Japánban nemcsak az emberek élnek sokáig, de a háziállatok is. Láttam egyszer egy macskát; egy kisebb társasággal iszogattunk egy régi lakóházból átalakított étterem tatamis szobájában, amikor hangos, parancsoló nyávogást hallottam a fusuma mögött. Félrehúztam a tolóajtót és ekkor besétált, vagy inkább bevonult, egy hatalmas nősténymacska, méltóságteljesen és ellenmondást nem tűrően, mint aki tudja, hogy mindenhová bejárása van. Mozgása harmonikus és kecses volt, szőre fényes, de megereszkedett hasán látszott, hogy már eljárt felette az idő. Egyenesen hozzám jött és leült mellettem, és ahogy leült, lassan, óvatosan, mint egy öregasszony, hirtelen meglátszott a kora, a háziak szerint már tizennyolc éves volt. Nem dörgölödzött, nem dorombolt, nem kuncsorgott a maradék halfejért, egyszerűen csak hunyorogva élvezte egy darabig a társaságunkat, és eltűrte, hogy megvakarjam az állát, aztán egyszer csak felállt, az ajtóhoz sétált és anyakirálynői pillantást vetett rám, mire vársz, talán nyávogjak is? mire én engedelmesen eltoltam a fusumát és ő, most már hátra sem nézve, eltávozott. Igen, gondoltam, valahogy így kellene majd megöregedni, mint ez a macska: büszkén és méltóságteljesen.
Idővel majd kiderül, nekünk sikerül-e?
