Chiyó

Amikor az ősidőkben először Japánba érkeztem, elég gyorsan rákaptam a sumóra. Valószinűleg az egzotikum is vonzott, de hamar észrevettem a a dolog sportértékét is, és csakhamar rendes gaijinhoz illően, afféle sumó-fan lettem. Volt ott egy rikishi, aki, azon felül, hogy mindig nyert, azzal tűnt ki, hogy nem volt dagadt, csak hihetetlenül izmos, és ráadásul technikás is. Naná, hogy ő lett a kedvencem, a “Wolf”, vagyis Chiyonofuji, de leginkább “Chiyó”. Mindent megnyert, egyszer 53 meccsen át nem tudták megverni, ezt a rekordot azóta sem tudták megdönteni. Nemcsak erős, de csodálatosan technikás is volt, nem pofozkodott és lökdösődött, hanem a legváltozatosabb, és többnyire igen elegáns! módokon távolította el vagy vágta földhöz nálánál tipikusan nagyobb és nehezebb ellenfeleit. 

Az utolsó meccsét sajnos elbukta... Ma reggel láttam meg a neten, hogy vasárnap, 61 éves korában meghalt. Hasnyálmirigyrák, úgy látszik manapság ez viszi el a legjobbakat. 

Úgy szeretnék rá emlékezni, ahogy a nálánál kétszer nehezebb Konishikit egyszer kirakta a dohyóból. Beugrott a kezével cséplőgépszerűen hadonászó hawaii közelébe, két kézzel megragadta oldalt az övét, felemelte, kicsit talán még meg is rázta, aztán odasétált a dohyó széléhez és lerakta, mint egy zsák szenet, tökéletes tsuridashi! Még meg is fogta utána, nehogy véletlenül leessen és még megüsse magát. Akkor, visszafelé menet, a szája sarkában finoman elmosolyodott...

20 éve történt

Aznap mentünk vízumot hosszabbítani, akkoriban ez még egy majd' félnapos manőver volt, így a szokásosnál korábban keltünk és bevonatoztunk Ótemachira, akkor még itt volt az Immigration Office. Éppen a Mita-vonalon zötykölődtünk a tömegben, nem tudtuk, hogyan is tudhattuk volna? hogy mindeközben a szomszédos metró-vonalakon, Chiyoda, Hibiya, Marunouchi, öt, egészségügyi maszkot viselő japán fiatalember épp azzal foglalatoskodott, hogy egy-egy esernyő kihegyezett végével újságpapírba rejtett nejlonzacskókat lyukasszon ki. Amikor ez sikerült nekik, sietve leszálltak a vonatról és az őket már autóval váró segítőikkel együtt eltűntek a színről.

Amikor dolgunkat végezvén kijöttünk az vízumosztályról, és lementünk az állomásra, meglepődve láttuk, hogy nem mentek a vonatok, nem lehetett tudni miért? és valami feszkó volt a levegőben, nem értettük mi van, senki nem tudott semmit. Valahogy hazavergődtünk, már nem emlékszem hogyan, és rögtön bekapcsoltuk a tévét, hátha mondanak valamit arról, hogy mi van a nagy vonat-mizéria mögött. Hát mondtak.

Az összes csatornán helyszíni közvetítések mentek, Kokkai-gijidó, Tsukuji, Kasumigaseki, Nakano-sakaue, szanaszét fekvő emberek, körölöttük kétségbeesetten rohangáló egészségiek, rendőrök, civilek. Először nem nagyon értettem mi ez az egész, de egyre többet hallottam egy ismerős szót: először nem akartam elhinni, hogy tényleg jól értem-e? SZARIN. Annyi megvolt általános természettudományos műveltségből, hogy ez egy igen-igen mérgező harci gáz, amit még a németek sem mertek bevetni a második világháborúban. Na de itt, Tokyóban, a Világ Legbiztonságosabb Városában?

A maszkos fiatalemberek ugyanis a nejlonzacskókba előzőleg folyékony szarint, átlátszó, színtelen-szagtalan idegmérget helyeztek el, nagyjából annyit, amennyivel egy kisebb városkát is el lehetett volna pusztítani. A terroristák az Aum Shinrikyó nevű szekta tagjai voltak és céljuk az Apokalipszis eljövetelének szelíd siettetése volt, a maguk módján. Volt "B", "C" és egyéb terv is, amelyekben többek között a szekta telephelyén később megtalált kalasnyikovoknak, orosz gyártmányú Mi-17-es helikopternek, némi antraxspórának, egyenesen Zairéből hozatott Ebola-virusnak, valamint nukleáris fegyverhez szükséges alkatrészeknek is szerep jutott volna. Temészetesen az 1997-re prognosztizált nukleáris Armageddon után a Mester, Asahara Shokó tanítványai lettek volna hivatottak a civilizációt újraépíteni és vezetni*. Később arra is fény derült, hogy nem ez volt az egyetlen alkalom, ahol mérges gázokat használtak; már egy évvel hamarabb is voltak támadások, ahol a szekta vélelmezett ellenségeit szarin és VX gáz felhasználásával fegyelmezték, minek eredményeképp nyolcan meghaltak.

Békésebb idők: az Aum Shinrikyó és Asahara 1990-ben indult a választásokon 

Tartózkodnék az események, a támadás és az azt követő nyomozás, részletes ismertetésétől, ezt megtalálhatjátok a Wikipédián**, a lényeg, hogy az ideges és nem alapos elkövetők, hősiesen viselkedő metró-alkalmazottak és szerencsés véletlenek folytán "mindössze" nyolcan haltak meg, de több, mint 5000 ember került kórházban és több százan szenvedtek maradandó egészségkárosodást, ezek közül többen pusztán amiatt, hogy segítséget nyújtottak azoknak, akik mérgezést szenvedtek***. Azok között is, akiknek nem szenvedtek fizikai károsodást, a poszttraumatikus stressz szindróma nagyon elterjedt, pánikbetegség, a metróutazástól való fóbia, és egyéb kellemetlenségek.

Sok minden eltörött azon a napon. Az érintettek élete, egészsége mellett a legnyilvánvalóbban az a mítosz, hogy Japán a második világháború végeztével visszafordíthatatlanul átlakult a Béke Szigetévé, ahol semmi rossz nem történhet, vagy ha mégis, azt maximum a természet vagy a gyanús külföldiek okozhatják, mert a japán ember békés természetű. Erre tessék, itt van egy rakás japán, aki meg akarja ölni a többi japánembert... Ráadásul, és itt a második döbbenet, a terroristák nem afféle lúzer munkanélküliek voltak, hanem a japán társadalom mondhatni színe-virága, az eljövendő elit. A négy merénylő mindegyike kiváló egyetemeken végzett értelemiségi volt, orvos, két fizikus, mérnök, és a szektatagok között is felülreprezentáltak voltak az egyetemi végzettségűek, ennyit arról az elméletről, hogy jobb lenne a világ, ha tanult emberek vezetnék. Harmadjára pedig a vallás is kapott egy nagy pofont, mert hiába volt ez egy szekta, azért mégiscsak a buddhista tanokból indult ki, némi jógával és kereszténységgel kombinálva. A támadás utáni években kitapintható volt a félelem a buddhizmustól; gyakori volt, hogy japán ismerőseim a vallásra irányuló kérdésekre kifejezetten pironkodva válaszoltak, sűrűn hangoztatva, hogy "ők nem komolyan vallásosak".

Körözött gyanusitottak plakátja, azóta mindenkit elfogtak

Asahara Shokó most a börtönben várja a kivégzését, 12 társával együtt, egy per még folyamatban van az egyik merénylővel, akit 17 évi körözés után 2012-ben fogtak el. Maga a szekta, ma is létezik "Aleph" néven, mintegy 1500 taggal, megtagadva egykori vezetője tettei, de nem a tanait. Mi pedig, akik ezen a napon Tokyóban voltunk, soha nem fogjuk elfeledni ezt a különös reggelt amikor a tatamikészítő vak fia és tudós szolgái egy hosszú pillanatra élet és halál uraivá váltak.

---------------------------------------

* A teljességhez azért hozzátartozik, hogy a gyilkosságokat a szekta vezetősége és a beavatottak egy szűk köre tervezte és vitelezte ki; a tagok döntő többsége nem volt tudatában annak, hogy "egyháza" unortodox eszközökkel segíti elő jövendöléseinek beteljesedését.

** Itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Tokyo_subway_sarin_attack A magyar wikin NE nézzétek ezt a szócikket, mert gyakorlatilag semmi sincs róla és még ami van is, nettó hülyeség.
*** a szarin az egyik legmérgezőbb anyag, becslések szerint 500-szor mérgezőbb a cianidnál és nem-halálos koncentrációban is marandandó neurológiai károsodást okoz.

