A Két Torony fényei

Van itt a közelben, Roppongiban két torony, az egyik, a Roppongi Hills a Moribiru, a másik, a Midtown pedig a Mitsui Fudósan tulajdona (vajh' melyikben lakik Szauron és melyikben Szarumán?) de ők nincsenek szövetségben, sőt gyanítom, hogy utálják egymást, mert hát ez a két torony ugyanazon a pályán focizik és a kapitalizmus lényege itt is az, hogy le kő' nyomni a másikat, ha nem akarjuk, hogy minket nyomjanak a víz alá.

Ezekben a napokban, amikor a Jingle Bells- és Rudolph, the Rednosed Raindeer szennyezés 135%-al van a megengedett, a mentális egészségre még nem ártalmas határértékek felett és persze minden más területen is dübörög a Karácsony, a kivilágítás-verseny sem maradhat el. Aki szebben világít, oda több ember jön, következésképp jobban fogy az áru, magasabb bérletí díjat lehet kérni az üzletektől, tehát mindent bele! Vizsgáljuk meg, mit tud nyújtani a Két Torony egymással szemben a karácsonyi fények terén!

Roppongi Hillsben egy, önmagában is csinos japánkertet díszítették fel ezer? tizezer? apró kis égővel, mintha csak hidegtűrő, mutáns szentjánosbogarak rajzanának, igazi mesekert, messziről, a magasból a legszebb. A közepén egy kristályképződmény, borderline giccses, de azért szép. Vannak ezenkívül fénylő fák, akár az Andrássy úton, szóval jól néz ki az egész, de lássuk akkor a szomszédvárat is!

A Midtownban az átriumot óriási papírcsipkékkel díszítették föl, iszonyú jól néznek ki és valszeg fillérekből kijött a dekor, ötös! ezenkívül itt is van sok kivilágított fa, sőt vannak még fénycseppek is; ilyet még nem is láttam, egy hosszúkás halogén-izzósor, melyek úgy gyulladnak ki és alszanak el sorban, mintha lecsöppenne a fény, nagyon dögös! Ezenkívül csináltak egy zöldmezős projektet is, miszerint egy zöld mezőre (muhaha) kiraktak szintén magas számosságú halogénizzót és ezt megvezérelték valami kompjuterrel (valahogy az az érzésem, hogy egy Mac laptopról fut az egész) és nyomnak alá egy kis ambiente zenét. Az egész nagyon rendesen ki van találva, érdemes ott maradni és bambulni, ahogy a fények végigfutnak a kertben és szép lassan az egész mező bekékül.

A zsüri* egyöntetű döntése szerint az ez éví Roppongi Kurisumasu Raitingu Kontestu**-t a Mindown nyerte, a győztes pályaműben a zsüri elsősorban az idő tényezőjének művészi interpretációját és a komplex, audió-vizuális élményözönt értékelte. Kúl!

És ezzel a poszttal a Tokyo Reloaded kevéskét megpihen, ez úton szeretnék egy időre elbúcsúzni mindenkitől, aki a Tokyo Reloaded-et olvassa (sőt, még azoktól is akik csak egy fatális melléklikkelés áldozataként jártak/járnak erre!), mert ma elhúzunk telelni és a jövő év elejéig távol leszünk a Tokyó és Japán hívságaitól. Akkor aztán újra belevetem magam a Városba, Tokyo Reloaded will be back with vengeace, hogy a hollywoodi tematikánál maradjunk.

Boldog Karácsony és Szerencsés Új Esztendőt kívánok mindenkinek!

------------------------------------------

* Judit és én

** ez a Roppongi Christmas Lighting Contest akar lenni, katakanául muhaha2

Kóma a vonaton

A tokyói ember, ha van pár üres perce, nem hagyja kárba veszni; alszik egyet. Délelőtt az értekezleten, finoman meg-meg bicsakló nyakkal, utána az ebédszünetben, az asztalára borulva, délután a kávéházban, decensen a falnak döccentve a fejét, de talán még a klotyón is, bár erről érthetően kevesebb szó esik. De mindenek előtt a közlekedési eszközökön, mélyen, óriási elszántsággal és sebészi precízitással; amikor beér a vonat az állomásra, a néhány másodperccel azelőtt még az álommezőkön bóklászó sararíman vagy OL* felnyitja a szemét, felpattan és leszáll. Aki messziről jár be (és olyan szerencsés, hogy van ülőhelye) az az utazást már alapból bekalkulálja a napi alvásidőbe: napi 7 órát alszom, meséli, ötöt otthon és 2X1-et a vonaton. Nézegessünk hát beájult embereket a vonaton!

