Steril luxus: Azabudai Hills

Amikor tavaly itt jártam, mert hát tavaly is itt jártam, megnéztem a Heatherwick Studio, menő angol építésziroda, kiállítását a Roppongi Hills Mori Tower tetején. Az egyik legizgibb dolog az éppen épülőfélben levő Azabudai Hills volt, és ráadásul az ablakból lenézve lehetett látni, ahogy az épülő szerkezet, akár egy hullám, éppen kiemelkedőben volt a földből. Ezt megnézzük majd, gondolta Stirlitz, és így is tett. 

Igy nézett ki tavaly, még építés közben

Toranomon felől közelitettem gyalog, az első benyomás lenyűgöző volt, vazze, ezek tényleg megcsinálták, elképesztő volt nézni, ahogy a szerkezeti raszter kanyarog-tekereg a domboldalon, felpuhítva a háttérben levő magasházak durva vonalait, mintha egy új táj született volna. Ez itt a megvalósult “architecture as environment, rather than an object” emlékeztem vissza egyik professzorom, bizonyos Sakamoto Kazunari, építészeti konceptjére. 

Azok a bizonyos hullámok

Igy aztán reményteljesen fordultam rá, hogy közelebbről is megvizsgáljam, de ekkor már csökkent a lelkesedésem. Közelről valahogy túl vaskosnak, ormótlannak tűnt a szerkezet, eltűnt a könnyedsége, amit távolabbról ígért. Kiderült, hogy az amorf alakú gerendák burkolata műkő, ami persze nem nagy meglepetés, ki tudna ilyet mással burkolni? és ez valahogy vaskossá, bumfordivá tette az egész épületet. Valószínű, hogy ez eredetileg nem így lett “megálmodva”, és csak a szigorú japán építési szabályzat miatt kényszerült az építész ilyetén kompromisszumokra, de hát ez egy ilyen sport, és a szabályok szerint kell játszani. Mindezek mellett a lekerekített formák és a bézs-drapp színvilág a 80-as évek fürdőszoba-dizájnját juttatták az eszembe, és ez számomra nem túl pozitív asszociáció, mindig azon merengtem, hogy nem szutykos-e a fürdőkád. 

A szerkezet közelről

Először felsétáltam a kanyargós úton, ami mentén kétoldalt helyezkednek el az épületek. A szerkezeti raszter egyes négyzeteiből önálló épületek, tipikusan brand designer üzletek, pattannak ki más-és más stílusban, ez végül is érdekes. A sétány tetején már azért elvadul a design, és nyakig meritkezhetünk abba az öncélú, magamutogató kommerciális építészetbe, ami Moriék* szerint kajál a nép, mondjuk ez vélhetően már nem a Heatherwick Studio műve. 

Butikok a raszterbe illesztve

Pénzégetés, Mori-style

Ami viszont feltételek nélkül elnyerte a tetszésem, az a kertépítészet volt. Bármerre néztem, növények, virágok, fák, még a meredek “domboldalak”, vagyis háztetők, is be vannak ültetve bokrokkal és fákkal. Persze a japánok, és ezen belül a Mori Biru., nem ma kezdte a zöldítést, és el kell ismerni, hogy remek munkát végeztek! Itt akkora fákat tudnak elültetni, amiket odahaza jó, ha 10 év alatt remélünk megnöveszteni, és persze nem csak a fák szépek, hanem a növények kiültetése is szemet gyönyörködtető. Még arra is gondoltak, hogy legyen hová leülni, mármint fizetés nélkül, amiért Japánban külön pirospont jár.

Fák és kertek

Ez a fa még egy éve sincs itt...

Háztető vagy hegyoldal?

Aztán bementem az épület belsejébe, és ráébredtem, hogy a domboldal alatt egy bonyolult, többszintes földalatti világ rejlik, üzletekkel, éttermekkel és galériákkal, igaz, ez egy olyan esőtől áztatott országban, mint Japán, nem meglepő. Nem nevezném különösebben könnyen áttekinthetőnek, de mivel ráértem, ez nem különösebben zavart, és ahhoz képest, hogy a föld alatt voltam, a terek nem voltak kellemetlenek, köszönhetően a változatos belmagasságnak és a néhány, ügyesen elhelyezett, felülről megvilágított, aknaszerű pihenőudvarnak.

Egy bevilágító udvar

Maguk az üzletek persze szinte kivétel nélkül azt a steril luxust képviselik, ami az ehhez hasonló szintű high-end üzletközpontokban világszerte standard. A hedonizmus apoteózisa ez, mindenből van itt, amiről Japán híres, persze többnyire kiherélve, méregdrágán. Ennek megfelelően a vendégkör aránytalanul nagy része gazdag expat vagy turista, jó eséllyel kínai. Nem szeretnék az olcsó kapitalizmus-kritikába süllyedni, de azért itt felböffent bennem a gondosan rejtegetett anarchista énem: nincs már elég játszótere ennek a vendégkörnek? 

