Kedvenc szavaim: az eső fokozása

Ilyenkor nyár végén, a tájfun-szezon beköszöntével, éppen most közeledik egy méretes darab! érdemes leporolni a szókincsünkben az eső, vagy minden más időjárási jelenség, mellékneves kapcsolatait, vagyis az eső fokozását. Nézzük csak hogyan is osztályozzák a japán időjárás jelentésekben az esőket erősségük szerint: 

• 強い tsuyoi: ez azt jelenti, hogy erős, azért itt már ezt is komolyan kell venni, mert a “tsuyoi ame*” simán megfelel az otthoni “ömlik az eső”-nek 
• 非常に強い hijóni tsuyoi: extrém erős, ennél már jobb észnél lenni, főleg ha szél is van hozzá: ilyenkor az esernyő felejtős, maximum csak egy komolyabb esőkabát-esőnadrág kombóban érdemes próbálkozni 
• 猛烈な móretsuna: ez a kedvencem, már csak a hangzása miatt is. Mind a két kanji azt jelenti, hogy “heves, extrém”*, ha “móretsuna ame” jön, akkor azért ne nagyon merészkedjünk ki, mert garantálom, hogy magyarember ekkora esőt, szelet, vihart stb. odahaza még nem látott! 
• 記録的な kirokutekina - vagyis rekord méretű, ez a Fedák Sári, ennél nagyobbat nem lehet mondani, ez mindent visz. Egyre gyakrabban hallom ezt a kifejezést, még ha sokszor csak az “osore ga aru” (“-ra van lehetőség”) összetételben is, hát valahogy így manifesztálódik a globális felmelegedés a világnak ezen a tájékán…. 

-------------------------- 

* 雨 ame, vagyis eső, nem nehéz felfedezni a karakterben az esernyőt és a ferdén hulló esőcseppeket, ez a kanjit könnyű megtanulni és nehéz nem szeretni! 

** a kínai eredetű, gyakran egy-az-egyben átvett, szavaknál gyakran megesik, hogy két nagyon hasonló jelentésű karaktert összerakva születik meg egy harmadik, ami még ráerősít a jelentésre. Biztosan van erre valami tudományos magyarázat is, én csak úgy kibic módjára birom ezeket

Kedvenc szavaim: aratamete

Tulajdonképpen ezt nem is a "kedvenc", hanem inkább a "gyűlölt" vagy "rettegett" szavak sorozatába kellene tenni, de ne bonyolítsuk túl a dolgokat! Pedig az aratamete (改めて) jelentése teljességgel ártatlan, csupán annyit jelent, hogy újra, ismét, a köznapi beszédben ilyen értelemben használt "mó ikkai" vagy a "mata" egy udvariasabb formája. Lehet, hogy éppen ez, mármint az udvariasság, a bajom vele, na meg persze a kontextus, amikor ezt hallom...

Mert az úgy van, hogy a szakállas, magas, japánul úgy-ahogy beszélő gaijinra mindenki emlékszik, aki már csak egyszer is találkozott vele, de fordítva ez már korántsem igaz. Így aztán, amikor egy business meetingre megyek és velem szemben felsorakozik 8-10 fekete hajú, középalacsony, szemüveges japán üzletember, már bocsánat a sztereotipizálásért, de hát valahogy ez így szokott lenni, akkor erősen zavarban vagyok, hogy ezek közül is kikkel találkoztam már és kiket látok először. Előfordul ez persze Európában is, de ott nincs meg a névjegycserének az a kötelező ceremóniája, mint itt, ezért könnyebben el lehet sunnyogni a dolgot. Márpedig névjegyet kínálni valakinek, akivel már találkoztam, enyhén szólva nem jön ki jól, nagyjából azt az üzenetet hordozza, hogy "nem vagy te olyan fontos ember, kispajtás, hogy emlékezzek rád!"

A japánok pedig udvarias népek lévén, nem térnek ki a névjegycsere elől, és beleállnak a dologba, csak éppen amikor szembe kerülünk egymással, a "hajimemashite" előtt megjegyzik, hogy "aratamete", vagyis, hogy ő pontosan tudja, hogy már cseréltünk névjegyet, de ha ragaszkodom hozzá, hát tessék (köcsög).

A jóérzésű gaijin ilyenkor nagyon szeretné, ha lenne egy olyan kis fekete vakuja, mint a Man In Blackben és rávillanthatna az emberére, hogy akkor most az utolsó öt perc DELETE. De ha ez nem megy, akkor legalább nyíljon meg a föld és süllyedjen el benne nagyon gyorsan és nyom nélkül.

Mit lehet tenni az aratamete-katsztrófa elkerülésére? Többféle stratégia lehetséges. Elméletileg létezik olyan ember is, aki az összes valaha kapott névjegyét katalogizálja és a találkozó előtt elmélyed ezekben és kollégáival konzultálva memorizálja kik is azok, akiket már ismer a cégben. Nos, egyfelől ez az ember nem én vagyok, másfelől pedig sokra mennék azzal, ha tudom, hogy ismerem Suzuki urat, ha az arca nincs meg. Azért a meetingre menet ki szoktam kérdezni a kollégáimat, hogy ki lesz ott és ezekből szerintük kit is ismer(het)ek, de azért ez korántsem atombiztos módszer. Ugyanennek megvan a helyszíni változata is, amikor a már felsorakozott hadsereg előtt bökdösöm kollégámat, hogy akkor most kivel is kell csereberélni, erősen feltűnő, kevéssé praktikus módszer...

Lehet aztán passzivan várni, hogy ki jön oda hozzám névjegycserére, ez tkp. tökéletes lenne, a baj csak az, hogy így a nálam alacsonyabb rangúak nemigen mernek közelíteni, hiszen a meishi kókan-t a hierarchiában feljebb levőknek szokás kezdeményezni. Vagyis ezzel a módszerrel az a baj, hogy ez eleve rossz fényt vet a gajinra, ej, de fenn hordja az orrát! fogják mondani.

Én leginkább nagyon szoktam figyelni a metakommunkációt, hogy amikor közeledünk egymáshoz, nyúl-e a pisztolyáért névjegyéért, mert ha nem, akkor még az utolsó pillantban ki lehet futtatni a dolgot egy barátságos üdvözlésre, és egy konomae-mó-itadakimashtára ("már legutóbb kaptam Öntől" - mármint névjegyet).

De mit tehetünk, ha bekövetkezik a katasztrófa és egy brutális aratemetézést kapunk az arcunkba?

A tökéletes megoldás persze a seppuku lene, de az ezzel járó macera miatt ez kezd kimenni a divatból. Marad a bocsánatkérés, de hát az leginkább akkor hasznos a businessben, ha nem csináltunk semmi rosszat. És aztán van egy többé-kevésbé elfogadott nigemichi (menekülőút), amit néha be lehet dobni. Ez arról szól, hogy azt hazudjuk mondjuk, hogy "megváltozott a névjegyem". BÁRMI változás elfogadható: beosztás, cím, telefonszám, de még akár a névjegy designja is, hiszen ha tényleg megváltozott, akkor kifejezetten kívánatos átnyújtani a legfrissebb változatot. Persze, mint minden trükk, ez is akkor működik jól, ha van valami valóságalapja és nem használjuk túl gyakran. De néha életet menthet...

Aztán, néha-néha, úgy ötévente egyszer, fordul a kocka, és valaki, akit már ismerek, névjegyet tol elém. Ilyenkor valami nagy, jó érzéssel telik meg a gajin gyomra, lassan előhúzza névjegyét és kínos udvariasságal, két kézzel átnyújtja, majd megszólal: aratamete...

