Stoppossztorik - 1

Az autóstoppal kapcsolatban Japánban tökéletes a konszenzus: stoppolni Japánban nem lehet, ennek itt nincs meg a kultúrája, hiszen senki sem stoppol, Q.E.D. A mondat második fele ugyan igaz, ám a következtetés elhibázott, mivel pontosan azért Japánban a legjobb stoppolni a világon, mert itt senki sem stoppol. A dolog ugyanis úgy működik, hogy miután mindenki a fent említett koncenzust vallja, mély meggyőződése, hogy rajta kívül senki, de tényleg senki sem, fog felvenni, és ha ő nem áll meg, akkor mi ott pusztulunk el az út szélén. És mivel a japánok nem szeretnének halott gaijinokat látni az utak mentén, gyakorlatilag az első arra járó autós bevágja a satuféket, ha másért nem, hát hogy elmagyarázza a fenti tételt, majd felajánlja, hogy elvisz az első vasútállomásig. Ez utóbbit a stoppos köszönettel visszautasítja, de nem bánja, ha elviszik valamelyik útbaeső benzinkútig, mire az autós megcsóválja a fejét és int, hogy üljön be. A dolog vége gyakran az, hogy nem ritkán a kedvünkért, kérés nélkül! jelentős kitérőket tesznek, sőt, olyan is volt, hogy valaki megállt, megfordult, és 50 kilométert ment velünk az ellenkező irányba, csakhogy biztonságban tudjon minket. 

A dologra persze érdemes rásegíteni azzal, hogy az ember kanjival felírja egy kartonra, hogy merre akar menni: XY方面. Ez nem azért kell, hogy tájékoztassa a sofőröket, hogy érdemes-e megállni, hiszen ahogy azt a fentiekben levezettük, ők pontosan tudják, hogy nem, hanem azért, hogy azt a képzetet keltsük bennük, hogy tudunk japánul. Mert rossz dolog ugyan éhhalált halt gaijinokat az út szélén látni, de létezik egy annál rosszabb is: felvenni őket úgy, hogy aztán nem tudjuk elmagyarázni nekik, miszerint Japánban nem lehet stoppolni. 

Mindennek az eredményeként ritkán kellett félóránál többet várni egy stoppra, legfeljebb akkor, ha csak félóránként jött autó, és meglehetősen gyakran az első néhány kocsi közül megállt valamelyik, átlagban úgy tíz percen belül. Leggyakoribb célpontomat, Kyotót, ez úgy 500 km Tokyótól, általában 7-8 óra alatt abszolváltam. Ez ugyan lassabb, mint a shinkanzen, de gyorsabb, mint a busz, mert az betartja a sebességkorlátozást. A sztrádán persze itt sem lehet stoppolni, de kiválóan felszerelt sztrádamegállók vannak, aminek a felhajtójában már nem szólnak, plusz még ingyen teát és remek térképeket is osztogatnak és ha úgy alakult, hogy meg kellett aludjak, senki sem szólt, ha a parkban felvertem egy kis sátrat. Diszklémer: mindez a 90-es években volt, hogy ma hogy van, a jóég se tudja. De szerintem most sem lehet nagyon másként. 

A 90-es évek elején, egyedül és Judittal kettesben, jópárezer kilométert nyomtunk le Japánban az utakon. Sajnos erről nem vezettem (b)logot, de az emlékezetesebb esetekre még azért emlékszem, íme hát, ezekből egy csokor: 

Az Omegás

Még az első utamon történt, Kyótoba menet, hogy felvett egy teherautó, igen, az a csicsás tipusú, és persze kérdezgetett a kölyökarcú sofőr, ahogy az kell, ki vagyok, honnan jöttem? Akkor még nem igazán voltam tárgyalóképes japánból, de mikor nagy nehezen megértette, hogy Hangarí, akkor felderült az arca, és boldogan mondogatni kezdte, hogy Réna, meg Gammaporisu, meg még egy pár más címet is japánul. Nem akartam kiábrándítani azzal, hogy én LGT-s vagyok, inkább hallgattuk együtt a Nyári Éjek Asszonyát, valahol félúton Nagoya és Kyóto között. 

A gyáva Citroenes 

Félek a jobb oldalon vezetni, vallja be a kissé arisztokratikus fejű sofőr, ezért vettem európai autót. Nagyon örültem annak, hogy így most ő nem fél, cserében én igen, különösen, amikor időnként megkérdezte tőlem, hogy akkor most előzhet-e. Kell egy kis becsípődés ahhoz, hogy valaki direkte balkormányos autót vegyen egy baloldalon vezető országban, de hát nagy az Isten állatkertje... 

A yakuza 

Csikorogva fékezve megállt az elegáns fehér autó és, akár egy B-moziban, kiszállt a hátsó ülésről egy zömök, erőteljes testalkatú úr, hibátlan, háromrészes fehér öltönyben és foncsoros napszemüvegben. Himeji, mondtam-mutattam, ezt főúri modorban észrevételezte, majd intett, hogy üljek be, ő maga pedig előre ült. A sofőrnek csak a tarkóját láttam, a haja szinte kopaszra volt nyírva és a fejét mereven tartotta, mintha sínben lett volna és csak akkor mozdította meg, függőleges síkban ca. 15 fokkal, amikor a főnöke utasításaira kurta, hangos hai! kiáltásokkal válaszolt, nem volt egy vitatkozós típus. A fehér öltönyös úr annál közlékenyebbnek bizonyult, felajánlotta, hogy elvisz egészen Himejibe, eredetileg nem ment volna odáig, majd félig hátrafordulva élénk beszélgetésbe mélyedt velem. Ennek elsődleges célja az volt, hogy engem rávezessen munkaadójának mibelétére, na nem mintha ez nem lett volna világos az első pillanattól kezdve, ám akkor én valamiért úgy gondoltam, hogy illendőbb, vagy biztonságosabb? erről nem tudomást venni. Így megkezdődött egy szóbeli kergetődzés, aminek során én az akkor még meglehetősen tökéletlen nyelvtudásomba menekültem, ő pedig tört angolságra fordított mondatrészekkel üldözött. Amikor belátta, hogy így nem bír velem, végső érvként kisujját feltartva angolul megkérdezte, du ju nó dzsápáníz máfia, jakuza? Mondanom sem kell, hogy a kisujjából hiányzott egy-két perc... Minekutána így szerencsésen tisztáztuk a munkavállalói viszonyokat, még kedélyesen elbeszélgettünk a magyarországi üzleti lehetőségekről, én igyekeztem bizonygatni, hogy számára Olaszország sokkal több lehetőséggel kecsegtet, majd amikor megérkeztünk, sofőrjére vakkantott, aki kipattant, kinyitotta a hátsó ajtót és felsegítette a hátizsákom, majd búcsút vettünk egymástól. Kedves ember volt, mindent összevetve.

(a folytatás itt olvasható)