Akkor hát beszéljünk a sobáról.
Kezdő japánistáknak: a soba, magyaros átírással szoba, a japán gasztronómia egyik alap-építőkockája, afféle ehető Higgs-bozon, hajdinalisztből készült spagettiszerű tészta, amit meleg levesből kihalászva, vagy hideg lébe mártogatva, jellegzetes hangeffektusok közepette fogyasztunk. Sobaétterem sokféle van, kezdve a talponállóktól a többbezer yenes soba-kaiseki-ig bezárólag, mi most a soba-piramis alsó köveit, ezen belül is az ún. ekisobát választjuk vizsgálódásunk tárgyául. A rántotthúsos zsömle óvilági borzalma* helyett ugyanis a japán állomásokon sobát adnak, ez az ekisoba, vagyis állomás-hajdina-tészta, két vonat között a restiben elfogyasztható, pontosabban néhány mély levegővétellel felszívható, hagyományos japán fastfood.
Az eljárás a következő: még az üzletbe lépés előtt az ajtó mellett található automatából megvesszük a jegyet, szobapénz, muhaha, a választék többnyire hasonló: van kake soba, ez az alap, csak egy kis vágott zöldhagyma és alga van mellé, tanuki soba, ekkor kapunk hozzá egy kanál apró tempura-tésztalabdacsot is, nishin soba, ugyanez egy darab füstölt heringgel, e sorok írója köztudottan utálja, tempura soba, általában ez a luxusmenü, az ára valahol úgy 350 és 700 yen körül lesz, a belevalóktól függően. Belépve adjuk oda a jegyet az eladónak, aki ezt szemrevételezve egy fazék forróvízbe belemárt egy kevés tésztát, egy kicsit lögyböli, majd egy mély tányérba kimer egy kanál levest, szakszóval tsuyut, óvatosan beleengedi a tésztát a szűrőből, majd, amennyiben rendeltünk, ráhelyezi a feltétet és a kezünkbe adja, a hagymát, algát és a tempuragolyókat mi tehetjük hozzá, ízlés szerint. Ekkor kezdődik a voltaképpeni munka! Az ekkorra már alkotórészeire bontott és szálkátlanított evőpálcikát a levesben úszkáló tésztába bökjük és kiemeljük a tészta egy részét a léből és a fejünkbe tuszkoljuk. Bazi forró lesz, de nem köpjük vissza, részint, mert rögtön itt a vonatunk, de főleg, mert állítólag csak így finom, ehelyett előre menekülünk és nyitott szájjal, a tésztacsomón keresztül mélyeket lélegezve hűtjük az anyagot, a jellegzetes, halálhörgésre emlékeztető szürcsölő hang ilyenkor keletkezik, miközben az evőpálcikával újabb és újabb tésztacsomagokat tolunk fel az arcunkba. A rágással és nyeléssel nem kell foglalkozni, a szájüreg megteltekor a nyelőreflex automatikusan kiváltódik, és a sobatészta-folyam eleje lassan elkezdi vándorlását emésztőrendszerünk belsőbb régiói felé. Mindeközben persze a tészta nagyobbik része még a tányérban van, ezt folyamatosan tuszkoljuk felfelé-befelé, nem elfeledkezve közben a folyamatos, éltető hűtőlégzésről! egészen, amíg a végére nem érünk. Fontos, hogy a tésztaköteg kontinuitása minden körülmények között fennmaradjon, ezért a tészta elharapása, ami nem mellesleg nagy fröccsenéssel és a nyakkendőnk azonnali leselejtezésével jár, szigorúan ellenjavallt!
Miután a szobatésztát ilyetén módon mintegy magunkba ásítottuk, még maradt néhány másodpercünk arra, hogy átadjuk magunkat a sobaleves élvezetének. Néhány korty, lé ekkorra már alig 80 fokos, szinte langyosnak mondható, és már rohanunk is, hangosan szipákolva, mert a forró lé megzavarja a nyirokkeringést, és persze nem elfelejtve egy fogpiszkálót a fogunk közé döfni, mielőtt belevetnénk magunkat a hömpölygő tömegbe. Egy rutinos benszülött a fenti folyamatot úgy 150-200 mp alatt abszolválja, lányok erre még úgy is képesek, hogy mindeközben a rúzsuk nem maszatolódik el! de ne próbáljuk meg utánozni, hanem inkább várjuk meg a következő vonatot, hacsak nem akarunk minimum másodfokú szájüregi égési sérüléseket szenvedni. Ez azért van, mert a gaijinok komolyabb iskoláskori tréning nélkül javíthatatlanul nekojiták, vagyis macskanyelvűek maradnak, nem bírják a forró ételeket.
-----------------------------------
* egyébként nem is a rántotthúsos zsömle koncepciójával van a baj, hanem az alkatrészeivel: a szikkadt zsömlével és az egyszerre száraz és zsíros, és legelsősorban is mócsingos rántotthússal
+ Mindent a sobáról (angolul) itt.
Ez a leírás mindent visz. Már-már tudományos, anatómiai pontosságú előadás:DDD Ilyenkor nagy előny, hogy nem 'open office'-ban dolgozom. Annyira röhögtem, hogy a fulladásveszély elhárítása végett félbe kellett hagynom az ebéd. És igen illetlenül beleállítottam a rizsbe a pálcikáimat:))
VálaszTörlésKlassz :)
VálaszTörlésAzt olvastam/hallottam/tévébenláttam hogy az evőpálcikákat nem illik "fenni" vagy sodorgatással lecsüszmögtetni róluk az egyenetlenségeket, mert az udvariatlanság. (feltételezzük, hogy vendéglátónk nem a legkiválóbb pálcikát adta vagy valami ilyesmi)
Lehet, hogy ez marhaság, persze, de szívesen olvasnék az evőpálcikákról úgy általában, itt a tajvani étteremben pl. nagy, kényelmetlen, műanyag pálcikák vannak, de a takeaway sushis-nál kettétépős fa...
szomorúan jelzem, h végül végére értem a TR-nek, 3 nap alatt olvastam el az összes posztot, köszönöm szépen az élményt, nagyon élvezetes kirándulás volt, remélem még sokat írsz majd.
VálaszTörlésEvőpálcika: az attól függ, hogy tényleg sorjás-e? Jó helyeken nem az, és ott tényleg bunkóság csiszolgatni. De az ekisobásnál azért erre nem költenek annyit és ha nem akarja az ember hogy szálka menjen a nyelvébe, nem árt megfenni egy kicsit. Viszont nem is sértődnek meg...
VálaszTörlésTR: na az ilyen olvasókat szeretjük! és igyekszünk, persze.
Evőpálcika: még azért sem érte szó a ház eleléjt, mikor előveszem a sajátom:) Igaz, Shanghai-ban az sem probléma, ha egy másik üzletből származó ételt viszel magaddal, és míg vársz a rendelésedre azt eszegeted:))
VálaszTörlés