Karácsonyi közlemény

Ez most egy rövid poszt lesz, mert már megkezdtük szokásos év végi, nemtokyói, vakációnkat: Boldog Karácsonyt, szerencsés Új Esztendőt kivánunk minden Tokyo Reloaded olvasónak!

Szavazz rám!

Újra nyakunkon vannak a választások, konkrétan holnap, 16-án, a zűrzavar és kiábrándultság teljes, napról-napra alakulnak, egyesülnek, megszün..., na azt azért nem, pártok, már meg sem kisérlem követni és ezzel a japánok is hasonlóképp vannak. Biztos pont csak egy van: húzzon el a kormány! igen, az, amelyik alig három éve fűt-fát igérve földindulásszerű győzelmet aratott. Mert hát azóta kiderült, hogy osztogatni és közben adótnememelni nem is olyan egyszerű, sőt, még csak úgy szimplán menedzselni a dolgokat sem mindig az, pláne, ha beüt egy földrengés, tsunami és fukushima. A három év alatt vajmi kevés eredményt felmutató és belső vitáktól is sújtott Japán Demokrata Pártnak (DPJ) egyértelmű buktára áll a választás, a kérdés legfeljebb az, hogy mekkora erejük marad ellenzékben.

Jön a jelölt, (nem dublőr!)...

Rendben, tehát akkor a DPJ kuka, de mi legyen helyette? Ehhez nézzük meg, mik is a választási témák: először is, Fukushima után érthető módon, az atomenergia. Ezen a pályán mindenki versenyt tülekedik, hogy ki tudja gyorsabban beigérni a teljes atomtalanítást, 10 év múlva, öt év múlva, azonnal, nyilván, hogy energiaár emelés nélkül. Ha valamelyik párt esetleg megpróbál józanabbul gondolkodni és nem száll be az igérgetésbe, kíméletlenül kigolyózzák.

Aztán persze ott a gazdaság, abban mindenki megegyezik, hogy jó lenne már 20 év után kikászálódni a stagnálásból és nem csak bénultan nézni, ahogy Kína gazdasága eldübörög Japán mellett. Ám hogy ehhez mit is kellene tenni, már elég nagy a tanácstalanság, a jelenleg divatos ötlet az, hogy "fel kellene pörgetni az inflációt". Nem vagyok egy makrogazdasági szakember, de valahogy az az érzésem, ez így önnmagában nem lesz elég...

Végül pedig ott a "kínai kérdés", vagyis, hogy miként reagáljon az ország a Senkaku-szigetek körüli balhéra, a folyamatos és lassan intenzifikálódó kínai provokációkra. Itt egyértelműen a keménykedés a menő, ebben a Japán Restauration Party vezetője, Tokyó nemrég lemondott polgármestere Ishihara jeleskedik a leginkább, úgy véli, Japánnak késznek kell lennie "kardot rántani" Kína ellen, és legjobb lenne, ha Japán nukleáris fegyverekkel fegyverezné fel magát, de Abe, a várhatóan győztes LDP miniszterelnökjelöltje, sem marad le sokkal tőle, ő is úgy véli, hogy Japánnak a sarkára kellene végre állnia Kínával szemben és eltörölné az alkotmányban rögzített korlátokat a katonai költségvetésre és a védekező alapállású hadseregre vonatkozólag.

...és már mondja is.

Tehát minden valószinűség szerint jön vissza a jóöreg Jimintó, angolul LDP, vagyis Liberal-Democrativ Party, és várhatóan lesz megint kormányfői Yasukuni jinja látogatás, hivatalos véleménnyé emelkedik, hogy Nankingi mészárlás nem is (nagyon) volt, és hogy a comfort womenek pedig csak egyszerűen hazudozó kurvák. Mindez nyilván nagy örömet és szimpátiát fog kelteni Japán iránt a környező országokban, beleértve azokat is, akikben pedig akár Japán szövetségeseket is találhatna, Kína pedig minden bizonnyal megijed és feladja igényeit a Senkaku szigetekre. Very clever, indeed.

A mai újságban az egyik kisszínes az volt, hogy egy 94 éves bácsi úgy döntött, indul a választásokon. Kampány büdzsé gyanánt beáldozta a temetésre félretett pénzét, mert úgy gondolja, hogy nem jó irányba megy az ország. Háborús veterán, hét évet töltött a kínai háborúban és sok bajtársát látta meghalni, és úgy gondolja, hogy a mai politikusok túl könnyedén dobálódznak a szavakkal amikor fegyverkezést  és az alkotmány megváltoztatását sürgetik.

Néha jó lenne odafigyelni arra, amit az öregek mondanak.

-------------------------------------

És akkor a mai zene persze mi is lenne más: URH

Ekisoba

Akkor hát beszéljünk a sobáról.

Kezdő japánistáknak: a soba, magyaros átírással szoba, a japán gasztronómia egyik alap-építőkockája, afféle ehető Higgs-bozon, hajdinalisztből készült spagettiszerű tészta, amit meleg levesből kihalászva, vagy hideg lébe mártogatva, jellegzetes hangeffektusok közepette fogyasztunk. Sobaétterem sokféle van, kezdve a talponállóktól a többbezer yenes soba-kaiseki-ig bezárólag, mi most a soba-piramis alsó köveit, ezen belül is az ún. ekisobát választjuk vizsgálódásunk tárgyául. A rántotthúsos zsömle óvilági borzalma* helyett ugyanis a japán állomásokon sobát adnak, ez az ekisoba, vagyis állomás-hajdina-tészta, két vonat között a restiben elfogyasztható, pontosabban néhány mély levegővétellel felszívható, hagyományos japán fastfood.

