Aratóhold a Sárkány Évében

Tokyóba megérkezett az ősz. Múlt vasárnap végig zuhogott az eső — ilyenkor értem, hogy milyen, amikor dézsából öntik — és azóta, bár melegen süt a nap, már nem tud megtéveszteni. Kerekedik a hold is, az a bizonyos arató, amit őszi virágokkal, zenével és mochi-gombócokkal (na és persze sakéval) illik köszönteni.

Ha nem mossa el a közelgő taifun, akkor a telehold ismét a yokohamai Sankei-en kertben talál minket. Addig is készülünk, már vettem egy csomag szezonális ebi senbeit, ami garnélarák-paszta alapanyagú, vékonyra sütött, ropogós, sós ostya.

A kép és a zacskóban található figurák egy gyerekdalra utalnak: Usagi, usagi, nani mite haneru. Jugo-ya o-tsuki-sama mite haneru.* Vagyis arra a kérdésre, hogy miért ugrándozik, a nyúl azt feleli, hogy a teleholdat látva táncol. Erős idegzettel rendelkező olvasóknak ajánlom figyelmébe a Fujiterebi műsorában elhangzó dalocskát.

Update: Sajnos, lekerült a honlapról. Helyette ajánljuk meghallgatásra ezt a szintén kissé szürreális darabot.

----------------------------------------

 *うさぎうさぎなに見て跳ねる。十五夜お月さま見て跳ねる。

Valaha, amikor a japánok még holdnaptárt használtak, egyszerű volt kiszámolni, mikorra esik a telehold: mindig a hónap közepére. Ezért mondják a dalban, hogy Jugo-ya o-tsuki-sama, vagyis a tizenötödik nap holdja.

Power mamachari

Tekerek valahol Kamakura és Zushi között a lejtőn felfelé, egyszer csak elhussan mellettem egy biciklista. De nem valami borotvált lábú, tarkapólós, kigyúrt félprofi, hanem egy háziasszony, klasszikus mamacharival*, kosár, gyerekülés, ahogy kell, na ne már...! Jó, nem vagyok éppen a topon, rosszindulatú barátaim szerint évről-évre idősebb leszek, de azért ennyire nem alázhat meg egy mamachari, ráadásul én éppen egy Ferrari-szerű gépen ülök, otthon majd fél millába kerülne, itt havertől van kölcsönben, ami olyan, mint az álom. Utánaeredek, azért nehogy már lenyomjon! és akkor látom, hogy persze csalt, neki is olyan elektromos rásegítője van, mint már egyre többeknek, ja, hát így könnyű....

Nagyon megy ez most, az elektromos rásegítés, denki ashisuto**, így nevezik, boldog-boldogtalan ilyet vesz, ami persze jó dolog, ha valaki eddig metróval vagy autóval járt, de talán kevésbé jó, ha maga pedálozott. Van már rásegített salaríman modell és rásegített hegyibringa is, rásegített hétvégi kirándulásokra. Különösen izgalmas fejlemény, hogy az eddig taposóbringával a járdán ügyeskedő nagymamák végre kiélhetik elfojtott vágyaikat és fénysebességgel cikázhatnak a gyalogosok között.

Elviekben mondjuk nem lennék teljesen a dolog ellen; bizonyos helyzetekben, pl. hazafelé a munkából öltönyben-nyakkendőben, nem biztos hogy az ember le akar izzadni, és ilyenkor jól jönne, ha egy gomb megnyomásával könnyíthetnék, de a jelenlegi modellekhez még akkora böhönye nagy elem kell, általában 20-25 kilós egy ilyen bringa! hogy a fele extra energia ennek a cipelésére fogy el. Ráadásul az elem és a motor iszonyú ronda, a biciklizésnek azért eleganciája is kell, hogy legyen! nem tudom miért nem ugrottak még rá a terméktervezők, hogy valami elfogadhatóbb kinézete legyen. Na és az ára! bár már 30.000 körül is van elektromos bringa, ám ezeknek biciklitartalma módfelett csekély, az a tipikus egy-év-alatt-elrohadós fajta, a jobb modellek, mint például ez, 100-150.000 yen körül kezdődnek, így hát egyelőre inkább izzadok tovább, rendületlen, öltönyben, nyakkendőben.