Mai japán fless

Beszállok a liftbe, jönne mellém egy japán úr is, de láthatólag nem mer, talán mert az hiszi, megharapom, így először óvatosan megtudakolja, hogy nem bánom-e ha mellém tolakszik. Ie-ie, mordulok rá, ahogy ilyenkor illik, ami szó szerint azt jelenti, hogy "nem-nem", de a "tessék csak, egészen nyugodtan" talán jobban visszaadja a hangulatát.

A lift elindul és néhány lélegzetvételnyi áhitatos csend után az illető úr óvatosan megtudakolja, hogy ugyan mióta vagyok Japánban? Már több, mint 15 éve, mondom az egyszerűség kedvéért, mire ő megereszt egy yapparit: mert, hogy ahogy azt mondtam, hogy "ie-ie", az annyira japános volt... Ínyencek kedvéért: "sono ie-ie to iu kankaku* wa hijóni ojózu de..."

Mi következik ebből?

1) Nem kell annyira o-józu-nak lenni, hogy jó benyomást keltsünk nyelvileg

2) Legtöbb japánnak felfoghatatlan, hogy valaki képes legyen megtanulni a nyelvüket

3) Tényleg azt hitte, hogy megharapom

-----------------------

* kankaku, bzmg, KANKAKU!

Egy szerény javaslat

Nem kevesebbet állítok mint, hogy akkora erővel mint a japánok, akár mi is írhatnánk kanjival. Hülyeség? persze, de azért nem akkora, mint elsőre hangzik. A közhiedelemmel ellentétben a japán nyelvnek eredetileg az égvilágon semmi köze a kínaihoz, akkor már a magyarhoz egy kicsit közelebb áll, az a tény, hogy most sok kínai eredető szót használnak, pont olyan mint nálunk a szláv vagy latin eredetű magyar szavak, ettől a nyelv még teljesen más. Tehát ha ők képesek voltak adoptálni a nyelvükbe a képírást, akkor ezt mi miért ne tudnánk megcsinálni?

Először is: vegyük észre, hogy már most is használunk kanjikat, pontosabban szellemiségében a kanjikhoz hasonló írásjegyeket. Mert mi is a kanji tulajdonképpen? Képírás, ahol az egyes írásjegyek meghatározott jelentéssel bírnak, szemben a fonetikus ábécékkel ahol az egyes írásjegyeknek nincs jelentésük, csak  hangalakjuk, ám kiejtésük változó, attól függ, hogy mandarin, shanghai, kantoni, vagy éppen japán, koreai, vietnámi, nyelven olvassák. Nézzünk csak egy példát!

Ha ezt a karaktert egy kínai, meglátja és ha mandarinul beszél, akkor úgy fogja kiolvasni, hogy "xíng", ha klikkelsz, meghallgathatod, a kantoni "haang"-t mond majd, a hakka "hâng"-t, és még sorolhatnánk a különböző dialektusokat, igaz, ezeket gőzöm sincs, hogyan kell kiejteni, mind más és más. A japán azt fogja mondani rá, hogy "i' vagy "kó", néha "gjó", vagy, ha a helyzet úgy kívánja,"oko", de lehet, hogy még van más is, a kontextustól függően. Koreában hiába van saját, fonetikus írás, azért személy- és helyiségnevekként a kínai karakterek is használatosak, és ők úgy olvasnák ezt e karaktert, hogy "haeng", sőt, még Vietnámban sem rettennnének vissza a műveltebbek, pedig itt elvileg a XX-ik század elején feladták a kínai írásjeleket, akkor a Wiki szerint az kellene mondani, hogy "hành", esetleg: hàng, hạnh, ngành, hãng, hăng.

De a lényeg az, hogy ezt a karaktert látva mindnyájuk fejében valami olyasmi képzet jelenik meg e jel láttán, hogy menni, mozogni, esetleg utazni. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez, ami már egyáltalában nem kínai. Vegyük ugyanis észre, hogy a nyugati kultúrkörben is vannak képírásjegyek, például legelőször is a számok. Ugyanis, ha leírjuk azt, hogy "215" akkor azt a magyar olvasó fogja csak "kétszáztizenöt"-nek, esetleg kettőszáztizenötnek, ugye-ugye! olvasni, de a német már zwei-hunderd-fünfzehn-nek, a spanyol pedig dos-cientos cinquentá-nak mondja majd ugyanazokat az karaktereket, de ettől függetlenül mindenki pont ugyanarra gondolna: a 215-ös számra.

De ne álljunk meg itt, menjünk tovább! Mi jut például erről a rajzocskáról az eszünkbe?

Igen, az, hogy eső, esik, esetleg az, hogy zápor. De lehetne még nagyon sok ilyen példát hozni, beleértve az egyre közkedveltebb emó-ikonokat is :) Aztán ott vannak a céges emblémák, vegyünk egy nagyon jól ismertet:

És a megszámlálhatatlan féle piktogramm, például a sportágakra, mint mondjuk ez:

Tehát, ha leírom ezt:

...akkor ugye mindenki el tudja olvasni? Nos, a japánok kanji-használata nagyon hasonló: a fonetikus, ragozós-toldalékos írásukba a fogalmakat kanjikkal helyettesítik, a ragokat, kötőszavakat, és még ami jól esik, megtartják fonetikus hiraganának vagy katakanának. Nézzük csak ezt a példát!

学校へ行きます

Ez kiolvasva "gakkoe ikimasu", vagyis "megyek az iskolába". Ebben a szövegben három kanji van, az első kettő: 学校 azt jelenti, hogy "iskola" a "行" pedig a már jól ismert "menni". A többi fonetikus hiragana karakter, és ilyen szempontból teljesen megfelel a magyar ragozásnak, Az "iskola" szó az eredeti kínai szó átvétele, és eltorzítása, de a "megy" kanjit egyszerűen csak japánul olvassák el, és kész. Vagyis hozzátettek még egy hangalakot ugyanahhoz a képírásjegyhez, ebben az esetben az "行" kanjit "i"-nek kell olvasni. Vagyis, ha mi is hozzájuk hasonlóan akarjuk adaptálni a kanjikat, akkor semmi mást nem kell tenni, mint a szó tövét behelyettesíteni a kanjival. Elolvasva ugyanaz marad, nem kell megtanulni sem japánul, sem kínaiul. Lássuk csak:

学校ba行ek

Ugye, hogy megy ez...!

Felmerülhet persze az olvasóban a kérdés, hogy mi az értelme az egésznek? Ó, rengeteg. Először is, a nagy Keleti Nyitás keretében ezzel nyilván ide lehetne édesgetni a kínaiakat, hiszen mekkora piros biciklitolás lenne már, ha átvennénk az írásukat, többet érne ez, mint egy köztéri Mao Ce Tung szobor vagy egy kínai sorozatgyilkos szabadon engedése. Minden kétséget kizárólag pallérozná az elmét is, ha a kisiskolások az utcán való csellengés, drogozás és videojátékok nyüstölése helyett kanjikat tanulnának.