Az eljárás a következő: még az üzletbe lépés előtt az ajtó mellett található automatából megvesszük a jegyet, szobapénz, muhaha, a választék többnyire hasonló: van kake soba, ez az alap, csak egy kis vágott zöldhagyma és alga van mellé, tanuki soba, ekkor kapunk hozzá egy kanál apró tempura-tésztalabdacsot is, nishin soba, ugyanez egy darab füstölt heringgel, e sorok írója köztudottan utálja, tempura soba, általában ez a luxusmenü, az ára valahol úgy 350 és 700 yen körül lesz, a belevalóktól függően. Belépve adjuk oda a jegyet az eladónak, aki ezt szemrevételezve egy fazék forróvízbe belemárt egy kevés tésztát, egy kicsit lögyböli, majd egy mély tányérba kimer egy kanál levest, szakszóval tsuyut, óvatosan beleengedi a tésztát a szűrőből, majd, amennyiben rendeltünk, ráhelyezi a feltétet és a kezünkbe adja, a hagymát, algát és a tempuragolyókat mi tehetjük hozzá, ízlés szerint. Ekkor kezdődik a voltaképpeni munka! Az ekkorra már alkotórészeire bontott és szálkátlanított evőpálcikát a levesben úszkáló tésztába bökjük és kiemeljük a tészta egy részét a léből és a fejünkbe tuszkoljuk. Bazi forró lesz, de nem köpjük vissza, részint, mert rögtön itt a vonatunk, de főleg, mert állítólag csak így finom, ehelyett előre menekülünk és nyitott szájjal, a tésztacsomón keresztül mélyeket lélegezve hűtjük az anyagot, a jellegzetes, halálhörgésre emlékeztető szürcsölő hang ilyenkor keletkezik, miközben az evőpálcikával újabb és újabb tésztacsomagokat tolunk fel az arcunkba. A rágással és nyeléssel nem kell foglalkozni, a szájüreg megteltekor a nyelőreflex automatikusan kiváltódik, és a sobatészta-folyam eleje lassan elkezdi vándorlását emésztőrendszerünk belsőbb régiói felé. Mindeközben persze a tészta nagyobbik része még a tányérban van, ezt folyamatosan tuszkoljuk felfelé-befelé, nem elfeledkezve közben a folyamatos, éltető hűtőlégzésről! egészen, amíg a végére nem érünk. Fontos, hogy a tésztaköteg kontinuitása minden körülmények között fennmaradjon, ezért a tészta elharapása, ami nem mellesleg nagy fröccsenéssel és a nyakkendőnk azonnali leselejtezésével jár, szigorúan ellenjavallt!

Miután a szobatésztát ilyetén módon mintegy magunkba ásítottuk, még maradt néhány másodpercünk arra, hogy átadjuk magunkat a sobaleves élvezetének. Néhány korty, lé ekkorra már alig 80 fokos, szinte langyosnak mondható, és már rohanunk is, hangosan szipákolva, mert a forró lé megzavarja a nyirokkeringést, és persze nem elfelejtve egy fogpiszkálót a fogunk közé döfni, mielőtt belevetnénk magunkat a hömpölygő tömegbe. Egy rutinos benszülött a fenti folyamatot úgy 150-200 mp alatt abszolválja, lányok erre még úgy is képesek, hogy mindeközben a rúzsuk nem maszatolódik el! de ne próbáljuk meg utánozni, hanem inkább várjuk meg a következő vonatot, hacsak nem akarunk minimum másodfokú szájüregi égési sérüléseket szenvedni. Ez azért van, mert a gaijinok komolyabb iskoláskori tréning nélkül javíthatatlanul nekojiták, vagyis macskanyelvűek maradnak, nem bírják a forró ételeket.

Meg kell vallanom, nem vagyok nagy ekisobás, ha megéhezem, akkor inkább onigirit veszek, de legutóbb, amikor kirándulni mentünk, mi is magunkhoz vettünk egyet-egyet ebben a helyes kis retró-ekisobázóban, Ome állomáson. Én kacsahúsosat, Judit kitsunét, vagyis rókaszobát, ezt az olajban sült tofu feltét miatt hívják így, pontosabban, mert a rókák (kitsune) ezt állítólagosan imádják. Jó volt, és még a vonatot is elértük, igaz, hogy közben jött egy csatlakozás és ennek utasai akkor rendelték meg a sobájukat, amikor mi már a mienket félig magunkba szuszakoltuk, mégis ők végeztek hamarabb, de hiába, ebben a sportban mi örökre amatőrök maradunk.

-----------------------------------

* egyébként nem is a rántotthúsos zsömle koncepciójával van a baj, hanem az alkatrészeivel: a szikkadt zsömlével és az egyszerre száraz és zsíros, és legelsősorban is mócsingos rántotthússal

+ Mindent a sobáról (angolul) itt.

Divatos elefántok

Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy csak a rendőrségnek és egyéb állami szerveknek lehet kyara-figurája, szeretném bemutatni a Sato testvéreket. Sato-chan, a narancssárga kiselefánt, általában rövidnadrágban és rövidujjú ingecskében feszít, de télen sapkát és sálat ölt, hogy meg ne fázzon. Húga, Satoko-chan, a rózsaszín elefáni nyáron csíkos strandruhát visel, vagy esetleg japán módra könnyű, vászon yukatába öltözik, de néha még akár mezítelenül is mutatkozik! Sato-chan és Satoko-chan egy gyógyszergyár kabalafigurái. Egykor állítólag szökdécseltek, beszéltek és énekeltek is, ma már azonban csak udvarias ajtónállóként fogadják a patikák előtt a vásárlókat. Állítólag azonban egyre ritkábbak, ugyanis a szenvedélyes gyűjtők, Peko-chanhoz hasonlóan, lopják a figurákat.

Mascotland

Ne félj a sushifejű embertől!

Tokyóban, ha az utcán sétálva egy onigiri- vagy mondjuk egy tévé-fejű lény jön velem szembe, barátságosan integet és megpróbál megölelni, szemem sem rebben, hiszen az csak egy kyara, vagyis maszkot/kabalafigura és csak a munkáját végzi. Japánban úton-útfélen találkozhatunk maszkotokkal: plakáton, brossúrákon vagy éppen háromdimenziós valóságukban. Többnyire valamit promótálni hivatottak, egy terméket, egy várost, vagy valami eseményt, ez azért európai szemmel sem teljesen szokatlan dolog, még ha számosságukban messze felül is múlják a maszkotok tengerentúli társaikat. Ám állami ügynökséget, rendfenntartó erőket, igazságügyi rendszereket kabalafigurával hirdetni eddig még csak itt láttam, ez bizony nipponikum a javából!

Saiban Inko,
benne egy miniszterrel

A fukuokai ügyészség például 2008-ban egy papagáj-maszkotot talált alkalmasnak arra, hogy az újonnan bevezett esküdtszéki rendszert népszerűsítse. Azért papagáj, mert az esküdt az japánul saibanin, a papagáj pedig inko, innen már csak egy aprócska lépés a Saiban Inko (サイバンインコ), persze hatalmas ugrás ez a japán igazságszolgáltatásnak, olyannyira, hogy az akkori igazságügyminiszter, bizonyos Hatoyama úr, szükségesnek látta, hogy ebben a kosztümben vegyen részt a sajtóértekezleten, performanszát ezen a linken lehet megcsodálni, ha esetleg nem megy akkor ez a kép is megteszi bizonyíték gyanánt, ezt elnézegetve mindjárt jobb véleményünk lesz a honi politikáról.

