10 kaja, amit nem állhatok

Az eddigiek alapján olyasféle kép alakulhatott ki rólam az Olvasóban, hogy ez a csávó mindent megeszik, lovat, szöcskét, páfrányt, amit eléje tesznek, amennyiben elhitetik vele, hogy az japán. Nos, ez korántsincs így, még ebben a zabaparadicsomban is vannak olyan ételek, melyek kiverik nálam a biztosítékot, akárcsak a paradicsomos káposzta odahaza. És most itt nem a rossz rámenre vagy a gyenge sushira gondolok, hanem az olyan ételekre, amik akkor is rosszak, ha jól csinálják, mert nem lehet jól csinálni. Csapjunk hát bele egy amolyan békebeli gajinposztba, abból is a jajj-de-gusztustalanok-ezek-a-fura-ételek típusúba, kell azért néha ilyen is. De előre figyelmeztetek mindenkit: nem lesz benne szó se nyers lóhúsról, sem a shiókara*-ról, sőt még a hírhedt nattóról sem, ugyanis ezeket szeretem.

omuraisu: ez egy nagy japán kedvenc, még a Tampopóban is megjelenik, az ultimate natsukashii kaja, amit-gyerekkorunkban-a-nagybácsi-vett, amikor egy évben egyszer elvitt vasárnap a városba sétálni. Tulajdonképpen omlettbe csomagolt sült rizs, innen a neve; omu=omlett, raisu=rice=rizs,  ketchuppal a tetején. A ketchuppal rajzolni is szoktak rá, ez ugyan jópofán néz ki, de elárulja, hogy a lelke mélyén ez tulajdonképpen egy ízetlen, dedós gyerekkaja. 

BROÁF-mutató: 1

konyaku: a kígyópálma gumója ledarálva és formába öntve. Kalóriaértéke nulla, emiatt a bodikon** japán csajok imádják, állaga a gumira emlékeztet, az íze nincs; egyszóval teljesen értelmetlen, felesleges valami, a világ semmit nem veszítene vele, ha eltűnne. 

BROÁF-mutató: 2

sült hokke: okhotsk atka mackerel, mondja az angol, a magyar pedig leginkább sehogy sem mondja, egy meglehetős közönséges hal, általában ez a legolcsóbb sült hal az izagayákban. Ha friss, akkor tűrhető, finomnak ekkor sem nevezhető, ám ritkán az, leginkább száraz, olajos és büdöskésen halszagú. 

BROÁF-mutató: 3

sazae: tengeri csiga, egésze pontosan Turbo cornutus. Nem rossz az íze, kicsit édeskés, de a baj vele az, hogy nem csak a finom lábastalpat kell megenni, hanem azt a mindenféle zöld izét is, ami utána jön, lehet, hogy attól lesz édes? Mindennek ellenére egy időben kedveltem, mígnem Siobhan barátnőnk egyszer egy vacsorára berendelt vagy két tucatot és kiderült, hogy csak én birok egynél többet megenni, így is történt, na, azóta nem szeretem annyira. Most már, ha úgy adódik, azért újra megeszem, de a régi szerelem elmúlt.

BROÁF-mutató: 4 

kuroketto: vagyis krumplikrokett. De nem köretnek, hanem főétel gyanánt! Ki érti ezt? Magyarországon ki lehetett üldözni a világból, és sikerült is! azzal a sok rántott izével, kell ez nekem Japánban? ezért jöttem ide? egyértelmű, hogy NEM. 

BROÁF-mutató: 5

motsu: a japánok között is sokan rajonganak a belsőségekért, namármost, ezeket az izéket én otthon sem nagyon szeretem, bár bevallom, ettem azért már igen jó pacalt is, de mitől lenne itt jobb? A belsőség persze elég széles katergória, a csirkemájas yakitorival pl. semmi bajom, a nyers marhamájasat, épp most tiltotta be az itteni KÖJÁL, azért már inkább mellőzöm, a nyárson sütött vagy nabe-stílusban megfőzött gyomor- vese- zuza- és egyéb, többnyire rágós és büdös, cuccokat pedig csak akkor eszem meg, ha nagyon muszáj. Néha az...

BROÁF-mutató: 6

nishin soba, vagyis füstölt heringes hajdinaspagetti. A sobát szeretem, a füstölt hering ellen sincs kifogásom, de együtt valahogy nem béla, szerintem nem passzol, pedig már többször próbálkoztam, biz'Isten.

BROÁF-mutató: 7

yakisobás szedvics: egyike azoknak a szendvicsügyi elferdüléseknek, amitől a hideg kiráz. Van még sok más hasonló is: krumplikrokettes szedvics, epres szedvics, spagettis szedvics és tsai. Ezek egytől egyig kaphatóak a konvinikben, ezek szerint népszerűek lehetnek... 