De az ökörködést egy röpke pillanatra félretéve, a kanjiknak igenis lennének előnyei. Először is, egy kanjis szöveget gyorsabban lehet olvasni. Jó, persze csak akkor ha az ember vágja a kanjikat, de most tételezzük ezt fel egy pillanatra. Ugyanis, ha jobban belegondolunk, magyarul is szóképeket olvasunk, bizonyiték: mennyivel lassabb egy haladzsaszöveget kibetűzni! erre pedig a kanji sokkal alkalmasabb, mert tömör. A japán-stilusú, vagyis csak a szótöveket behelyettesitő, vegyes használat ráadásul kiválóan alkalmas gyorsolvasásra: egy szövegre rápillantva, a kanjikra koncentrálva remekül le lehet venni a lényeget, és eldönthető, hogy érdemes-e alaposan elolvasni az adott cikket. Ezt az élményt még a magam erősen korlátozott kanji-tudásával is sikerült egyszer-kétszer átélni, nagyon érdekes!

Aztán: mert internacionális. Sajnos ez nem működik ugyan annyira, mint kellene, hiszen mára a japán kanjik elég jelentősen eltérnek a kínaiaktól, és ezt az egyszerűsített kínai irásjegyek tovább rombolták, de azért egy japán pl. Hong Kongban vagy Taiwanon, ahol a hagyományos karaktereket használják, egész jól elvan egy újsággal, legalábbis kihámozza a lényeget. És ne feledkezzünk el arról, hogy olyan, hogy "kínai" nyelv nincs, helyette van egy rakás, egymással rokonságban levő han nyelv, amelyek kábé annyira hasonlítanak egymásra, mint a latin nyelvek, egyesek szerint még annyira sem. Mindazonáltal írásban, a kanji segítségével tökéletesen megértik egymást.

Mindezen előnyök ellenére sajnos pesszimista vagyok javaslatommal kapcsolatban, ám mégha a lustaság, maradiság és a szűklátókörű nacionalizmus meg is fogja akadályozni ennek a forradalmi javaslatnak az elfogadását, nekem akkor is megmarad a lehetőségem arra, hogy a magam útját járjam és ezentúl a blogot kanjis formában tegyem közzé.

Tehát akkor: további 良日ot願ok全en読ónak!

----------------------------------

Diszklémer: javításokat / kiegészítéseket szívesen fogadok a profi nyelvészektől, tudom, van néhány az olvasók között.

Kedvenc szavaim: yossh!

Annak idején, amikor japánul tanultam, jártam ugyan órákra, de a nyelv egy nem jelentéktelen részét, bizonyos szavakat, de még nyelvtani fordulatokat is, hallás után sajátítottam el, mint a kisbabák. Így még ma is van jónéhány olyan szó, aminek a eredetével vagy jelentésével nem vagyok tökéletesen tisztában, de ez nem akadályoz meg abban, hogy gátlástalanul, és csak remélem, hogy helyesen, használjam ezeket.

Azért néha érnek meglepetések.

Az egyik ilyen az volt, hogy nemrégiben kiderült, hogy a yoshh! hangzású, szuszogásszerű hang nem egyszerűen egyike a korábbi posztomból sajnálatosan kimaradt zörejeknek, hanem önálló szó, ráadásul eredeti formájában úgy hangzik, hogy yoisho, és a yossh! ennek csak egy röviditett formája.

De mikor is illik azt mondani, hogy yoshh!? Először is akkor, ha valami nagy feladatba akarunk fogni, odébbtolni egy szekrényt, megírni egy diplomamunkát, reggel felkelni az ágyból. A yossh! azt sugallja, hogy utána valami emberfeletti erőfeszítés fog következni, és egyfelől bátorságot akarunk magunkba önteni, menni fog ez! hó-rukk! másfelől szeretnénk, ha a környezetünkben levők kellően méltányolnák a fáradozásunkat, ld. még a porszívózó férj esete. Ilyenkor a yossh!-egyszer, hangosan, mindenki által hallható, erős "s"-sel illendő mondani, a kellő hatás végett esetleg egy ganbarimashó!-val is megtoldva.

Van aztán egy másik, levezetésszerű, kevésbé a közönségnek, mint inkább saját magunknak szóló yossh! is. Ezt halkabban, a feladat elvégezte után háromszor elismételve szokás mondani, yosh-yosh-yosh, mint ahogy a kismalac röfög, amikor még nem mutál a hangja. Ezt a fajta yossh!-t gyakan követi egy másik, szisszenő hang is, de azt már a sörösdoboz adja.

Hogy is van ez japánmagyarul?

Amit a fenti példából* is látszik, a száműzetés nem marad nyom nélkül az édes anyanyelven. Ez alól sajnos mi sem vagyunk kivételek: bizony, megfertőzte a mi szóhasználatunkat is a helyi nyelv. Én azért nem démonizálnám a dolgot, mert ugyan egyfelől nyilván vannak olyan fordulatok, amiket szimplán csak lustaságból használunk, de adott esetben a dolog elkerülhetetlen, sőt, akár színes is lehet. Milyen is hát a japánmagyar? Vagy pontosabban: milyen a MI japánmagyarunk?

"Menj le légyszi a pan'yasanba és vegyél egy bagettet!" 

"Otthon hagytam a keitait, ne hívjál!"

Hát ez színtiszta szellemi restség, belátom. A pan'yasan tökéletesen fordítható pékségként, a keitait meg lehet egyszerűen csak telefonnak, mobilnak, telónak, vagy esetleg maroktelefonnak, muhaha! egyszóval itt az elme kényelmesen hátradől és megragadja az első kínálkozó gondolatot és már kész is a japanizmus, fúj! Ám minden nyelvben vannak olyan szavak, amelyek csak körülményesen fordíthatóak le, már, ha egyáltalán, mert a dolgok vagy fogalmak nem, vagy nem olyan formában, léteznek, mint odahaza.

"Na, most akkor sobát kérsz vagy udont?" 

"Sajnos elmarad a hétvégi hanami, mert esni fog."

"Legjobb lenne shinkanzennel menni Kyótoba, csak hát az drága." 

Ezek azért jóval megbocsájthatóbb esetek, hiszen olyan dolgokról, fogalmakról beszélünk, aminek nincs, vagy csak nagyon nyögvenyelősen van, magyar megfelelője. Mert lehet ugyan mondani, hogy hajdinatészta vagy vastag-búzatészta levest akarok enni, vagy hogy cseresznyevirág-néző ünnepségre megyek, továbbá, hogy legszívesebben nagysebességű gyorsvonattal mennék Kiotóba, csak minek? Nekünk sem tetszene, ha a gulyáslevest herdsman's soup-ra, a pusztát meg prairie-re fordítaná a látogató, jobb az így, japánul, vagy magyarul, eredetiben, tanulja csak meg a büdös külföldije!

Végül vannak azok a frappáns japán kifejezések, amik egyfelől szintén lefordíthatatlanok, másfelől én őszintén hiszem, hogy gazdagítja a kifejezésünket, mint például ez:

"Ne keredomózzál már, hanem mondd meg, hogy mi a bajod!"

A keredomó az afféle töltelékszó, olyan nagyon nem jelent semmit sem, de előszeretettel használják olyankor, ha udvariasan akarnak egy kis gondolkodási időhöz jutni két mondat között. Ha muszáj lenne, leginkább úgy fordítanám, hogy kéremtisztelettel, de az nem igésithető ilyen jól. A "mellébeszélés" lehetne még alternativa, de keredomónak jobb a ritmusa.

"Elmentem a Régi Házhoz, nagyon natsukashii volt."

A natsukashii az nosztalgikus, benne egy kis csipet japános mono-no-aware-val, amit elég nehéz lenne magyarul visszaadni, nem beszélve arról, hogy a nosztalgikus elég hülye egy szó.

"Szép volt, csak megint tele volt a templom herózókkal."