PS: külön kategória az ismeretlen utastárs ölében megpihenni kívánó részeg sararimen, de erről majd máskor

Két meeting

Nem vagyok nagy híve a nemzekarakterológiának, mert az a tapasztalatom, hogy a különbségek az egyének között jóval nagyobbak, mint a nemzetek átlaga (az un. "nemzeti karakter") között, de hát.... emellett nem lehetett csak úgy elmenni (a nevek természetesen nem igaziak).

------------------------------------------------------------

Park úr fél tizenegyre igérte, hogy jön, de nem jön, késik, talán el sem indult Seoulból, nem tudjuk, mert nem lehet elérni telefonon. Tizenegy után, amikor már feladjuk a reményt, megjelenik, némi rosszallással a hangjában felemlíti, hogy nehéz megtalálni az irodánkat, aztán az asztal tetejére hajítja aktatáskáját és helyet foglal. A névjegycsere után biztosít bennünket arról, hogy óriási szerencsénk van, hogy vele találkoztunk, mert őneki a tenyerében van a koreai piac, úgy ám! mondja és közben a teáscsészére bök, jelezvén, hogy kér még, majd folytatja: mert ő - itt ismét magára mutat - csakis, egyedül ő tudja nekünk megnyitni azokat a kapukat, ami mögött feltárul majd a hatalmas koreai piac, de látván kételyeimet azonnal megnyugtat, ne aggódjak, hiszen itt a bizonyíték, és koreai nyelvű iratokat rángat elő az aktatáskájából, iratokat, melyek szerinte egyértelműen bizonyítják, hogy ő ezt a terméket el tudja adni, hogyne tudná, hiszen mindenkit ismer, de még ennél is fontosabb legfontosabb, hogy - a fejére bök - I am thinking! és ezért tudja, hogy mi kell a piacnak.

Próbálok kérdezni valamit tőle, de ez nem könnyű, nem engedi, hogy közbevágjak, hosszasan ecseteli életútját, sikereit és időnként megjegyzi, hogy bizony, nagy szerencsénk van. Lassan menni kell ebédelni, otthagyunk hát csapot-papot, amikor visszjövünk, a magam részéről már vélem, hogy már mindent megbeszéltünk és Park úr lassan elmegy, de nem, Park úr leül és megkérdi, hogyan tudhatna az internetre csatlakozni, mert meg kellene nézni a mailjét. Nem gond, nyugtatom meg, maradjon nyugodtan, kettőig szabad a helyiség, akkor viszont lesz itt egy meetingünk, nyomom meg a mondat végét kevéssé. Park úr marad és teljesen nyugodt, csak akkor húzza fel magát egy kevéssé, amikor telefonál az irodájába, ekkor egy darabig ordibál koreaiul, majd pedig kér még egy teát. Vele ellentétben mi egyre kevéssé vagyunk nyugodtak, részben mert az egylégterű irodában a kiabálás miatt nem bírunk dolgozni, de főleg, mert mindjárt két óra és jön Yamamotó úr, aki persze szokása szerint tíz perccel korábban érkezik, és nem tudom leültetni, mert Park úr még vadul internetezik. Bemegyek hozzá és udvariasan megkérem, hogy fáradjon át a másik szobába, nem, akkor ő már megy is, mondja és csomagolni kezd; felrakja a bőröndjét az asztalra, (japán kollégám arca összerándul a borzadálytól, hiszen az a bőrönd az előbb a padlón volt), majd búcsúzóul még fellök egy teáspoharat és némiképp indignálódott arccal távozik.

