Egy cselekedet hullámai

Tokyóban a taxisofőrök gyakran korosak, sokan nyugdíjkiegészítés gyanánt taxiznak, ma este is egy ojísan mellé ültünk be. Miután a kollégám kiszállt a hotelénél, beszédbe elegyedtünk és megkérdezte, mi volt az a furcsa nyelv, amin beszéltük? Hangarígo, mondtam, mire felélénkült, naji, naji, mondogatta, és én először nem értettem, mire gondol, így elkezdem beszélni a szokásos témákról: Budapest, fürdők, kaja ésatöbbi. De nem tágított, naji, naji, hajtogatta, míg végül, talán amikor elhitte, hogy tényleg beszélek japánul, megkérdezte, hány éves voltam, amikor Naji-sant megölték? 

Tehát Nagy Imre... Róla kérdezett, nem Puskás Öcsiről, nem a magyar borokról, na nem mintha baj lenne ezekkel, de még csak nem is a belga időjárásról hanem egy több, mint 50 éve halott miniszterelnökről, aki "csak" annyit tett, hogy egy kitüntetett pillanatban érdekei helyett a lelkiismeretére hallgatva döntött. 

Én akkor még meg sem születtem, vallottam be, mire elmesélte, hogy ő ugyan még gyerek volt, de tisztán emlékszik, amikor a rádióban erről beszéltek, amint drukkolt a család egy távoli népnek, ahogy aztán döbbenten hallgatták a híreket a bukásról és a vérontásról.

Különös érzés látni, amint egyetlen egyenes cselekedet keltette hullámok még ennyi idő után sem ültek el teljesen az emberiség kollektív emlékezetében.

----------------------------

Ha tetszett ez a poszt és még olvasnál ilyet, jelentkezz be rendszeres olvasónak a jobb oldali oszlopban, vagy iratkozz fel a Facebook Tokyo Reloaded oldalára, vagy, ha azt jobban kedveled, a G+ Tokyo Reloaded oldalára, ezeken az oldalakon egyéb kisszineseket is találsz majd remélhetőleg!

Mikoshi-csata

Dobok és botok végére szerelt csörgők asszimetrikus ütemére, lassú ritmusban hullámzik a tömeg, és ahogy egyre többen gyűlnek össze a téren, úgy fokozódik a hangulat, hiába kezd csepegni az eső, először csak cseppekben, majd egyre erősebben, az emberek nem tágítanak, és ekkor végre! felbukkan a két nagy mikoshi közül az első, lassan, ringatózva közeledik, majd a második is, fokozatosan kivehetővé válnak az izzadt testek és a kivörösödött arcok, egyre közelebbről hallatszik fundóshi-ba és happi-ba öltözött, vagy inkább vetkőzött? nem is kicsit részeg emberek kurjongatása, érezni a dagadó erőfeszítést, ahogy próbálnak haladni a nehéz szentéllyel a vállukon, de ez nem nagyon megy, nem kis részben mert a csapat némely tagjai szándékosan húzzák-tolják visszafelé a szentélyt, fékezve a sebességet, hiszen az sem jó, ha túl gyors a haladás, azt az Isten, aki mindeközben a szentélyben csendben gubbasztva figyeli az eseményt, nem szereti, nem méltó hozzá a rohanás, neki ez a lassú, hullámzó haladás a megfelelő, ez a kettőt előre, egyet hátra mozgás, ami minden bizonnyal jobban kifejezi az isteni létet és annak minden velejáró attribútumát.

Végül egymás mellé kerül a két mikoshi, és megkezdődhet a csata, a két csapat, a két Isten és szolgái, egymásnak feszül és összecsap, persze csak játszásiból, mert különben jól megvannak ők egymással, ki-ki a saját birodalmában, amit most a mikoshi körbehurcolásával újra csak megerősítenek, hogy egyik se merjen még csak gondolni sem a másik területére való bemerészkedésre, mert akkor nem ilyen játékos lenne a harc, hanem véres és komoly, istennyilákkal és mennydörgéssel, és ezt illusztrálandó, most már nem is csak csepereg, hanem zuhog, árad, ömlik az eső.

Várakozás

Mikoshi-harc

Vajon sikerül-e letépni a bácsi fülét?

"Tavaly jobb volt..."

Elered az eső

Ha még több képet szeretnél látni a hétvégi katase-enoshimai Tenno-sai matsuriról, itt megteheted. Ha pedig általában nem érted, hogy mi ez az egész, ebben a posztban olvashatsz róla.