Ilyen volt régen, és még most is a Google Maps-on

Emlékszem, hogy e helyen régen apró házak voltak, fun fact: a Google Maps-on ez most még hellyel-közzel látszik! olyan mint Tokyó nagy részén. Távol álljon tőlem ennek romanticizálása, szépnek semmiképp sem nevezném, meglehetős lepukkadt volt, de persze volt egyfajta jópofa falusi hangulata a nagyváros kellős közepén. De hát ha mennie kellett, hát menjen, nyilván ezt követeli meg a kapitalizmus könyörtelen logikája, csak valahogy azt érzem, hogy lehetne ezt az elkerülhetetlen rongyrázást valahogy ízlésesebben csinálni. Például, ahogy az Edó-korban* tették azt a kereskedők, akik a drága kimonóikat belülről diszitették, és csak néha-néha villant ki a drága hímzés az egyszerű külső mögött, hogy elkerüljék a felesleges feltűnést. Persze ők is csak azért tettek így, mert a shógun rájuk kényszeritette ez a szabályt. Jöjjenek hát az épitészeti shógunok? Vagy van remény e nélkül is az ízléses luxusra? A kérdést az Azabudai Hills sem válaszolja meg megnyugtatóan.

---------------------------------

* Moriék = Mori Biru, a "biru" az "building" japánosítása, az egyik legnagyobb japán developer, Tokyo központjában számos luxus magasház építője-üzemeltetője

Múzeum, tárgyak nélkül

Ha nem baj, inkább átugranám a magyarázkodást, hogy miért nem volt poszt az elmúlt 3+ évben, mert hazaköltöztünk, és hogy miért van most megint, mert újra itt vagyok két hétig, és hogy ezután lesz-e megint, vagy igen, vagy nem, és rátérnék a tárgyra, ami egy épület és ami benne van, vagy éppen nincs.

Annak idején a professzorom, bizonyos Fujioka Hiroyasu, jelenleg a Tokyo Kogyo Daigaku professzor emeritusa, már megmondta: figyeljem csak meg, ahogy nyakra-főre épülnek Japánban a különböző vidéki múzeumok, egyre kevesebb lesz a kiállítanivaló, mert még mindig olcsóbb egy szép múzeumot épiteni, mint egy komolyabb gyűjteményt összerakni. És mivel valamit mégiscsak mutatni kell a belépőjegyért, egyre inkább teret nyernek majd a digitális-multimédiás tartalmak. Mint sok minden más, amit mondott, ez is bejött, bár ezt akkor ő, még a digitális naivitásban dagonyázó boldog 90-es évek közepe táján, még nem tartotta feltétlen rossz dolognak.

Ezt a múzeum-épitési hullámot részben a mezei irigység, nade pógá’mesterúr, hogy néz az má’ ki, hogy a szomszéd városnak illen fáin szép múzeumja van, mi meg itt állunk letolt gatyával, még egy koszos rönoárunk sincsen!, részben pedig a építőipar könyörtelen logikája, ha már van egy kivitelező céged, annak munka kell, tartotta fenn, még a stagnálás évei alatt is. Így aztán sorra születtek a szebbnél-szebb, vagy éppen kevésbé szebb, vidéki múzeumok, benne tipikusan egy-két random francia impresszionista festő másodvonalas művei és művészvénával megáldott helyi rajztanár életmű-kiállítása köré szervezett kollekcióval, persze tisztelet a kivételnek.

A Tokyo egyik külvárosában épült Kadogawa Musashino Museum ennek a vérvonalnak az apoteózisa, ahol már tökéletesen sikerült kiküszöbölni a műtárgyak költséges, zavaró és voltaképp senkit nem érdeklő jelenlétét, marad a multimédia és persze az épület maga. Ez utóbbi tagadhatatlanul izgalmas és szép, és, mint manapság szinte minden, ez is Kengó Kuma keze munkáját dicséri. A Mester ezúttal is biztos kézzel rakott le egy szép, eredeti, és szokása szerint vélhetően nem végtelenül drága, épületet a saitamai dombokra. Manapság egy magára valamit is adó építész eredetsztorit is ad a tervekhez, ez most arról szól, hogy mivel nagyjából itt találkozik három tektonikus lemez, az épület voltaképp a mélyben formálódó kőzetek felszínre türemkedő darabja. Meg kell hagyni, tényleg úgy néz ki az épület, mint egy félig megfaragott gránittömb; nyers, erőteljes, de mindemellett, ahogy az Japánban szokott lenni, részleteiben is szépen megoldott, a kőburkolat illesztéseit pedig egyenesen tanítani kellene épszerkből. A gránitkockába az épitész ravasz slicceket vágott, ahol beszökik fény a belsőbe, jó lenne azt is megnézni, ahogy sötétben visszaszökik! Az épület tömegében ejtett finom vágások körüljárva új és új meglepetésekkel szolgálnak.