Standard gaijin alapélmény, bár elismerem, mostanában már ritkulóban van, hogy nevezetesebb műemlékekhez kihajtott középiskolás-csordák bevállalósabb tagjai harsány "Heró!"-val (= helló) köszöntik a külföldit, ami aztán ragályszerűen terjed végig az egész gyülekezeten. Na ezt most akkor hogy mondjam el másképp otthon, egy mondatban, hogy még a kellő utálatot is ki lehessen érezni a szavaimból? 

"Yappari, azt mondták, hogy móshikomizni kell a hanabira."

A yapparit annyira szeretem, hogy külön posztot is írtam már róla, a móshikomizás az jelentkezés valamire, de nem ám csak úgy szóban, hanem rendesen, japán alapossággal, írásban, vagy leginkább a weben, rettenet japán nyelvű weblapokon átvergődve, megadva minden elképzelhető, és elképzelhetetlen, parméterünket. A hanabi mondjuk tűzijáték, vagyis sanszosan első kategóriás, de mivel ez így szépen-kereken elhangzott a minap közöttünk egy hétvégi program megbeszélése során, nem volt szívem kivenni a kontextusból. 

Mindez persze nagyon vidám, egészen addig, amíg a másik érti, hogy mire gondolunk, de ha hazamegyek és kiszalad a számon, hogy ha mangaichi ráérsz ma este, akkor mehetnénk asobizni! és utána hozzáteszem, hogy muriyari azért nem kell jönnöd, ha dolgod van, és bután néznek rám itteni kiképzést nem kapott barátaim, akkor felötlik bennem, hogy vajon nem voltam-e már a kelleténél többet ebben az országban?

----------------------------------------

* grofjardanhazy.tumblr.com/ jóvoltából, innen:  http://epa.oszk.hu/02000/02089/00008/pdf/EPA02089_vasarnapi_konyv_1934_2.pdf 

Kedvenc szavaim: terebini demashita

Vagyis "benne volt a tévében*". Ezek a szavak itt még mintha nagyobb mágikus erővel bírnának, mint odahaza. Ha terebi ni demashita, akkor nem gond, ha kétszer annyiba is kerül ugyanaz a minőségű cucc. Ha terebi ni demashita, akkor érdemes órákig sorbaállni a legközönségesebb étterem előtt is. Ha terebi ni demashita akkor el kell menni a legtávolabbi szutykos kis onsenbe és lelkendezni, hogy milyen szép. Aki pedig ügyetlen volt, és nem mashita de terebini, annak córesz...

Itt van például ez az étterem, amit "Eggs & Things"-nek hívnak. Amint az a képen látható, a népek képesek órákon át sorba állni a tűző napon, ez a kép az enoshimai üzletegységük előtt készül, ami ugye a tengerparton van és így nyáridőben nincs kifejezetten hűvös... A teljes képhez tudni kell, hogy ez az étterem nem különleges, sehol másutt nem fogyasztható specialitásokat szolgál fel, hanem.... palacsintát. És még abból sem az izgalmasabb, hajdinával készült franciás galette bretonne-t hanem közönséges, lisztes fajtát, benne, ahogy az étterem neve ezt kendőzetlen tudomásunkra hozza: tojással és más dolgokkal.

Eredetileg valami hawaii étterem és mióta egyszer szerepelt egy japán tévéműsorban, nyilván elhintették, hogy ez a legkúlabb étterem a világon, a tokyói üzleteik alig bírják féken tartani a bejutni vágyókat. Japán barátnője lankadatlan uszítására egyszer Judit hétköznap végigállta az omotesandói üzletük előtt a na nem kétórás de azért jó félórás, sort, és utána úgy értékelte, hogy nagyjából egy szinten van a Nagymama Palacsintázójával, csak egy kicsit flancosabb. Jó étel a palacsinta, de két órát biztosan nem állnék érte sorba...

-----------------------

* a terebi az a televison-ból jön --> eliminálva az "L"-eket és a "V"-ket: terebishon --> majd rövidítve: terebi. Bővebben a katakana-angol varázserdejéről ebben a posztban írtam.

Most akkor meghal a kanji vagy feltámad?

Idősebb japán bácsik egyik kedvenc siráma az elkorcsosuló új nemzedékről úgy szól, hogy "ezek a mai fiatalok már a kanijikat sem ismerik". Ez a vád nem teljesen alaptalan, mert való igaz, hogy a fiatal generáció, sőt már a középkorú is, egyre kevésbé képes arra, hogy kézzel szabatosan leírja a kanjikat. Ezt magam is igazolhatom, többször megesett, hogy kollégáimhoz intézett kérésemet, miszerint írjanak le ezt-azt japánul, ügyesen ignorálták, vagy azzal a kifogással  pattintottak le, hogy "nincs náluk komputer", WTF?

Amikor a nyolcvanas évek vége felé az első waprók, vagyis word processorok, megjelentek, az emberek gyorsan észrevették, hogy sokkal egyszerűbb megnyomni a spacebar-t és választani a feldobott lehetőségek között*, mintsem törni a fejüket, hogy most pontosan hogy is van az a kanji. Éppen akkortájt lehetett a fordulópont, amikor a 90-es évek elején az egyetemen a szakdolgozatomat írtam; a tankör fele ekkor még kézzel körmölt négyzethálós papiron, a másik fele  már wapróval írt, én egy Mac SE30-al hasítottam, de néhány év múlva már mindenki gépen dolgozott. Leírni egy kanjit emlékezetből vagy kiválasztani a lehetőségek közül drámaian más szintje az ismeretnek, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy én géppel egészen elfogadható japán leveleket tudok összehozni, míg ha egy tollat adnak a kezembe, meg sem nyekkenek. Így nem csoda, hogy a nálam fiatalabb generációkhoz tartozó japánok között hirtelen lecsökken az írástudás szintje, és ha megfosztják őket az elektronikától, kvázi írástudatlanok lesznek.

Korai lenne azért emiatt a kajit siratni, mivel mindeközben, szintén a számítógépek jóvoltából, voltaképp akár a kanji reneszánszáról is beszélhetünk, mivel ezzel egyidejűleg olvasni egyre több kanjit tudnak az emberek. Mivel a gép mindenre emlékezik, feldob olyan kanjikat is, amelyek elég ritkán használatosak, de ha már ott vannak, nem kerül semmibe kiválasztani őket. Így míg a 90-es években épeszű ember, értem ezalatt, hogy nem valami elborult nyelvtudós, nem írta le pl. az "arigató gozaimasu"-t mással, mint hiraganával, ありがとうございます, manapság egyre gyakrabban kapok olyan elektronikus leveleket, amiben az szerepel, hogy 有難う御座います, amiből az is látszik, hogy valaminek a megköszönésekor a japánok megint csak gond okozása miatt esdekelnek bocsánatért. 

Sok más hasonló példát lehetne hozni, és konklúzióképp megállapíthatjuk, hogy a kanji köszöni szépen, jól van, és azok a naív újgaijin kérdések, miszerint mikor hagyják már ezt abba? teljesen alaptalanok, a kanji marad, már hogyisne maradna egy olyan országban ahol csak öt magánhangzó van és töménytelen homofón, sokszor akár 8-10 is egy hangalakra, és az egyetlen esély a megkülönböztetésükre, hogy más kanjival írják őket.

A kérdés csak az, hogy mi lesz, ha egyszer csak lemerülnek az elemek az okostelefonokban...?