Stoppossztorik - 2

Akkor hát folytatom a stoppostörténeteket a daliás 90-es évekből: 

A tóhokui nénik 

A kisfurgon átlagéletkora bőven 70 év felett lehetett, főleg nénik, és a hangulat felettébb kedélyes volt. Valami fesztiválra mehettek a szomszéd faluba, szemmel láthatóan mindenki be volt állva, mint az atom, csak reméltük, hogy a sofőr kivétel, láthatólag nagyon tetszett nekik a szitu, konkrétan a térdüket csapkodták, hogy akkor itt mi most a-u-tó-stop-po-lunk, néddamá’, hallod, apjuk, ezek a gajinok mit ki nem találnak! Próbáltunk kommunikálni is egymással, de nem sok sikerrel, egy bizonyos ponton komolyan megfordult a fejünkben, hogy lehet, hogy ezek koreaiak? de később sikerült egy-egy ismerős szót elkapni, így megállapítottuk, ez csak egy igen brutális tájszólás és hogy még van itt egy kis tanulnivaló.

A nyugdíjas 

Egy oldszkúl kombi kockavolvóval szedett fel valahol Tóhokuban, jó karban lévő, hatvanas úr volt, beszélgettünk, és elmondta, hogy a siklórepülőzés a hobbija, azért kell a nagy kocsi, de most nem ez ügyben van úton, hanem azért, mert nemrég nyugdíjba ment, és most végre van elég szabadideje megcsinálni a sakura-utat (sakura zensen 桜前線), miszerint úgy utazza végig Japánt, délről-északra, Kyúshútól-Hokkaidóig, hogy közben folyamatosan a cseresznyvirágzás zónájában legyen. Természetesen ilyenkor csak hagyományos ryokan-okban szabad megszállni, különben megette a fene az élményt! amelyek, sajnos, ilyenkor egy lehelletnyivel drágábbak, mint egyébként, hiába, ez a főszezon... 

Megkérdeztem, mi volt a munkája korábban, biztosan bankigazgató, gondoltam magamban, de tévedtem. Középiskolai tanár volt. 

Jehova Tanúi

Hittérítőkkel beszédbe elegyedni hazai pályán is embert próbáló feladat, hát még ha ez az ő autójukban történik...! amikor felvettek minket, sejtelmem sem volt, hogy csapdába kerülök, átlagos, nagy családi autó, három emberrel, beültünk hátra Judittal és örültünk a jó hosszú stoppnak. Még angolul is tudtak, ez kellemes meglepetés volt, hiszen ekkor Judit még nem tolta túl jól a japánt. De kisvártatva záporozni kezdek a bemelegítő kérdések: keresztények vagyunk-e? járunk-e templomba? olvastuk-e a Bibliát? annak felmérésére, hogy hol is kezdjék a térítőmunkát: egy ateistát kell-e megdolgozni, vagy egy rossz úton járó keresztény bárányt beterelni a helyes karámba? Hamar rájöttem, hogy két választásom van: megkérni őket, hogy azonnal tegyenek ki, vagy pedig felvenni a kesztyűt és vitatkozni. Mivel kiszállni nem nagyon akaródzott, bevállaltam az utóbbit... Ekkorra már láthatólag bekerültem a “nem hívő, de intelligens értelmiségi” kategóriába, és gondolatban levették a polcról az ennek megfelelő térítési sablont, és rákanyarodtunk a második részre: mérnökember létemre komolyan gondolom-e hogy egy repülőgép, konkrétan, úgy emlékszem a Jumbó Jet-et emlegették, ha már lúd, legyen kövér! Isten akarata nélkül fel tud emelkedni a levegőbe?

Emlékezetes másfél óra volt... 

A nagy fogás 

Sendai mellől indultunk haza a nagy hokkaidói stoppostúráról, azon a napon szokatlanul tetűlassan mentek a dolgok, nem igazán hittünk benne, hogy a terveiknek megfelelően, még aznap este hazaérjünk. Egy fiatal teherautósofőr vett fel bennünket, és kiderült, hogy egészen Tokyó közelébe megy, majd’ 200 kilométeres stop! Ennek majdnem annyira megörültünk, mint ő nekünk; egészen extázisba került attól, hogy stopposai vannak, gaijinok, ráadásul egyszerre kettő! és az egyik nő! azonnal felhívta cébén, mert akkor még ez ment, nem a mobiltelefon, a teherautós haverokat, hogy eldicsekedjen velünk. Nagyon helyes gyerek volt, jól eldumáltunk a hosszú úton, meg nem mondanám már ugyan miről, de arra emlékszem, hogy megegyeztünk, hogy ha valamikor le akarunk menni Kyúshúba, akkor hívjuk fel, és szól, ha van oda fuvarja, sőt, még arról is lehet szó, hogy leviszi a motoromat, mert nekem akkor az is volt ám! Tokyóhoz közeledve megpróbált minket rábeszélni, hogy menjünk el vele a kamionoshotelba, és majd másnap reggel bevisz minket a városba, nyilván az lett volna számára az igazi trófea, ha személyesen tud minket prezentálni a haveroknak, de ehhez, és az ezzel járó elkerülhetetlen italozáshoz, már nem fűlt annyira a fogunk, így inkább kiszálltunk a Tokyó előtti, utolsó szervízállomáson. 