Yamamotó úr és kisérete mindeközben türelmesen várakozik az előtérben; csak mikor már teljesen letisztult a helyzet, merjük őket beengedni. Ceremónikus névjegycsere, leülünk és hosszasan dicsérgetni kezdjük egymást; mennyire nagyszerű és csodálatos a másik cége és mekkora megtiszteltetés nekünk velük dolgozni, iee, iee*, éppen ellenkezőleg: nekik óriási öröm, hogy ilyen fantasztikus jövő előtt álló vállalattal kerülhettek kapcsolatba. Ezek után rátérünk a gazdasági helyzet taglalásába; miszerint az sajnos továbbra is kedvezőtlen, de mintha már a javulás első jelei mutatkoznának, ám ez nem szabad, hogy hamis reményekkel töltsön el, mert ez a javulás vélhetőleg nagyon lassú lesz és még az is lehet, hogy csak ideiglenes, sőt látszólagos, hiszen nem elképzelhetetlen, hogy a fellendülés egy újabb visszaesés előjele, bár ez persze nem bizonyosság, és így tovább.

Amikor már kezdünk kifáradni, óvatosan megkockáztatok egy kérdést; tekintve a lassan javuló körülményeket, nem lenne-e elképzelhető, sőt, talán tanácsos, növelniük a termékünk terjesztésével foglalkozó alkalmazottainak számát a jelenlegi egyről mondjuk... kettőre? Válaszul bocsánatért esedezik, hogy ezt eddig nem tette meg, és biztosított arról, hogy leghőbb vágya, hogy ez így legyen, sőt, egészen biztos abban, hogy ez hamarosan így is fog történni, de ehhez a keresletnek még egy kicsinykével növekednie kellene, ami már minden bizonnyal csupán hónapok, de az is lehet, hogy csak hetek kérdése. Talán azzal tudnánk ezt a folyamatot siettetni, teszi hozzá, ha mi - nem is az anyagiak, hanem inkább a szimbólikus jelentősége miatt - egy kevéssel megemelnénk a marginjukat, nem sokkal, csak úgy 5%-al, mert ez, és itt kissé megnyomja a szavakat, rendkívül jótékony hatással lenne az eladásokra, ebben ő teljesen bizonyos. Most rajtam a sor, hogy bevalljam, mennyire szeretném ezt én megtenni, de a jelenlegi helyzet még nem érett rá, mert ezt csak akkor tehetjük meg, a Központ csak akkor ad erre Engedélyt, ha előbb az eladások, vagy legalábbis az Önök tiszteletreméltó cégének ezirányú erőfeszítései...

A tárgyalás rettenetesen vontatott tempóban halad, mert kínosan ügyelünk rá, hogy ne vágjunk egymás szavába, sőt, amikor az egyik befejezi a mondanivalóját, a másik még kivár egy ütemet, hátha csak szünetet akart tartani. Mindeközben ülünk egyenes háttal, mint a cövek, kezünk az asztalon, nem matatunk, én erősen koncentrálok, hogy visszafogottan gesztikuláljak mert tudom, hogy a hadonászó gaijinokat nem szeretik. A felszolgált teába, elkerülendő a mohóság látszatát, csak nagysokára kóstolunk bele, de Yamamotó úr ekkor is csak egy kortyot iszik, mert ha meginná az egészet, az azt jelentené, hogy nem volt elég és kér még. A végén újabb hosszas szócsatába bonyolódunk arról, hogy kinek is volt nagyobb megtiszteltetés a mai találkozó, aztán meghajlunk ülve, egyszer, még egyszer, az ajtóban állva újra, majd lekísérjük őket a lépcsőn, újabb meghajlás, majd még egyszer, utoljára, amikor már a taxiban ülnek.

Aztán fölballagunk. Főnök, mondja a kollégám, ezek mekkora gecik! Igen, sóhajtom, azok.

* nem, nem

All sorts of bikes - 2

Könnyű bicikli

Nehéz bicikli

Az utóbbinak van gyönyörű fékberendezése is, ez itt látható.

Rámen ötezer lépés után

Szombaton újra csak gyalogoltam, most egy jó hosszút, Kinshichóból Jimbóchóba, öt lépésenkét fotó, az annyi mint 1337 X 5 = 5685, itt láthatjátok a dokumentációt a youtube-on*, (aki megtalálja a bicikliző sumósokat, dicséretben részesül!**) a végén egy jó kis rámen is befigyelt, igazán kiérdemeltem.