A múzeumot L alakban körülvevő épület, a Kadogawa Corporation, média-konglomerátum és a múzeum nagylelkű szponzora, főhadiszállása, vélhetően ez is Kuma-san műve, már egy jóval spórolósabb történet, az épület a múzeumot határoló homlokzatain ezüst stólaként végigfutó perforált aluminium dekoráció kevéssé tudja elfedni az ház primitivségét spártai egyszerűségét. Mellette még egy shinto szentély is van, jellegzetes Kuma-stilusban, ami tulképpen nagyon tetszene, ha nem láttam volna már ilyet már legalább ötvenszer. Na de hát ha három házból egy jó, az már nem olyan rossz arány!

Igy felfokozott reményekkel mentem be a múzeumba és ott láttam csak meg, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen pont elcsíptem egy Salvador Dali kiállítást! Meg is vettem a legdrágább kombinált jegyet, hadd szóljon, egyszer élünk… Fentről indultam, a negyediken egy Nakajima nevű kiöregedett popsztár, afféle japán Harangozó Teréz, életművét laudáló kiállításon gyorsan átrobogtam, fotók, lemezek és bizonyára magvas idézetek dalaiból. A harmadikon volt a könyvtár, ez nagyon menően néz ki! lazán elhelyezett polcokon sok-sok könyv, székekkel, olvasgatásra csábítóan. Le is vettem egy Gustave Doré által illusztrált Isteni színjátékot és lubickoltam egy ideig a gyönyörű rézkarcokban. Az azért feltűnt, hogy a sok könyv meglehetős költői összevisszaságban volt elhelyezve, ami inkább csak felületes bele-lapozásra, ahogy ezt én is tettem, mintsem elmélyült olvasásra teszi alkalmassá. Tehát nem könyvtár, hanem inkább a könyveket, mint dekorációt bemutató installáció, viszont kiválóan alkalmas “I love reading” feliratú szelfik készítésére. A “könyvtáron” belül volt egy “Curios” cimű, meglehetősen zavarba ejtő mini-kiállitás is, ahol bármiféle kurátori koncepciót nélkülözően random objektek voltak elhelyezve egymás mellett a polcokon, pl. Matrjoska baba - preparált lepkék - lávalámpa - Maya szobor másolata - anya és embrió keresztmetszete, láthatóan az egyetlen rendezési elv az volt, hogy un. “érdekes” legyen.

A harmadik emeleten lenne az anime-kiállitás, de az most momentán zárva volt… De sebaj, lássuk akkor Dalit! Az előtérben Dali ikonikus képeinek felnagyitott reprodukciói fogadnak, és persze az elmaradhatatlan bajszos arc. Az elején életrajzi adatok, angolul is, piros pont! majd egy hatalmas teremben multimédiás prezentáció megy a művei felhasználásával. OK, de hol vannak a képek? A következő teremben újabb adatok, nem kevés ismétléssel, néhány híres kép reprodukciója és a főattrakció: egy üvegre festett Dali-bajúsz, ami mögé állva megnézheted-lefotózhatod magad a Mester elhíresült arcszőrzetével.  Hát a képek, azok hol vannak? kérdem a teremőr-néniket. Ja, azok nincsenek, erősítettek meg a gyanúmat kissé bűntudatos kuncogással. Igen, valóban, ez egy Dali kiállítás egy árva Dali-kép nélkül, gratulálok, tényleg a falig lett tolva a digitális bringa…

Elolvasva később a Google map kommenteket, meglehetősen kevesen nyammognak emiatt, ez az eredeti-imádat úgy látszik ilyen boomer-dolog, ki kell nőni belőle. Igaz, veti közbe bennem a kisördög, akkor minek idáig jönni, megnézhettem volna a kiállítást a neten is. Na de akkor hogyan csinálnék Dali-bajúszos szelfit???

Keskeny házak

Ahol drága a telek ott felfelé kell terjeszkedni, ez egy univerzális szabály az ingatlanfejlesztés világában. A keskeny/magas házak sportágában Hong Kong a világbajnok, itt híresültek el az úgynevezett “ceruzaházak”, de ezeknek elsősorban az arányai a szürreálisak, az alapterületük azért nem extrém kicsi. Tokyóban nem nőnek ilyen magasra a házak, de telekárak itt is a sztratoszférában vannak, még japán fizetés mellett is. Mivel az építési telkek a magas örökösödési adó miatt eléggé felaprózódtak, sokszor odahaza elképzelhetetlenül kis telkeken épülnek családi- vagy kisebb társasházak. Ráadásul ezek a kis telkek sokszor eléggé lehetetlen alakúak, és emiatt az eredmény gyakran meghökkentő. Néhány példa a gyűjteményemből, ezúttal már nem csak Setagaya.