------------------------------

* na jó, akkor egy kis kezdőjapán-bloginzert: japánul úgy kell írni a komputeren, hogy az ember bepötyögi a kívánatos szöveget fonetikusan, hiraganával vagy akár romajival, majd rábök a spacebar-ra és akkor a gép feldobja azokat a kanjikat, amelyek megfelelnek ennek a fonetikának. Space-szel vagy számokkal odanavigálom magam, majd Enter! és már meg is van. Kicsit bonyolultan hangzik, de nem olyan veszélyes.

Új szót tanultunk

A múlt hétvégén a Kirigamine fennsikon sítúráztunk. Hideg, de napos idő volt, sok hóval; a körülmények elsőre ideálisnak tűntek - egészen addig, amíg lefókáztunk*, és megpróbáltunk csúszni. A méteres hó teteje ugyanis az elmúlt napok enye időjárása és esőzése során megolvadt, majd visszafagyott és egy kb. 5 milliméteres, fagyott jégkéreg alakult ki rajta. A léc általában ennek a tetején siklott, de időnként beszakadt és behúzta magával a lécet, sőt még a bakancsot is! a porhóba. Kanyarodni ezen a havon semmilyen, általunk ismert technikával nem lehetett, így maradt a klasszikus módszer: egyenes siklás és a végén egy zanya, szerencsére nem volt túl meredek a pálya.

"Monaka yuki" mondta később a házigazdánk, nagyon nehéz hó. És milyen találó a neve - a monaka egy édesség, vékony, roppanós ostyakéregbe töltött, ragadós babpaszta, és ha még nem derült volna ki: a yuki az a hó. Össze lehet hasonlítani a képen.

A monaka nevű édességről bővebben itt.

------------------------------------------------

* a sítúrázásban kevéssé járatos olvasó kedvéért: ez azt jelenti, hogy leszedtük a síléc talpáról a felfelé való haladást lehetőve tevő szőrmeszerű szalagot, sítúra-szlengben fókát. Magáról a túráról még itt lehet olvasni többet.

Kedvenc szavaim: tsuchifumazu

Ezt a szót először a jógatanáromtól hallottam és akkor egyfajta felszólításként értelmeztem - ne lépjek a földre. Jó, de hogyan ne lépjek? tartsam az egyik lábam a levegőben? maradjak a matracon? vagy kézenállás következik? Nem volt világos a dolog, de az óra végére már megfeledkeztem róla. Eltelt néhány lecke, mire lassan ráébredtem, hogy nem utasításról, hanem egy testrészről van szó: tsuchifumazu = a talp boltozata, vagyis az a rész, ami nem tapossa a földet*. 

A -zu végződés egyszerűen és elegánsan ellenkezőjére fordítja egy ige értelmét, kicsit hasonlóan a magyar -etlen raghoz. Teljesen normális, köznapi használatú ragozás, bár a képzése némileg rendhagyó. Még egy olyan testrészünk van, aminek a japán nevében előfordul ez a szerkezet: a bölcsességfog neve oyashirazu, vagyis “a szülők által nem ismert”, mivel mire kinő, már elköltözünk otthonról**. 

Biztosan van még sok ilyen összetett szó, nekem ezeken kívül csak a narazumono jut az eszembe: egy olyan fiatal, aki nem viszi semmire (semmirekellő). Tud még valaki több ilyet? 

------------------------------------------- 

*土踏まず (tsuchi = föld, fumazu = taposás nélkül)
**親知らず (oya = szülő shirazu = ismeretlen)

Kedvenc szavaim: enjo kósai

A "kényelmi hölgyekről" nemrég írtam; a császári hadsereg számára erőszakkal prostitucióra kényszerített nőkre alkalmazott eufemizmus gyönyörű példája annak, amikor a japánok kreatívitástól duzzadó szóvirágokkal gondolják szalonképessé tenni a kevéssé tetszetős, vagy éppen kifejezetten kínos, botrányos, dolgokat. Minekutána a japán nótoriusan konfliktuskerülő nép, a "wa", vagyis harmónia, békesség szinte mindenek felett álló érték, nem véletlen, hogy egy csodálatos tündérkertre lehet itt bukkanni.

Például már régóta többé-kevésbé tudnivaló volt, hogy sumósok csalnak, ám a sumó-szövetség a kevés bizonyított esetre következetesen a mukiryoku zumó* 無気力相撲  vagyis "erőbedobás nélküli sumó" kifejezést használta a yaochó 八百長, mert van azért a bundázásra rendes szó is, helyett. A média pedig, hiszen ki akarná itt feszkót? fegyelmezetten szajkózta, hogy a sportolók csak fáradtak, kedvetlenek, de ááá, dehogyis csalnak! Csak amikor végül felgöngyölítették a dolgot, de csak mert a rikishik voltak olyan hülyék, hogy a meccseket SMS-en dumálták le, fogadta el a szövetség, hogy ez bizony yaochó a javából.

Aztán itt van a másik kedvencem, a jieitai, 自衛隊 az un. önvédelmi erő. Ha Japánban szóba hozod a hadsereget, és azt “guntai”-nak 軍隊 hívod, ahogy egyébként a világ összes többi nemzetének haderejét szokás nevezni, akkor kortól, nemtől és pártállástól függetlenül azonnal kijavítanak, miszerint: Japánban nincs hadsereg, csak önvédelmi erő. Mire te megértően bólogatsz, jó-jó, persze, de ha van puskájuk, és az nem virágokat lő ki, akkor az nem hadsereg? nem, mert a hadsereg az támad, a jieitai meg csak védekezik. Ja, akkor most már értem. Tehát hiába vannak tankjaik, repülőgépeik és még tengeralattjáróik is, és katonai költségvetés pedig a hatodik-hetedik legnagyobb a világon, ez nem hadsereg, a katonák pedig nem katonák, hanem “az önvédelmi erő tagjai”, szöges ellentétben a többi ország csúnya, aggresszív hadseregével, amit egyébként, nocsak-nocsak, guntai-nak hívnak. 

De a legszebb mindezek között mégis az enjo kósai 援助交際, az un. kompenzált barátkozás. Ez azt jelenti, hogy gimnazista lányok némi térítés ellenében hajlandóak iskola után idősebb urakkal találkozni. Persze ilyenkor csak kávézgatnak, beszélgetnek a világ dolgairól, hogy megy az iskola, sok-e a lecke meg ilyenek, az is előfordul, hogy a lány elmegy az idősebb úr lakására, vagy ha ez messze van, akkor csak egy közeli csendes helyre, és együtt megírják a házi feladatot, rossz az, aki rosszra gondol. Konkrétan természetesen tinédzser-prostitúcióról van szó, de mivel ezen néhányan talán fennakadnának, a média kitalálta ezt a fenomenális nyelvi lelelményt, aminek segítségével olyan veretes mondatokat lehet az esti hiradóba csempészni, miszerint alternatív szabadidős programok bevezetésével sikerül visszaszorítani a kompenzált barátkozás terjedését és hasonlók.

Tud még valaki ilyet a gyűjteményembe?

Feketefolyami úr és társai

Ez a poszt nem lesz nagy vaszizdasz annak, aki japánul ÉS kínaiul is ért, van pár ilyen, mondhatni szemtelenül túlképzett fő az olvasók között, tudom, de én csak most szembesültem ezzel a dologgal és bevallom, mérhetetlenül szórakoztat.

-----------------------------------------

Kínai építész-vendég kavart az irodában a múlt héten, cipeltük ide-oda, szabad idejében pedig megpróbálta levadászni az izgalmasabb épületeket. Nos, Tang úr, merre járt ma? kérdezem az esti vacsorán. Ó, sokfelé, mondja láttam például An-teng múzeumát. Értem mondom, pedig nem is értem, no és hol van az a múzeum pontosan? Hát itt a közelben,  Liu Benmu-ban*.