A rámen (Chikutan Ramen, Jimbóchó) nagyszerű volt, shoyúaji, a leves szinte tökéletes: íze mély, de nem túlzottan sós, a men jó, a chashú ugyan vastag, de nagyon finom és volt hozzá menma, vékonyra vágott friss zöldhagyma, fél tojás és valami darálthús-szerű dolog, amit "chikasumi"-nak mondtak, de ennek beazonosítása további kutatómunkát igényel, állítólag Niigatában használják és rendkívül egészséges. Hát lehet, nem tudom, nekem csak az jött át, hogy nagyon finom, és nem csak "állítólag".

A kulináris élményhez persze, lehet, hogy a hat kilométer gyaloglás is hozzátett valamennyit. Egyszer, még régen Hokkaidón, egy egész napos gyalogtúra után, farkaséhesen, Judittal ettünk egy misóráment, amiről egyöntetűen megállapítottuk, hogy ez volt Életünk Eddigi Legjobb Rámenje. Fellelkesülve, másnap visszamentünk, de akkor már teljesen középszerűnek tűnt...

Men: 8

Leves: 9

Chashú & the rest: 9

Összpontszám: 26/30 --> az utóbbi idők egyik legjobb rámenje

PS: a mozi a youtube-on valamiért nem ér véget ott, ahol kellene (a kreditnél) hanem megy tovább, feketén, még ca. 4 percig. Ez ugyan nem vagyon így jól, majd meg is nézem, de addig is: nem maradtok le semmiről, a végét meg nem kell megnézni, már nem történik semmi.

* music by The Residents: Picnic Boy

** na jó, látom nem megy; segitek, itt látni őket (úgy ca. a 30ik mp környékén előznek meg)

Miért pont ennyi az idő Japánban?

A minap felzúdult hazánk környezet- és földrajz-tudatosabbik fele, és azt követelte, hogy legyen világosság! vagyis helyezzük el Magyarországot az eggyel keletebbre levő időzónába. Mert este korán sötétedik, reggel viszont, amikor még mindenki alszik, még világos van. Ha ez ilyen egyszerű, tényleg, miért is ne?* Igen ám, de felhördült a Nép: hiszen akkor Romániával kerülünk egy időzónába! Hát igen, ez valóban a elviselhetetlen lenne...

Japán ugyanebben a betegségben szenved, csak ha lehet, még akuttabban. Nézzük csak: Tokyó az GMT+9, míg tőle nyugatabbra fekvő Vlagyivosztok GMT+10 (vagyis egy órával korábban van!), a nagyjából egy földrajzi hosszúságon fekvő ausztráliai Melbourne pedig GMT+11! Ráadásul, Japán még nyári időszámítás sincs, és így még júniusban is csak este 7-ig van fenn a nap, reggel viszont nem is tudom, hánykor kel a nap, talán 4-kor? mindenesetre még nem bírtam úgy felkelni, hogy ne lett volna világos. Most pedig fél ötkor már erősen sötétedik, de reggel 6-kor világos van. Nem jól vagyon ez így... Az egy dolog, hogy nem vezetik be a nyári időszámítást, van ez ügyben mostanában világszerte is egy kis elbizonytalanodás, de mi akadályozza meg az országot, hogy kijelentse: ezentúl GMT+10 vagyunk?! És egyáltalán, miért van ez így? Ők így akarnak közelebb kerülni a Nyugathoz? Ezúttal valószinűleg nem erről van szó, hiszen most vannak így egy időzónában Koreával (vagyis Romániával, ha értelemszerűen fordítunk), és tekintve, hogy a Nyugat az számukra inkább az USA, vagyis Kelet, a GMT+10 vagy +11 még kedvezőbb is lenne. De nem.

Pedig amikor bevezették az időzónákat (Japánban 1886-ban) akkor nyugodtan mondhatták volna azt is, hogy Japán eggyel odébb van. Ám végül is az történt, hogy Japán fegyelmezetten alkalmazkodott a "hivatalos" kiosztáshoz, ami Greenwichtől kezdve 15 fokonként felosztotta Földet. A világ nagy része viszont ezt nem tartotta be és legtöbb ország keletibb zónába helyezte magát, mint a szabályos kiosztás szerint járna. Ez azzal az előnnyel jár, hogy tovább van világos és később kel a nap. Tokyóban valóban délben van dél, nem pedig 13 órakor, mint mondjuk Párizsban**, de ez nem jelenti azt, hogy itt korábban kelnének az emberek, sőt. Igy viszont a karasuknak is jut pár csendes óra, amikor nyugodtan, senkitől sem zavartatva fosztogathatják a szemeteseket...