Coolride Tokyó 

(a történet itt megszakítás nélkül folytatódik) 

Késő este volt már, így hiába voltunk Tokyó közvetlen közelében, ismét csak fontolóra kellett vennünk, hogy sátrat verjünk a szervízállomás pihenőparkjában. Ám még mielőtt elszántuk volna magunkat erre a jóvátehetlenül ostoba lépésre, fékezett és megállt az Álomstop, egy 7-es BMW alakjában. Egy bizniszmen volt, aki késő éjjel igyekezett haza belső kerületi lakásába, amiről kiderült, hogy nem is volt nagyon messze a miénktől, hurrá!

Azt már Tarkovszkíj Solarisa óta tudjuk, hogy a Tokyó belvárosát keresztül-kasul szelő gyorsforgalmi úthálózat különösen alkalmas meditációra, ám a valóságban ezt ritkán lehet élvezni, részben a saját autó hiánya miatt, de még inkább azért, mert a Chúó Kósokudóró, ahogy ezt japánusul hívják, az idő nagyobbik részében be van állva, mint a beton, jó ha lépésben lehet menni, nem pedig ám száguldozni, mint a drágajó Direktor úr, annó 1972-ben. Ám, ha az ember éjfél után próbálkozik, akkor mindjárt más a helyzet, és tovább növeli a dolog élvezeti értékét, ha ezt egy komoly bömössel és egy olyan sofőrrel tesszük, aki jól ismeri az utat, nem aggályoskodik túlságosan a sebességkorlátozások miatt és nem akarja mindenáron megtudni, hogy mi a kedvenc ételünk és mit gondolunk Japánról. Így maradéktalanul átadhattuk magunkat az élménynek: zuhanás bele az alagútba, majd felszállunk, magasra, a házak fölé, majd megint le és fel, újra és újra, akár egy repülés, körülöttünk pedig kavarognak Tokyó fényei, kíséreljük meg ezt a pillanatot kimerevíteni emlékezetünkben!

Stoppossztorik - 1

Az autóstoppal kapcsolatban Japánban tökéletes a konszenzus: stoppolni Japánban nem lehet, ennek itt nincs meg a kultúrája, hiszen senki sem stoppol, Q.E.D. A mondat második fele ugyan igaz, ám a következtetés elhibázott, mivel pontosan azért Japánban a legjobb stoppolni a világon, mert itt senki sem stoppol. A dolog ugyanis úgy működik, hogy miután mindenki a fent említett koncenzust vallja, mély meggyőződése, hogy rajta kívül senki, de tényleg senki sem, fog felvenni, és ha ő nem áll meg, akkor mi ott pusztulunk el az út szélén. És mivel a japánok nem szeretnének halott gaijinokat látni az utak mentén, gyakorlatilag az első arra járó autós bevágja a satuféket, ha másért nem, hát hogy elmagyarázza a fenti tételt, majd felajánlja, hogy elvisz az első vasútállomásig. Ez utóbbit a stoppos köszönettel visszautasítja, de nem bánja, ha elviszik valamelyik útbaeső benzinkútig, mire az autós megcsóválja a fejét és int, hogy üljön be. A dolog vége gyakran az, hogy nem ritkán a kedvünkért, kérés nélkül! jelentős kitérőket tesznek, sőt, olyan is volt, hogy valaki megállt, megfordult, és 50 kilométert ment velünk az ellenkező irányba, csakhogy biztonságban tudjon minket. 

A dologra persze érdemes rásegíteni azzal, hogy az ember kanjival felírja egy kartonra, hogy merre akar menni: XY方面. Ez nem azért kell, hogy tájékoztassa a sofőröket, hogy érdemes-e megállni, hiszen ahogy azt a fentiekben levezettük, ők pontosan tudják, hogy nem, hanem azért, hogy azt a képzetet keltsük bennük, hogy tudunk japánul. Mert rossz dolog ugyan éhhalált halt gaijinokat az út szélén látni, de létezik egy annál rosszabb is: felvenni őket úgy, hogy aztán nem tudjuk elmagyarázni nekik, miszerint Japánban nem lehet stoppolni. 