BROÁF-mutató: 8

kareudon: pedig kedvelem becsszó! a kareraisu-t, vagyis a japános currys rizst, az udont meg egyenesen imádom. De a kettő összeöntve? NFW. Igaz, nem próbáltam még, de tudom, hogy nem szeretem.

BROÁF-mutató: 9

dójó: Misgurnus anguillicaudatus magyarul állítólag "mandzsucsík"-nek hívják, apró, kisujjnyi hal, természetesen egészben kell megenni. Ez még engem nem tántorítana el, Juditot pl. már igen, mert "néz", de az elkészítés módja... Tehát akkor a recept, nagy vonalakban: "Vegyünk egy szép nagy darab tófut, tegyük egy fazékba gyenge dashival és engedjük be mellé úszkálni egy kis csapat dójó halat. Azután, igen, jól sejtitek! tegyük a lábost a tűzre. A halacskák, a melegedő főzőlétől menekülve, befúrják magukat a jó hűvös tófuba. Persze egy idő után itt is utóléri őket a végzet, de addigra kialakítanak a tófuban egy olyan Tökéletes Dójóeloszlást, amit semmi más eszközzel nem tudnánk megvalósítani. Az elkészült étekből halásszuk ki a dójóval erősített tófut, éles késsel szeleteljük fel és a dójó-halak metszetében gyönyörködve máris fogyaszthatjuk az, egyébként meglehetős ízetlen, csemegét." Nos?

BROÁF-mutató: 10

--------------------------------------

* ez egy tintahal-belsőségből sózás és rohasztás útján készített csemege, a japánok sem mindig bírják
** body-conscious, vagyis aki ügyel az alakjára

(és ezúton is köszönet mindenkinek, hogy biztosan megengedte volna, hogy használjam a képeit...)

All sorts of bikes - 9

Megy az ember az utcán, és jön vele szembe egy Lamborghini. Na most ez Tokyóban, különösen Roppongi környékén, egy no-event, de ha az a Lamborghini egy bicikli, az már mégiscsak más... arra azért felkapom a fejem. De korai az öröm, mert bejelez a gagyiradar! Olcsó, hegesztett fémváz, gyenge lengéscsillapítók, vacak fékek, sajnos a képen nem látszik mindez teljes mivoltában, de higgyétek el nekem.

Tulajdonképpen rejtélyes az ügy, mert a márkajelzés elég igazinak tűnik és Japánban már rég nem divat a hamisítás. De valahogy nem tudom vizualizálni magamban amikor Ferruccio Lamborghini* úr unottan megvonja a vállát a prototípus láttán és int, hogy hadd szóljon. A Gagyilambó nincs egyedül, tömegesen mozognak a városban pl. a Hummer bringák, amelyek ugyan elsőre nagyon macsósak, de egy  komolyabb eső után szétrohadnak, mondjuk nem meglepő, mit is lehet várni 25.000 yenért errefelé? Pedig a betűtipus itt is igazi... De ha a márka tulajdonosának jóváhagyása nélkül megy a dolog, akkor vajon miért nem indít a Lamborghini és a Hummer irdatlan nagy pereket? Nem lenne nehéz; Hummereket nem a nigériai felhajtók árulják titokban Roppongiban, hanem a Don Quijote nevű mindenes-bolt, a főutcán. 

Félreértés ne essék, vannak jó bringák Tokyóban, sőt! de azokat nem az ilyen műmájer brand-extentionoknál kell keresni, hanem az igazi kerékpármárkáknál. Példának okáért itt van rögtön egy szépség:

Hát efféle kérdéseken rágodva hánykolódok mostanában álmatlanul az egyre fülledtebb tokyói éjszakákon... 

 ------------------------------------------------------------

* Jó-jó, tudom, a Lambó elnöke már régen nem ő, hanem Stefan Winkelmann, hiába, Audi konszern! de valljuk be: az feleennyire sem hangzik jól.

Kedvenc szavaim: enjo kósai

A "kényelmi hölgyekről" nemrég írtam; a császári hadsereg számára erőszakkal prostitucióra kényszerített nőkre alkalmazott eufemizmus gyönyörű példája annak, amikor a japánok kreatívitástól duzzadó szóvirágokkal gondolják szalonképessé tenni a kevéssé tetszetős, vagy éppen kifejezetten kínos, botrányos, dolgokat. Minekutána a japán nótoriusan konfliktuskerülő nép, a "wa", vagyis harmónia, békesség szinte mindenek felett álló érték, nem véletlen, hogy egy csodálatos tündérkertre lehet itt bukkanni.