--------------------------------------

* klasszikus bevásárlóbringa, a "mama" az a mamából, a "chari" pedig a charinko-ból jön, ez a bicikli beceneve, még alaposabban a mamachariról itt (angolul). 

** igen, az ashisuto az "assist"-ből jön, a denki pedig annyi mint elektromosság, ez meg kínai, persze.

*** elvileg pedig nem szabad Japánban a járdán közlekedni, hacsak külön nincs kijelölve ott biciklisáv, de ezzel láthatólag senki sem foglalkozik

A pap Audija

Finoman fékez a murván az autó, kiszáll belőle a fekete ruhás pap, pippent egyet a kulcsával, és elballag a templom felé. Nézem az autóját, Audi Q3 2.0 TFSI quattro 211PS S-line, tűrhető, utánanéztem, alapáron, extrák és ÁFA nélkül ez a modell itt 5,130,000 yenbe kerül, vagyis kis ezzel-azzal simán megvan húszmillió forint, na, azért ez még Japánban sem az aszketizmus csúcsa. Minekutána a buddhista vallás lényege a vágyakról való lemondás által elért megvilágosodás, felmerül a kérdés, hogy valóban a Q3-as "S" modelljén át vezet-e a legrövidebb út a Buddha-létbe?

Buddha annak idején így szabta meg a tanítványok tulajdonait: három rend ruha, alamizsnakérő kosár, tű és cérna, borotva és vízszűrő. A közhiedelemmel ellentétben ez nem aszketizmus volt, hanem bizonyos értelemben éppen a koszban és rongyokban fetrengő, csontsovány aszkéták ellenében és a mértékletesség jegyében fogalmazódott meg: ne sanyargasd magad, de ne is gyűjtögess felesleges javakat! Hogy ez a lista mikor bővült ki az Audi Q3-asra, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy még ha engedélyezte volna is Sakjamuni, szigorúan megmaradt volna az alapmodell mellett, és semmi extra! 

A papság általában elég jól el van eresztve itt Japánban; a piac akkurátusan fel van osztva, a buddhistáké a temetkezési biznisz, mig a shintó inkább a házasságokon kaszál. Ez valószinűleg azért van így, mert míg a shintónak dögösebb ruhái vannak, ez nem kifejezett hátrány egy esküvőn! addig buddhizmus ajánlata a túlvilággal kapcsolatban erősebb: érdemeink szerint születünk újjá, és mondani sem kell, hogy egy jó kis temetéssel sok karma-pontot lehet gyűjteni, ráadásul ez az utolsó esély ebben a fordulóban.

A legnagyobb bizniszt az egyik "újbuddhista" szekta, a Sóka Gakkai csinálja, a mintegy 11 millió tag adományaiból, és egyéb bizniszekből,  évente mintegy 2 milliárd euró bevételük van. A vezetőjüknek, Daisaku Ikedának a magánvagyona pontosan ugyan nem ismert, de annyit azért lehet tudni, hogy a tokyói háza meglehetős tágas, kb. 2,500 m2, és konkrétan többe került, mint a japán császári palota, ez nem kamu, ismerem ugyanis az építésvezetőt, ő mondta. Ja és van egy saját parlamenti pártja is, a Komeitó, masszív 5% körüli támogatottsággal, nagyjából mint otthon a KDNP, csak ezt igazából meg is szavazzák.