Mindennek az eredményeként ritkán kellett félóránál többet várni egy stoppra, legfeljebb akkor, ha csak félóránként jött autó, és meglehetősen gyakran az első néhány kocsi közül megállt valamelyik, átlagban úgy tíz percen belül. Leggyakoribb célpontomat, Kyotót, ez úgy 500 km Tokyótól, általában 7-8 óra alatt abszolváltam. Ez ugyan lassabb, mint a shinkanzen, de gyorsabb, mint a busz, mert az betartja a sebességkorlátozást. A sztrádán persze itt sem lehet stoppolni, de kiválóan felszerelt sztrádamegállók vannak, aminek a felhajtójában már nem szólnak, plusz még ingyen teát és remek térképeket is osztogatnak és ha úgy alakult, hogy meg kellett aludjak, senki sem szólt, ha a parkban felvertem egy kis sátrat. Diszklémer: mindez a 90-es években volt, hogy ma hogy van, a jóég se tudja. De szerintem most sem lehet nagyon másként. 

A 90-es évek elején, egyedül és Judittal kettesben, jópárezer kilométert nyomtunk le Japánban az utakon. Sajnos erről nem vezettem (b)logot, de az emlékezetesebb esetekre még azért emlékszem, íme hát, ezekből egy csokor: 

Az Omegás

Még az első utamon történt, Kyótoba menet, hogy felvett egy teherautó, igen, az a csicsás tipusú, és persze kérdezgetett a kölyökarcú sofőr, ahogy az kell, ki vagyok, honnan jöttem? Akkor még nem igazán voltam tárgyalóképes japánból, de mikor nagy nehezen megértette, hogy Hangarí, akkor felderült az arca, és boldogan mondogatni kezdte, hogy Réna, meg Gammaporisu, meg még egy pár más címet is japánul. Nem akartam kiábrándítani azzal, hogy én LGT-s vagyok, inkább hallgattuk együtt a Nyári Éjek Asszonyát, valahol félúton Nagoya és Kyóto között. 

A gyáva Citroenes 

Félek a jobb oldalon vezetni, vallja be a kissé arisztokratikus fejű sofőr, ezért vettem európai autót. Nagyon örültem annak, hogy így most ő nem fél, cserében én igen, különösen, amikor időnként megkérdezte tőlem, hogy akkor most előzhet-e. Kell egy kis becsípődés ahhoz, hogy valaki direkte balkormányos autót vegyen egy baloldalon vezető országban, de hát nagy az Isten állatkertje... 

A yakuza 

Csikorogva fékezve megállt az elegáns fehér autó és, akár egy B-moziban, kiszállt a hátsó ülésről egy zömök, erőteljes testalkatú úr, hibátlan, háromrészes fehér öltönyben és foncsoros napszemüvegben. Himeji, mondtam-mutattam, ezt főúri modorban észrevételezte, majd intett, hogy üljek be, ő maga pedig előre ült. A sofőrnek csak a tarkóját láttam, a haja szinte kopaszra volt nyírva és a fejét mereven tartotta, mintha sínben lett volna és csak akkor mozdította meg, függőleges síkban ca. 15 fokkal, amikor a főnöke utasításaira kurta, hangos hai! kiáltásokkal válaszolt, nem volt egy vitatkozós típus. A fehér öltönyös úr annál közlékenyebbnek bizonyult, felajánlotta, hogy elvisz egészen Himejibe, eredetileg nem ment volna odáig, majd félig hátrafordulva élénk beszélgetésbe mélyedt velem. Ennek elsődleges célja az volt, hogy engem rávezessen munkaadójának mibelétére, na nem mintha ez nem lett volna világos az első pillanattól kezdve, ám akkor én valamiért úgy gondoltam, hogy illendőbb, vagy biztonságosabb? erről nem tudomást venni. Így megkezdődött egy szóbeli kergetődzés, aminek során én az akkor még meglehetősen tökéletlen nyelvtudásomba menekültem, ő pedig tört angolságra fordított mondatrészekkel üldözött. Amikor belátta, hogy így nem bír velem, végső érvként kisujját feltartva angolul megkérdezte, du ju nó dzsápáníz máfia, jakuza? Mondanom sem kell, hogy a kisujjából hiányzott egy-két perc... Minekutána így szerencsésen tisztáztuk a munkavállalói viszonyokat, még kedélyesen elbeszélgettünk a magyarországi üzleti lehetőségekről, én igyekeztem bizonygatni, hogy számára Olaszország sokkal több lehetőséggel kecsegtet, majd amikor megérkeztünk, sofőrjére vakkantott, aki kipattant, kinyitotta a hátsó ajtót és felsegítette a hátizsákom, majd búcsút vettünk egymástól. Kedves ember volt, mindent összevetve.

