Tokyói egyetemi éveimben a napok tengelye a délutáni kávészünet volt. Egyrészt, mert a bioritmusom akkoriban megragadt valahol Ulanbator környékén, későn keltem, na, másrészt mert a professzorommal és a többiekkel elköltött másfél-két órás kávézgatások még akkor is kvázi-kötelező jellegűek voltak, ha rajzbeadás vagy vizsgaidőszak miatt egyébként mindenki a háta közepébe kívánta.
Sensei ezeket a kávédélutánokat arra használta fel, hogy diákjai általános műveltségének hézagait foltozgassa, ami azt illeti, volt mit. A technikája az volt, hogy várta, hogy valaki feldobjon egy témát, amire lecsapott és hosszan, aprólékosan kifejtette véleményét. Ez időnként nagyon érdekes tudott lenni, főleg ha olyasmiről volt szó, amihez értett, de néha halálunalmas, persze ilyenkor is végig kellett hallgatni, elvégre ő a sensei. Ha nem volt más téma, nem ritkán engem berregtetett; alaposan kikérdezett egy-egy témáról, és gyakran sarkos véleményeimmel demonstrálta japán diákjai felé a tételét, miszerint a világot sokféleképp lehet látni, ebben mondjuk igaza is volt.
Egy alkalommal az került sorra, hogy hogyan is van az, hogy az utazási korlátozások dacára, én még ugye, a 80-as években jártam egyetemre, jóval többet láttam a világból, mint a japán diákok. Mire én elmagyaráztam, hogy persze, a keleti blokkból nem volt triviális nyugatra utazni, de hát azért megvolt annak is a módja. Annyira belefeledkeztem a különböző technikák lelkes ecsetelésébe, kamu meghívólevél nyugati havertól, valuta fekete váltása és kicsempészése a határon, ésatöbbi, hogy észre sem vettem, amint a sensei egyre növekvő megbotránkozással hallgat. De hiszen ez illegális! szakadt ki belőle végül, amikor nem bírta tovább. Én nem értettem a dolgot, persze, válaszoltam, de hát ez volt az egyetlen mód, hogy utazzunk. Fejét csóválta, ilyet akkor sem szabad csinálni, jelentette ki és reményét fejezete ki, hogy törvények és szabályok megkerülésére vonatkozó kreativitásomat Japánban, az ő diákjaként, nem kívánom kamatoztani.
Így tanultam meg, hogy mikor is kezdődött a morális válság.
Nagyon pontos meghatározás. Az egész a "géemkás", pult alól árulós, protekciós hálapénzes gulyáskapitalizmusból ered. Persze ezt is csak a minimum negyven körüliek mondhatják el, a fiatalabbak már a "leprivatizálós" számlavásárlós modellt internalizálták.
VálaszTörlésigaz. de ahogyan az alábbi komment is utal rá, vajon a mostani fiataloknak, nekünk, mi más választásunk van...?!
Törlésadódik a kérdés: miben más otthon most, mint 40 éve...?!
Egyelőre még mindenki kap világútlevelet és szabadon, legálisan elhagyhatod az országot;)
TörlésA sensei-ednek a saját szemszögéből teljesen igaza volt, más kérdés hogy vajon hogyan éltek volna meg a japánok egy olyasfajta kommunizmust, mint ami akkoriban otthon volt...
VálaszTörlés