Régi merítkezések emlékezete

Belépsz a lakásba, ledobod a táskát, letéped magadról a nyakkendőt, kibújsz az ingből, vasalt nadrágból és felhúzol valami elnyűtt göncöt, hónod alá csapod a műanyag lavórt, benne a kistörölközővel, borotvával, samponnal, na meg a pénztárcával, nyakadba a törölközőt és már indulsz is a közfürdőbe, vagyis a sentóba, lassú, kényelmes, kissé hányaveti, kacsázó léptekkel. Ez a legjobb része a napnak, a tisztálkodás előtti percek, amikor már várja a bőr a hamarosan rászakadó forróságot, ami ellen először majd libabőrőzve védekezik, de azután szép lassan megadja magát. 

Ma már számomra is nehéz elképzelni, hogy jó öt évet éltünk le különböző lakásnak csúfolt apró bérleményekben, ahol nem volt fürdőszoba, hanem esténként közfürdőbe jártunk. Pedig nem volt az olyan bonyolult, sőt, még rossz sem, és persze kimondottan olcsó volt, ami diákként, majd kezdő építészként korántsem volt elhanyagolható szempont. Akkoriban még szinte teljes volt a közfürdők hálózata Tokyóban, kevés olyan hely volt, ahol ne lett volna egy ilyen intézmény max. 10 perc járásra. Az árak hatóságiak és szolidak voltak, amikor ‘88-ban megérkeztem, még 280 yen volt csak, ma már drágább, 400 yen, cserében alig van már működő sentó, lebontották őket, esetleg átalakultak kávézóvá, galériává, vagy jobb esetben “spa”, afféle luxussentó, lett belőlük, drágán és mindenféle úri szolgáltatással, ami azért már egy egészen más világ. 

Belülről az összes sentó egyforma, és persze mindegyik egy kicsit más, volt. De az alapmotivumok, a bejárati noren, a hossztengelyére szimmetrikus, többnyire egy légterű tér, középen a pucér embereknek hátat fordítva ülő néni-bácsi, akinél kicsöngeted belépőt, esetleg majd a fürdés bevégeztével érdeklődsz, már persze ha néni az illető, hogy mi is van kedves nejeddel, még hajat szárit-e vagy netán megunta a várakozást és hazament? az öltöző, a körben elhelyezett szekrényekkel és az ipari méretű ventillátorok előtt álló, vörös fejű, fújtató emberekkel és persze maga a párás-forró fürdőhelyiség, a falak mellett sorjázó csapokkal és a terem végében elhelyezett hatalmas kádddal, benne a bugyborékoló, szigorúan 42 fokos, mert a 41 az túlságosan langyos, a 43 pedig már elviselhetetlenül forró, vízzel és felette a hatalmas, Fuji-sant ábrázoló festménnyel, vagy jobb helyeken mozaikkal, ami a fürdésre szolgáló tér távlatát, egyszersmind pedig a kívánatos meditatív hangulatot, hivatott biztosítani, jórészt hasonlóak voltak. 

A sentók utazáskor is hasznosak voltak, hiszen bárhová is dobott is ki a stop, vagy később vitt a motor, lehetett bízni benne, hogy majd csak akad egy sentó a környéken, a kéményeket kellett figyelni, és ha volt egy magas, akkor nyertünk, és akkor már csak egy barátságos közparkot kellett találni, ahol alkonyat után felverhettem a sátrunkat. Fürdés után olyan komfortosan éreztük magunkat a vadkempingünkben, mintha csak egy jobb szállodában aludtunk volna... 

Talán a részletek a legjellemzőbbek: a bejárati cipősdobozt lezáró durva megmunkálású, négyszögletes fakulcs és az éppen csak egy kevéssel kifinomultabb, az öltözőszekrényhez tartozó aluminium párja, amit egy kinyúlt gumival kellett a csuklóra erősíteni, a körömnyi vécépapucs, amiben pucéran, lábujjhegyen pipiskedve lehetett pisilni menni, az öltözőrészt és a fürdőt elválasztó rozoga fém tolóajtó és előtte heverő gusztustalan zöld műanyag szőnyeg, a fürdőtérbe belépve a csinos halomba rakott műanyag sámlik és lavórok, majd pedig a csap, ami csak flancosabb helyeken volt csapszerű, többnyire csak egy gomb volt rajta, mire is ököllel illett rávágni, és egyből ömlött a forró víz, a sentó tulajdonosa által meghatározott ideig. 

Egy ízben egy vidéki sentóban a mellékhelyiséget keresve egy családi vacsora kellős közepén találtam magam. Kissé zavarban voltam, szerencsére óvatos duhajként magammal vittem a törölközőmet, de ők csak intettek, arra tovább! és eljutottam a házi vécébe, mert itt ez így volt megoldva. Mikor visszafelé mentem, a gyerekek már fel sem pillantottak a Nintendóból. 

A forró vizet a kislavórral felfogod és mellbe csapod magadat vele; ez jelzi az átlakulás kezdetét, amikor is a sararímenből egy félórácska alatt kipihent gaijin lesz. Az első lavór víz után már nekiállhatsz magadat szappanozni, komótosan, minden részletre kiterjedő japános alapossággal. Némely iskola szerint borotválkozni is ilyenkor kell, mások ezt a megmerítkezés utánra hagyják, de hajat mosni mindenképp a fürdő előtt illik. Majd amikor már a patyolatnál is tisztább vagy, a szappanozáshoz használatos kistörölköződet gondosan kiöblíted és a fejed búbjára helyezve belépsz a forróvizes medencébe. 

Illetve csak belépnél, de rádöbbensz, hogy a víz szinte kibírhatatlanul, felfoghatatlanul meleg. Csak erős akarattal, a korábbi megmerítkezések emlékét felidézve vagy képes lassan-lassan beleereszkedni a vízbe, de ha egyszer végre sikerült, utána már JÓ és magad sem tudod mire vélni a korábbi hisztéria okát. A forró vízben megered az emberek nyelve, és azok, akik korábban kissé gyanakodva méregettek, most látván, hogy a gaijin, akárcsak ők maguk, képes a megmerítkezésre, és még a szappant sem próbálta becsempészni, már hajlanak arra, hogy talán mégsem lehet olyan megátalkodott vadember, esetleg még japánul is tud? bizony tud, így aztán alaposan ki lehet kérdezni, hogy akkor hogy is van az, hogy bele tud menni ebbe az irdatlanul forró vízbe? nem furcsa neki, hogy mások előtt le kell vetkőznie? és egyáltalán, miért tud japánul? az nem úgy van, hogy a japánok japánul, a külföldiek pedig külföldiül beszélnek? 

Így aztán ülsz a kád szélén és beszélgetsz, majd újra megmerítkezel és így tovább, egészen addig, amíg a csontjaid már annyira megtelnek forrósággal, hogy nem akaródzik többet megmerítkezni, ekkor még egyszer odaülsz a sámlira a csap elé, én a fürdés utáni beretválkozás híve voltam, és pepecselsz még egy keveset, a végen pedig a sámlit is elmosod és visszateszed a helyére, és mielőtt kilépsz az öltözőbe, a fürdőtörölközővel alaposan lecsapod-letörlöd magadról a vizet. Ha ezt jól elvégezted, törölközni szinte nem is kell, csak odaállni a hatalmas ventillátor elé pár percig és üdvözült arccal hűsölni. 

Hazafelé úgy érzem, gyakran éreztem úgy, hogy megérdemlek egy sört a nehéz nap után, bedobom hát a pénzt, akkor még voltak az utcán sörautomaták, csusszan-koppan-szisszen a sör, Ichiban-shibori vagy néha Yebisu, és jólesően elbambulva ballagunk haza a falusias úton. Mire hazaérünk, az évszaktól függően újra leizzadunk, vagy éppenséggel jégdarabok fagynak a hajunkba, de ez már nem számít, megjártuk ma már a mennyet és a poklot, holmi fagy vagy hőség nem árthat nekünk, pár perc múlva pedig már úgyis aludni fogunk.

Most akkor meghal a kanji vagy feltámad?

Idősebb japán bácsik egyik kedvenc siráma az elkorcsosuló új nemzedékről úgy szól, hogy "ezek a mai fiatalok már a kanijikat sem ismerik". Ez a vád nem teljesen alaptalan, mert való igaz, hogy a fiatal generáció, sőt már a középkorú is, egyre kevésbé képes arra, hogy kézzel szabatosan leírja a kanjikat. Ezt magam is igazolhatom, többször megesett, hogy kollégáimhoz intézett kérésemet, miszerint írjanak le ezt-azt japánul, ügyesen ignorálták, vagy azzal a kifogással  pattintottak le, hogy "nincs náluk komputer", WTF?