Gyakori eset hogy két, keskeny út hegyesszögben találkozik és az építész, vagy az építtető? nem akar pocsékba hagyni egyetlen négyzetcentimétert sem. Ebből ilyen dolgok sülnek ki:

Van, amikor egyszerűen csak a homlokzat extrém keskeny... Bár ebben a két esetben azért van egy kis csalás: a telek tulajdonképpen L alakú és a keskeny-magas részen csak a bejárat van és a hátsó telekrész azért egy kicsit normálisabb alakú. 

Azért persze vannak “igazi” keskeny telkek is, amelyek egyenletesen szűkek. Itt tényleg össze kell szednie magát az építésznek hogy élhető lakást alakítson ki.... Sajnos alaprajzom nincs hozzájuk, pedig két érdekes, és szerintem szép! házról van szó. 

Persze azért Tokióban sem minden lakás kétemeletes. Ime két kondomínium, a harmadik talán inkább egy kommerciális épület. 

És végül lássuk, hogy milyen, amikor egy közintézmény keskenyedik el! Ez egy könyvtár épület a Tokiói Műszaki Egyetem campusán, elég vagány! Álljon itt az építész neve is: Yasuda Kóichi

Enyésző Setagaya

A híresen magas tokyói telekárakról valószínűleg mindenki hallott már, bár hol van már a 90-es évek csúcsa! Ennek fényében elég meglepő, hogy mennyi roskadozó, elhagyatott ház van a városban. Furcsa kontraszt: néha teljesen jókarban levő épületeket tolnak le egy hétvége lefogása alatt, máskor pedig prima telkeken évekig, évtizedekig? állnak roskadozó, elhagyatott házak. A megoldást ott kell keresni, hogy Japánban a magántulajdon talán még nagyobb szentség, mint bárhol a világon: ha egy telek vagy ház valakié, akkor azt akkor sem veheti el senki, az állam se! ha már meghaltak a tulajdonosok és az örökösök nem jelentkeznek érte. Állítólag nyolc millió, igen, millió, nem ezer! lakatlan ingatlan van az országban és ez már egész komoly problémává nőtte ki magát. Néhány éve emiatt hoztak egy törvényt, mely szerint ha az elhagyatott házakra kivetett kifizetetlen adó, Japánban elég komoly telek- és házadó van, meghalad egy mértéket, akkor a helyi önkormányzatnak jogában áll lebontani és tulajdonba venni az ingatlant. Ez ugyan egyszerűen hangzik, de ott a bökkenő, hogy a törvény előírja, hogy a tulajdonosokat azért erről előzőleg értesíteni kell. A japánok törvénytisztelő és akkurátus emberek, és megpróbálják kiértesiteni a tulajdonosokat, csak hát ugye azok ismeretlenek... Ilyenkor pedig marad a kéztördelés és semmit-nem-csinálás, ebből még baj nem lett bürokratáéknál.

De nem baj, legalább addig is gyönyörködhetünk az enyészet szépségében és ahogyan a természet lassan visszahódítja, ami az övé! Nézzük meg hát mikre bukkantunk ebben a témakörben az elmúlt időben Setagaya kerületben...

Ez a apró régi ház Yoyogi Hachiman állomástól, ami nem egy kifejezetten lepukkant környék, jó ha 200 méterre van, de úgy látszik, még senkinek nem érte meg beépíteni. Nem baj, nekem így is tetszik!

Ez pedig egy elég komoly telek, valahol félúton az Odakyú és a Den-en-toshi vasútvonalak között. A magasabb, kétemeletes szárnyak megrendítően szépen benőtte a lonc! Biciklitemető is van a telken, az ínyenceknek.

Itt lehet, hogy még laknak, de nem biztos. De az biztos, hogy ez is nagyon szép...

--------------------------------------

Forrás és további részletek az elhagyatott házak problémaköréből ezen a linken található (angolul).

Random séták

Ilyenkor, koronavírus idején, a szórakozási opciók erősen beszűkülnek: utazni nem lehet, nemhogy külföldre, de még belföldre sem, éttermek, múzeumok, kertek, templomok többnyire zárva. Sétálni azért szabad, de mivel vonatozni sem nagyon ajánlott, marad a csavargás a környéken, gyalog vagy biciklivel, lehetőleg olyan helyeken, ahol kevesen vannak, ez pedig azt jelenti hogy mindent el kell kerülni, ami kicsit is szép vagy híres. Szerencsére Tokyóban a nemszép és nemhíres helyekből erős a felhozatal, elég csak nekiindulni a külvárosban akármerre, toronyiránt.

Tokyó egy nagy falu, szokták mondani, és ebben van valami igazság. De én ennél erősebbet mondok: Tokyó egy nagy erdő, leginkább pedig a külvárosa.