Hamar kiderült, hogy ő a japán neveket és helyeket a kanjik kínai olvasatával ismerte, így neki Andó Tadao (安藤 忠雄) az An-teng Zhong-xiong és Kuma Kengó pedig (隈 研吾) Wei Yanwu. Ez kábé olyan, mintha mi Lápi Rezső színművész és Üveg Fülöp zeneszerzőt emlegetnénk**, vagy hogy a szakmában maradjunk: Vasember Pétert, Kedvesgyermek Dánielt és Feketefolyami úrat***, vagyis megtartva a szó eredeti jelentését, a saját nyelvünkre fordítjuk. Kicsit arrogáns ugyan, de tagadhatatlanul kényelmes.

Azután szóba kerül az is, hogy már nem először járt Japánban, pár évvel ezelőtt körbeutazta az országot és volt Jingdu-ban és Daban-ban is. Ezen a ponton megkértem, hogy írja le a városok neveit, város-kanjikban jobb vagyok mint nevekben, és így csakhamar rájöttem, hogy Kyótoról és Ósakáról beszél. Utána, amikor én emlegettem Andó egyik házát, mint látogatásra érdemes épületet, segítségképp hozzátettem, tudja, az az építész, aki biztonságos... (安) Ja, igen, An-teng Zhong-xiong. Egyszóval, jól megértettük egymást.

A dolog vicces részétől eltekintve itt is látszik, hogy a kínaiak, elismerem, nem teljesen alaptalanul, mennyire a magukénak tekintik a kanjikat, számukra kínai az egyetlen helyes kiejtés, és úgy gondolják, hogy szegény japánok csak valami fatális félreértés folytán ejtik rosszul a neveket, de igazából nem is úgy hívják őket. Na de majd talán idővel rájönnek...

-----------------------------------------

* Ez, mint később kiderült, Roppongi akart lenni.
** Annyiban ez nem jó példa, hogy baráti társaságunkban így is hívjuk őket...

*** Az utóbbi Kurokawa Kisho akar lenni, de a keresztneveknek értelemszerűen nincs magyar megfelelője. A másik kettőt nem mondom meg, tessék kitalálni! (nem nehéz)

Kedvenc szavaim: zehi, zehi

Zehi, az olyasmit jelent, hogy mindenképpen, biztosan. Ha azt mondom a kollégáknak, hogy holnap zehi jöjjenek be fél kilencre, akkor bejönnek, mert zehi. De bizonyos kontextusban a zehi azt is jelentheti, hogy biztosIsten, hogy soha a büdös életben...

Látogasson meg otthon és mulassunk!* mondja az állófogadáson a kvázi-üzleti partner, akit életemben először látok, zehi, zehi! felelek rá csillogó szemmel, és egy pillanatra belegondolok, milyen arcot vágna, ha egy este beállítanék hozzá egy üveg borral, de tényleg csak egy pillanatra, különben hangosan elröhögném magam.

Zehi, menjünk együtt sízni!  No persze, már pakolok is, alig várom, hogy egy vadidegennel töltsem a hétvégét... De azt válaszolom, hogy zehi-zehi! és így a közepesen szimpatikus, ötvenes üzletember tökéletesen érti, hogy én tulajdonképpen elküldtem őt a fenébe, pontosabban nem is; mert én is tudom, hogy ő sem szeretne velem síelni, ezt csak a tatemae-világ számára mondta, és igazából csak annyit akart közölni, hogy "igen, én is szeretek sízni". És mindenki tudja, hogy a másik sem gondolja komolyan az ilyen kijelentéseket. De azért mondjuk, mélyen, átéléssel, mert hazudni csak úgy lehet igazán jól, ha magunk is elhisszük.

---------------------------------

* Uchi ni asobini kite kudasai! - szó szerint: jöjjön el hozzám játszani!

Az Év Kanjija - 2011

Kiváncsian vártam, hogy a tavalyi zűrzavaros év után melyik írásjel lesz az első az évente megrendezett "Év Kanjija" szavazáson. Tavalyelőtt ugye, a "sho" (署 - forró) lett a befutó, az elképesztően meleg nyár okából, így nem volt alaptalan a vélekedés, hogy az idei győztes majd valamiképp a márciusi katasztrófákra reagál, van választék bőven ilyen karakterekből.

Nos, várakozások ellenére a győztes a kizuna (絆 - összetartás) karakter lett, gondolva itt a katasztrófákat követő összefogásra. Érdekes, és jó volt látni, hogy noha az eddigi 17 "Év Kanjiija" között sok, egészen pontosan 7, kifejezetten negatív jelentésű kanji volt, pont egy olyan évben választottak egy ilyen reményt és emberséget sugárzó karaktert, amikor bizony volt tragédia bőven*.

* igaz az első 20-helyezettben azért van sok "rossz" kanji...

R mint London, L mint Róma*

Az egyik első benyomás, ami a gaijint Japániában éri, hogy te jó Isten, itt senki sem beszél angolul! Bár a megállapítás így kissé sarkos, nem áll távol az igazságtól. A japánok angol-nemtudása viccek,  anekdoták és tematikus webszájtok tömkelegét eredményezte, és a szomorú hír az, hogy ezek nagy része igaz is. Engem még ennyi év után is gyakran megüt ez a dolog; a minap például éppen annak voltam tanúja, amint egy nemzetközi konferencia tagjait a szervezők ékes japán kifejezésekkel, migi, onegaishimasu!** terelgették, vagy amikor nemrég az egyik többezer főt alkalmazó kliensünk lemondott egy már leszervezett nemzetközi prezentációt, mert AZ angolul tudó emberüket elhelyezték máshová. Az ember persze, főleg miután valamelyest már beszéli a nyelvet, megvonhatná a vállát, és csendben mulathatna, és néha meg is teszi, a hasonlóképpen legendás nyelvismeretű amerikaiakon, ahogy kétségbeesetten próbálnak kommunikálni a bennszülöttekkel. Vagy bólogathatna és egyetérthetne a honi nacionalistákkal, diszu izu Japan, szupíku Japaníz! és moroghatna, hogy milyen igazságtalan a világ, hogy pont egy ilyen szedett-vedett keveréknyelven kell mindenkinek beszélnie, bár szerintem ez olyan, mintha a gravitáció mértéke miatt panaszkodnánk: mérsékelt hatékonyságú. Ez mind rendben is lenne, de a dolog korántsem ilyen egyszerű, főleg ha a következményeket nézzük. 

A globalizáció első hullámát, amikor a fizikai termékek, autók, fényképezőgépek, és mikrohullámú sütők, domináltak, Japán kiválóan meglovagolta. Odahaza ki kellett agyalni a cuccot, precízen és hatékonyan legyártani, odaadni annak a pár nyelvzseninek, aki elmagyarázta a külföldi kereskedőknek, hogy hol kell bekapcsolni, a többit pedig elintézték a gaijinok maguk között. A terméken magán sokat nem kellett variálni, az autó mindenütt autó, legfeljebb a kormányt kellett áttenni a másik oldalra. A zsé dőlt, futotta belőle tolmácsra is, amikor néha meg kellett látogatni a helyi disztributort, vagy a bangkoki lányoknak kellett elmagyarázni a, khm... japán történelmet. Ám manapság, amikor a hardvergyártást már lenyúlta a Nagy Szomszéd és sokkal inkább a szoftverek, szolgáltatások a döntőek, ez már nem elég, alkalmazkodni kell a helyi igényekhez, sztandardokhoz, és ehhez már ott kell lenni, érteni a helyi nyelvet és folyamatosan kommunikálni. A japán szoftveripar például, aminek egy szeletét van szerencsém közelebbről is ismerni, egyáltalában nem alábbvaló a nyugatinál, számtalan jó termék van, de ezek képtelenek kitörni a nyelvi börtönből, amibe magukat zárták, és emiatt sorban mészárolják le őket a nagyobb piaccal - és ezáltal nagyobb fejlesztési potenciállal - bíró multicégek, beleértve a magyarokat is, szerény közreműködésemmel.