Például már régóta többé-kevésbé tudnivaló volt, hogy sumósok csalnak, ám a sumó-szövetség a kevés bizonyított esetre következetesen a mukiryoku zumó* 無気力相撲  vagyis "erőbedobás nélküli sumó" kifejezést használta a yaochó 八百長, mert van azért a bundázásra rendes szó is, helyett. A média pedig, hiszen ki akarná itt feszkót? fegyelmezetten szajkózta, hogy a sportolók csak fáradtak, kedvetlenek, de ááá, dehogyis csalnak! Csak amikor végül felgöngyölítették a dolgot, de csak mert a rikishik voltak olyan hülyék, hogy a meccseket SMS-en dumálták le, fogadta el a szövetség, hogy ez bizony yaochó a javából.

Aztán itt van a másik kedvencem, a jieitai, 自衛隊 az un. önvédelmi erő. Ha Japánban szóba hozod a hadsereget, és azt “guntai”-nak 軍隊 hívod, ahogy egyébként a világ összes többi nemzetének haderejét szokás nevezni, akkor kortól, nemtől és pártállástól függetlenül azonnal kijavítanak, miszerint: Japánban nincs hadsereg, csak önvédelmi erő. Mire te megértően bólogatsz, jó-jó, persze, de ha van puskájuk, és az nem virágokat lő ki, akkor az nem hadsereg? nem, mert a hadsereg az támad, a jieitai meg csak védekezik. Ja, akkor most már értem. Tehát hiába vannak tankjaik, repülőgépeik és még tengeralattjáróik is, és katonai költségvetés pedig a hatodik-hetedik legnagyobb a világon, ez nem hadsereg, a katonák pedig nem katonák, hanem “az önvédelmi erő tagjai”, szöges ellentétben a többi ország csúnya, aggresszív hadseregével, amit egyébként, nocsak-nocsak, guntai-nak hívnak. 

De a legszebb mindezek között mégis az enjo kósai 援助交際, az un. kompenzált barátkozás. Ez azt jelenti, hogy gimnazista lányok némi térítés ellenében hajlandóak iskola után idősebb urakkal találkozni. Persze ilyenkor csak kávézgatnak, beszélgetnek a világ dolgairól, hogy megy az iskola, sok-e a lecke meg ilyenek, az is előfordul, hogy a lány elmegy az idősebb úr lakására, vagy ha ez messze van, akkor csak egy közeli csendes helyre, és együtt megírják a házi feladatot, rossz az, aki rosszra gondol. Konkrétan természetesen tinédzser-prostitúcióról van szó, de mivel ezen néhányan talán fennakadnának, a média kitalálta ezt a fenomenális nyelvi lelelményt, aminek segítségével olyan veretes mondatokat lehet az esti hiradóba csempészni, miszerint alternatív szabadidős programok bevezetésével sikerül visszaszorítani a kompenzált barátkozás terjedését és hasonlók.

Tud még valaki ilyet a gyűjteményembe?

A robotmacska kedvence (folyt.)

Nemrég egy uenói múzeum előtt sorban állva kezdtük a napot — emlékszünk még rá? — és miközben csoszogva haladtunk előre a sorban, eszembe jutott, hogy valahol a közelben van a nevezetes Usagiya cukrászda, ahol állítólag feltalálták a dorayakit. Mire a bejárathoz értünk, már a címet is tudtuk és a kiállítás után, követve a mobiltelefon irányítását, nyílegyenesen oda is találtunk. 

A honlapon azt olvastam, hogy az Usagiya máig azon a helyen áll, ahol 1914-ben megalapították — de az épületet elnézve, biztosan nem ugyanabban a házban. Egyedül az előtetőt díszítő fehér nyuszi, a cukrászda névadója,* nézett ki eredetinek. Erről egyébként egész jó kis mesét találtam már ki hozzá — a nyuszi, mint tudjuk, a Holdon él, ami egy kerekded forma és ugyebár a dorayaki szintén kerek..... de sajnos kiderült, hogy a névnek sokkal prózaibb eredete van; az alapító a Nyúl Évében született. 

És hogy milyen volt az ‘igazi’ dorayaki? A szokásosnál picit nagyobb, tésztája egyenletesen lesült, barna, belül pedig bíborvörös, kicsit darabos babbal töltve. Finom. 

---------------------------------------

* a nyulat japánul usaginak hívják

Kényelmetlen hölgyek

„Akik elfelejtik múltjukat, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt”
Jorge Santayana

A minap egy fotókiállításon jártam, Shinjukuban. Fekete-fehér képek, öreg nénikről, akik borzasztó körülmények között tengetik életüket valahol Kínában. Feltűnt, hogy sok olyan portré volt a képek között, amelyiken az öregasszonyok görcsösen összeszorítják a szemeiket, mintha valami szörnyűséget akarnának elfelejteni.