Egy erdő, távolról, a levegőből vagy egy szomszéd hegyről, nézve egységes zöld textúrát mutat, kisimulnak és egybeolvadnak a különbségek és előtűnik egy általános rend. Ha közelről vizsgáljuk az erdő alkotórészeit, egy-egy fát, bokrot, mohát, vagy gombát, szintén láthatjuk a strukturáltságot: a fa törzsét, lomjait, a levelek erezetét, akár hozzáképzelhetjük a gyökereit is, vagyis újra csak egyfajta rendet. Ám pont a köztes, az emberi látószögből az erdő egy nagy összevisszaság: különféle fa, bokor, virág, gomba, moha egymás hegyén-hátán, bármiféle rendező elv nélkül. Lehet persze ezt is szeretni, én például nagyon is, de el kell ismernünk: ez az arca az erdőnek bizony eléggé kaotikus.

Tokyó is éppen abból a léptékből mutatja a legkedvezőtlenebb arcát, ami számunkra a legtermészetesebb. Most nem filóznék azon, hogy ez miért van így, megtettem ez már korábban, csak megállapítom: rendkívül kaotikus, akár egy erdő. De itt is igaz az, hogy ha egy közelebbi vagy távolabbi nézőpontot veszünk fel, jóval több rendet fogunk találni. Ha nagyobb mintát veszünk, erre jó módszer a céltalan barangolás, a kaotikus részletekből egy továbbra sem szép, de meglepően egységes textúra áll össze, Tokyó ilyen léptékben eléggé izotróp, mondhatnánk tudományosan.

Ha pedig nem törődve az összképpel, fejest ugrunk a részletekbe, sok érdekes dologra bukkanhatunk. Egyfelől, ahogy azt már írtam, a japánoknak a kis dolgokhoz sokkal jobb érzékük van mint a nagyokhoz, így ha figyelmesek vagyunk, nem nehéz sok-sok apró, szép, vagy legalább érdekes részletet találni: egy-egy apró kertet, útszéli szentélyt, vagy szobrot. Másfelől a sok ronda épület között is mindig van egy-egy ház, úgy nagyjából egy a ezerből, ami nagyon érdekes, sőt akár: szép, építészetileg.

Most ugye itt Golden Week van, egy hét szabadság, nekiduráltam magam, hogy felteszek pár képet ezekről a random sétákról és bringázásokról szűkebb hazánkban, Setagaya kerületben. Lesznek majd nevesincs templomok, elhagyatott házak, építészeti bravúrok és Fuji-néző helyek. Nyilván bővül a nemfértbe kollekció, de lesznek más kuriózumok is majd. Kalandra fel!

A legrondább ház

Írtam már egy párszor házakról, meg mostanság az Instára is rakok fel (főleg) építészeti képeket, amik tetszenek, van belőlük jónéhány, ezt olvasva, és a japán építészeti magazinokat nézegetve, az hihetnénk: ronda ház itt nincs is. Pedig dehogy.

Most nem arról beszélek, ha valami csak úgy ronda, mert nem volt rá pénzt vagy mert nem foglalkoztak azzal, hogyan néz ki, hanem arról, ha valamit nagy műgonddal és egy rakás pénz elköltve csináltak rondára. Itt van például ez a csoda, Shinjuku mellett az NTT DoCoMo épülete, hivatalos nevén az NTT Docomo Yoyogi Building. Kérem, ne tévesszen meg senkit sem, hogy a kép szép. Az az én érdemem, és persze a kertészé, valamint az időjárásfelelősé, aki ilyen szép viharfelhőket varázsolt az égre. 

A ház maga olyan, mintha gonosz törpék az Empire State Building gagyi utánzatát félig beásták volna a földbe. Mintha egy tévétornyot bedeszkáznak, majd pénzszűke miatt úgyhagynak. Mintha egy csúcsfejú pók meg akarna hágni egy élére állított gyufásdobozt. Ráadásul magában áll, mindenfelől jól lehet látni...

Oké, biztosan van rondább is, de ár-értékarányban számomra ez Tokyóban verhetetlen. Talán még Kínában, vagy a Közel-Keleten akadhat egy-két hasonlóan ízléstelen épület, ami versenyre kelhetne ezzel, de ott nem olyan nagy kunszt.

Vagy te tudsz rondábbat?

Az eltűnő hatvanas évek

Az Izumo-taisha különleges jelentőséggel bír a shinto mitológiában. Sokak szerint Japán legősibb shinto szentélye, a Napisten, Amaterasu személyes ajándéka Ókuninushi istennek, hálából, hogy az unokájára, Ninigi-no-Mikotora bízta az országot, a hely, ahol évente egyszer összegyűlnek az istenek, hogy megvitassák ez elkövetkező év teendőit, meg gondolom, hogy bulizzanak egyet. Mégis, amikor végre két hete eljutottam oda, legalább akkora várakozással néztem elébe az adminisztratív épület megtekintésének, mint magának a szentélyének.