Félreértés ne essék, távolról sem akarom a buddhizmust bántani, amit, mint gondolatrendszert, módfelett tisztelek, csak szeretném felhívni a figyelmet a buddhista egyház meghökkentő hasonlatosságaira az európai keresztény egyházakkal: beleszületett, de nagyrészt ignoráns "hívők", gazdag és a politikával szorosan összefonódott papság, az eredeti magasztos elvek és eszmények háttérbe szorulása. Így talán nem olyan meglepő, hogy a kisszámú, úgy tudom, kb. 1%, japán keresztény ezzel ellentétben igen komolyan veszi a vallását, nagyjából mint a nyugati buddhisták. Vagyis arra a közhelyes, de mindazonáltal sajnos igaz tételre lyukadunk ki, hogy az államvallás az inkább állam, mint a vallás**. 

Visszatérve az elején feltett kérdésre, egy magyarázatot tudok csak elképzelni: úgy nem kunszt lemondani világi hívságokról, hogy nem volt benne részünk, én például könnyű szívvel lemondok a magánrepülőről. Tehát ahhoz, hogy a vágyakról lemondhassunk, előbb meg kell ismernünk azokat. Alaposan. CSAK így van értéke a lemondásnak. Majd aztán, ha az élet minden csábítását kiismertük, akkor, egyetlen hatalmas gesztussal mindezt egyik napról a másikra feladni, ez igen, ez az igazi lemondás! A kiismeréshez azonban idő kell, lehet, hogy csak öregkorára jut el oda az igazság hivatásos keresője, hogy ezt megtegye.

Vagy csak a következő életében.

-----------------------------------------

* ha valaki esetleg többet akar tudni a Mester tanításairól, itt kutakodhat, jó nagy pedál website, nyilván saját troll-hadserege tartja karban a hívők köréből. Különösen figyelemre méltó a "Honorary doctorates and professorships" lista; begörcsölt a kezem, még végigszkrolloztam rajta, de nagy örömömre szolgált, hogy Magyarországon még nem kapott díszdoktori címet, na ugye, hogy jön jó hír is otthonról!

** mielőtt valaki kérdezné, nem, a shintó sem jobb, sőt! a néptömegek számára a shinto tkp. egyfajta babonarendszer, sok csicsás amulettet kell vásárolni jó drágán a szentélyben, és akkor minden rendben lesz.

Fuji-san X 10

Nemrégiben megírta az Index, és hát akkor biztosan így van, hogy hamarosan újra kitör a Fujisan, összeomlik és hamuval borítja be Tokyót. Így legfőbb ideje, hogy összeszedjem a Fuji-sanos képeimet, mert három év alatt összegyűlt már néhány, hogy még legyen idő összehasonlítani az igazival... Lássuk csak, legyen mondjuk ez a tíz:

Fuji-san valamiért egy jó darabig rejtőzködött előlem. Ez volt az első próbálkozás, láthatóan hagy maga mögött még némi kívánnivalót.

Másodszorra legalább az alja már látszott, de ez még mindig nem volt az igazi. 

Így aztán, hogy láthassam, kénytelen voltam eljárni búcsúkba... (Tanabata fesztivál, Hiratsuka)

... vagy pedig szimbólikus kertekbe (Kórakuen, Tokyó).

Aztán egy kirándulás végén, alkonyatkor végre! megláttam... (Ótakeyama)

Utána már rendszeresen, minden évszakban, megmutatta magát, így láttam ősszel (Tanodake),

...télen (Kintoki-san),

majd pedig az idén tavasszal pedig egészen közelről is, először felfelé....

...majd lefelé, ekkor már kicsit gyorsabban.

És végül nyáron, alig két hete, egy mágikus naplemente alkalmával, a Kagenuma beachről.

Remélem azért, hogy még sokáig egyben marad. Kár lenne érte.

Miért ronda?

Ott hagytuk abba, hogy "rendben, eltűnt a Régi, de miért szükségszerű, hogy az Új ennyire jellegtelenül ronda legyen?". Vagy másképpen: hogy lehet, hogy akik régen ezekben laktak, most ilyeneket építenek?