Mert van mit... A nénik ugyanis egyikei a kevés, még életben levő un. "kényelmi hölgyeknek"*, ahogy ezt az egyik veretes japán eufemizmus megfogalmazza, de pontosabb a fordítás, ha azt mondjuk: katonai célú szexrabszolgák. A katonai bordélyház valószinűleg a hadsereggel egyidős találmány, de az már japán lelemény, hogy ezekbe ne önkéntes markotányosnőket toborozzanak, hanem, csellel vagy erőszakkal, elraboljanak a megszállt, elsősorban koreai, területekről fiatal nőket és tömegesen prostitucióra kényszerítsék őket, mindezt a már másutt is megszokott alapossággal. Ez a szomorú történet már régóta ismert, aki többet akar olvasni róla itt vikizzen, ami miatt írok róla, az nem is ez, hanem.

A fotókiállítást a Nikon Galériában hirdették meg, még valamikor az év elején. Ám május végén, nem sokkal a kiállítás megnyitása előtt a cég váratlanul bejelentette, hogy "különféle panaszok miatt" (sic!) a kiállítás elmarad. A jól informáltak tudni vélték, hogy a kiállítást a Nikon részvényesei közé beszivárgott szélsőjobboldali nacionalista csoportok próbálták megakadályozni, valószínűsíthető, hogy a évi közgyűlésen való botrányokozással fenyegetőzve, ez gyakori módszer a zsarolásra. A fotós, Ahn Sehong, japánban élő, koreai nemzetiségű fényképész azonban nem hagyta annyiban a dolgot, perre ment és ennek eredményeképp a bíróság a Nikont a kiállítás megtartására kötelezte. Így a kiállítás** végül is megnyílt, persze szigorú biztonsági intézkedések közepette, rengeteg rendőr, csomag-átvilágítás, satöbbi. 

Japán által a második világháborúban elkövetett bűnökre sok esetben nem túlzás a népirtás kifejezés, ám mégsem mérhetőek a náci Németország felelősségéhez. Nem is a mérték teszi ezeket szörnyűvé, sokkal inkább a makacs tagadás fala, ami körülveszi. Bár a japán kormány 1993-ban hivatalosan elismerte és bocsánatot is kért a történtekért, ám azt visszautasította, hogy egyéni kártérítéseket fizessen az áldozatoknak (ahogy ezt magamura kiderítette: ez nem így van) de ennél fontosabb, hogy a szörnyűségeket; nankingi mészárlást, a titkos orvosi kisérleteket, a hadifogoly-táborok brutalitásait azóta is agyonhallgatják vagy bagatellizállják; az iskolai kurrikulumokban alig említik meg őket, az irodalmi művekben, filmekben, kevés kivétellel, nem szerepelnek és a közbeszéd ignorálja; a cinkos összekacsintás, miszerint "ha ez az ára a Nyugat barátságának, hát legyen, de ugye, mi tudjuk, hogy nem így volt", könnyen kitapintható, ha nagyritkán, a sokadik viszki után, szóbakerül az ilyesmi. Még sok kötetes, komoly történelmi munkák is úgy állítják be a Csendes-óceáni háborút, mintha annak a japán hadsereg brilliáns Pearl Harbor-i megelőző csapására válaszul bekövetkezett hiroshimai és nagaszaki atombombatámadás lenne a lényege. A közmegegyezés őreként a szélsőjobboldal folyamatos nyomás alatt tartja a hatóságokat és, amint a fenti példa igazolja, a magáncégeket is, és ezek nem csak üres fenyegetések; a yakuzával összefonódott szélsőjobb már több ízben bizonyította, hogy képes a neki nem tetsző politikusokat megfélemlíteni, nem egy esetben akár meg is megölni.

Saját múltjának szégyenfoltjairól persze kevés nép szeret beszélni, gondoljunk például csak Törökországra, vagy akár saját hazánkra, Németország őszinte szembenézése bűneivel sajnos inkább kivétel, mintsem szabály. Ezenfelül a történelem ritkán, vagy talán sohasem? fekete-fehér és Japán militarizmusa és az ország második világháborús szerepe jóval komplexebb történet, mint ahogy azt a nyugati történetírás általában beállítja. De a bűnök bűnök maradnak és Japán konok hallgatása ürügyet ad és tovább szítja Korea és főleg Kína államilag is tűrt, sokszor alig burkoltan támogatott, Japán-ellenességét. Így termelődnek lassacskán újra ugyanazok az indulatok, amelyek korábbi tragédiákhoz vezettek. 

-----------------------------------------

* angolul "comfort women" néven ismertek, ez a japán ianfu 慰安婦 fordítása
**  a fotós honlapján egyébként meg lehet nézni a képeket, megrendítőek.