Hasonló okokból maradtak ki a japánok az elmúlt tíz-húsz évben a világon végigsöprő cégfelvásárlási hullámból. Japán cég nem sok külföldi céget vett meg, a hajdani “buborékgazdaság” korszakában is inkább az ingatlanberuházások voltak a jellemzőek, fordítva pedig még kevésbé volt jellemző, sikeres cégegyesülést pedig szinte csak elvétve találni. Egy neves multinacionális cég itteni leányvállalaltánál dolgozó barátom szerint a cégükön belül rengeteg mozgás van és ez rendkívül pezsdítő, innovatív hatású, ám ebből a japán dolgozók gyakorlatilag teljesen kimaradnak. Nem, ez nem diszkrimináció, egyszerűen nem akarnak és/vagy nem tudnak menni, mert... nem beszélnek angolul.

A nyelv-nemtudás okai sokrétűek; egyfelől tényleg nem túl könnyű japán fejjel más nyelvek merően eltérő logikáját és hangkészletét megtanulni, na de kérem, nekünk magyaroknak talán könnyebb? nyilván sokat tehet erről a merev oktatási rendszer, ami azt sulykolja, hogy ha nem alkalmazol tökéletes nyelvtani szerkezeteket, inkább meg se szólalj, pedig köztudott, hogy ahhoz, hogy jól beszélj egy nyelvet, előbb rosszul kell beszélni, de én leginkább azt a közvélekedést hibáztatom, amely szerint a japán nép alkatilag, mondhatnánk divatos szóval: genetikusan, alkalmatlan más nyelvek befogadására. És ha valaki mégis képes erre, az valahol csodabogár, kiálló szeg, amivel ugye, tudjuk, mit tesznek Japánban...

Miközben a környező ázsiai országokban az angol nyelvtudás rohamléptekben javul, tavaly meglepődtem, hogy milyen jól elvoltunk angolul Shanghaiban! Japánban a helyzet inkább csak egyre romlik; a diákok angoltanulási kedve csökken, az angol nyelviskolákat a 90-es évek boomja után sorra zárják be, és általában, egyre kevesebben keresnek külföldi ösztöndíjat, kiküldetést, vagy olyan munkát, ami nyelvtudást igényelne, utóbbiakat nem ritkán a japánul egyre inkább megtanuló gaijinok töltik be. Ez is része annak a trendnek, ami szerint Japán egyre inkább elveszti ambícióit és magába fordul, vagy ahogy szeretek fogalmazni: nyugdíjba vonul. Egy olyan ország esetén, amely nyersanyagokban szegény, túlnépesedett, magát élelmiszerrel és energiával önellátni nem képes, és alapvetően az exportjából él, ez bizony nem túl jó ötlet.

De az is lehet, hogy csak én nem értem a Nagy Tervet. Hallottam már ugyanis hangokat, hogy, lám, milyen jó kis angol leveleket lehet összeütni a Google Traslatorral, nemsokára talán... És akkor felsejlik előttünk az Újgenerációs Japán Bizniszmen, amint fülében diszkrét dugóval, kifogástalan öltönye gombjukában rejlő apró hangszóróból búgó hanggal, tökéletes oxfordi akcentussal megszólal: “My name is Kobayashi. JUN Kobayashi.” Arra a kis időre meg már kár erőlködni ezzel a nyelvtanulással; majd csak kibekkeljük valahogy.... 

------------------------------------------ 

Mai szerzőtársaim egyébként ezek a pálcikaemberek volt, akik kedvesen megengedték, hogy az asztaluknál helyet foglaljak és nem is nagyon dumáltak bele a munkába. 

* Ez  japánok angol nyelvtudásával foglalkozó könyv címének parafrázisa, bevallom nem olvastam, de a címe nagyon jó! az alapja az, hogy mivel a japánban csak egy, az "r" és az "l" között elhelyezkedő mássalhangzó van, ezeket gyakran keverik. De ha csak ez lenne az egyetlen baj...

** "Jobbra tessék (menni)!"

Kedvenc japán szavaim - staba suru

Megint katakana, de most egy kicsit különleges fajta. Azt már tanultuk, hogy milyen kegyetlenségeknek vannak alávetve az idetévedő angol- és más jövevényszavak. De az erebétá, az ótobai és társai végső soron csak a legközelebbi kimondható japán hangsor, mégolyha távol is van az eredetitől. De hogyan lesz a Starbucksból Staba? És főleg: hogyan lesz staba suru?!?

Az egész ott kezdődik, hogy a japánok imádják a rövid, leginkább kétszótagos szavakat. Nagyon sok ilyen van, eleve a legtöbb kínaiból átvett kifejezés is kétszótagos, erre áll rá a nyelvük, mit lehet tenni. És akkor jönnek a gaijinok ezekkel a hosszú, flancos szavaikkal, mint Macdonald's vagy éppen appointment. A japán lélek itt már lázad, katanát ragad és egy suhintással lecsapja azt, amit feleslegesnek ítél; így lesz a Makkudonarudusu-ból egyszerűen Makku, az appointomento-ból pedig apó*.

Igen ám, de van, amikor a ravasz gaijinok többszavas kifejezésekkel operálva próbálnak zavart kelteni a jóravaló japán fejekben; news caster, make-up, cash register. Ezeket is át kell alakítani, úgy hogy ne törjön ki a japánember nyelve. Az egyik lehetőség, hogy az egyik szót, vagy akár még többet is, egyszerűen elhagyjuk: nyúzu kjasutá, méku appu, kjasshu rejisuteru. A másik, szerintem kreatívabb, megoldás, hogy összevonjuk a szavakat: a PowerPointból pápó, a personal computerből pasokon**, sexual harrasment-ből pedig sekuhara lesz.

A su-ta-ba persze tulajdonképp három szótag, de a su-ta-t azért a japánok sem betűzik ki olyan rigorózusan;, staba lesz belőle, mire a nyelvük végére ér, az pedig már csak kettő. Hogy hogy lett ebből staba suru? Hát, ahogy otthon kszerokszozunk meg kólázunk. Ha ha egy termék megfelelően erős a piacon, szinte egyeduralkodó, akkor a japánban is köznevesedik. Starbucksból pedig már mondhatni minden szutykos kis metróállomáson van, a kicsit is komolyabbaknál több is! tehát Tokyóban manapság már nem kávét iszunk, hanem inkább sztárbakszozunk.

Még néhány ügyes szórövidítés/összevonás:

• building - birudingu - birudingu - biru
• world processor - wado purosesá - wado purosesá - wapuro
• navigation system - navigéshon shisutemu - navigéshon shisutemu - navi
• air conditioner - éa condishoná - éa condishoná - éakon

Tudsz még jót?