Kezdjük egy diszklémerrel, bár itt kevésbé divatos a bloggereket hitelrontásért perelni, nyilván, temérdek gyönyörű, új ház van Japánban, de ezek jó, ha az összes épület egy százalékát teszik ki*, oké, Tokyó belvárosában mondjuk öt, ezeket meg lehet tekinteni, rendkívül profin prezentálva, ám rendszerint a kontextusuktól megfosztva, a kurrens építészeti magazinokban, ezért gondolhatja az egyszeri építészhallgató, hogy Japán afféle építészeti Csodaország. Azért is van ez így, mert a középületekkel általában kevesebb baj van; bár a közízlés Japánban is vevő lenne sokmindenféle rondaságra, ám mivel a kontraszelekció kevésbé szerves része a japán államigazgatásnak, szemben mondjuk a magyarral, ezért a nagyobb állami megrendeléseknél kiszűrik az olyasfajta borzalmakat, mint például a magyar Nemzeti Színház**.

National Art Center in Tokyo - by Kisho Kurokawa

Ami a maradék 99%-ot illeti, az építész, már, ha volt egyáltalán és nem csak egy katalógusból választott a megrendelő, szemmel láthatólag nem forgolódott éjszakánként álmatlanul, hogy megfelelőek-e a térarányok, vagy hogy illik-e a városképbe a homlokzat, leadta a rajzokat és annyi. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy a rondaság legfőbb oka nem ez, vagyis hogy az egyes épületek csúnyák, hanem az összevisszaság; a stílusok, formák és anyagok kavalkádja, jobban mondva káosza. De hadd tegyek itt először is egy kijelentést, ami látszólag ellentmond annak, amit a témáról eddig írtam: régen sem volt ez másképp. Értem ezalatt, hogy a japán rezidenciális építészet mindig is pragmatikus volt; az emberek azt építettek, amire éppen szükségük volt, úgy, ahogy az maguk körül látták, és abból, ami elérhető volt. Sok a gyerek, szűk a ház? nosza, építsünk hozzá még egy szobát! Asszonyt hozott haza a fiú? húzzunk rá egy emeletet! Így, ha jobban megnézzük a szép régi japán lakóházakat, azok is erősen kaotikusak és ad-hoc jellegűek voltak.

Régi gányolás - Narai

A különbség az, hogy régen az egymástól való eltérések sokkal kisebb amplitúdó mentén mozogtak; annó a shogunátus Nemzeti Együttműködési Rendszere hatékonyan kiszűrte a kártékony idegen befolyást, televízió és internet még nemigen volt, a néhány apró kereskedelmi enklávét elhagyó  bátor gaijinnak pedig rendszerint levágták a fejét. Így a japán építettő nem tudhatta, nem láthatta, és így nem is kívánta meg, hogy milyen háza van Jockeynak Dallasban vagy Paulinának Cancúnban. Utánzásra maradt hát a helyi gazdag kereskedő, annak a várúr, végső soron pedig a shogun, illetve a császári udvar, így viszonylag könnyű volt stílusban maradni. Ma egy építtető, és ne legyünk egyoldalúak, az építész is, szabadon kurkászhat az épületek nemzetközi mintakönyvében, hm... legyen a homlokzat spanyol koloniális? vagy új-angliai? vagy esetleg, mintegy kurriózum gyanánt, JAPÁN ***?

Tessék választani!

Ami az elérhető anyagválasztékot illeti, nyilvánvaló, hogy régebben jóval szűkösebb volt: kő, cserép, agyag, papír, vászon és legelsősorban is: fa. Az építtetők nem jutottak hozzá korunk csodálatos építőanyagaihoz, mint például a bármilyen perverz alakot felvenni képes vasbeton, a tetszetős előre gyártott műtégla falpanel, a gyorsan és látványosan öregedő színes hullámlemez, vagy éppen a ízléses hullafoltokkal korrodáló aluminium ablakkeret. Ha ezeket a remekjó, korszerű anyagokat megvonnának az építészektől, állítom, hogy rögtön nagyságrenddel javulna az összkép.