Amikor a nyolcvanas évek vége felé az első waprók, vagyis word processorok, megjelentek, az emberek gyorsan észrevették, hogy sokkal egyszerűbb megnyomni a spacebar-t és választani a feldobott lehetőségek között*, mintsem törni a fejüket, hogy most pontosan hogy is van az a kanji. Éppen akkortájt lehetett a fordulópont, amikor a 90-es évek elején az egyetemen a szakdolgozatomat írtam; a tankör fele ekkor még kézzel körmölt négyzethálós papiron, a másik fele  már wapróval írt, én egy Mac SE30-al hasítottam, de néhány év múlva már mindenki gépen dolgozott. Leírni egy kanjit emlékezetből vagy kiválasztani a lehetőségek közül drámaian más szintje az ismeretnek, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy én géppel egészen elfogadható japán leveleket tudok összehozni, míg ha egy tollat adnak a kezembe, meg sem nyekkenek. Így nem csoda, hogy a nálam fiatalabb generációkhoz tartozó japánok között hirtelen lecsökken az írástudás szintje, és ha megfosztják őket az elektronikától, kvázi írástudatlanok lesznek.

Korai lenne azért emiatt a kajit siratni, mivel mindeközben, szintén a számítógépek jóvoltából, voltaképp akár a kanji reneszánszáról is beszélhetünk, mivel ezzel egyidejűleg olvasni egyre több kanjit tudnak az emberek. Mivel a gép mindenre emlékezik, feldob olyan kanjikat is, amelyek elég ritkán használatosak, de ha már ott vannak, nem kerül semmibe kiválasztani őket. Így míg a 90-es években épeszű ember, értem ezalatt, hogy nem valami elborult nyelvtudós, nem írta le pl. az "arigató gozaimasu"-t mással, mint hiraganával, ありがとうございます, manapság egyre gyakrabban kapok olyan elektronikus leveleket, amiben az szerepel, hogy 有難う御座います, amiből az is látszik, hogy valaminek a megköszönésekor a japánok megint csak gond okozása miatt esdekelnek bocsánatért. 

Sok más hasonló példát lehetne hozni, és konklúzióképp megállapíthatjuk, hogy a kanji köszöni szépen, jól van, és azok a naív újgaijin kérdések, miszerint mikor hagyják már ezt abba? teljesen alaptalanok, a kanji marad, már hogyisne maradna egy olyan országban ahol csak öt magánhangzó van és töménytelen homofón, sokszor akár 8-10 is egy hangalakra, és az egyetlen esély a megkülönböztetésükre, hogy más kanjival írják őket.

A kérdés csak az, hogy mi lesz, ha egyszer csak lemerülnek az elemek az okostelefonokban...?

------------------------------

* na jó, akkor egy kis kezdőjapán-bloginzert: japánul úgy kell írni a komputeren, hogy az ember bepötyögi a kívánatos szöveget fonetikusan, hiraganával vagy akár romajival, majd rábök a spacebar-ra és akkor a gép feldobja azokat a kanjikat, amelyek megfelelnek ennek a fonetikának. Space-szel vagy számokkal odanavigálom magam, majd Enter! és már meg is van. Kicsit bonyolultan hangzik, de nem olyan veszélyes.

A giri megmaradásának törvénye

A giri nem vész el csak átalakul, szól a giri megmaradásának törvénye és ezt én a saját bőrőmön tapasztaltam, enélkül ugyanis nagy valószínűséggel jelentősen másképp alakult volna az életem. 

A giri, vagyis kötelesség, lekötelezettség, a japán társadalom egyik alapfogalma, a giri szakadatlan áramlása tartja fenn a gazdaságot, ez áll sok biznisz deal, ösztöndíj és még ki tudja mi minden mögött. A giri legegyszerűbb, legtisztább formája az alattvaló kötelessége, hogy önfeláldozóan szolgálja urát, akit az újkorban már szabad főnöknek, professzornak vagy oyabunnak is hívni. Itt a képlet egyszerű: a beosztott legyen hálás, hogy él; van munkája, hogy tanulhat, és ezért cserében szolgálja az utolsó lehelletéig felettesét. 

De giri nem csak alá/felérendelt viszonyban keletkezhet, hanem egymástól független emberek között is. Valaki tesz egy szivességet, a másik egy idő elteltével visszadja, rendszerint kamatostul, így a giri most átvándorol az eredeti szivességtevőre, aki alig várja az alkalmat, hogy ismét valami szivességet tehessen, mert addig nem tud aludni, nyomja a lelkét a lelkiismeret, hogy ő tartozik. A giri hólabdája pedig csak hízik és a két ember élete kibogozhatatlanul összkapcsolódik, de ez nem barátság; ez kevesebb, de egyszersmind több is annál, ez giri. 

Az én girim úgy keletkezett, hogy szépemlékű Polónyi professzor úr valami konferencián összeismerkedett egy fiatal, angolul jól beszélő japán építészettörténész professzorral, meghívta Magyarországra egy előadásra, amit az örömmel el is fogadott. A műegyetemi előadását, barátom elfoglaltsága miatt, én tolmácsoltam, így Fujioka professzor úrnak kétirányban is girije keletkezett, egy nagy, vaskos Polónyi tanár úr felé, és egy aprócska az én irányomba is. Ezt ő törleszteni szerette volna, mármint a nagyot, és ezért felajánlotta szolgálatait a professzoromnak, ő pedig ezt gyorsan becserélte ezt egy ösztöndíjas támogatására, és miután ebben elvben megállapodtak, a giri iránti jó érzékről tanulságot téve, engem ajánlott erre a helyre. Így a giri kettős szorításában Fujioka sensei nem tehetett mást, mint hogy teljes erejével segített engem a Mombusho ösztöndíj elnyerésében és enélkül minden bizonnyal soha nem jutottam volna ki. 

Ennek, és persze az egyetemen utána eltöltött három és fél évnek, következtében azonban olyan mennyiségű giri halmozódott fel az én oldalamon, hogy fő a fejem, hogy ezt hogyan törlesztem. Az a világ legtermészetesebb dolga, hogy diplomázásom óta a sensei rendelkezésére kell állnom, kis túlzással éjjel-nappal. Ezzel persze ő nem él vissza, de azokon a ritka alkalmakkor, amikor kér valami, tényleg ugrok. Ha egyszer újra ellátogatna Budapestre, talán lenne esélyem ledolgozni ebből egy nagyobb adagot, de sajnos egészségének ingatagsága miatt erre kevés esélyt látok. Mi lesz hát a rajtam ragadt girivel? szerencsére a lassan nyugdíjba vonuló senseinek már van kijelölt utóda, akinek alkalmam lesz itt-ott segítségére lenni, például tehetséges magyar ösztöndíjasok ajánlásával. Így a giri áramlása nem szakad meg...

A girinek azonban nem csak ilyen pozitiv aspektusai vannak. Egyszer, régesrégen, amikor éppen egykori háziurammal, Nakamura úrral botorkáltunk hazafelé Roppongiból egy kiadós ivászat után, Nakamura úr nem szeretett ilyen téren félmunkát végezni, amikor megláttam egy még nálunk is illumináltabb benszülöttet a háromsávos út közepén fetrengeni. Különösebb gondolkodás nélkül odamentem hozzá és kiráncigáltam az út szélére, mégse üsse már el az autó a szemem láttára! Nakamura úr, amennyire állapota megengedte, megbotránkozott ezen, Bence wa yappari hen da, yo*! Ezt akkor nem értettem, de később elmagyarázták, hogy ez teljesen érthető reakció egy japántól, hiszen szamaritánius cselekedetemmel én ekkor girit erőltettem rá egy ismeretlenre, aki ezt nem kérte. Dehát azóta sem láttam, ellenkeztem. Igen, mert nem vagyok japán és ezért nem cseréltünk névjegyet, de normális esetben egy ilyen esemény után a megsegített kötelességének érezné ezt telefonon vagy levélben megköszönni, ajándékot adni, és a többit már tudjuk. Mert girit ráerőltetni valakire otromba udvariatlanság, és bár ez is vissza lesz adva, azért abban nem lesz köszönet.

-----------------------------------

* Mégicsak fura egy alak vagy te, Bence!

Stoppossztorik - 2

Akkor hát folytatom a stoppostörténeteket a daliás 90-es évekből: 

A tóhokui nénik 

A kisfurgon átlagéletkora bőven 70 év felett lehetett, főleg nénik, és a hangulat felettébb kedélyes volt. Valami fesztiválra mehettek a szomszéd faluba, szemmel láthatóan mindenki be volt állva, mint az atom, csak reméltük, hogy a sofőr kivétel, láthatólag nagyon tetszett nekik a szitu, konkrétan a térdüket csapkodták, hogy akkor itt mi most a-u-tó-stop-po-lunk, néddamá’, hallod, apjuk, ezek a gajinok mit ki nem találnak! Próbáltunk kommunikálni is egymással, de nem sok sikerrel, egy bizonyos ponton komolyan megfordult a fejünkben, hogy lehet, hogy ezek koreaiak? de később sikerült egy-egy ismerős szót elkapni, így megállapítottuk, ez csak egy igen brutális tájszólás és hogy még van itt egy kis tanulnivaló.