-----------------------

* a magam részéről egyébként támogattam a petíciót

** mármint, hogy a "helyi" idő szerint már du. 1 lenne, de az órák még delet mutatnak

PS: Ha valaki többet szeretne tudni az időzónákról (kialakulásuk története, mindenféle furcsaságok), a Wikin olvashat róluk.

Inventory

After having already spent five months reloaded, it's time to make an attempt to answer the original question: what has changed and what has not? Rather than writing a long-winding essay here goes my Top 10 Shockingly Different and Top 10 Shockingly The Same. I know; "Top 10s" are a bit cheesy, but they are soo much fun to make, that you'll have to forgive me. Be forwarned: links lead to Hungarian pages....

Top 10 Things That Are Shockingly the Same

1. The 5'o'clock song: this must be around since the Meji Reforms, I think.
2. The noise of the zemis; earplugs still come handy in August nights.
3. The Nigerian touts at Roppongi. I still don't get it why exactly Nigerians...
4. The yen-coins: heroes come and go by on the bills but the little coins stay forever.
5. CalorieMate, the old friend. Comes in more flavours, though.
6. Japanese time-zone is still one hour off. I hate when it gets dark at 6 in the summer!
7. The smell of ginko is still like dogshit (but even that is getting natsukashii*).
8. Still nobody took the trouble to oil those bycyple breaks. This creak is killing me...
9. Jangara ramen. Fortunately good things also stay.
10. The karasu still rule the World (at least between 5 and 7 a.m.).

Top 10 Things That Are Shockingly Different

1. The Roppongi landscape and the new metro lines. Who talks about fukeiki?
2. Japanese-speaking gaijin is less of a sensation, and I like it that way.
3. CoolBiz: Japanese businessmen without necktie? Now THAT's shocking!
4. Joshi sen'yósha, or one step closer to the Middle-East.
5. PASMO card: sugoi benri, nee**!
6. New government, new prime minister (or should I have put this to the other top 10?).
7. The foreign rikishi. Mongolian beats Georgian, Estonian pushes out Bulgarian. I miss Chiyonofuji...
8. The vacation-inflation. Hey, there are twice as many now as in Hungary!!!
9. Mangas are out, smart-phones are in for commuters. But I go on foot, hahaha!
10. Meetings start at 2 instead of 5 p.m. No chance for settai*** this way. Yappari, fukeiki...

But regarding the BIG question in the subtitle: YES, the City is still certainly kicking...!

* nostalgic

** how convinient! (PASMO is a chipcard that can be used on any trains, metros, buses and even convenience stores accept it as payment!)

*** inviting customers to dinner

Szolgálati közlemény - TTT

Hát akkor most tessék, lehet írni az én megmondtam! típusú kommenteket, a lényeg az, hogy a fél éves igérvény az passé, TTT (Tolom Tovább Tokyóban) még egy - közelebbről nem meghatározott - darabig, részben mert jó a meló, részben pedig mert jó itt Tokyóban, otthon pedig, hááát hogyismondjam... na, inkább hagyjuk. Túllépve az eset személyes vonzatain, tehát akkor a Tokyo Reloaded is megy tovább rendületlen, hátha mi nyerjük a jövő évi Goldenblogot a "Legjobb visszatérő japánblog" kategóriában? mert blogot írni jó, és mert így eszembe jutnak régi történetek és az újakat sem felejtem el, meg hát az is jó, amikor mondják, hogy JÓ. Na jó...

Azért lehet, hogy kicsit visszafogunk a tempóból, mert más ám négyszázat futni és megint más maratont, a napi egy poszt azért nehezen lesz tartható, még akkor is, ha csalok és néha előre dolgozom. De mesélnivaló maradt bőven, és ha van aki olvassa, akkor poszt is lesz, bízvást.