(a folytatás itt olvasható)

A morális válság gyökerei

Tokyói egyetemi éveimben a napok tengelye a délutáni kávészünet volt. Egyrészt, mert a bioritmusom akkoriban megragadt valahol Ulanbator környékén, későn keltem, na, másrészt mert a professzorommal és a többiekkel elköltött másfél-két órás kávézgatások még akkor is kvázi-kötelező jellegűek voltak, ha rajzbeadás vagy vizsgaidőszak miatt egyébként mindenki a háta közepébe kívánta. 

Sensei ezeket a kávédélutánokat arra használta fel, hogy diákjai általános műveltségének hézagait foltozgassa, ami azt illeti, volt mit. A technikája az volt, hogy várta, hogy valaki feldobjon egy témát, amire lecsapott és hosszan, aprólékosan kifejtette véleményét. Ez időnként nagyon érdekes tudott lenni, főleg ha olyasmiről volt szó, amihez értett, de néha halálunalmas, persze ilyenkor is végig kellett hallgatni, elvégre ő a sensei. Ha nem volt más téma, nem ritkán engem berregtetett; alaposan kikérdezett egy-egy témáról, és gyakran sarkos véleményeimmel demonstrálta japán diákjai felé a tételét, miszerint a világot sokféleképp lehet látni, ebben mondjuk igaza is volt. 

Egy alkalommal az került sorra, hogy hogyan is van az, hogy az utazási korlátozások dacára, én még ugye, a 80-as években jártam egyetemre, jóval többet láttam a világból, mint a japán diákok. Mire én elmagyaráztam, hogy persze, a keleti blokkból nem volt triviális nyugatra utazni, de hát azért megvolt annak is a módja. Annyira belefeledkeztem a különböző technikák lelkes ecsetelésébe, kamu meghívólevél nyugati havertól, valuta fekete váltása és kicsempészése a határon, ésatöbbi, hogy észre sem vettem, amint a sensei egyre növekvő megbotránkozással hallgat. De hiszen ez illegális! szakadt ki belőle végül, amikor nem bírta tovább. Én nem értettem a dolgot, persze, válaszoltam, de hát ez volt az egyetlen mód, hogy utazzunk. Fejét csóválta, ilyet akkor sem szabad csinálni, jelentette ki és reményét fejezete ki, hogy törvények és szabályok megkerülésére vonatkozó kreativitásomat Japánban, az ő diákjaként, nem kívánom kamatoztani. 

Így tanultam meg, hogy mikor is kezdődött a morális válság.

A világ legbiztonságosabb városa

Egy amerikai barátommal történt az idén tavasszal. Ment haza késő este, már alig voltak az állomáson amikor a metróállomás mozgólépcsőjén állva durván vállon taszította egy felfelé siető fiatalember. Felérve a mozgólépcső tetejére, a barátom kérdőre vonta, tulképpen ez most miért is volt jó? mire az idegen szó nélkül bemosott neki egy hatalmasat, aztán még a biztonság kedvéért egy párszor még bele is rúgott, amint a földön feküdt, majd szitkozódva odébbállt. Ekkorra ért oda a metrófelügyelő, aki addig a kalickában lapított, felsegítette, rendőrt hívtak, jegyzőkönyv, satöbbi. Barátom utána hazament, de csakhamar rosszul lett, hányt, szédült, feje fájt, ezért kórházba ment, ahol komoly agyrázkódást és arccsontörést állapítottak meg. Néhány napig bent tartották, utána jó sok fejfájás, de most már szerencsére jól van. A tettes persze nem lett meg, pedig volt biztonsági kamera felvétel is, a rendőrség a sajnálatát fejezte ki és felhívta a barátom figyelemét, hogy a gyanús egyéneket jobb nem provokálni.

Ha a fentiek valahol Amerikában, vagy nagyjából bárhol másutt a világon, zajlottak volna le, elég hétköznapi sztori lenne, de mindez Yokohamában, egy nagy állomáson történt. És még sorolhatnám a hasonló eseteket: egyszer egy partnerünket az ATM-ből kifelé jövet kirabolták, egy másik ismerősőmet a yakuza verte meg, mert aggályoskodott a zaj miatt, hozzánk pedig egy ízben betörtek, mondjuk sok kár nem esett, csak némi kézpénzt vittek el, ez azért különösen vicces, mert Magyarországon ez a szerencse eddig elkerült bennünket, igaz, már próbálkoztak. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Japánban időről-időre valaki mangahősnek képzeli magát és ebből olyan, nagy port felkavart esetek eredeznek, mint az akihabarai késes ámokfutás vagy metrós gáztámadás.