A nyugdíjas 

Egy oldszkúl kombi kockavolvóval szedett fel valahol Tóhokuban, jó karban lévő, hatvanas úr volt, beszélgettünk, és elmondta, hogy a siklórepülőzés a hobbija, azért kell a nagy kocsi, de most nem ez ügyben van úton, hanem azért, mert nemrég nyugdíjba ment, és most végre van elég szabadideje megcsinálni a sakura-utat (sakura zensen 桜前線), miszerint úgy utazza végig Japánt, délről-északra, Kyúshútól-Hokkaidóig, hogy közben folyamatosan a cseresznyvirágzás zónájában legyen. Természetesen ilyenkor csak hagyományos ryokan-okban szabad megszállni, különben megette a fene az élményt! amelyek, sajnos, ilyenkor egy lehelletnyivel drágábbak, mint egyébként, hiába, ez a főszezon... 

Megkérdeztem, mi volt a munkája korábban, biztosan bankigazgató, gondoltam magamban, de tévedtem. Középiskolai tanár volt. 

Jehova Tanúi

Hittérítőkkel beszédbe elegyedni hazai pályán is embert próbáló feladat, hát még ha ez az ő autójukban történik...! amikor felvettek minket, sejtelmem sem volt, hogy csapdába kerülök, átlagos, nagy családi autó, három emberrel, beültünk hátra Judittal és örültünk a jó hosszú stoppnak. Még angolul is tudtak, ez kellemes meglepetés volt, hiszen ekkor Judit még nem tolta túl jól a japánt. De kisvártatva záporozni kezdek a bemelegítő kérdések: keresztények vagyunk-e? járunk-e templomba? olvastuk-e a Bibliát? annak felmérésére, hogy hol is kezdjék a térítőmunkát: egy ateistát kell-e megdolgozni, vagy egy rossz úton járó keresztény bárányt beterelni a helyes karámba? Hamar rájöttem, hogy két választásom van: megkérni őket, hogy azonnal tegyenek ki, vagy pedig felvenni a kesztyűt és vitatkozni. Mivel kiszállni nem nagyon akaródzott, bevállaltam az utóbbit... Ekkorra már láthatólag bekerültem a “nem hívő, de intelligens értelmiségi” kategóriába, és gondolatban levették a polcról az ennek megfelelő térítési sablont, és rákanyarodtunk a második részre: mérnökember létemre komolyan gondolom-e hogy egy repülőgép, konkrétan, úgy emlékszem a Jumbó Jet-et emlegették, ha már lúd, legyen kövér! Isten akarata nélkül fel tud emelkedni a levegőbe?

Emlékezetes másfél óra volt... 

A nagy fogás 

Sendai mellől indultunk haza a nagy hokkaidói stoppostúráról, azon a napon szokatlanul tetűlassan mentek a dolgok, nem igazán hittünk benne, hogy a terveiknek megfelelően, még aznap este hazaérjünk. Egy fiatal teherautósofőr vett fel bennünket, és kiderült, hogy egészen Tokyó közelébe megy, majd’ 200 kilométeres stop! Ennek majdnem annyira megörültünk, mint ő nekünk; egészen extázisba került attól, hogy stopposai vannak, gaijinok, ráadásul egyszerre kettő! és az egyik nő! azonnal felhívta cébén, mert akkor még ez ment, nem a mobiltelefon, a teherautós haverokat, hogy eldicsekedjen velünk. Nagyon helyes gyerek volt, jól eldumáltunk a hosszú úton, meg nem mondanám már ugyan miről, de arra emlékszem, hogy megegyeztünk, hogy ha valamikor le akarunk menni Kyúshúba, akkor hívjuk fel, és szól, ha van oda fuvarja, sőt, még arról is lehet szó, hogy leviszi a motoromat, mert nekem akkor az is volt ám! Tokyóhoz közeledve megpróbált minket rábeszélni, hogy menjünk el vele a kamionoshotelba, és majd másnap reggel bevisz minket a városba, nyilván az lett volna számára az igazi trófea, ha személyesen tud minket prezentálni a haveroknak, de ehhez, és az ezzel járó elkerülhetetlen italozáshoz, már nem fűlt annyira a fogunk, így inkább kiszálltunk a Tokyó előtti, utolsó szervízállomáson. 

Coolride Tokyó 

(a történet itt megszakítás nélkül folytatódik) 

Késő este volt már, így hiába voltunk Tokyó közvetlen közelében, ismét csak fontolóra kellett vennünk, hogy sátrat verjünk a szervízállomás pihenőparkjában. Ám még mielőtt elszántuk volna magunkat erre a jóvátehetlenül ostoba lépésre, fékezett és megállt az Álomstop, egy 7-es BMW alakjában. Egy bizniszmen volt, aki késő éjjel igyekezett haza belső kerületi lakásába, amiről kiderült, hogy nem is volt nagyon messze a miénktől, hurrá!

Azt már Tarkovszkíj Solarisa óta tudjuk, hogy a Tokyó belvárosát keresztül-kasul szelő gyorsforgalmi úthálózat különösen alkalmas meditációra, ám a valóságban ezt ritkán lehet élvezni, részben a saját autó hiánya miatt, de még inkább azért, mert a Chúó Kósokudóró, ahogy ezt japánusul hívják, az idő nagyobbik részében be van állva, mint a beton, jó ha lépésben lehet menni, nem pedig ám száguldozni, mint a drágajó Direktor úr, annó 1972-ben. Ám, ha az ember éjfél után próbálkozik, akkor mindjárt más a helyzet, és tovább növeli a dolog élvezeti értékét, ha ezt egy komoly bömössel és egy olyan sofőrrel tesszük, aki jól ismeri az utat, nem aggályoskodik túlságosan a sebességkorlátozások miatt és nem akarja mindenáron megtudni, hogy mi a kedvenc ételünk és mit gondolunk Japánról. Így maradéktalanul átadhattuk magunkat az élménynek: zuhanás bele az alagútba, majd felszállunk, magasra, a házak fölé, majd megint le és fel, újra és újra, akár egy repülés, körülöttünk pedig kavarognak Tokyó fényei, kíséreljük meg ezt a pillanatot kimerevíteni emlékezetünkben!

Stoppossztorik - 1

Az autóstoppal kapcsolatban Japánban tökéletes a konszenzus: stoppolni Japánban nem lehet, ennek itt nincs meg a kultúrája, hiszen senki sem stoppol, Q.E.D. A mondat második fele ugyan igaz, ám a következtetés elhibázott, mivel pontosan azért Japánban a legjobb stoppolni a világon, mert itt senki sem stoppol. A dolog ugyanis úgy működik, hogy miután mindenki a fent említett koncenzust vallja, mély meggyőződése, hogy rajta kívül senki, de tényleg senki sem, fog felvenni, és ha ő nem áll meg, akkor mi ott pusztulunk el az út szélén. És mivel a japánok nem szeretnének halott gaijinokat látni az utak mentén, gyakorlatilag az első arra járó autós bevágja a satuféket, ha másért nem, hát hogy elmagyarázza a fenti tételt, majd felajánlja, hogy elvisz az első vasútállomásig. Ez utóbbit a stoppos köszönettel visszautasítja, de nem bánja, ha elviszik valamelyik útbaeső benzinkútig, mire az autós megcsóválja a fejét és int, hogy üljön be. A dolog vége gyakran az, hogy nem ritkán a kedvünkért, kérés nélkül! jelentős kitérőket tesznek, sőt, olyan is volt, hogy valaki megállt, megfordult, és 50 kilométert ment velünk az ellenkező irányba, csakhogy biztonságban tudjon minket. 

A dologra persze érdemes rásegíteni azzal, hogy az ember kanjival felírja egy kartonra, hogy merre akar menni: XY方面. Ez nem azért kell, hogy tájékoztassa a sofőröket, hogy érdemes-e megállni, hiszen ahogy azt a fentiekben levezettük, ők pontosan tudják, hogy nem, hanem azért, hogy azt a képzetet keltsük bennük, hogy tudunk japánul. Mert rossz dolog ugyan éhhalált halt gaijinokat az út szélén látni, de létezik egy annál rosszabb is: felvenni őket úgy, hogy aztán nem tudjuk elmagyarázni nekik, miszerint Japánban nem lehet stoppolni. 