Az épület, Kikutake Kiyonori metabolista építész 1963-as alkotása, ugyanis egy modernista remekmű, ami csodálatosan ötvözi a shinto építészet szellemét a XX-ik század technológiájával, egy olyan dinamikus, izgalmas épületben, amit méltán tartanak Kikutake legjobb munkájának. Technológiai szempontból is különleges az épület; ez volt az egyik első példája az un. előfeszített vasbeton szerkezetnek; a mintegy 2 méter magasságú vasbeton gerenda acélbetéteit a beton öntése előtt megfeszítették, igy alkalmassá téve arra, hogy 40 méteres (!!!) fesztávot alátámasztás nélkül áthidaljon*.

Nos, ezt a csodálatos épületet ottlétem alatt éppen bontották.

Először nem akartam hinni a szememnek, biztosan csak valami radikális helyreállitás, esetleg teljes ujjáépítés, ezért felvilágosítást kértem a szentély kezelőitől, akik közölték, hogy nem, ezt most egyszerűen csak lebontják és kész. Amikor mondtam nekik, hogy ezt az épületet én már hamarabb ismertem, mintsem a gondolat, hogy valaha Japánba fogok látogatni, nochdazu, ott ÉLNI, megfogant volna bennem, kissé szégyenkezve mondták, hogy hát igen, tudják, hogy híres, de hát elöregedett, veszélyes lett és drága lett volna renoválni, mit lehet csinálni. 

Kikutake épülete nem az egyetlen példa, amikor neves újkori épületeket elpusztítanak. Ugyanazon a kiránduláson, Shimane prefektúrában láttam a híres utazó és Japán egyik első értő külhoni értelmezője, Lafcadio Hearn emlékmúzeumát, ami egy gyönyörű, 1934-os modernista épület, Yamaguchi Bunzo alkotása, HELYÉN épült. Az indok itt az volt, hogy az épület „nem illett a védett környezetbe”. Kétségtelenül szép régi szamuráj-házak vannak a környéken, de ilyen alapon Japán nagy részét le lehetne bontani; miért pont azzal kezdik, ami legalább szép?

Lafcadio Hearn Memorial Museum, Matsue,

A leghíresebb példa persze Wright csodálatos Imperial Hotel-je volt, amit 1968-ban bontottak le, csak hogy egy jó nagyot építhessenek a helyére.

De igy jártak a Dójunkai apartmentek is Omotesandón, és még lehetne hosszan sorolni... A következő áldozat a Kapszula-hotel lesz, egy másik neves metabolista, Kurokawa Kisho emblematikus műve, ami épitészek generációit ihlette meg, vagy riaszotta el. Ez már be van vonva egy acél sodrony-hálóval, ami Tokyóban a halálos ítéletet jelenti az épületekre nézve, csak idő kérdése, mikor indulnak meg a gépek.

Nakagin Capsule Tower, Tokyo, 1972

De még Tange Kezno világhírű sportcsarnokai is veszélyben vannak:

Kagawa Prefectural Gymnasium (Takamatsu)

Yoyogi Nemzeti Stadion (Tokyo, Shibuya), igen, ezt is

A Hotel Okura, Taniguchi Yoshiro 1962-es épületét, a lélegzetelállitó lobbijával, pedig már bontják is. 

A Hotel Okura híres lobbyja

Hamarjában nem tudok még egy olyan országot mondani, oké, az Iszlám Államban még nem jártam, ahol ennyire dühödten pusztítanák a közelmúlt építészetét, mint Japánban. És van mit: a japán modernizmus csodálatos épületeket hozott létre, ami nélkül mind szegényebbek lennénk. De veszít az ország is, és nem csak amiatt a párezer csalódott építész-turista miatt, hanem mert az építészeti örökség része a nemzeti kultúrának.

De hogy is van ez? Nem jut eszébe senkinek, hogy ez így nem jó és valamit tenni kellene? Dehogynem, az épitészek tiltakoztak, vannak nemzetközi peticiók, elvétve még tüntetések is, de ez kevéssé hatja meg a tulajdonosokat és ezeket az épületeket nem védi semmilyen törvény, Japánban a műemlékvédelem egyébként is csak a leghíresebb, legfontosabb műemlékeket kezeli**, így semmi nem akadályozza meg a tulajdonosokat abban, hogy ezeket a házakat lebontsák és helyükre új, praktikusabb, de tipikusan jellegtelen épületeket építsenek***. 

A félmúlt építészeti hagyatékával mindig is hadilábon álltak Japánban, valahogy van egy fáziskésés; legalább 100-150 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy régi épület értékelve legyen. A háború után szakmányban bontották a régi faépületeket, tűzveszélyességre hivatkozva, az 50-60 években a gyönyörű Meiji korabeli kő- és téglaépületek kerültek sorra. Ezeket például most már kezdik értékelni, számos jól sikerült renoválásról tudok, de már alig van belőlük. Most a háború utáni modern korszak remekei kerültek bele ebbe a „vakfoltba”; ahhoz már öregek, hogy praktikus okokból érdemes lenne őket megtartani, de ahhoz még nem elég régiek, hogy szépségük és jelentőségük miatt, akár némiképp átalakitva is, helyreállitsák őket. 