De nem ő az egyetlen kyara a japán igazságszolgáltatásban, ottt van például Kasutamu-kun, aki a vámhivatalt képviseli, megvan, ugye? kasutamu = custom, muhaha, és egy drogkereső kutyára hajaz. Ám ez mind eltörpül a rendőrségi maszkot-hadsereg mellett: minden tartománynak + a nagyobb városoknak van külön-külön maszkotja, összesen állítólag nem kevesebb mint 48, bizony ám! a legismertebb persze a tokyói, Pipo-kun, pi-po, vagyis people's police, aki egy kisróka képében próbálja az állami erőszakszervezet humánusabb arcát megmutatni.

Keresd meg Pipo-kunt!

Az ítéletvégrehajtás maszkotját eddig még nem sikerült lenyomoznom, pedig izgalmas kérdés, kire tudnák ezt a megtisztelő szerepet osztani egy olyan országban, ahol a halálbüntetés a mai napig gyakorlat.

Túllépve az igazságszolgáltatáson, a "Legtökösebb Állami Kabalafigura" címét azt hiszem, vitathatatlanul Puruto-channak kell itélni, aki az atomenergia biztonságosságát bizonyítandó, lazán beküld egy pohár plútóniumos vizet, kids, do not try this at home! majd minekutána megbizonyosodott veszélytelenségéről, pajtását is megkínálja.

Hát akkor hogy is van ez?

Nem kell sokáig Japánban élni, hamar felfeslik a varrás; a japán állam lényegét tekintve nem lépett túl a feudális alapvetésen, miszerint az állampolgár alapértelmezésben ostoba és nevelésre szorul. A shogunátus erre radikálisabb eszközöket vett igénybe, helyszíni felkoncolás, családtagok kivégzése stb., később a szigor enyhült és a háború után a Békealkotmány szellemében a szelídebb meggyőzés eszközei kerültek előtérbe, a nádpálcát csak a végső esetben veszik elő, jönnek tehát a maszkotok, akik elmagyarázzák, hogy ne szemeteljünk, ne hangoskodjunk és ne csempésszünk drogokat, mert az nem szép dolog.

Nem olyan nagy baj ez, csak hát akkor ne lepődjünk meg, ha a pogárok más tekintetben sem viselkednek felnőttként és ne sóhajtozzunk, hogy csökken az innováció, kevés a kis startup vállalat és ahelyett, hogy inkább kihúznánk az országot a majdnem-recesszióból, várjunk, hogy Pipo-kun majd megmondja a teendőt.

Szerencsére ilyen probléma csak Japánban van.

-----------------------------

Sok más mellett itt találtam anyagot a poszthoz:

http://www.japantimes.co.jp/text/fd20080803pb.html on "yuru-kyara"

http://www.japantimes.co.jp/text/fl20110830lg.html -- Mascots in Japan's legal system

http://idleidol.net/

Még több yuyrukyara-poszt itt és itt, valamint itt 

Kedvenc szavaim: tsuchifumazu

Ezt a szót először a jógatanáromtól hallottam és akkor egyfajta felszólításként értelmeztem - ne lépjek a földre. Jó, de hogyan ne lépjek? tartsam az egyik lábam a levegőben? maradjak a matracon? vagy kézenállás következik? Nem volt világos a dolog, de az óra végére már megfeledkeztem róla. Eltelt néhány lecke, mire lassan ráébredtem, hogy nem utasításról, hanem egy testrészről van szó: tsuchifumazu = a talp boltozata, vagyis az a rész, ami nem tapossa a földet*. 

A -zu végződés egyszerűen és elegánsan ellenkezőjére fordítja egy ige értelmét, kicsit hasonlóan a magyar -etlen raghoz. Teljesen normális, köznapi használatú ragozás, bár a képzése némileg rendhagyó. Még egy olyan testrészünk van, aminek a japán nevében előfordul ez a szerkezet: a bölcsességfog neve oyashirazu, vagyis “a szülők által nem ismert”, mivel mire kinő, már elköltözünk otthonról**. 

Biztosan van még sok ilyen összetett szó, nekem ezeken kívül csak a narazumono jut az eszembe: egy olyan fiatal, aki nem viszi semmire (semmirekellő). Tud még valaki több ilyet? 

------------------------------------------- 

*土踏まず (tsuchi = föld, fumazu = taposás nélkül)
**親知らず (oya = szülő shirazu = ismeretlen)

Suzunari 鈴なり

It took us a long time to discover the area around Yotsuya-sanchome station, despite passing by, across and under (by Marunouchi line) hundreds of times.We needed a final push - and that was provided by a friend, an architect who took us to a simple, old place for lunch after we visited his studio which is located on the south side of the station, in a quiet, leafy, residential area dotted with small temples. Hattori Hanzo (who was real enough, not just a fictional character in Kill Bill) is buried within the grounds of one of these.

The area where we had lunch, is on the other side, to the north-east of the station and it could not be more different with its warren of narrow streets that are packed with bars, izagayas and some unusually fine restaurants.

The Chef, Murata-san, worked for high-end kaiseki* restaurants before opening up his own place. The gamble has payed off, as he has already received one Michelin star - but to his credit, he has not changed either his prices or the simple, homely atmosphere of his restaurant. The mid-size dinner course, for around 6000 yen, may sound expensive, but for a dinner of this kind, this is excellent value. The nihonshu** selection is equally nice and quite reasonably priced.

On our spring visit, the course included kegani (horsehair crab) with ginger, a combination of uni-avokado-yuba in a sweet sauce flavoured with wasabi, red hotate ika (squid) with karashi (mustard), kinmedai (golden eye snapper) in salty-sour pondzu, grilled slices of amadai (Japanese tilefish) with fukinoto tempura and takenoko (bamboo shoots) combined with hotate (scallops) in a sweet ankake sauce.