---------------------------------------

* nem mintha nem lenne erre rendes japán szó, pl. az uchiawase, de mennyivel dögösebb katakana-angolul brekegni!

** azért az angol nyelvterületen sem szeretik magukat mindig túráztatni a hosszú szavakon, csak éppen a rövidítéseknek - főleg Amerikában - más logikája van; a kezdőbetűk szavasodnak. Így ott a personal computerből PC, majd magyarul pécé, lesz. Bár ilyen is van néha, pl: office lady - O.L. - óeru

Japán mutogatós

Kollégám prezentált minap egy Fontos Kliensnél úgy jó 50 ember előtt, és egyszer csak megkérdezték tőle, hogy mennyi az annyi? Én a terem végében ültem és mivel láttam némi zavart az arcán, és mert ilyenkor sohasem férek a bőrömbe, elkezdtem neki mutogatni, hogy a helyes válasz:

illetve, hogy:

Ám a zavar nem múlt el a kollégám arcáról, sőt növekedett. Belekezdett egy irdatlan hosszú körmondatba, minek a végén, láthatólag kissé félve, kibökte, hogy az annyi az bizony 6 és 2. Én megnyugodtam, de nem tudtam mire vélni, hogy ha látta mit mutatok, akkor mit vacakolt annyit? Kiderült, hogy ő meg azt nem értette, mi a fenét mutogatok ilyen lelkesen... Hát hogy hat meg kettő, mondom. Ja, hogy a shachó megint magyarul mutogatja a számokat? Csak ekkor villant belém, mert tudtam csak elfelejtettem, hogy ezt kellett volna mutatnom:

De azért mekkora szenyaság már, hogy Japánban még az ujjal számolást is újra kell tanulni!?

Kedvenc szavaim: muzukashii

Benne leszünk a tévében! újságolta büszkén a marketing menedzserünk. Tényleg? és mennyibe lesz ez nekünk? érdeklődtem örökösen gyanakvó, ünneprontó főnökhöz illően. Azt mondták, semmibe! mondta, merthogy valami vasárnap délelőtti biznisz műsorról lenne szó, nem egetverő a nézettség, de hát ha ingyér' van, hadd szóljon!

Jön is az úriember a tévétől, Zegna öltöny, Tumi táska, iPad, és nagyívű prezentációban magyarázza el, hogy mennyire jó lesz nekünk, amikor majd a cégünkről díjtalanul készülő négyperces kisfilmet Japán apraja-nagyja fogja a vasárnap reggeli misoshiru kortyolgatása közben tátott szájjal nézni. És akkor majd dől a pénz, csak győzzük számolni. Milyen szép nap is a mai. Lenne aztán itt még egy apróság, folytatja a snájdig úr és elmagyarázza, hogy noha maga a film természetesen teljesen ingyen van, nagyon szeretnék ha szponzorálnánk a műsort, mondjuk úgy jó kétmillióval.

Magyarországon ez lenne az a pont, amikor hangosan felröhögnénk és hátbaveregetnénk az illetőt vagy éppen vörös fejjel üvöltve kirúgnánk, vérmérséklettől függően, de mi Tokyóban vagyunk és a szemünk sem rebben. Ó, hogyne, persze, ez érthető. És elbeszélgetünk egy darabig a részletekről, kedélyesen, megígérjük neki, hogy feltétlen meg fogjuk fontolni az ajánlatát, csak hát ugye az a fránya büdzsé, abba nem biztos, hogy sikerül beilleszteni ezt a valóban szerény mérhető hozzájárulást, egészen, míg emberünk nem bírja tovább cérnával és rákérdez, hogy mi a tisztelt Direktor Úr véleménye, vajon sikerülni fog-e majd ez a Beillesztés? Ekkor mi belélegzéskor szörcsögő "sss" hangot hallatva ráncoljuk a homlokunkat egy keveset, majd töredelmesen bevalljuk, hogy az chottó muzukashii, vagyis kicsit nehéz lesz, de azért persze igyekezni fogunk. A tévés úr ebben a pillanatban döbben rá, hogy ki van rúgva, mert jó japán lévén tudja, hogy a muzukashii az nem nehéz, csak éppen lehetetlen. Azért még beszélgetünk néhány percig, kölcsönösen biztosítva egymást nagyrabecsülésünkről, majd elbúcsúzunk egymástól, örökre.

A gaijin pályájának első, felívelő, ám még naív és tudatlan szakaszában még nem tudja, hogy ha valami nehéz, akkor nincs remény, kár izmozni és emiatt sokszor pofára is esik. Annál nagyobb elégtétel évek múltán forgatni ugyanazt a pengét, amitől annak idején annyi sebet kaptunk. Chottó muzukashii. Meghalsz, chinpira!

A francia kapcsolat

Az évek során az angol mellett még jónéhány európai szó beszivárgott a japán nyelvbe. A portugál hatás nemrég már szóba került, a piskóta ürügyén. A soron következő nép a holland volt, akik két évszázados kereskedelmi monopólium során olyan szavakat hagytak hátra, mint a コーヒー (kōhī) / koffie / kávé. A németek elsősorban az orvostudomány és a sport terén jeleskedtek:

アレルギー (arerugī) / Allergie / allergia, リュックサック (ryukkusakku) / Rucksack / hátizsák, ゲレンデ (gerende) / Gelände / terep, sípálya

A franciák pedig a konyhaművészethez, lakáskultúrához és a helyes viselkedéshez járultak hozzá:

グルメ (gurume) / gourmet / ínyenc, アラカルト (arakarto) / a la carte, カフェオレ (kaféore) / café au lait / tejeskávé, オードブル (oudoburu) / hors-d'oeuvre / előétel, エチケット (echiketto) / étiquette / etikett, プチ (puchi) / petit / kicsi

Az anyanyelv persze nem mindig ismerné fel az eredeti jövevényszavak japán verzióját. A német Arbeit (munka) szó arubaito formájában részmunkaidőt jelent, a francia avec (-val, -vel) pedig abekku változatában (szerelmes) párt.

A katakana átírás a kiejtést követi, így az eredeti helyesírás gyakran feledésbe merül. Jó példa erre a fenti tábla, amit ma délelőtt találtam. A felirat első sorában fonetikusan ugyan helyesen írták le a francia maison (ház) szót, katakana írásjelekkel メゾン, alatta azonban már eredetétől megfosztva, a japán kiejtés szerint írták vissza “külföldi nyelvre” és így lett belőle “mezon”. A francia akadémikusok bizonyára hajukat tépnék...

Kedvenc szavaim - oishiso

Ilyenkor, ebben a se-tavasz-se-nyár-se-télben, ami most van és esős évszak néven fut, jó dolog elmerengeni azon, hogy ha már víz, akkor ne legyen kispálya, bújjunk bele teljesen! mint ahogyan a halak teszik. Erre nincs jobb hely Tokyóban, mint a Sealife Park, ami egy, illetve több, jó nagy medence, félúton Chiba felé. Az ember ide elmegy, befizet, és rádöbben, hogy mi mit is eszik másnap ebédre. Mert a kisgyermekek itt nem azt rikoltozzák boldogan, hogy jaj, de cuki! vagy hű, de ronda! hanem azt, hogy oishisó! vagyis milyen finom lehet!

Ez például a tonhal, a maguro, belőle készül a klasszikus vörös sushi. Már amíg el nem fogy...

Ez a hal úgy gondolta, neki jobb ott bent. Nem kizárt, hogy igaza volt.

Nem vicc, nem fotosop, tényleg ilyen hülyén nézek ki! Ugye, milyen oishiso vagyok?