Mindennek az eredményeként ritkán kellett félóránál többet várni egy stoppra, legfeljebb akkor, ha csak félóránként jött autó, és meglehetősen gyakran az első néhány kocsi közül megállt valamelyik, átlagban úgy tíz percen belül. Leggyakoribb célpontomat, Kyotót, ez úgy 500 km Tokyótól, általában 7-8 óra alatt abszolváltam. Ez ugyan lassabb, mint a shinkanzen, de gyorsabb, mint a busz, mert az betartja a sebességkorlátozást. A sztrádán persze itt sem lehet stoppolni, de kiválóan felszerelt sztrádamegállók vannak, aminek a felhajtójában már nem szólnak, plusz még ingyen teát és remek térképeket is osztogatnak és ha úgy alakult, hogy meg kellett aludjak, senki sem szólt, ha a parkban felvertem egy kis sátrat. Diszklémer: mindez a 90-es években volt, hogy ma hogy van, a jóég se tudja. De szerintem most sem lehet nagyon másként. 

A 90-es évek elején, egyedül és Judittal kettesben, jópárezer kilométert nyomtunk le Japánban az utakon. Sajnos erről nem vezettem (b)logot, de az emlékezetesebb esetekre még azért emlékszem, íme hát, ezekből egy csokor: 

Az Omegás

Még az első utamon történt, Kyótoba menet, hogy felvett egy teherautó, igen, az a csicsás tipusú, és persze kérdezgetett a kölyökarcú sofőr, ahogy az kell, ki vagyok, honnan jöttem? Akkor még nem igazán voltam tárgyalóképes japánból, de mikor nagy nehezen megértette, hogy Hangarí, akkor felderült az arca, és boldogan mondogatni kezdte, hogy Réna, meg Gammaporisu, meg még egy pár más címet is japánul. Nem akartam kiábrándítani azzal, hogy én LGT-s vagyok, inkább hallgattuk együtt a Nyári Éjek Asszonyát, valahol félúton Nagoya és Kyóto között. 

A gyáva Citroenes 

Félek a jobb oldalon vezetni, vallja be a kissé arisztokratikus fejű sofőr, ezért vettem európai autót. Nagyon örültem annak, hogy így most ő nem fél, cserében én igen, különösen, amikor időnként megkérdezte tőlem, hogy akkor most előzhet-e. Kell egy kis becsípődés ahhoz, hogy valaki direkte balkormányos autót vegyen egy baloldalon vezető országban, de hát nagy az Isten állatkertje... 

A yakuza 

Csikorogva fékezve megállt az elegáns fehér autó és, akár egy B-moziban, kiszállt a hátsó ülésről egy zömök, erőteljes testalkatú úr, hibátlan, háromrészes fehér öltönyben és foncsoros napszemüvegben. Himeji, mondtam-mutattam, ezt főúri modorban észrevételezte, majd intett, hogy üljek be, ő maga pedig előre ült. A sofőrnek csak a tarkóját láttam, a haja szinte kopaszra volt nyírva és a fejét mereven tartotta, mintha sínben lett volna és csak akkor mozdította meg, függőleges síkban ca. 15 fokkal, amikor a főnöke utasításaira kurta, hangos hai! kiáltásokkal válaszolt, nem volt egy vitatkozós típus. A fehér öltönyös úr annál közlékenyebbnek bizonyult, felajánlotta, hogy elvisz egészen Himejibe, eredetileg nem ment volna odáig, majd félig hátrafordulva élénk beszélgetésbe mélyedt velem. Ennek elsődleges célja az volt, hogy engem rávezessen munkaadójának mibelétére, na nem mintha ez nem lett volna világos az első pillanattól kezdve, ám akkor én valamiért úgy gondoltam, hogy illendőbb, vagy biztonságosabb? erről nem tudomást venni. Így megkezdődött egy szóbeli kergetődzés, aminek során én az akkor még meglehetősen tökéletlen nyelvtudásomba menekültem, ő pedig tört angolságra fordított mondatrészekkel üldözött. Amikor belátta, hogy így nem bír velem, végső érvként kisujját feltartva angolul megkérdezte, du ju nó dzsápáníz máfia, jakuza? Mondanom sem kell, hogy a kisujjából hiányzott egy-két perc... Minekutána így szerencsésen tisztáztuk a munkavállalói viszonyokat, még kedélyesen elbeszélgettünk a magyarországi üzleti lehetőségekről, én igyekeztem bizonygatni, hogy számára Olaszország sokkal több lehetőséggel kecsegtet, majd amikor megérkeztünk, sofőrjére vakkantott, aki kipattant, kinyitotta a hátsó ajtót és felsegítette a hátizsákom, majd búcsút vettünk egymástól. Kedves ember volt, mindent összevetve.

(a folytatás itt olvasható)

A morális válság gyökerei

Tokyói egyetemi éveimben a napok tengelye a délutáni kávészünet volt. Egyrészt, mert a bioritmusom akkoriban megragadt valahol Ulanbator környékén, későn keltem, na, másrészt mert a professzorommal és a többiekkel elköltött másfél-két órás kávézgatások még akkor is kvázi-kötelező jellegűek voltak, ha rajzbeadás vagy vizsgaidőszak miatt egyébként mindenki a háta közepébe kívánta. 

Sensei ezeket a kávédélutánokat arra használta fel, hogy diákjai általános műveltségének hézagait foltozgassa, ami azt illeti, volt mit. A technikája az volt, hogy várta, hogy valaki feldobjon egy témát, amire lecsapott és hosszan, aprólékosan kifejtette véleményét. Ez időnként nagyon érdekes tudott lenni, főleg ha olyasmiről volt szó, amihez értett, de néha halálunalmas, persze ilyenkor is végig kellett hallgatni, elvégre ő a sensei. Ha nem volt más téma, nem ritkán engem berregtetett; alaposan kikérdezett egy-egy témáról, és gyakran sarkos véleményeimmel demonstrálta japán diákjai felé a tételét, miszerint a világot sokféleképp lehet látni, ebben mondjuk igaza is volt. 

Egy alkalommal az került sorra, hogy hogyan is van az, hogy az utazási korlátozások dacára, én még ugye, a 80-as években jártam egyetemre, jóval többet láttam a világból, mint a japán diákok. Mire én elmagyaráztam, hogy persze, a keleti blokkból nem volt triviális nyugatra utazni, de hát azért megvolt annak is a módja. Annyira belefeledkeztem a különböző technikák lelkes ecsetelésébe, kamu meghívólevél nyugati havertól, valuta fekete váltása és kicsempészése a határon, ésatöbbi, hogy észre sem vettem, amint a sensei egyre növekvő megbotránkozással hallgat. De hiszen ez illegális! szakadt ki belőle végül, amikor nem bírta tovább. Én nem értettem a dolgot, persze, válaszoltam, de hát ez volt az egyetlen mód, hogy utazzunk. Fejét csóválta, ilyet akkor sem szabad csinálni, jelentette ki és reményét fejezete ki, hogy törvények és szabályok megkerülésére vonatkozó kreativitásomat Japánban, az ő diákjaként, nem kívánom kamatoztani. 

Így tanultam meg, hogy mikor is kezdődött a morális válság.

Földrengéseim

Amikor a 80-as évek végén először Japánba kerültem, a földrengés kicsit olyan egzotikum volt számomra, mint a shinkanzen vagy a nyers hal; furcsa, kicsit félelmetes, de megtapasztalandó. Az első alig egy hónappal az érkezésem után jött, elég erős volt, kiszaladtunk a diákszállás udvarára, jajj-de-izgi-volt! Utána aztán sok-sok kisebb és nagyobb földrengést éltem át, néhány közülük különböző okokból emlékezetes maradt, nézzük csak sorjában:

...a Vicces, amikor egy kisebb rengés épp egy üzleti megbeszélésen ért minket az egyik japán partnerrel és a földrengést életében először megtapasztaló magyar főnököm látván, hogy szemünk sem rebben, némi torokköszörülés után, saját maga által nyilván higgadtnak szánt, hangon megjegyezte: őőő.... nem kellene bemászni az asztal alá?

...a Baljóslatú, amikor a varjúk a rengés előtt fél perccel felrebbenve, károgva jelezték, hogy valami baj lesz

...a Romantikus, amikor Judittal bent voltunk az egyetemen késő estig és egyszerre csak táncolni kezdtek a kikötetlen könyvespolcok, rossz vége is lehetett volna! majd utána a hóesésben gyalog mentünk haza

...a Félelmetes, amikor Régi Házban, ami a legkisebb rengésre is recsegett-ropogott, éjszaka, már félálomban arra riadtunk, hogy öt percen belül két erős rengés is volt

...a Bosszantó, amikor hajnalban egy piszlicsáré földrengés miatt felver a hangosbemondó és végestelen-végig ismétli, hogy ez egy földrengésbiztos épület, ne aggódjunk, de tartózkodjunk a liftek használatától

...a Kóbei, amit ugyan Tokyóban nem éreztünk, de néhány hét múlva személyesen láthattam meg a pusztító erejét és találkoztam olyan emberekkel, akik tényleg mindenüket elvesztették.