Hogyan? akkor a Japán közbiztonság csak legenda lenne? valami régi, de már nem létező dolog, mint a szamurájok meg a seppuku? vagy csak működik az országpropaganda és eltitkolják a város sötét oldalát? A Tokyo Reloaded most rendet vág ez ügyben:

Hát először is, ahogy az angol mondja: shit happens, még a legjobb családban / országban is. A közbiztonság Japánban a fenti, és más hasonló, esetekkel EGYÜTT is kivételesen jó. Félelem nélkül lehet sötét helyeken mászkálni, dolgokat elhagyni, majd újra megtalálni és az már a családi legendáriumunk része, hogy egy jó évig nem zártam a Régi Ház ajtaját, mert nem találtam a kulcsomat nem, nem akkor törtek be.

Másodszor, ott van ez a yakuza nevű dolog, ami azért korántsem legenda. A yakuzához, bár jól láthatóan jelen vannak, a gaijinnak általában kevés köze van, mivel nem fecsérlik arra az energiájukat, hogy feleslegesen vegzálják a külföldieket, én már stoppoltam is egyszer yakuzát annó, nagyon kedves ember volt, ennél ők sokkal lukratívabb üzletekben utaznak. De amennyiben a gaijin, vagy akár a bennszülött, oktalanul beleártja magát a dolgaikba, okoskodik, emberkedik, akkor rosszul járhat. Az amerikai barátomat megagyaló ifjú jó eséllyel valami frusztrált chimpira lehetett, akinek rossz napja volt, ez különösen a rendőrség reakciójából vált nyilvánvalóvá, a yakuzával ugyanis ők is csínján bánnak. Hogy miért van ez így, az külön posztot érdemelne, de szerintem ennek bőséges irodalma van, ld. pl. Jake Adelstein e témában megjelent könyvét "Tokyo Vice" címmel, úgy tudom magyarul is megjelent. Lényeg, hogy do not mess with the yakuza.

Harmadszor, és mintegy a fentiek metszésvonalában: Tokyóban élve az embert könnyen eltölti egyfajta sebezhetetlenség érzése; a többiek is betartják a szabályokat, semmi rossz nem történhet velem, biztonságban vagyok. Ez a jelenség leginkább az Európában bóklászó, mulya japán turistákon figyelhető meg, köztudomásúlag rajtuk gyakorolnak a kezdő zsebtolvajok, de már magamon is észrevettem, hogy ha odahaza mozgok, híján vagyok a korábbi egészséges életösztönömnek. Mert itt Tokyóban a gaijin gondolkodás nélkül beszól a tolakodóknak, ordibál, ha biciklizés közben leszorítja egy figyelmetlen autós, és odamegy a részegen hangoskodó motorosokhoz és szigorú hangon leteremti őket.

Aztán, néha, pórul jár.

Párbaj

Jó tíz méterre lehettünk egymástól, amikor összevillant a szemünk és mindketten azonnal tudtuk, hogy megküzdünk, életre-halálra. A lovagias küzdelem szabályait szigorúan betartottuk és változatlan sebességgel, na jó: lépteinket csak alig észrevehetően megnyújtva, kirántott PASMO-kártyákkal rontottunk egymásra, a kaisatsu-guchi irányába.

A kaisatsu-guchi, vagyis metrókapu, kicsit úgy működik, mint a régi budapesti, amikor még egyforintost kellett bedobni; igen, ilyen is volt! vagyis alapból nyitva van, de ha valaki jegy nélkül akar bemenni, becsukódik, ezt azért kicsit finomabban teszi, mint az állítólagosan gyerekgyilkos budapesti. A tokyói metrókapu persze más tekintetben is szofisztikáltabb, például a belépés iránya a forgalomtól függően állítható. Így ugyanaz a kapu működhet kijáratként vagy bejáratként is, de van kétirányú mód is, ilyenkor bármelyik oldalról be lehet menni, de abban a pillanatban, amint valamelyik oldalon egy utas aktiválja a rendszert, ez is egyirányú lesz és a másik oldalról már nem enged be. A mienk ilyen kapu volt... 