Így ezek eltűnését majd úgy 20-30 év múlva fogják elkezdeni sajnálni.

-----------------------------------------

* Akit esetleg érdekel, ebben a cikkben van egy nagyon alapos elemzés az épületről (angol)
** Amit Magyarországon „műemlék jellegű épület”-nek vagy „védett utcakép”-neveznek, itt senki sem törődik, pénz nincs rá, igy aztán teljesen a tulajdonosokra van bizva, hogy ezekkel az épületekkel mi történik.
*** Ha Japánban egy épület tulajdonosa le akarja bontani a házát, és helyére egy újat épiteni, akkor, amennyiben betartja az épitési szabályokat, senki nem tudja ebben megakadályozni. A saját szempontjukból valamennyire érthető, hiszen ha egy épület fenntartása nem gazdaságos, arra nem akarnak pénzt áldozni. Ha a társadalomnak fontos egy épület fennmaradása, akkor bizony ehhez a közvagyonból is hozzá illene járulni...

Onsen Blues

Mentünk a minap túrázni északra és persze onsenben aludtunk, ahogy az rendes japánemberekhez illik. A fürdőt nyilván az internetről választottuk, és a képek nem hazudtak: mindegyik fürdő, és volt néhány! olyan volt, mint a képeken, némelyikük emlékezetesen gyönyörű.

A fürdőkkel nem volt hiba

Ám maga az épület, és az egész kis település körülötte, meglehetősen le volt pukkanva. És ha elvonatkoztatunk ettől a falutól, nem túlzás azt állítani, hogy bizony egész Japán tele van ehhez hasonló kopottas fürdőkkel, elhanyagolt kertekkel, omladozó, nem ritkán lakatlan szállodákkal, használaton kívüli sípályákkal, a 80-as évek nagy bulijainak másnapos, másévtizedes? mementójaival, amikor még hömpölyögtek a belföldi turisták és egy magára valamit adó cég évente legalább egyszer levonult egy onsenbe egy kiadós berúgásra és egy másnapi meditatív kijózanodásra forró vízben. A pénz nem volt akadály és bármit építettek, és építetttek feszt! elkelt egy szemvillanás alatt. Emiatt nem is nagyon erőltették meg magukat, hogy szép legyen, ami épül, a 70-80-as években az nyert, aki gyorsabban lépett, nem pedig az, aki túl sokat spekulált azon, hogyan lehetne szebben megcsinálni valamit. 

A hátsó szárny: a kert itt még ugyan szép, de az épület még saját igényszintjéhez mérten is pusztul

Manapság már 2-3 millió forintért is meg lehet venni egy apartmentet* egy fürdőváros szélén épült házban, 20 éve egy ilyen még minimum 20 milla volt, és mégsem kapkodnak érte, de miért is tennék amikor van ilyen bőven a piacon. A csúcskategóriás szállodák köszönik szépen, jól megvannak, de kisebb onsenek láthatólag szenvednek, sok közülük bezárt, ami pedig nem, az szép lassan pusztul lefelé. Súlyosbítja ezt az elvándorlás vidékről, hiszen ha belegondulunk: Japán lakossága általában is meredeken csökken, de ezen belül a legnagyobb városoké növekszik... na mi következik ebből a vidékre nézve? és vidéken Tóhoku, az Északkelet helyzete a legrosszabb.

Egy szebb napokat látott pachinkó-szalon. Ha már ez sem megy, tényleg nagy a baj...

Nem csak arról van itt szó, hogy az ebben a posztban már emlegetett csőlátás miatt a vendégek észre sem veszik a málladozó vakolatot, a hullámlemezzel letakart falakat és a bedeszkázott kertet. Ezt azért is gondolom, mert látszik az igyekezet a ryokan tulajdonosai részéről, hogy helyrepofozzák a fogadót, csigatempóban ugyan, de folyik a munka. Ahhoz, hogy ez gyorsabban menjen, hitel kellene, de manapság a bankok már nem dobálják a kölcsönöket boldognak-boldogtalannak. Saját erőből pedig kőkemény dolog egy ryokan felújitani, különösen, hogy egyre ritkább, és ezzel összefüggésben egyre drágább, az olyan mesterember, aki ismeri a régi technológiákat. 

Marad a várakozás egy újabb aranykorra, amikor majd megint tömött buszok jönnek Tokyóból, újra indul a sose-halunk-meg életérzés, és ismét csak a legjobb lesz elég jó. Jelenleg kevés az erre mutató jel, hacsak a kínai turisták nem únják meg az akihabarai bevásárlást? halovány a remény, hogy Tóhokuban a belátható jövőben újraindulna a bulivonat.

Inkább csak azt lehet csak remélni, hogy a növényzet szép lassan benövi a házakat, és a természet majd a maga módján foltozza be a sebeket. Ehhez nem kell sem bankkölcsön, sem pedig mesterember, és jelei már sok helyen mutatkoznak; talán kell még egy-két generáció, és újra csak erdő lesz Tóhokuban, medvékkel, szarvasokkal.