Ennyi év után az esemény egzotikus jellege erősen megkopott és a tegnapi után bízvást állítom, hogy most már pontosan értem miről van szó, le lehet vele állni, kéremszépen!

Az öreg macska

Japánban nemcsak az emberek élnek sokáig, de a háziállatok is. Láttam egyszer egy macskát; egy kisebb társasággal iszogattunk egy régi lakóházból átalakított étterem tatamis szobájában, amikor hangos, parancsoló nyávogást hallottam a fusuma mögött. Félrehúztam a tolóajtót és ekkor besétált, vagy inkább bevonult, egy hatalmas nősténymacska, méltóságteljesen és ellenmondást nem tűrően, mint aki tudja, hogy mindenhová bejárása van. Mozgása harmonikus és kecses volt, szőre fényes, de megereszkedett hasán látszott, hogy már eljárt felette az idő. Egyenesen hozzám jött és leült mellettem, és ahogy leült, lassan, óvatosan, mint egy öregasszony, hirtelen meglátszott a kora, a háziak szerint már tizennyolc éves volt. Nem dörgölödzött, nem dorombolt, nem kuncsorgott a maradék halfejért, egyszerűen csak hunyorogva élvezte egy darabig a társaságunkat, és eltűrte, hogy megvakarjam az állát, aztán egyszer csak felállt, az ajtóhoz sétált és anyakirálynői pillantást vetett rám, mire vársz, talán nyávogjak is? mire én engedelmesen eltoltam a fusumát és ő, most már hátra sem nézve, eltávozott. Igen, gondoltam, valahogy így kellene majd megöregedni, mint ez a macska: büszkén és méltóságteljesen.

Idővel majd kiderül, nekünk sikerül-e?

Uiro

Az uiro egy olcsó édesség, ami a kezdeti, ösztöndíjas időkben jól jött. Jellegzetes nagoyai cucc, Tokyoban akkoriban csak néhol árulták, de manapság mintha több helyen látnám − divatos lett, vagy ez is a gazdasági nehézségek egyik jele?

Az uiro állaga arra a késsel vágható lekvárra emlékeztet, amit a középiskolai építőtáborban kaptunk (gondolom, a katonaság is ezzel etette a fiúkat) − ismerős? a levágott szeletek finoman remegnek, mint a kocsonya. Mindezek ellenére azonban szeretjük.

Alapanyagát tekintve egyébként rizsliszt, cukor és víz keveréke, amit babbal, gesztenyével, zöldteával vagy gyümölcslével ízesítenek és speciális edényben gőzölnek. Nemrég láttam, ahogy az eladó a hatalmas tábla édességet kiemeli egy deszkára és egy drótháló segítségével keskeny téglákra szabdalja. Frissen, centis szeletekre vágva, zöldtea kíséretében a legfinomabb.

Itt látható néhány minta.

Hazaérni a Régi Házba

A hazaérkezésnek három stációja volt; az első a formális, amiről már írtam, amikor is túlesve az útlevél- és vámvizsgálaton, nagy lendülettel nekitolom a csomagokkal megrakott kocsit a tejüveg tolóajtónak, mire az engedelmesen feltárja előttem a zsivajgó várótermet. Igen, ez már Japán, de még nem a haza- csak megérkezés.

A második megérkezés a vonaton történik, annak idején, a Régi Házhoz mindig vonattal mentem haza, amikor is, rendszerint egy friss Yomiuri Shinbunnal és egy flakon zöld teával felszerelkezve, kifújom magam a Narita Express ülésén, kinyitom a teát és beleolvasok az újságba, vagy csak bámulok egy kicsit az ablakon kifelé; nézem, ahogy a rizsföldek és bambuszligetek először kékcserepes házakra, majd emeletes apartmenekre cserélődnek le. A vonaton úgy érezni, most már minden rendben van, de tudom, hogy ez csak ideiglenes nyugalom, hiszen a cipekedés hazáig még hátra van.

A csomagokkal felevickélek Gokokuji állomás lépcsőjén, ki, a szabadba, végig a főutcán a templom díszes kapuja és a császári kert örökké zárt bejárata előtt, aztán be balra, a szűk kis sikátorba, el a chikan-tábla mellett, majd fel a lépcsőn a Rókaszentélyhez és tovább, egészen a Macskás Házig, a két gyönyörű, kékszemű dög most is mozdulatlanul hever a kosárban, itt balra bekanyarodva már meg is pillantom a kapunkat a zsákvászonból készített norennel. Kikotrom a zsebemből a vacak kis kulcsot, és óvatosan, nehogy beletörjem, megforgatom az ódivatú zárban. Megcsap a hűvös, csipetnyi dohszaggal kevert fa- és tatami-illat, leveszem a cipőmet, meg kellene kenni már az előszobaajtó kerekeit, és belépek.

Minden változatlan, ez jó.

Egyedül vagyok, Judit dolgozik, lezuhanyzom, a gázboiler haragosan szörcsög és a víz csak lassan melegszik, majd főzök egy teát és hasra fekszem a tatamin, fejemet kidugva az engawáig, hogy érje a bágyadt őszi napsütés. Tenyeremmel lassan végigsimítom az öreg tatami sima, ritmusos felszinét. Talán el is szenderedek egy kicsit.

Otthon, Tokyóban.

Tokyó fauna - semi

Zajtalanságban / sziklákon is átdöfő / kabóca-dallam*

Mit üvöltesz má’, teeee?!? Kuss legyen, a zanyádistenit!!! de hiába, csak nyomja rendületlen, mélyről indulva, hogyaszondja: uuuuuúiny-uuuuúinny-uuuúinny majd egyre magasabban és egyre nagyobb frekvenciával uuúinnny-uúinnnny-úinnnny hogy aztán elérve a crescendót hirtelen elhallgasson innny-inny-ny!!!! és átmenjen egy kicsit halkabb percegésbe, de nem sokáig, épp csak kifújja magát és újrakezdi. Vagy ha nem ő, hát egy másik. Vagy leginkább az összes, egyszerre.

A semik**, vagyis kabócák, a Cicadidae családjába tartozó fajok, leginkább olyanok mint egy nagyra nőtt molylepke, aki egyszer is járt nyáron az Adrián, tudja miről beszélek, de ha így melegszik a Föld, nemsokára lesz otthon is, hurrá! Tokyóban az utcán ilyenkor nyáron legjobb füldugóval járni, a kabóca közelről hallgatva súlyos halláskárosodást okozhat figyelmeztetnek a szakértők, de ki az a hülye, aki közelről hallgatja, vagy ha mégis megpróbálja, akkor a kabóca úgyis befogja a pofáját, akarom mondani a hasát, mert onnan jön a muzsika.

A japánok énekük szerint különböztetik meg a semiket, így van min-min, chí-chí és nyí-nyí semi és ezenkívül még egy pár másik, kevésbé vicces nevű fajta***. A kabóca tud ugyan repülni, de mintha kiszerelték volna belőle a navigációs rendszert, teljesen céltalanul teszi ezt. A lakásba időről-időre oktalanul berepülő semire a bennszülött a lakosság életkortól és nemétől függően eltérően reagál: minél fiatalabb és hímneműbb az egyed, annál inkább el akarja kapni, a kisfiúk nyáron lepkehálóval és dunsztosüveggel járják a parkokat, míg az X kromoszómák túltengése estén menekülés és a kabóca hangjával versenyre kelő visítás: semi haitta! a reakció. A repkedő kabóca előbb-utóbb a földre pottyan, és ekkor, ellentétben az alaposabb deszantos-kiképzést kapott gokiburival, tehetetlenül fetreng a hátán. Ez leginkább a ház macskájának főnyeremény, aki egy-egy kabócát órákig képes szadizni, míg végül megeszi, majd pedig kisvártatva kihányja.

A kabócák állítólag 29 fok felett kapcsolnak be, így a Régi Házban, mivel nem használtunk légkondit és a tolóajtók tárva-nyitva voltak, nyáron gyakorlatilag folyamatos volt a lárma, kellett egy kis idő, amíg megszoktuk ezt a helyzetet. Cserébe reggel, munkába menet a kertben gyönyörűszép kabóca-héjakat lehetett utánuk találni, érthetetlen, hogyan hajtogatta magát össze az a nagy bogár ilyen kicsire, biztosan jól eshet neki kijönni. Ilyenkor az embernek egyből mindenféle mély és filozófikus gondolata támadhatott életről és halálról, ah, a samsara örök körforgása! de ezt csakhamar megszakította az első uuuúinnny! uuúinny! és kezdődött a nap.

Na, de térjünk vissza a kiinduló kérdésre: mit is üvölt a kabóca? Mit, mit: hát ugyanazt, amit Teó bácsi az Amarcordban: Voglio una donna!!! vagyis: Nőt akarok, de AZONNAL!!!