Yakitori fukeiki idején

Szombaton egész nap esett, de vasárnapra újra csak gyönyörű idő lett; vakító kék ég, melengető őszi verőfény, hiába, ez a legjobb évszak Japánban! így elmentem csavarogni; felültem az Óedó vonalra és kinéztem egy megállót keleten, Monzen-Nakachó, ez pont jó lesz, mert nem ám csak a gazdag Nyugatot, a yamanotét¹ kell bejárni, hanem menni kell Keletre is, a shitamachiba² ahol kevesebb a Ferrari és több a lakótelep. Elsétáltam egészen Ryógokuig, fotózgattam ezt-azt, a jobbakat itt nézhetitek meg.

Útközben persze megéheztem és ettől kezdve spontánnak induló városnézésem meglehetős célzatossá kezdett válni; mit is burkoljunk ma? sushit? ne má', megint...? akkor ráment? talán majd később... vagy ha már úgyis közeleg a tél, üljünk be egy jó kis meleg nabéra³? borzasztó nehéz ám a döntés egy ilyen jelentős, a nap további folyását döntően befolyásoló kérdésben! Aztán úgy alakult, hogy bekeveredtem egy vasárnapra sétálóutcává alakított útszakaszra, ahol volt jó sok bódé, virágok, okonomiyaki, édességek, céllövölde és játékhal-horgászat valamint egy szimpatikus yakitoris bácsi, egyszóval minden, kivéve a vásárlókat, mert őbelőlük bizony nem volt egy szál se.

A yakitori az egyik legjelentősebb japán kocsmaétel, egyszerű, mint a faék: trancsirozzál fel egy csirkét apró darabokra és húzd fel ezeket pici bambusznyársakra és grillezd meg. Kell még valami édes-shóyus-sakés szósz rá és kész is, ezt mindenki imádja, én sem vagyok kivétel. A japánok persze ezt is el tudják a végletekig szofisztikálni; ettem én már niigatai kakas mellet és nagoyai jérce-zuzát, merthogy annak állítólag más az íze mint a tokyóinak, de ez most nem a dölux kiadás volt, hanem az egyszerű, tenyeres-talpas, bódéból nyomatott yakitori, alapértelmezésben. Vettem hát indításnak egy tsukunét (csirkegombóc) és egy torinikut (csirekemell), kipattintottam hozzá egy doboz sört és megkérdeztem, ahogy illik, a yakitoris bácsit, hogy keiki wa dó desuka?⁴

Szomorúan megállapítottuk, hogy yappari dame desu, továbbra is dühöng a fukeiki, vagyis a rossz gazdasági helyzet, mondjuk, mióta (japán) eszmet tudom, ez a válasz erre a kérdésre, fukeiki desu, már úgy '92 óta, amikor kipukkant a baburu, a buborék-gazdaság. Ami igaz, az igaz; azóta se ment a Japánnak olyan jól, mint a 80-as években, amikor mindenki attól félt, hogy ők vásárolják fel Amerikát, azóta persze kiderült, hogy nem is, mert az arabok, izé, az oroszok, nem, mégis inkább a kínaiak, naszóval, majd valaki biztosan, de persze itt azóta is rendületlenül fogy a Louis Voiutton, épülnek a felhőkarcolók és a Lamborghini-dealerek sem halnak éhen, úgyhogy nem kell még készíteni a segélycsomagokat.

De nem bosszantottam mindezzel a yakitori-árust, csak bólogattam búsan, bizony, fukeiki, megjegyezve hogy én meg az építőiparban vagyok érdekelt, erre majdnem adott egy yakitorit ingyen, annyira megsajnált, saiyaku, az a legrosszabb, semmi nem épül, még ami volt, az is leállt. Csatlakozott egy fogatlan bácsi is, összekapart a zsebéből 100 yent egy nyársravalóra és leűlt a padkára, rágyújtott és boldogan fecsegett valamit a lóversenyről, ezzel elvonva a tulaj figyelmét az égető gazdasági problémákról. Én még elrágcsáltam egy rebát (csirkemáj, a "liver" szóból van származtatva) meg egy negimát (csirkemell, hagymadarabokkal), aztán elköszöntem, gochizósama!⁵ nagyon jó kis yakitori volt, igazán, de messze volt még Ryógoku, ahol is aztán újra meg kellett, hogy éhezzek és egyek egy ráment a sinek alatt, de erről majd inkább máskor mesélek.