In October, we were greeted with a seasonal selection: kurumaebi (Japanese tiger prawn), kamasu (barracuda), kaki (persimmon), ginnan (ginkgo nuts), kinoko (mushroom) and mizuna ae (boiled Japanese mustard leaves), decorated by an ear of rice puffed up like popcorn, as a token of the recent harvest. This was followed by tamajimushi, a soup-like concoction with eggs and sea urchin.

The otsukuri (sashimi) consisted of katsuo (bonito), honmaguro (Pacific bluefin tuna), kanpachi (greater amberjack), ika (squid) and tai (seabream). Dinner always ends with takekomi gohan (seasoned rice), misoshiru soup and a small desert. By this point, we are usually so stuffed that we can just taste the rice. The rest is made into onigiri (rice balls) that can be taken home for breakfast.

Food: 9/10 (truly remarkable)  

Ambiance: 6/10 (nice place) 

Price-performance: 9/10 (amazingly good value)    

Address: 7-9 Arakicho, Shinjuku-ku, Tokyo
Tel: +81 (3) 3350-1178

-------------------------------------------

* kaiseki is a traditional multi-course dinner. The seasonal dishes are served one by one and each small plate looks exquisite, like a miniature painting.

**nihonshu is called 'sake' around the world. In Japan, sake means all kinds of alcoholic drinks, while rice wine is referred to as 'Japanese alcohol' (nihonshu).

Művészeti turkáló

A Tokyo Denki Daigaku kiköltözik Kandából, a campus épületei, beleértve egy 16 emeletes tornyot, lebontásra kerülnek, helyükön irodaházak vagy a jóég tudja mik épülnek majd, de egy jótét lélek úgy gondolta, hogy mielőtt még megindulnának a bontóbrigádok, legyen még egy utolsó nagy buli, adjuk oda a tornyot 200 fiatal művésznek és lássuk mit csinálnak benne! Ebből lett a Trans Arts Tokyo kiállítás, ami november 25-ig van nyitva.

Hát főleg és elsősorban ordas nagy kuplerájt... A művészek legnagyobb része alaposan belakta a teret, vagyis a rendelkezésükre bocsájtott kisebb-nagyobb tantermeket. Jó részüknek ezzel ki is fogyott a ihlete és hazament. Akik tovább dolgoztak, ezt általában a kawai - fushigi - sabishii, vagyis cuki - furcsa - magányos koordináták között mozogva, talán ez lenne a tragico-comico-historico-pásztori műfaji tér mai japán megfelelője? meglehetősen változatos színvonalon tették. Ha valaki ezen kiállítás alapján ítélné meg a japánokat, egy magányos, depressziós és psychoszexuálisan kissé visszamaradott ország képe rajzolódna ki, persze biztos van, aki erre azt mondja, hogy ez alapvetően helyes kórleírás.

Döbbenetesen nagy a kiállítás, 18 emelet, egyenként átlag 6-8 művész szobájával, az egész kicsit olyan volt mint egy turkálóban ruhát venni; kutatni a sok kacat között, jókat vigyorogni, hogy miket meg nem vesznek az emberek és néha ráakadni egy-egy kincsre.

Sok-sok plüssállatka, kategóriánként szétválogatva

A Micimackó-rész

Támad a fémbogár!

"We don't need no education"

Egy mű az Aum Shinrikyó szekta körözött tagjainak képével.
Kevesen mernek ehhez a tabutémához nyúlni.

Egy szép és kissé ijesztő rajz a fushigi/sabishii vonalból

A Nagy PostIt Projekt: sok-sok kilyuggatott PostIt mindenfelé felragaszva.
Nekünk bejött.

Egy lány, aki mindent bekötött. A legjobbak,
bekötött Buddha, bekötött szerszámok, sajnos csak fotón voltak meg.

Fafaragás, mítikus lényekből

Sok-sok doboz egy hatalmas képen, egy szűk szobában. Nyomi, de jó.

Transzpozicionált kumade

Sajnos a művészek nevét elmúlasztottam felírni, gondoltam majd a weblapről kibogarászom, de sajnos, be kell lássam, hogy ez nem fog menni...

Datolyaszilva, töltve

Korábban, az őszi kertekről szólva, már leírtam a kaki (datolyaszilva) élénk, narancssárga színét, de a gyümölcs ízéről még nem esett szó. Fanyar (shibui a szakkifejezés) és édes egyszerre, de minél érettebb, annál inkább átmegy mézesen édesbe.

A japán kakinak rengeteg válfaja létezik - a Hachiya szív alakú, a Fudegaki hosszúkás, ecsetfej formájú, a Fuyugaki pedig tömzsi, kerek. Utóbbit keményen, ropogósan is lehet enni, mint egy almát, míg a másik kettőnél meg kell várni, amíg megpuhul és a belseje szinte zselés állagú lesz. Ez meglehetős hozzáértést és pontos időzítést igényel, de Szakértők szerint az ilyen fajták sokkal összetettebb, kifinomultabb ízvilágot mutatnak.

Én egyébként a szárított kakit is szeretem. Valamiért ez többszörösébe kerül a friss gyümölcsnek - ilyen drága lenne meghámozni (energiaköltség nincs, az igazi hoshigaki napon szárad)?

A képen látható wagashi természetesen szezonális, kizárólag október-november folyamán kapható - és csak találgatni tudok, hogyan készülhet. A kakit félig megszárítva lehámozzák és megtöltik vörös babpasztával, de valahogy olyan ügyesen, hogy a beavatkozásnak semmiféle nyoma sem marad. Az egész együtt szinte már túl édes, különösen, mert nagyobb, mint a szokásos wagashik - de, mint ilyenkor mondják, a zöld teához jól illik.

Akasaka lunch: hát a sushi?

Ebédre sushit nem is eszenek soha? kérdezhetné az olvasó, miután végigböngészte az Akasaka lunch sorozatot. Pedig dehogynem, nagyon is, még ha nem is olyan rendszerességgel, mint azt Budapestről spekulálva vélhetnénk. A régi irodához közel nem volt sushizó*, egészen az állomásig kellett menni, és ez emlékezzünk az 50 méteres szabályra! már lehetetlenül messzinek számított, így ide inkább esténként jártam, sok budapesti kollégám itt esküvék meg erős fogadalommal, hogy otthon sushit soha többet!