-----------------------------------------

* Basho (fordította Villányi G. András)

** Hepburn, ne feledd. Vagyis magyarul szemi.

*** Akit behatóbban érdekel a tokyói kabócakérdés, ezen a remek weboldalon egyesével megtekintheti és meg is hallgathatja az összes japán semi-fajtát, aki meg csak nézgetni óhajtja őket, annak ezt a képgyűjteményt tudom ajánlani; itt vannak messze a legjobb fotók. Ja és persze lehet Wikizni is, mint mindig, röviden magyarul vagy hosszan angolul vagy ebben a linkgyűjteményben tényleg mindent megtudni róluk.

A rákendroll nem halott

...csak kicsit megöregedett. Pontosabban a rockabilly, annak is egy speciálisan japán, tokyói, egészen precízen harajukui változata, amikor is vasárnaponként a Yoyogi park szélén bőrbe öltözött, hajukra több kiló pomádét kenő, enyhén punkba hajló arcok ropják körben állva magányos, egzaltált táncukat a gépzenére. Van az egésznek egy különös, kissé tragico-historico-pásztori stichje; ők a Takenoko-zoku, a Bambuszrügy-törzs, talán mert egyszer csak kinőttek a semmiből, mint a bambuszrügy?* a külvárosok fiatal proletárjai, akik a nyolcvanas évek elején hétvégen elfoglalták a park egy sarkát, hogy megmutassák a sok nyakkendős birkának, van szabadság és van rock'n'roll, és egyre többen lettek és jöttek mások is, a kilencvenes évek elején vasárnaponként egy óriási parti volt az Inokashira-dóri, mígnem valaki odafent úgy döntött, hogy ez már veszélyes és destruktív és hirtelen le lett állítva az egész, rendőrileg, Ordnung muß sein! A Yoyogi parkban ekkor egy jó darabig csend lett, új térburkolat és virágok, de aztán lassacskán visszaszivárogtak a bambuszgyerekek, akik közben persze megöregedtek, de azért még ugyanúgy járják a rongylábú rokabillit; elkopott cipőtalppal, megereszkedett hassal és számban fogyatkozva, de eltökélten, izzadtan, cigivel a szájuk sarkában, ahogyan régen, mert csakazértis, mindhalálig rákendroll.

Takenoko-zoku korosodó gyermekei itt láthatóak. Itt meg egy remek videó, sajnos, nem az enyém. 

------------------------------------- 

* ez az egyik elmélet, de a Wiki szerint egy shibuyai butikról kapták a nevüket

Tokyo fauna - nezumi

Amikor beköltöztünk a Régi Házba, nem tartott sokáig, hogy rájöjjünk: nem vagyunk egyedül. Apró fognyomok a szappanon, éjszakai motoszkálás a padláson, megrágott telefondrótok - mind megannyi jel, hogy az új otthonunkon egy patkánycsaláddal kell osztozni. Ajaj... 

A patkány (Rattus Norvegicus) nem különös jelenség Tokyóban, a metróban gyakori látvány, ahogy a sínek között kolbászol, egyszer meg Harajukuban egy vietnámi étterem teraszáról bámultuk, ahogy a telefondróton közlekedtek az egyik házból a másikba. De egy dolog ezt másutt, némi utálkozással szemlélni, és más otthon úgy lefeküdni aludni, hogy nekik akkor kezdődik csak a nap, mert ők ilyenkor kezdtek apró lábacskáikkal fel és alá futkározni a padlástérben, a falakban és egyéb, számunkra láthatatlan terekben, mintha csak a Die Hard-ban egy törpeméretű Bruce Willis. Mindazonáltal azért elég belátó lakótársak voltak, egy-két incidenstől eltekintve nem zavartak minket sokat. A legemlékezetesebb az volt, amikor az egyik mosogatás közben bukkant elő a konyhában és rémülten körbefutott minket és közben kipörgött a hátsó lába. Annyira vicces volt, hogy meg sem ijedtünk... Annyi hasznuk volt, hogy keményen rendre szoktattak minket; kaját még véletlenül sem hagytunk kint éjszakára, a szappant lecseréltük nyomósra* és a ruhákat is mindig elpakoltuk, nehogy összejárják. 

Azért persze folyt egy afféle csendes háború közöttünk. Először sima méreggel próbálkoztunk, de ezt nagy ívben kerülték. Aztán ugyanezt beraktuk sajtba, a sajtot leették, a mérget otthagyták, szinte hallottuk, amint azt mondják: muhaha, seggfejek! Próbáltunk macskát kölcsönözni is, de a szomszéd néni húzódozott, még talán bántanák a drága-kis-aranyoskáimat. 

Az egyik patkányt végül egy barátom intézte el, a fapapucsának egy jól irányzott dobásával. A barátom egyébiránt költő és műfordító, de amint az eset is mutatja, sokoldalú egyéniség. A dobás legendává vált, a - nem túl ritka - bulik során már-már mítikus tisztelet övezte az eset miatt. Egyszer kicsit keserűen meg is jegyezte, hogy azért jobban szeretné, ha a versei miatt ismernék... Végül rábukkantunk a nezumi hoi-hoira. Ez hasonló a gokiburi hoi-hoihoz, csak nagyobb. Nagy darab ragasztó, a közepébe egy darab illatos sajtot tettünk, és vártunk. Egyik reggel, amikor lementem ellenőrizni a csapdát, döbbenten láttam, hogy a sajt eltűnt és a helyén - esküszöm! - egy kis csokimikulás volt. A Mikulást otthonról hoztuk és bűnös módon kint felejtettük. De hogyan került a nezumi hoi-hoi közepére? És mi lett a patkánnyal? Mivel a Mikulás nem volt olyan állapotban, hogy elmondja a történteket, így soha nem derült fény a rejtélyre. Az egyetlen értelmes magyarázat az volt, hogy éjszaka birokra kelt a patkánnyal és hősies küzdelem során alulmaradt. A Mikulásnak illő végtisztességet adtunk és tovább próbálkoztunk... 

Arra gondoltunk, hogy mivel szeretnek mozogni a dögök, tegyük be a ragacs-csapdát a tolóajtó résébe, csak nem ugorják át. Így is lett, egy reggel ott nyüszített szegény a hoi-hoi közepén. Hoztam egy lapátot, zutty! extermináltam, a rosseb a rossz karmákba! Ez nem az utolsó patkány volt, továbbra is mocorogtak a tetőtérben, de aztán egy idő után valahogy eltűntek. Talán lejárt a vízumuk, vagy megérezték, hogy itt nem szeretik őket? ki tudja... De az utolsó két évben már nezumi-mentes volt a Régi Ház. 

 ---------------------------------------------------- 

* egyszer rajtakaptam az egyiket, hogy nyomja a szájába a szappant, de lehet, hogy rosszul emlékszem...

Az ötödik évszak

"Japánban négy évszak van." hozzák a japánok öntudatosan a külföldi látogatók tudtára és kissé hitetlenkedve hallgatják a gaijint, aki azt állítja, náluk is. Ráadásul ez nem is igaz, mert évszakból itt nem négy van, hanem öt. Valamikor június elején ugyanis a tévében bejelentik, hogy "hivatalosan is beköszöntött az esős évszak a Kantó régióban" és innentől kezdve az eső nem csak úgy esik, hanem erről papírja is van. Ez a tsuyu, vagyis szilvaeső, állítólag azért szilva, mert az ilyenkor terem, de ezt Kínában döntötték el, a japánok csak megörökölték a kanjit (梅雨).

Az esős évszak egyébként nem is mindig annyira esős, van amikor, mint ahogy nagyrészt az idén is, csak olyan nyomott, felhős, párás idő van, néha valami permetező ködszerű izével. Tart ez úgy jó két-három hétig, aztán egyszer csak kisüt nap, a tévé megint csak bemond, ám a pára ottmarad és beköszönt a brutális, izzadós, halszagú trópusi hőség, ami aztán majd gyilkol minket egészen szeptemberig. Beindulnak a cikádák és a többit már tudjuk.

Volt egy nyár, '91-ben, akkor csináltam a diplomamunkámat, az eső közben csak esett és esett, a dörömbölése a bádogtetőn összefolyt a forgalom dübörgésével, éjjel-nappal zuhogott és éjjel-nappal mentek az autók olcsó lakásunk ablaka alatt, én pedig ültem nyeszlett kis kompjuterem előtt és kínlódtam a diplomatervemmel és a japán nyelvvel. Hetekig nem sütött ki a nap, már minden dohszagú volt és penészes, sohasem lesz ennek vége, apokaliptikus méretű özönvízről ábrándoztam, hátha elmossa a védést is! Aztán a tévében bemondták, hogy vége, de újra esni kezdett, akkor visszavonták a bejelentést, majd egy hétre rá másodszor is nekifutottak, ám akkor sem jött be, ezután többet már nem próbálkoztak, hagyták, hadd essen tovább, szakadatlan, egész nyáron át; annak a tsuyunak hivatalosan sohasem lett vége.