¹ a gazdagabb, hegyes-dombos nyugati fele Tokyónak

² az alsóváros (szó szerint is az)

³ cserépedényben (ez a nabe) előttünk megfőzött sűrű leves (lásd még: chankónabe), főleg télen eszik

⁴ milyen az üzletmenet (és/vagy gazdaság, úgy általában)?

⁵ köszönöm a vendéglátást!

Rizs és szójabab

Ma esti vacsorámnak a rizs és a szójabab alkotta a gerincét, majdnem minden fogásban van belőle valamilyen formában. Akár a régi Japánban, mielőtt azok a bizonyos fekete hajók megjelentek... Akár vegetáriánusnak is lehetne nevezni, bár ez nem volt cél, csak épp ez volt otthon. De finom volt.

• Rizs (mint a dolgok alfája és omegája).
• Tófu: vagyis szójasajt.
• Szójaszósz: kicsit a rakok tsukemonóra, meg egyáltalán; ez mindig jó a kéznél.
• Misó: ez is erjesztett szójabab (most a tófu ízesítéséhez használtam).
• Misoshiru: megint csak miso + egy kis alga, szárított halpehely, zöldség.
• Saké: ez persze rizsből van. Most hidegen ittam (általában így szoktam).
• Tsukemonó; vagyis savanyúság; ezúttal kínai kelből, yuzuval ízesítve.
• Édes-misós halacskák: félcentis minihalak + pici haldarabok, édes-misós szószba forgatva. Mintha diódarabok is lennének benne? Ez elég tömény, nem ettem meg mind, maradt máskorra is.
• Csípős tintahal: na ebben sincs se szója, se rizs, van viszont csíkra vágott tintahal, finom, csípős-hagymás szószban, igen erős, karakteres ízzel. Remekül megy a sakéhez, de ebből sem lehet sokat enni, csak csipegettem, maradt belőle bőven (viszont remekül elmarad).
• Umeboshi-szósz: umeboshi szilva szójaszósszal és egy kis mirinnel keverve (ez utóbbi is egyfajta rizsbor, de a főzéshez használják). Ezt is a tófuval ettem.
• Nattó tojással: fermentált, büdös-ragacsos-nyúlós (de finom!*) szójababok egy nyers tojásba belekeverve.

* ezzel nem mindenki ért egyet, még a japánok cirka fele sem bírja még a szagát sem

Szörnymese

Ha napközben arra járunk, semmit sem sejtünk; talán csak azt veszünk észre, hogy kong-dübörög az út és lábunk az aszfalt helyett kemény vaslemezeken tapos. Nem tudjuk, mert honnan is tudhatnánk? hogy egy hatalmas üreg felett haladunk el. De minden este pontban tíz órakor megelevenednek az út, megnyílik a föld és az üregekből különös, villogó ruhás lények törpök? orkok? bújnak elő. Lábuk két ujjban végződik, fejüket kendő vagy sisakvért fedi, ruhájukon a fénylő sávok titkos üzenetet hordoznak. Néhányuk kezében égő-vörös fénykard, mások harci gépeiken ülnek; ezek vasmarokban végződő, hatalmas mancsukkal össze-vissza csapkodva, fenyegetően morognak.

Harsány szinű sátraikat felverve megvetik a lábukat a felszinen az utak mentén és az arra tévedőket a fénykardok lengetésével és éktelen lármával próbálják a közelbe csalogatni (van úgy, hogy e célra primitív, vadul hadonászó másaikat állítják fel). Kincset keresnek talán? vagy a magányos járókelőket próbálják lecsalogatni a sötét üregekbe, hogy aztán ott kifosszák és sötét, kegyetlen módon végezzenek velük? nem lehet pontosan tudni.

De ki is merne ezeknek a vad kreatúráknak a közelébe menni? pedig aki mégis odamerészkedik, meglepődve tapasztalja, hogy a zord külső mögött szelíd, álmodozó tekintetű öreg koboldok rejlenek, akik csak azért élik e vad és rémisztő életet, mert a természetük erre kényszeríti őket.

A felkelő nap megriasztja és a föld alá kergeti e jelenéseket; amikor másnap erre visz utunk, már újra elfelejtjük, hogy szörnyfészek felett járunk.

