Menni vagy maradni?

Ez a kérdés sok itt lakó külföldiben merül fel manapság Tokyóban és egyre többen választják a távozást, a helyiek számára a válasz, ugye, magától értetődő... Most nem a dolog egészségügyi oldalát vizsgálnám, hogy valóban veszélyes mértékű a sugárzás Tokyóban? A hivatalos vélemény szerint jelenleg egyáltalán nem és a magam részéről ezekben megbízom. Pletykák persze vannak, ki-ki abban hisz, amit jónak lát. Nem is a jövőbelit: mi lesz majd? Elolvasva mértékadó források "worst case scenario"-it, melyek szerint a legrosszabb esetben is a kibocsájtott rádióaktív anyag mértéke nagyságrendileg a csernobili alatt lesz, én még a jelenlegi, tagadhatatlanul romló, híreket hallván is úgy gondolom, hogy szigorúan racionálisan mérlegelve is jobb döntés maradni. Sem pedig a praktikusat: el LEHET-e menni? hát, egyre nehezebb, az biztos... Ehelyett egy sikamlósabb területre merészkednék: nézzük csak meg az etikai meggondolásokat!

Aki a saját pénzén, saját elhatározásából van itt, turista, nyelvet tanul, karatézik, mittomén, az értelemszerűen nem tartozik senkinek semmi felelősséggel; akkor jön és akkor megy el, amikor akar. Aki erre azt mondja, hogy "cserbenhagyás" az vagy nem érti a szó jelentését vagy pedig másirányú frusztrációját éli ki. A családtagok, gyermekek elutazása és természetesen ebbe a katágóriába tartozik; ha valaki nem érzi itt lakó családját biztonságban, elvitathatatlan joga, hogy haza- vagy bizonságosabbnak itélt helyre küldje őket.

A másik véglet az én esetem: magyar érdekeltségű bizniszünk van itt, alkalmazottjaink, vásárlóink, partnereink. Ha én most összepakolnék, akkor joggal vethetné valaki a szememre: amíg jól mentek a dolgok, jók voltunk, de most menekülsz, mi? És utána nehéz lenne újra visszajönni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Japán cégnél alkalmazottként dolgozni ennél kicsit bonyolultabb dolog, ugyan közvetlenül nem függ ennyire a döntésétől mások sorsa, ám nehéz eltekinteni attól, hogy szerződéses viszony van az egyén és a szervezet között. Ösztöndíjasnak lenni japán pénzen némiképpen hasonlít ehhez; végül is a japán állam, vagyis a gyakran emlegetett emberek, finanszírozzák tanulmányait, cserében azért, hogy ittlétük ideje alatt inspirálják a japán diákokat, friss szemlélet kerüljön be a szellemi vérkeringésbe és talán azzal a titkos reménnyel, hogy majd az országgal baráti viszonyban levő mérnökök, művészek és még ki tudja mik kerüljenek ki az iskolákból. Amíg a szervezet, cég, intézet, iskola, tanár stb., úgy itéli meg, hogy a helyzet nem olyan súlyos, hogy ez az egészséget veszélyeztetné, akkor illendő maradni. Persze, ha valaki úgy gondolja, hogy a szervezet téved, neadj'Isten tudatosan félrevezet, akkor hozhat olyan, saját szemszögéből nézve akár még erkölcsösnek nevezhető, döntést, hogy ő bizony elmegy.

A maradás vagy távozás döntését tehát a két erő: a maradásra bíró erkölcsi, és a távozásra ösztökélő racionális, feltételezve persze, hogy valaki erre a következtetésre jut, érvek, vagy inkább érzések? eredője dönti el. A veszély méretének megbecslése meglehetősen szubjektív, a maradásra bíró erők pedig, természetüknél fogva, még inkább azok. Ám azt mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy környezete nem az ő, hanem ki-ki a saját megítélése szerint fogja a másik döntését értékelni, és amennyiben ez az értékelés nagyban eltér a sajátjától, vagyis úgy gondolja, hogy elegendő ok nélkül távozott, akkor naívság lenne azt hinni, hogy ez nem hagy majd semmi nyomot a munka, vagy akár egyéni kapcsolatokban is.

Vagyis elmenni sem túl könnyű, de lehet, hogy visszajönni még nehezebb lesz. Érdekes idők, érdekes dilemmák ezek.