Ő egy lehellettel gyorsabban ért be a jegykapu két pultja közé, az én kezem viszont gyorsabban csapott le a mágneskártyával az érzékelőre, így hiába ért be hamarabb a kapuba, becsapódtak előtte az ajtószárnyak és ellenfelem csapdába esett. Ám én sem tudtam kihasználni a diadalt, hiszen így a kapu számomra is bezárt. Gyors mozdulattal átugrottam a szomszédos kapuhoz, ám mivel a PASMO kártyámat már bejelölte az első kapu, előttem is összecsapódtak a műanyag csapóajtók. 

A másodperc tört részéig egymásra néztünk. Döntetlen. De még nem volt vége... 

Mindketten tudtuk mi a teendő, irány az ügyeletes, a kakarin, persze rohanni ekkor sem volt szabad, az súlyos szabályszegés lenne. Ám mivel én egy kapuval közelebb voltam az ügyeleteshez, én értem oda előbb, és mivel csak egy kakarin volt szolgálatban, ellenfelem fogcsikorgatva meg kellett, hogy várja, amíg az ellenőrzi a kártyámat és átenged. A győzelem mámorában azért maradt bennem annyi lovagiasság, hogy ne alázzam meg legyőzött ellenfelemet egy újabb pillantással, pedig megérdemelte volna, miért nem ment az egyirányú kapuhoz, volt belőle bőven. Holnap reggel újra találkozunk, ugyanekkor, ugyanitt, mindhalálig...

Power mamachari

Tekerek valahol Kamakura és Zushi között a lejtőn felfelé, egyszer csak elhussan mellettem egy biciklista. De nem valami borotvált lábú, tarkapólós, kigyúrt félprofi, hanem egy háziasszony, klasszikus mamacharival*, kosár, gyerekülés, ahogy kell, na ne már...! Jó, nem vagyok éppen a topon, rosszindulatú barátaim szerint évről-évre idősebb leszek, de azért ennyire nem alázhat meg egy mamachari, ráadásul én éppen egy Ferrari-szerű gépen ülök, otthon majd fél millába kerülne, itt havertől van kölcsönben, ami olyan, mint az álom. Utánaeredek, azért nehogy már lenyomjon! és akkor látom, hogy persze csalt, neki is olyan elektromos rásegítője van, mint már egyre többeknek, ja, hát így könnyű....

Nagyon megy ez most, az elektromos rásegítés, denki ashisuto**, így nevezik, boldog-boldogtalan ilyet vesz, ami persze jó dolog, ha valaki eddig metróval vagy autóval járt, de talán kevésbé jó, ha maga pedálozott. Van már rásegített salaríman modell és rásegített hegyibringa is, rásegített hétvégi kirándulásokra. Különösen izgalmas fejlemény, hogy az eddig taposóbringával a járdán ügyeskedő nagymamák végre kiélhetik elfojtott vágyaikat és fénysebességgel cikázhatnak a gyalogosok között.

Elviekben mondjuk nem lennék teljesen a dolog ellen; bizonyos helyzetekben, pl. hazafelé a munkából öltönyben-nyakkendőben, nem biztos hogy az ember le akar izzadni, és ilyenkor jól jönne, ha egy gomb megnyomásával könnyíthetnék, de a jelenlegi modellekhez még akkora böhönye nagy elem kell, általában 20-25 kilós egy ilyen bringa! hogy a fele extra energia ennek a cipelésére fogy el. Ráadásul az elem és a motor iszonyú ronda, a biciklizésnek azért eleganciája is kell, hogy legyen! nem tudom miért nem ugrottak még rá a terméktervezők, hogy valami elfogadhatóbb kinézete legyen. Na és az ára! bár már 30.000 körül is van elektromos bringa, ám ezeknek biciklitartalma módfelett csekély, az a tipikus egy-év-alatt-elrohadós fajta, a jobb modellek, mint például ez, 100-150.000 yen körül kezdődnek, így hát egyelőre inkább izzadok tovább, rendületlen, öltönyben, nyakkendőben.

--------------------------------------

* klasszikus bevásárlóbringa, a "mama" az a mamából, a "chari" pedig a charinko-ból jön, ez a bicikli beceneve, még alaposabban a mamachariról itt (angolul). 

** igen, az ashisuto az "assist"-ből jön, a denki pedig annyi mint elektromosság, ez meg kínai, persze.

*** elvileg pedig nem szabad Japánban a járdán közlekedni, hacsak külön nincs kijelölve ott biciklisáv, de ezzel láthatólag senki sem foglalkozik

Sorban, állunk

Tokyóban képzőművészeti kiállításokra járni nagyon jól lehet; tudjuk, ugye: New York, London, Tokyó..., remek gyűjteményeket szoktak hozni és ugyan nem olcsóak a belépők, de azért megfizethetőek. Ám, ahogy többnyire, itt is van azért egy kis bökkenő: kicsikét sokan vannak. A Tokyói Nemzeti Múzeum legújabb kiállításra* gyakorlatilag a fél tizes nyitásra érkezünk, jó, oké, picit később, és ekkor már ez a látvány fogad:

Tokyói Nemzeti Múzeum, reggel 10 körül. Innen még 30 perc...