Az új iroda mellett ott vannak a szokásos láncok: a Tsukiji Shushiko, bár ez ebédre nincs nyitva, az Itamae, ez arról híres, hogy mostanában általában ők nyerik az újévi Nagy Tonhallicitet, de a jó-öreg Umai Sushikan akasakai üzlete sincs sokkal messzebb, mint régebben, csak most az ellenkező irányból kell rárepülni. De ez mind nem érne meg egy posztot, ha nem fedeztem volna fel egy igazi gyöngyszemet, a Sushi Kamiyamá-t**.

Nemrég nyílt, a tulaj, Kamiyama-san szerint én voltam az első külföldi vendég, és talán ennek következtében is rendkívül kedvező az árfekvése, 1000 yenért egy 9+6 fogásos, 9 nigiri és 6 maki, szetet lehet kapni, amihez még jár előétel, misoshiru és persze tea is. Ez még a rendes átváltáson sem sok, de a Bónakovács-féle árfolyamon (BKR) számolva ez kifejezetten dögolcsó, hol kap valaki otthon JÓ ebédet 1000 forintért?

Belépve először a hely esztétikája vág mellbe; semmi sallang, a berendezés egy egyszerű "L" alakú fapult 8 hellyel, középen a séf, körülötte tombol a patyolattisztaság. Kamiyama-san a halakat egy cédrusfenyő-dobozban tartja, hiányzik a szokásos ronda üvegezett halpult, abból veszi elő őket egyesével, szeretetteljesen, kifekteti a vágódeszkára és értően szeleteli. Mivel minden mozdulata szemünk előtt zajlik, nincs titok, maszatolás, csak egyszerű, de tökéletesen kivitelezett vágó- és gyúrótechnika, és közben derűs kvaterkázás a vendégekkel. Miután kiterítette a halszeleteket, leveszi a fedőt a szintén cédrusfa! rizsesedényről, kivesz egy keveset, gyúrja balról, gyúrja jobbról, tesz rá egy ujjbegynyi wasabit, majd rásímogatja az esedékes halszeletet, lerakja, tapsol egyet, ezzel azt hiszem a kezét tisztítja meg az esetleg rátapadt maradéktól, majd nekiindul a következőnek. Amikor elkészül belőle 2X3, egy elegáns mozdulattal a lapos tányérunkra helyezi, majd elmagyarázza, hogy ez ika, vagyis tintahal, de nem a szokásos módon, hanem sóval és yuzuval, nehogy bemártsam a szójaszószba! ez hamachi, vagyis fiatal yellowtail, az idősebbet ugyanis már sabának hívják, ez olyan mint az eszkimók 40 szava a hóra, ez pedig egy kis friss sanma, most van a szezonja! egy csipet gyömbérrel a tetején.

Lassan, cuppogva megeszem és határozottan az az érzésem támad, hogy apró rózsaszín puttók repdesnek körülöttem, az egyik mintha még hárfázna is.

És ez így megy tovább három gyönyörűséges körön át, csak azért három, mert sóherkedtem és balga módra nem fizettem be az ómori menüre 1.500-ért és akkor 5 kör lenne. Közben mellékesen kapunk egy remek misoshirut is, tofuval és gombával, és Kamiyama asszony, aki a kisegítő személyzet, újratölti a teánkat. Mindeközben Kamiyama úrnak még csevegni is van ideje velünk, gyorsan meginterjúvolom hát a Reloaded olvasóinak számára: két hónapja nyitott, ez az első önálló étterme, heti hat napon tart nyitva, minden reggel ötkor kel és megy a piacra, mert azt úgy kell, de ő szeret ám piacra járni! aztán délben van az ebéd, ez egy kicsit pörgős, este kicsit több idő van, akkor jobban oda tud figyelni a vendégekre, jöjjünk el egyszer akkor is! úgy általában jóval éjfél után kerül haza, mert kicsit messze lakik, hát aludni, azt inkább vasárnap. Megígérem, hogy este is jövök majd és komolyan is gondolom, nem csak zehi-zehi.

A végén jön a maki, ez is a szemünk előtt készül hihetetlen sebességgel és tökéletességgel: kiteríti a norit, rávágja a rizst, kap egy kenet wasabit, majd jön a rávaló a cédrusdobozból, az egyik fele gobós, a másik lazacos, rátekeri a bambuszszőnyegecskét, megvizezi a méretes sushikés végét és nyissz-nyassz! elvágja hatfelé és már tunkolhatjuk is a shóyuba, ez a vége, jelenti be sajnálkozva, hát még én!

Számoljunk csak egy kicsit! Telt ház volt, nyolcan voltunk, jöttek volna még de nem fértek be, utánunk pedig már vége az ebédidőnek, na jó, mondjuk 10. Tegyük fel, hogy az ebédezők fele választotta az alapmenüt, a másik fele az 1.250-eset vagy az 1.500-asat. Este szerintem átlagban 8 vendéget tud kiszolgálni, néha többet, de nem lehet mindig telt házzal számolni, ilyenkor persze többet költenek, vegyünk mondjuk 8.000-et átlagban a piával együtt. Ez úgy napi átlag 75.000 yen bevétel. Ebből szerintem egyharmadát kifizeti az alapanyagokra, havi 160-180.000-et a helybérletre, 20-30.000-et a közüzemi díjakra és mondjuk 100.000-et minden más egyébre, közlekedési költség, kamarai díj, késélezés, takarítószerek, és a jóégtudja még mi, vagyis az adók levonása után marad neki és a feleségének, és az egész családnak, havi 500.000 yen, cserébe a napi 14-16 óra megfeszített munkáért, heti 6 napon át, nem beszélve a tönkremeneteltől való rettegésben álmatlanul eltöltött éjszakákért. Ez azért Tokyóban nem végtelenül sok pénz; ennyit egy pl. kicsit is élelmes termékértékesítő röhögve megkeres, hétvégi munka és éjszakázás nélkül is. Na, ki akar még sushi-séf lenni? Persze, tízből egy séfnek bejön, megkedvelik, híres lesz, nyit egy nagyobb éttermet, majd még egyet és ő lesz egy lánc főnöke és bálnamercivel jár majd a piacra. A többiek egy darabig küzdenek, majd eladják a boltot és beállnak a Tsukiji Shushiko-ba dolgozni, havifixért. A magam részéről remélem, hogy Kamaiyama-sant bálnamerciben ülve látom egyszer majd viszont...

--------------------------------------------

* pontosabban egy ideig működött egy löncshely, tulajdonképpen egy konyhafelszerelés bolt, ahol délben egy szakács sushit gyúrt és tekert, de azt a kollégáim mélyen megvették, nem igazi sushis, szólt a verdikt, még kipróbálni sem voltak hajlandóak, pedig szerintem nem volt olyan rossz.