Hullámlemez-architektúra

Végül itt van az a faktor, amit már a bontások kapcsán is emlegettem: a privát tulajdon mindenek felett való tisztelete. Talán nem meglepő, hogy ha bontani engedik a házakat, akkor az építés elé sem gördítenek akadályokat. Szabályok természetesen léteznek: szigorú, és szigorúan betartatott, törvények vannak a beépítés mértékére, hogy nyakló nélkül ne lehessen azért bármekkorát építeni, az épület szilárdságára, egy ilyen földrengésektől sújtott országban ez természetes, a tűzrendészetre, ha mégis összedől, legalább ki lehessen jutni belőle mielőtt leég, a benapozásra, hogy ne vegyük el túlzottan a szomszédok elől a fényt, és újabban a hőtechnikai mutatókra is. De amennyiben ezeket betartják, soha, semmilyen hatóság nem szólhat abba bele, hogy az épület hogy nézhet ki. Ha ronda, hát ronda, de mivel erre nincs objektív mérce, a japánok betegesen irtóznak mindenfajta szubjektivitás és az ezekkel járó óhatatlan konfliktusoktól, nem is próbálják szabályozni. Megvan persze ennek az előnye is, nincsenek kerületi kiskirályok, akik ideológiai alapon megszabják, milyen stílusú legyen a ház, de az eredmény sajnos önmagáért beszél.

Marad tehát az őskáosz, ami a maga nemében néha már-már bájos is tud lenni, mondanom sem kell, hogy mi, építészek ezt is meg tudjuk ideologizálni, és mára a japán városok talán legalapvető jellegzetességévé nőtte ki magát. Mindezen sok szörnyűség mellett azért hadd szögezzem le újra, hogy Tokyó, és gondolom a többi város is, bár másutt még nem laktam, mindezek ellenére meglepő módon élhető város. Hiába, nem mindig a legcsinosabb lányból lesz a legjobb feleség....

Ez mondjuk Kyoto, de mindegy

------------------------------------------

* ez mondjuk másutt sincs nagyon másképp, legfeljebb az 1% esetleg öt vagy, Skandináviában, talán, tíz. Ezért is vicces, hogy általában ezen egy százalék felett dúlnak az öldöklő építészeti viták, ahol a felek, vérmérsékletüktől függően, kritizálják, szidják, átkozzák, egymás házait.

** elnézést, ha ezzel a kijelentéssel valakinek beletaposok a lelkébe, tudom, sokaknak tetszik, de ebbéli véleményem sajnos megingathatatlan: ezt még unokáink is szégyellni fogják.
*** A japán stílusú ház egyébként már azért sem divat, mert az nem korszerű. Japán újkori történelme nagyrészt arról szól, hogy utól kell érni a Nyugatot, és ennek leghatékonyabbnak vélt módszere az, hogy úgy kell öltözködni, viselkedni, azt kell enni és úgy kell lakni, mint a gazdag és sikeres nyugatiak, és ez mára, amikor Japán legalább olyan gazdag és sikeres, sem változott meg alapvetően.

Miért tűnt el?

A minapi, a japán vidéki városok vígasztalhatatlan rondaságán busongó posztomban implicite megígértem, hogy majd írok az okokról is, nosakkorhát! Ahhoz, hogy felvázoljuk a Tsumagóból Tokyóba vezető út ívét, két kérdést kell megválaszolni: miért tűnt el a Régi? illetve, hogy miért is olyan ronda az Új? Foglalkozzunk ma az elsővel!