Egy hölgy egy "30 perc" feliratú táblát tartva igazítja el az újonnan érkezőket, egy fiatalember pedig, bambusznyelet utánzó, de műanyag, csipkés napernyőket osztogat, utólag is köszi! mi pedig némi hezitálás után beállunk a sor végére. Rövid idő alatt kiderül, meleg van, no meg unalmas is a sorbanállás, hogy ilyenkor a japánok is pont azt csinálják, amit hasonló helyzetben a világ összes más nációja tenne: tolakszanak. Különbségek azért persze vannak; ez itt kérem nem a Balkán, explicit eszközök kizárva! de a célok és az érzelmek azonosak: elé kerülni annak a genyónak, aki elém állt, pedig csak utánam érkezett. Maradnak hát a szoft módszerek: az ügyes helyezkedés, a megüresedő terek gyors betöltése, minősített esetekben a határokon túllépő tolakódótársak tüzes pillantásokkal való méregetése. Alapfokú folyadék-dinamikai ismeretek sem haszontalanok; ez itt kérem nem a Forma 1, az éles kanyarokat nem érdemes a tökéletes íven venni. Vannak különleges, egyéni taktikák is; egy idősebb néni, Japánban az obachanok a tolakodás feketeöves mesterei! bökdösi-tolja maga előtt láthatólag kissé szégyenkező férjét, majd engedelmesen "követi" őt, hiába, van itt még tanulnivaló...

A néni itt már felfejlődött az ékkén használt férje mellé (kalapban)

Fejlődjünk négyes sorokba! szólít fel minket a bejárathoz közeledve egy szigorú szemű, egyenruhás fiatal hölgy és mi engedelmeskedünk és miközben visszaadjuk a kölcsönernyőket, instrukciókat kapunk arra nézve, hogy a múzeum légkondicionált mennyországába hamarosan bejutva mit tehetünk majd és mit nem, az utóbbi lista kicsit terjedelmesebb. Bent sincsenek persze kevesebben, de mi már tudjuk, hogy mi a teendő: előre kell rohanni a teremben, mert mindenki az első néhány képnél tülekedik, ezeket inkább érdemes kihagyni és középről kezdeni. A népszerűbb daraboknál, mint például a Kibi miniszter kalandjai Kínában c. 12. századi tekercsnél, persze újabb hosszú sor áll, lassan araszolnak az üveg előtt. Ehhez nekem már nincs türelmem és helyette inkább a második sorban állva, magasságomat kihasználva kukucskálok rá itt-ott. Az igazán taktikus versenyzők hátulról, jó minőségű katonai távcsövek segítségével élvezik a műveket, legközelebb én is kipróbálom! Ám a nagyobb méretű műveknél, mint például Shohaku gyönyörű, 8 részes, igazából 9, de az egyik elveszett, sárkányos tolóajtó-festménye (fusuma), vagy Hasegawa hatalmas, tigrist ábrázoló paraván-festménye (byóbu) már ez sem megoldás; ide távlat kell, pontosabban kellene, de sajna beleáll elém a többi bámészkodó. Gondolom ezért gyűjti a képeket az, aki teheti...

A sárkány farka

Ez tárlat talán egy kicsit kirívó eset volt, és persze az is lehet, hogy nem zárás előtt egy héttel kellene jönni, de az biztos, hogy nehéz magányosnak lenni Tokyóban egy jobb kiállításon. És persze a sorbanállás Tokyóban nem csak a múzeumok privilégiuma, hanem életforma: sorban állunk a metróban, koncertjegyért, az éttermek előtt, igaz, itt már szerencsére feltalálták a sorbanülést is, a leárazott dizájner-ruha vásáron, sorban állunk, hogy bejöhessünk az országba, majd pedig, hogy elmehessünk, arra pedig, hogy mekkora sor lesz a jegyekért a Sky Tree-hez, még gondolni sem merek...

------------------------------------------------

* A kiállitás egyébiránt szédületesen jó volt, a XIX században elkótyavetyélt, és valamilyen okból leginkább leginkább a Bostoni Képzőművészeti Múzeumban látható, japán remekműveket mutatták be. Részletesen itt: Japanese Masterpieces from the Museum of Fine Arts, Boston