**akit érdekel és tud japánul: 鮨かみやま, a hely pedig itt található.

*** Itt lehet még a japán séfek kemény életéről olvasni, angolul, naná.

A fényképekért Ádámnak jár köszönet, akit azt hiszem hasonlóképpen megfogott a hely...

Heti kedvenc régi poszt

I never travel without my diary. One should always have something sensational to read on a train.

Oscar Wilde: The Importance of Being Earnest

IGEN, a hír igaz, időnként szoktam olvasni a régi posztjaimat. Az ürügy az, hogy javítgatom őket, ez egyébként így is van, döbbenet, micsoda ordas hejesírási hibákat és elgépelséket fedez fel az ember a saját posztjaiban, de igazából szórakoztat és hát ha a szakács sem enné meg a saját főztjét, baj lenne... Judit szerint kuncogni is szoktam rajtuk, szerintem ez aljas rágalom, de hát persze mit tehet az ember, ha valami truly sensational akad a kezébe?

A blogger egyik nagy keresztje az, hogy hiába írt valami igazán remeket mondjuk egy évvel ezelőtt, azzal a kutya sem törődik, mindenki csak a legújabbra kíváncsi, mintha Tokyó egy éve nem is lett volna érdekes, pedig dehogyisnem. Borzasztó... Ezen változtatni kell, így hát úgy határoztam, kezembe veszem a dolgot, és nevelni fogom a Kedves Olvasót, befolyásolom az ízlésvilágát, manapság úgyis ez a divat, megmutatom nekik mi a jó, és... nem, a rosszat azért inkább nem. 

Tehát lesz egy "Heti Kedvenc Bejegyzés" pontosabban már van is, itt, a jobbszélen, azt tessék szíves elolvasni annak, aki ezt valami fatális véletlen folytán még nem tette volna. Igérem, ide csak a jobbakat teszem, legalábbis amin én is kuncogok vagy komorodok.

--------------------------------

PS: jó-jó, azért lesznek új posztok ezentúl is...

A világ legbiztonságosabb városa

Egy amerikai barátommal történt az idén tavasszal. Ment haza késő este, már alig voltak az állomáson amikor a metróállomás mozgólépcsőjén állva durván vállon taszította egy felfelé siető fiatalember. Felérve a mozgólépcső tetejére, a barátom kérdőre vonta, tulképpen ez most miért is volt jó? mire az idegen szó nélkül bemosott neki egy hatalmasat, aztán még a biztonság kedvéért egy párszor még bele is rúgott, amint a földön feküdt, majd szitkozódva odébbállt. Ekkorra ért oda a metrófelügyelő, aki addig a kalickában lapított, felsegítette, rendőrt hívtak, jegyzőkönyv, satöbbi. Barátom utána hazament, de csakhamar rosszul lett, hányt, szédült, feje fájt, ezért kórházba ment, ahol komoly agyrázkódást és arccsontörést állapítottak meg. Néhány napig bent tartották, utána jó sok fejfájás, de most már szerencsére jól van. A tettes persze nem lett meg, pedig volt biztonsági kamera felvétel is, a rendőrség a sajnálatát fejezte ki és felhívta a barátom figyelemét, hogy a gyanús egyéneket jobb nem provokálni.

Ha a fentiek valahol Amerikában, vagy nagyjából bárhol másutt a világon, zajlottak volna le, elég hétköznapi sztori lenne, de mindez Yokohamában, egy nagy állomáson történt. És még sorolhatnám a hasonló eseteket: egyszer egy partnerünket az ATM-ből kifelé jövet kirabolták, egy másik ismerősőmet a yakuza verte meg, mert aggályoskodott a zaj miatt, hozzánk pedig egy ízben betörtek, mondjuk sok kár nem esett, csak némi kézpénzt vittek el, ez azért különösen vicces, mert Magyarországon ez a szerencse eddig elkerült bennünket, igaz, már próbálkoztak. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Japánban időről-időre valaki mangahősnek képzeli magát és ebből olyan, nagy port felkavart esetek eredeznek, mint az akihabarai késes ámokfutás vagy metrós gáztámadás.

Hogyan? akkor a Japán közbiztonság csak legenda lenne? valami régi, de már nem létező dolog, mint a szamurájok meg a seppuku? vagy csak működik az országpropaganda és eltitkolják a város sötét oldalát? A Tokyo Reloaded most rendet vág ez ügyben:

Hát először is, ahogy az angol mondja: shit happens, még a legjobb családban / országban is. A közbiztonság Japánban a fenti, és más hasonló, esetekkel EGYÜTT is kivételesen jó. Félelem nélkül lehet sötét helyeken mászkálni, dolgokat elhagyni, majd újra megtalálni és az már a családi legendáriumunk része, hogy egy jó évig nem zártam a Régi Ház ajtaját, mert nem találtam a kulcsomat nem, nem akkor törtek be.

Másodszor, ott van ez a yakuza nevű dolog, ami azért korántsem legenda. A yakuzához, bár jól láthatóan jelen vannak, a gaijinnak általában kevés köze van, mivel nem fecsérlik arra az energiájukat, hogy feleslegesen vegzálják a külföldieket, én már stoppoltam is egyszer yakuzát annó, nagyon kedves ember volt, ennél ők sokkal lukratívabb üzletekben utaznak. De amennyiben a gaijin, vagy akár a bennszülött, oktalanul beleártja magát a dolgaikba, okoskodik, emberkedik, akkor rosszul járhat. Az amerikai barátomat megagyaló ifjú jó eséllyel valami frusztrált chimpira lehetett, akinek rossz napja volt, ez különösen a rendőrség reakciójából vált nyilvánvalóvá, a yakuzával ugyanis ők is csínján bánnak. Hogy miért van ez így, az külön posztot érdemelne, de szerintem ennek bőséges irodalma van, ld. pl. Jake Adelstein e témában megjelent könyvét "Tokyo Vice" címmel, úgy tudom magyarul is megjelent. Lényeg, hogy do not mess with the yakuza.