A legkisebb ház

Jó, biztosan van még kisebb,Tokyóban mindennél van még kisebb, de azért ez már elég kicsi. Jó régen, 1966-ban épült; egy Azuma nevű építész saját háza. Az volt az elmélete, hogy nem akar a város szélén lakni, inkább vesz egy kis telket a belvárosban. Vett is...

Janka jóvoltábol ime egy axonometria a belsőről (köszi, Janka!)

Ráment a rámenboltból

Ahogy ezt már múltkor is megjegyeztem, ideje lenne már egy jó kis misó-ráment enni. Mert hát ez a negyedik fajta íz (csak ismétlésképp, a másik három: shió, shóyú és tonkotsu), egyesek szerint elhajlás, mások szerint az Igaz Út. Én egy ideig az utóbbi tábort erősítettem, de aztán Jangara próféta valamikor a 90-es évek közepén megtérített Tonkotsu vallásra, ám az erős ökumenikus beütések megmaradtak.

Még egy vasárnapi csavargás során kinéztem a környéken egy jól kinéző "RÁMEN" nevű helyet, kell-e ennél jobb? és minap este munka után előre megfontolt szándékkal ide be is tértem. Ugyanazzal a lendülettel majdnem ki is fordultam, mert rögtön látszott, hogy árulás van, ez izagaya!* Ráment izagayában enni kábé olyan, mint széllel szemben vizelni: lehet, de nem tanácsos. De kint esett az eső, én éhes voltam, így végül megalkuvó módon elfogadtam a felkínált helyet.

Sima misóráment kértem tamagoirivel (két fél főtt tojás) és körülnéztem. Az asztalom egy kis emelvényen volt, innen jól be lehetett látni a kocsmát, tulajdonképp egész hangulatos hely. Előttem egy hosszú asztalnál éppen buchósan** szórakoztatja a beókat, jobbnál-jobb tréfák pukkannak sorban, a kipirult arcú beosztottak majd leesnek a székről a széles röhögéstől, azt hiszem, ideje lenne önvizsgálatot tartanom, hogy én is tényleg ennyire vicces vagyok-e a céges partikon.

Node a rámen. Sok a moyashi, és mint tudjuk, ez nem túl jó jel (legalábbis a számomra), bár elismerem; a misó rámennél ez szinte kötelező. A lé rendben is lenne, a tészta ellenben meglehetős közepes. A chashú viszont - amennyiben ezt a prosciutto-vastagságú kis cafatot annak lehet nevezni - egyszerűen értékelhetetlen. Bár a Tampopó idevágó fejezetéből (itt, ca. 5:10-nél, sajna német felirattal) tudjuk, hogy nem feltétlen a vastag chashú a jó chashú, de azért úgy vélem: vannak határok... az biztos, hogy amennyiben valaha is mikroszkóp alatt akarok megnézni egy darab chashút, feltétlen ide fogok jönni, de ráment enni lehet, hogy máshová. Felháborítónak tartom, hogy ahhoz, hogy egy rendes szelet húst kapjon a rámenjébe az ember, chashúment*** kelljen kérni! Ezek után lehelletnyi gyógyír volt csak, hogy a menma kifejezetten jó volt; üde és ropogós, a tojás is pont jó állagú, így akár azt lehet mondani, hogy egész tűrhető zöldséges-tojásos misoráment ettem, de nekem ez a műfaj azért csak a belevaló cupákkal teljes...

Men: 5

Leves: 7

Chashú & the rest: 4 (de csak, mert a menma és a tojás jó volt)

Összpontszám: 16/30 --> YAPPARI, ne izagayában együnk ráment!

* a kocsma japán megfelelője, itt - ellentétben a többnyire egy típusú kajára specializálódott japán vendéglőkkel - mindenfélét lehet enni és főleg inni, de sokat.

** osztályvezető úr

*** rámen, extra adag hússal (ebben az esetben + 200 yenért)

Rant: Egyébként meg most már nem fogok mindig mindent belábjegyzetelni, csak ami új; aki még mindig nem tudja mi az a moyashi meg a tonkotsu, az klikkoljon a "rámen" tag-re és olvassa végig az egész Rámen-quest-et; valahol biztosan megvan.