Tokyo fauna - gokiburi

Éles női sikoly, rémült csapkodás, majd férfias diadalordítás - mindennapos családi idill a lassanként beköszöntő meleg nyári estéken Tokyóban. A csetepaté eredményeképp eggyel megfogyatkozik a Jóisten egyik nagy közszeretetnek örvendő teremtményének száma. A gokiburi (Periplaneta americana - igen, a japán svábbogár amerikai - ez ám a multikulti!) éppúgy része a japán mindennapoknak, mint a zöld tea vagy az anime, bár valahogy ritkábban szerepelnek az országimázs-videókban. Az ausztrálok például sokkal büszkébbek a sajátjaikra, mindig fitymálva állapítják meg Japánban, hogy náluk sokkal nagyobbra nőnek, valahogy ez ott a nemzeti öntudat részévé vált.

A gokiburik lakhelye változtatos, ott szeretnek lenni, ahol sötét, meleg és párás a környezet, ilyen helyet nyáron Japánban nem túl nehéz találni, de ha tehetik, legszivesebben gokiburi hoi-hoiokba költöznek, ezt mi sem bizonyitja jobban, mint, hogy amelyik egyszer beköltözik, élete végéig ragaszkodik hozzá. Ezt némiképp megkönnyíti a ragasztó, ami a hoi-hoi-ok aljára van applikálva; az ember kirakja a hoi-hoi-t a szekrény alá, aztán egy hét múlva begyűjti a mumifikálódott gokiburikat. Lehet venni házi ciánozókészüléket is; kis henger, a tetejéről letépem a védőzárat, és kimegyek a szobából, a házból és a világból pár órára, mielőtt még engem is leterítene. Azután hazamegyek, összesöpröm a szoba közepéről valamiért ott szeretnek meghalni, a hanyatt heverő gokiburikat, szellőztetek és a kérdés meg van oldva egy-két hétre.

Mi a Régi Házban annyira szerettük őket, hogy még főztünk is rájuk: Judit minden nyár elején csinált gokiburi dangót, amiben szódabikarbóna, hagyma meg még ki tudja milyen más finomságok voltak. Ezekből kis labdacsokat formázott, napon megszárította és körberakta vele a lakást. Az elmélet szerint a gokiburik ebből belakmároznak, majd a fejlődő gázok szétrobbantják gyönge testüket. Ha jól figyeltünk, éjszaka hallani is lehetett a halk puffanásokat. Vagy nem. De annyi biztos, hogy - dacára a régi faszerkezetnek - nem volt sok bajunk a gokiburikkal.

Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért utáljuk őket ennyire. Hiszen ott van például a szarvasbogár: nagyjából ugyanakkora, szintén barna, ráadásul ha sokat hergelik, még jól bele is csíp az ujjunkba, egy gokiburi sohasem tenne velünk ilyet! mégsem utáljuk, sőt Japánban - az orrszarvúbogárral együtt - még házikedvencként is tartják a gyerekek dunsztosüvegben. Végül arra jutottam, hogy az eltérő sebesség lehet az oka. A szarvasbogár kiszámíthatóan cammog, ha akarnám bármikor lecsaphatnám, míg a gokiburi villámgyorsan rohan, cikázik és eltűnik a szem elől. Mindezek tetejébe a japán gokiburi nyáron, a nyitott ablakon át légideszant módjára is rajtunk tud ütni (soha nem felejtem el egy angol barátom rémült felismerését: these fuckers here fly! és a landolást követően ugyanazzal a lendülettel rohan tovább, ami kétségtelenül végtelenül gusztustalan, majd eltűnik egy falrepedésben.

Most gokiburi-mentes házban élek, itt még egy baktériumnak sem lenne könnyű átjutni a recepción, ez azért nem olyan nagy baj, elvégre a nosztalgiának is megvannak a határai.

Az athéni gyors Tokyóba megy?

Nemrégiben egy hazai tőzsdei szakember megkérdezte tőlem, hogy szerintem mi lesz a japán gazdasággal, nem fog-e a "görög útra" térni? Merthogy sokan beszélnek mostanában erről és nem is teljesen alaptalanul, hiszen az a bizonyos, közel 120%-os GDP-arányos államadóssági mutató, ami a görög összeomlást végső soron okozta, Japánban bizony nem kevesebb, mint 180%. Hoppá...

Pedig az aranykorban, a 80-as évek buborékgazdaságának csúcsán ez a szám még 70% alatt volt. Ekkor még úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg Japán menetelését a gazdasági világhatalom elnyeréséhez, ekkor értek a ginzai építési telkek 1 millió dollár felett négyzetméterenként és ekkor voltak a legendás nagy japán bevásárlások is: golfpályák Hawaiban, Columbia Pictures, Rockefeller Center, ésatöbbi. De aztán a parti véget ért, a "baburu", vagyis a buburékgazdaság kipukkadt és a gazdaság újraindításának céljára elindított hatalmas közmunkákra felvett kölcsönök drámai méretűvé duzzasztották az állami adósságot. Mindezt megtetézik a sokat emlegetett problémák - a csökkenő gyerekszületések és az örvendetesen kitolódott élettartam következtében rohamosan öregedő társadalom, ezzel összefüggésben a folyamatosan növekedő szociális terhek, defláció és huzamosabb ideje közel nulla gazdasági dövekedés - mind valósak és érzékelhetőek. A Lehman-válság is eléggé megütötte az országot, a visszaesés 2009-ben mintegy 5%-os volt, azóta ugyan érezhető egy lassú kibontakozás, ám a magabiztosság hiányzik és a kormányzat enyhén szólva is nincs feladata magaslatán.

Mindennek ellenére én úgy gondolom, hogy nincs veszélye egy görögországi szintű összeomlásnak, még akkor sem, ha ez az adóságkrízis - ahogy ez egyre nyilvánvalóbb - nem csak Görögországot érinti majd. De mire is alapozom ezt?

Először is, a japán munkamorált nem lehet egy lapon említeni a mediterrán munka- vagy inkább élet? stílussal. Egyszerűen szólva, ez még mindig a dolgos emberek országa... A gazdaság, még ha most nem is pörög eszeveszetten, de alapvetően erős, ebben az országban nem csak service business van meg outsource-olás, hanem még készítenek is dolgokat. Az oktatás, bár nem világverő színvonalú, de azért nem rossz és az R/D potenciál hatalmas. A belső kereslet nagy és stabil, 127 milliós országról beszélünk! és Japán az elmúlt évtizedben remek poziciókat épített ki Kínában is. Másfelől, az egyéni megtakarítások szintje még mindig igen magas és nagyon fontos! az állam elsősorban saját állampolgárai felé van eladósodva. Emiatt, még ha a külföldi befektetők hite esetleg meg is rendül az ország iránt, ez arányaiban sokkal kisebb zavart okoz mint egy, a világgazdaságnak teljesen kitett kis ország, mint Görögország - vagy Magyarország - esetében. Továbbá, ha baj van, Japán sokkal könnyebben tud pénzt keríteni, elsősorban saját állampolgárai megadóztatásával*. Ne felejtsük el, hogy egy olyan országról beszélünk, ahol a jövedelemadó az emberek döntő többsége esetén nem haladja meg a 20%-ot és lakói kissé hitetlenkedve hallgatják történeteimet egy távoli kis országról, ahol 25%-os az ÁFA**, hiszen itt ez csak 5%.

Ezért szerintem japán államcsődtől a közeljövőben nem nagyon kell félünk, de ez nem azt jelenti, hogy nagy fellendülés lenne várható. Eléggé világos jelei vannak, hogy Japán egy fejlődési pálya vége felé ért és vagy "újra kitalálja magát" (dizájn? környezetbarát technológiák? szoftveripar? kultura?) vagy lassan hanyatlani kezd. Ez a hanyatlás nem lesz drámai, én inkább valami szép, hosszú alkonyt vizionálok, egyre erősebb gazdasági függést Kínától (ami azért középtávon nem annyira tragikus perspektíva) és/vagy egyfajta befelé fordulást, ahol - egy-két "zászlóshajó" cégtől eltekintve - a gazdaság elsősorban a belső kereslet kiszolgálására gyúr. Abban viszont biztos vagyok, hogy a japán gazdaság a "régi fényét" (a 80-as évekbeli majdnem-number-one poziciót) soha nem fogja visszanyerni; az egyszeri, különleges, megismételhetetlen konstellációja volt a történelemnek.

-----------------------------------

* bár elismerem, lenne valami mérhetetlenül vicces és cinikus abban, ha az állam az okból szedne be több adót, hogy visszafizethesse tartozásait állampolgárainak...

** update: 27%