Harmadszor, és mintegy a fentiek metszésvonalában: Tokyóban élve az embert könnyen eltölti egyfajta sebezhetetlenség érzése; a többiek is betartják a szabályokat, semmi rossz nem történhet velem, biztonságban vagyok. Ez a jelenség leginkább az Európában bóklászó, mulya japán turistákon figyelhető meg, köztudomásúlag rajtuk gyakorolnak a kezdő zsebtolvajok, de már magamon is észrevettem, hogy ha odahaza mozgok, híján vagyok a korábbi egészséges életösztönömnek. Mert itt Tokyóban a gaijin gondolkodás nélkül beszól a tolakodóknak, ordibál, ha biciklizés közben leszorítja egy figyelmetlen autós, és odamegy a részegen hangoskodó motorosokhoz és szigorú hangon leteremti őket.

Aztán, néha, pórul jár.

Tokyo Fauna - kamo

Már régóta tudom, hogy kacsának lenni mindig, mindenütt, minden körülmények között jó. Hiszen ki látott már szomorúnak, rosszkedvűnek egy kacsát? A kacsák éppúgy boldogok a trópusokon, mint a hideg sarkvidéki tavakban, esőben vagy napsütésben, városok közepén vagy akár a világ végén. Ha mégis valami rossz történik velük, mondjuk maximum annyi, hogy megkergetik egymást, úszkálnak egy keveset, kicsit riszálják a seggüket, bezsírozzák a tollukat és máris minden rendben van. Talán példát kellene venni róluk...

Ennek fényében nem meglepő, hogy a kacsák Japánországban sem kifejezetten depressziósak és a tokyói kacsák köszönik, jól vannak. Nézegessünk tehát boldog kacsákat!

Kacsák az Ueno-parkban, télen

Kacsa, nemszomorú

Mandarinkacsa (az eredeti, nem a táska)

Kacsa őszi fényben 

Nem kacsa, de szintén jól érzi magát...

Párbaj

Jó tíz méterre lehettünk egymástól, amikor összevillant a szemünk és mindketten azonnal tudtuk, hogy megküzdünk, életre-halálra. A lovagias küzdelem szabályait szigorúan betartottuk és változatlan sebességgel, na jó: lépteinket csak alig észrevehetően megnyújtva, kirántott PASMO-kártyákkal rontottunk egymásra, a kaisatsu-guchi irányába.

A kaisatsu-guchi, vagyis metrókapu, kicsit úgy működik, mint a régi budapesti, amikor még egyforintost kellett bedobni; igen, ilyen is volt! vagyis alapból nyitva van, de ha valaki jegy nélkül akar bemenni, becsukódik, ezt azért kicsit finomabban teszi, mint az állítólagosan gyerekgyilkos budapesti. A tokyói metrókapu persze más tekintetben is szofisztikáltabb, például a belépés iránya a forgalomtól függően állítható. Így ugyanaz a kapu működhet kijáratként vagy bejáratként is, de van kétirányú mód is, ilyenkor bármelyik oldalról be lehet menni, de abban a pillanatban, amint valamelyik oldalon egy utas aktiválja a rendszert, ez is egyirányú lesz és a másik oldalról már nem enged be. A mienk ilyen kapu volt... 

Ő egy lehellettel gyorsabban ért be a jegykapu két pultja közé, az én kezem viszont gyorsabban csapott le a mágneskártyával az érzékelőre, így hiába ért be hamarabb a kapuba, becsapódtak előtte az ajtószárnyak és ellenfelem csapdába esett. Ám én sem tudtam kihasználni a diadalt, hiszen így a kapu számomra is bezárt. Gyors mozdulattal átugrottam a szomszédos kapuhoz, ám mivel a PASMO kártyámat már bejelölte az első kapu, előttem is összecsapódtak a műanyag csapóajtók. 

A másodperc tört részéig egymásra néztünk. Döntetlen. De még nem volt vége... 

Mindketten tudtuk mi a teendő, irány az ügyeletes, a kakarin, persze rohanni ekkor sem volt szabad, az súlyos szabályszegés lenne. Ám mivel én egy kapuval közelebb voltam az ügyeleteshez, én értem oda előbb, és mivel csak egy kakarin volt szolgálatban, ellenfelem fogcsikorgatva meg kellett, hogy várja, amíg az ellenőrzi a kártyámat és átenged. A győzelem mámorában azért maradt bennem annyi lovagiasság, hogy ne alázzam meg legyőzött ellenfelemet egy újabb pillantással, pedig megérdemelte volna, miért nem ment az egyirányú kapuhoz, volt belőle bőven. Holnap reggel újra találkozunk, ugyanekkor, ugyanitt, mindhalálig...

Kanazawa meibutsu

Miután Kyoto és Kagoshima jellegzetes édességét már megismertük, ideje megnézni egy újabb várost. Ez a dobozka wagashi Kanazawából származik és shóga mochi* a neve, vagyis gyömbéres rizsgombóc, ami persze lefordítva egyből nem hangzik olyan étvágygerjesztően…. 

A süti puha, zselés, olvadó állaga a lokumhoz hasonlít; az íze azonban nem annyira tömény, mert mizuame (édesburgonyaszirup) és wasanbon (nádcukor) édesíti. Ehhez adódik a gyömbér csípős ízvilága, ami nekem már az angol gyömbéres kekszeknél is bejött. A gyömbéres limonádéról nem is beszélve...

Tokyóban sajnos még nem találtam meg, no de talán majd az újjáépült Tokyó állomáson, ahol mindenféle vidéki nevezetességet árulnak. (Rossznyelvek szerint azért, mert ha netán azt hazudtuk, hogy üzleti úton jártunk, itt megvehetjük a bizonyítékot.)

-------------------------------

* 柴舟小出のしょうが餅

A bűzös csemege

Egyik első emlékem Japánból az átható kutyaszarszag az egyetem udvarán, azóta már tudom, hogy ez az ősz beköszöntének legbiztosabb jele. Absztrakt gondolkodás, ennyi kutya a világon nem lehet! és tüzetesebb helyszíni vizsgálat segítségével hamarosan rádöbbentem, hogy az irtózatos bűzt egy lehullott, apró, sárgás gyümölcs okozza. Döbbenetem fokozódott, amikor észrevettem, hogy ezt a büdös, penészedő, trutymós állagú, félig szétrohadt izét szorgos öregasszonyok kis nejlonzacskókba gyűjtik és elviszik. Biztosan a Köjál, gondoltam, de aztán a többiek felvilágosítottak, hogy korántsem, ezt bizony megeszik, mert ez ginnan és finom.

Ginnan a fán: itt még nem annyira büdös

Yakk... Na én ilyet biztosan nem.