Először is; a japán rezidenciális építészet, mert ugye, alapvetően ez határozza meg egy város küllemét, alapvetően faépítészet volt*, és mint ilyet, jóval gyakrabban meg kellett újítani, mint a kő- vagy akár a téglaházakat. És mivel a fa remek építőanyag, az újjáépítés viszonylag könnyű és nem túl költséges, ezért a ház mint érték, sokkal kevésbé foglal el prominens helyet a japánok pszichéjében, mint mondjuk Európában és a helyét a telek veszi át. Vagyis a változás, a régi szükségszerű eltűnése, nem okoz akkora megrázkódtatást, így amikor az ötvenes-hatvanas évek idején dühöngő modernizálási hullám elérte Japánt, többet pusztított ez mint a földrengések és az összes amerikai bombázó együttvéve! akkor nem volt különösebb ellenállás. Különböző, higéniai, tűzrendészeti és közlekedés-szervezési, indokokkal tömegesen tarolták ekkor le a szebbnél-szebb régi faházakat és ez a hatóságilag is támogatott falu- és városrombolás nagyjából az összes japán városon helyrehozhatatlan sebet ejtett.

Ami véletlenül kimaradt a pusztításból: Tsumago

Ezenfelül, mint hajtóerő, ott van még a 70-es és 80-as évek ingatlanfejlesztés-alapú "buborékgazdaságának" a motorja, az értékalapú ingatlanadó. Itt jegyezném meg, hogy bár személy szerint nem vagyok az ingatlanadó elvi ellensége, de az kétségtelen, hogy Japánban nagyban hozzájárult a régi városszerkezetek pusztulásához. Az egyre fokozó adóterhek ugyanis egyszerűen kikényszerítik a régi házak bontását, senki sem akar tönkremenni abba, hogy ott lakik, ahol, amikor van erre egy pofonegyszerű megoldás: nagyobb házat kell építeni és kiadni.

Aztán a kényelmi okok... jelen sorok írója jó öt évet lakott egy régi japán faházban, ez volt a sokat emlegetett Régi Ház, megannyi legendás buli helyszíne, és minden percét imádta, akár holnap is visszaköltöznék! de azért tagadhatatlanul voltak némely kényelmetlenségek. Konkrétan nyáron meg lehetett dögleni a hőségtől, cserében viszont télen kékre fagytunk, ha pedig jött a tájfún, annyira zörögtek az ablakok, hogy nem lehetett aludni, no és ott voltak a kedves kis társbérlők, bár nálunk csótányból viszonylag kevés volt, talán mert megették őket a patkányok. Szóval az vesse a japánokra az első követ, hogy otthagyják a szép régi házaikat, aki már lakott ilyenben... Ugyan műszakilag nem lehetetlen megoldani, hogy egy öreg házban központi fűtés és légkondi is legyen, csak éppen rendkívül költséges és ha valaki meg is engedhet magának egy összkomfortos, japán stílusú házat, akkor is jobban jár, ha lebontja és újraépíti, semhogy átalakítja.

A teljes képhez még hozzátartozik, hogy a japán műemlékvédelemben teljesen ismeretlen a "műemlék jellegű" ill. "városképi jelentőségű" épület fogalma**, olyan épület, ami ugyan nem explicit műemlék "csak" régi és szép. Európában-Amerikában az ezekbe, vagy ehhez hasonló, kategóriákba tartozó épületek általában belül szabadon átalakíthatóak, de a homlokzatukat meg kell őrizni, mert az a "városhoz tartozik". Ez az utóbbi gondolat teljes elképedést és értetlenséget okoz a magántulajdon szentségére talán még Amerikánál is jobban ügyelő Japánban: mi az, hogy enyém a ház, de nem bonthatom le?!?

Az én telkem, azt építek rá, amit akarok: Kyoto, Gion

Az utóbbi tíz-húsz évben, az ún. "post-bubble" generáció felnövekedésével Japánban a modernségbe és technikai fejlődésbe vetett kritikátlan, gyermeki hit lassan megtörni látszik és az alternatív, posztindusztriális értékrend itt is kialakulóban van. Ez együtt jár a múltnak, beleértve a tárgyakat és épületeket, fokozottabb tiszteletével, ám ez az építészetet illetően leginkább csak eső után köpönyeg. Ne legyenek illúzióink, néhány prominens jó példától, például Obuse központja, ahol tavasszal jártam, eltekintve a pusztítás még ma is tart, csak az erősen megfogyatkozott, vagy inkább döntő részben megsemmisült, régi épületállomány miatt ez már kevésbé tűnik fel.