Az is jó lesz.

----------------------------

* a trükk az, hogy meglehetősen magas (közel évi 1m HUF-os) fenntartási költségei vannak

Hétkor a Kutyánál

Ha valaki próbálkozott már randevúzni Tokyóban, talán egyetért velem, hogy nem egyszerű dolog. Mármint nem partnert találni, erről státuszom folytán nem vagyok illetékes nyilatkozni, hanem megbeszélni egy helyet, amit jó eséllyel mind a ketten megtalálunk*. Persze nem a bejáratott helyekről beszélek, hanem akkor, ha valahol olyan helyen kell találkozni, ahol csak egyikünk, vagy esetleg egyikünk sem, járt még. 

Különösen nehéz ügy, ha a partner nem japán, nem ismeri a várost és főleg a nyelvet, és ilyenkor a mobilozás vagy a GoogleMap ugye kiesik, maradnak tehát a vizuális jelek. Az ember elkezdi magyarázni: menj el az XYZ állomásra, eddig könnyű, gyere fel ezen-és-ezen a kijáraton, de melyiken is? ezt többnyire én sem tudom.., és ott majd látsz egy... na de mit is? egy furcsa házat? hiszen csak olyan van..! ...vagy egy Mekit, Starbucksot, jó-jó, de melyiket? Szóval, amikor csak a vizuális jelekre utalva lehet tájékozódni, akkor nem is olyan egyszerű a dolog. 

Valami olyasmi kell tehát, amit 

- egyértelműen le lehet írni

- nagy valószínűséggel ott van a helyén

- könnyű észrevenni 

- csak egy van belőle

- ha minden kötél szakad, a helyiek tudják hol van

Az első kritérium kilövi az épületek döntő többségét, ki tudja ugyanis szavakkal leírni az a vizuális katyvaszt, ami a tokyói házakat jellemzi... Mondhatnánk erre, hogy Tokyó jellegtelen, de nem erről van szó, sőt inkább hogy nagyon is "jelleges", de nem jellegzetes, vagyis minden épület más és más, hangoskodnak, kiabálanak, nagy a vizuális zaj.

Ami még megmarad, azzal leszámol a második kritérium, hiszen biztosak lehetünk-e Tokyóban abban, hogy az épület, amiben legutóbb jártunk, még mindig ott van-e a helyén? Ugye, hogy nem... Ki nem emlékszik a Roppongi Almond esetére, ami bevett randihelynek számított, volt is meglepi, amikor egy szép napon lebontották**.

A harmadik kritérium elkaszálja azt a kevés köztéri szobrot, ami könnyű randihely lenne, mert ezek általában olyan jelentéktelen, piszlicsáré dolgok, hogy jószerével nem is lehet észrevenni őket.

Ha minden szobor ilyen lenne, nem lenne gond egy szál sem

A negyedik kritrium pedig a Mekik, Doutor-ok és egyéb franchise-ok szívébe döf tőrt, pedig ezek egyébként alkalmas randihelyek lennének, és még le is lehetne bennük ülni! csak hát ki tudhatja biztosra, hogy nincs ott még egy-két másik Staba azon az állomáson, valószínűleg van. De ugyanígy járt a Studió Alta óriás képernyője Shinjukuban, ez régen egyértelmű helymeghatározás volt, de mára már tele van ilyennel az egész város, megszűnt nóvumnak lenni. 

Az ötödik kritérium megsemmmisíti a maradék szóbajövő helyek 99%-át, mert hiába tudom én, hogy remekül lehet találkozni a Bevert Képű Macska előtt a Ginzán, ha ezt úgysem ismerik mások.

Gorobé

Marad tehát a Kutya, ami Shibuyában van és megfelel minden kritériumnak: mindenki ismeri, nem fogják elvinni, mert akkor forradalom törne ki, garantáltan csak egy van belőle és könnyű észrevenni. Ha másért nem, hát azért, mert, lévén az egyetlen épeszű randevúhely Tokyóban, annyian vannak körülötte, hogy oda sem fogsz férni... Macerás dolog persze minden utat a kályhától, akarom mondani Hachikótól, kezdeni, de még mindig jobb, mint reménytelenül bolyongva keresni külföldi ismerősünket, akinek még talán mobilja sincs...

Hachikó, az Egyetlen, az Eltéveszthetetlen

-------------------------

* Bezzeg régen odahaza amikor azt mondta az ember, hogy talizzunk a "Moszkva téren, az óra alatt" vagy a "Műegyetemen a Sóhajok Hídjánál" vagy a "Deák téren a metrókijáratnál, az NDK kultúrcentrum felöli oldalon" akkor nem volt esély a félreértésre, csak hogy nosztalgiázzak egy keveset

** jó, tudom, azóta van megint, de sovány vigasz a sok reményteljes párnak, akik emiatt örökre elszakadtak egymástól....