Lehullott ginnan: ez már annál inkább

Aztán persze ettem, és eszek azóta is. Igaz, nem a gyümölcs-részét, hanem a magját, ami már teljesen szagtalan, babszemnyi méretű, zöldes-sárgás színű, enyhén ruganyos állagú és kissé kesernyés ízű, és tényleg nagyon finom. Lehet chawan-mushiba, vagy más ételekbe tenni, de talán magában, faszénen grillezve és megsózva a legjobb, remek rágcsi egy kis saké mellé. Egy időben annyira rákattantunk, hogy még recepteket is kitaláltam hozzá, csináltam már ginannos-csirkés rizottót, tofus-ginnanos levest, de a legjobban egy gyöngytyúkos cassarole sikerült, ginnannal és radicchioval, hozzá egy kis fehér borral, mmmm...!!!

Grillezett-sózott ginnan

Ha valaki ezek után odahaza ellenállhatatlan vágyat érezne egy kis sült ginnanra, itt egy biztos tipp: ki kell menni ősszel a Szabadság térre, a TV volt épülete elé. Szagoljunk bele a levegőbe, és ha átható bűzt érzünk, ne az aktuális városvezetést vádoljuk, erről kivételesen nem tehetnek! akkor helyben vagyunk. Lábunkat bugyoláljuk nejlonzacskóba, ezt utána veszélyes hulladékként kell megsemmisíteni, kezünkre húzzunk kesztyűt és szerezzünk egy csipeszt. Keresgéljünk a fűben, a valódi kutyaszar között, höhöhö, és az apró sárgás gyümölcsöket emeljük be a csipesszel egy nejlonzacskóba, gondosan ügyelve, hogy ne érintsük meg közben őket. Ha megvan a kellő mennyiség, a zacskót hermetikusan zárjuk le és vigyük haza a zsákmányt, a villamoson lehetőleg ne viszonozzuk a firtató tekinteteket.

Otthon fogjunk egy nagy vödröt, lehetőleg olyat, amit már semmi másra nem használunk, vegyünk gumikesztyűt, orrunkra rakjunk csipeszt és álljunk neki a csonthéjas* magok megtisztításának. Amikor készen vagyunk és legalább háromszor átöblítettük-ledörzsöltük a magokat, a lehámozott gyümölcshúst vigyük el autóval a legközelebbi lakott településtől legalább 1 km távolságra és ássuk el. Utána kedvesünket, rokonainkat és kollégáinkat kerüljük pár napig, mert gyakorlatilag kizárt, hogy mindeközben nem került a ruháztunkra néhány apró darab a gyümölcsökből, és ezek után úgysem fogják nekünk elhinni, hogy nem kutyaürülékben hemperegtünk.

A megtisztított-megmosott magvak már szabad kézzel is kezelhetőek; ha megszáradtak, el kell rakni őket egy szellős zacskóba, amikor szükség van rá, elővenni, feltörni a csonthéjakat és kibontani a hártyából a gyönge kis magvakat,** utána pedig tegyük, amit a szívünk vagy a recept diktál.*** 

Ginnan, mint egy kaiseki fogás része

Maga a fa is érdekes, amiről származik: japánul ginkónak, magyarul páfrányfenyő, latinul Ginkgo biloba, hívják és a Wiki szerint élő kövület, se rokona, se ismerőse, és már a Júra korban is megvolt, vagyis a dinók is ehhez dörgölődzhettek akkoriban. Egyébként csak buzdítani tudok mindenkit ginkófa ültetésére, mert ősszel csodálatosan szép; szinte egycsapásra, tökéletes sárga színbe váltanak a levelek, valahogy így:

A híres ginkófa sétány Gaienmae mellett, teljes őszi pompában

Odahaza, Andor barátom és szomszédom jóvoltából nekünk is van két szép ginkófánk a kertben. Mivel a ginkó fák kétlakiak, így 50% az esélye, hogy hancúr lesz, ez esetben szeptember vége felé jobb, ha gázálarcban merészkedünk csak ki a házból. Egyelőre még béke van, szépen, és főleg jószagúan, növögetnek, de lehet, hogy csak még serdülés előtt állnak? 

----------------------------------------------

* igazából nem az, csak úgy néz ki, de ez lényegtelen.

** Ha mindez macerásnak tűnik, alternatív megoldásként, főleg ha az ember Tokyóban lakik, vegyük meg a lehámozott, légmentes zacsiba csomagolt magokat a boltban.

*** Ilyeneket találtam egy kis netes kutakodással: a klasszikus ginnanos chawan-mushi, egy érdekes ginnanos-heringes chazuke vagy ez a ginnanos süti, persze mind angolul, sajna.

Az új dizájn

Már egy ideje gondolkodtam, pontosabban szólva halogattam, hogy úgymond modernizáljam a blog kinézetét, egyrészt, mert a Blogger közben kihozott pár jól kinéző új templetet, másrészt, mert 3+ év ugyanazzal a dizájnnal már kicsit unalmas, de valahogy sohasem bírtam rászánni magam, míg ma este végül, nem kis részben a háttérkép sikeres levadászásának köszönhetően, elszántam magam. Remélem tetszik...

A háttérkép története egyébként jól illusztrálja azt a frenetikus építést-rombolást ami Tokyóban folyik. Amikor ideköltöztem, nyugat felé nézve ezt láttam az erkélyről:

Aztán, valamikor 2010 vége felé a jobb oldali épület egyszer csak hopp! eltűnt:

Lett sok napfény alkonyatkor, de ezzel együtt a zajszint is megemelkedett, köszönhetően az autóútnak, amit eddig eltakart a ház, nagyjából ez 1:1. Ezzel elvoltunk egészen idén tavaszig, amikor a hátsó fehér házat is elkezdték bebugyolálni, és ahogy a bűvész lehúzta róla a kendőjét, hirtelen kibukkant...

...a Roppongil Hills! Este különösen szép látvány:

Sajnos, a látványosság csak ideiglenes, mert már javában építik az első ház újabb verzióját, viszlát, szép kilátás!

De addig is, kihasználva a kegyelmi időszakot, szombaton felszaladtam a Roppongi Hills tetején a kilátóteraszra, és lefényképeztem Juditot, ahogy integet a teraszról, lásd piros nyíl.

A háttérképet egészben egyébként itt lehet megtekinteni, aki ezen is megtalálja a házunkat, dicséretben részesül!