Egy kivétel: Obuse

Rendben, eltűnt a Régi, de miért szükségszerű, hogy az Új ennyire jellegtelenül ronda legyen? Erről majd legközelebb írok.

-----------------------------------------

* és hogy miért fa? mert rengeteg, jó minőségű építőfa állt a rendelkezésre. Ahol volt fa bőven, ott a lakóépületek a világon mindenütt ebből készültek, hiszen a fát a legegyszerűbb megmunkálni. Aztán, amikor kivágták az összes fát, jöhetett a tégla meg a kő, a világ már csak így működik...

** ez természetesen országonként és időnként más és más néven fut, de a lényeg ugyanaz és általában ebbe a kategóriába tartozik a védett épületek 80-90%-a.

Izzik a sumi

Ülök a tűznél és nézem, ahogy izzik a faszén, japánul sumi, és valamit nem értek. Azt már megszoktam, hogy itt jobb autókat, fényképezőgépeket és robotokat csinálnak, vagy egyáltalán: csinálnak... Azt is tudom, hogy ügyet intézni szűk szókincset használva, kvázi-írástudatlanul is könnyebb itt, mint magyarul otthon és mindeközben még úgy is tesznek, mintha kedvesek lennének, de legalábbis az ügyintézők nem próbálják rámtukmálni személyes világfájdalmukat, ha éppen olyan van nekik.

De a faszén, az nem megy a fejembe sehogyan sem.

Pontosabban az, hogy miért van az, hogy ebben az országban még a faszén is jobb, mint otthon. Igazából nem jobb: csak egyszerűen FASZÉN. Először is, oszlassunk el néhány félreértést. A faszén nem tartalmaz szénport, főleg nem úgy, hogy a fele az, sem pedig káposztafejnyi darabokat. A faszén, ha egyszer meggyullad, nem füstöl, hanem hosszan, kitartóan izzik. A faszén nem egy alaktalan izé, hanem a fa eredeti alakja, sőt még az erezete is! jól kivehető. Eltörve acélkék-fekete színű, alig piszkol és két faszéndarab összeütve magas, csengő hangot ad. Egyszóval minden, csak nem az, mint amit otthon, a benzinkutaknál lehet kapni. Pedig ehhez nem kell akkora tudomány, csak ülni a bogsa mellett, és ügyelni rá, hogy annyi bort azért ne igyunk, hogy ne vegyük közben észre, ha begyullad a rakás és még rá tudjunk dobni egy-egy lapát földet, ha mégis. De úgy látszik, már ez is jobban megy a japánoknak, pontosabban a kínaiaknak, mert jobban megnézve a zacskót, ez is onnan jön.

Az ilyen faszénnel a grillezés, bábekyú, ahogy a japánok mondani szokták, pedig lenne rá rendes japán szó is: sumiyaki, egészen más élmény, ennél már csak az jobb, ha az asztali mini-grillezést próbáljuk ki, amikor is egy erre a célra kialakított kis cserépedényt teszünk az asztal közepére, majd abba néhány, előzetesen már kellően beizzított, faszén-darabkát helyezünk el és a szobában, éttermben, teraszon, sütögetünk néhány apró, de többnyire méregdrága, marhahús-cafatot, csigát, rákot vagy télen akár rizslepényt, mochit. Ilyenkor hangtalanul, szagtalanul izzik a sumi, csak a felette remegő levegő és a wagyú sercegése árulja el, hogy itt valami nagyszerű dolog történik; a levegő oxigénje hőfejlődés közepette egyesül a fa szenével és ennek következtében a hús megsül, mi pedig az eredményt bekebelezzük, hideg sakét iszunk hozzá apró poharakból és mindeközben valamiért úgy érezzük, hogy a világ voltaképp rendben is volna, pedig dehogyis.