Éles női sikoly, rémült csapkodás, majd férfias diadalordítás - mindennapos családi idill a lassanként beköszöntő meleg nyári estéken Tokyóban. A csetepaté eredményeképp eggyel megfogyatkozik a Jóisten egyik nagy közszeretetnek örvendő teremtményének száma. A gokiburi (Periplaneta americana - igen, a japán svábbogár amerikai - ez ám a multikulti!) éppúgy része a japán mindennapoknak, mint a zöld tea vagy az anime, bár valahogy ritkábban szerepelnek az országimázs-videókban. Az ausztrálok például sokkal büszkébbek a sajátjaikra, mindig fitymálva állapítják meg Japánban, hogy náluk sokkal nagyobbra nőnek, valahogy ez ott a nemzeti öntudat részévé vált.
A gokiburik lakhelye változtatos, ott szeretnek lenni, ahol sötét, meleg és párás a környezet, ilyen helyet nyáron Japánban nem túl nehéz találni, de ha tehetik, legszivesebben gokiburi hoi-hoiokba költöznek, ezt mi sem bizonyitja jobban, mint, hogy amelyik egyszer beköltözik, élete végéig ragaszkodik hozzá. Ezt némiképp megkönnyíti a ragasztó, ami a hoi-hoi-ok aljára van applikálva; az ember kirakja a hoi-hoi-t a szekrény alá, aztán egy hét múlva begyűjti a mumifikálódott gokiburikat. Lehet venni házi ciánozókészüléket is; kis henger, a tetejéről letépem a védőzárat, és kimegyek a szobából, a házból és a világból pár órára, mielőtt még engem is leterítene. Azután hazamegyek, összesöpröm a szoba közepéről valamiért ott szeretnek meghalni, a hanyatt heverő gokiburikat, szellőztetek és a kérdés meg van oldva egy-két hétre.
Mi a Régi Házban annyira szerettük őket, hogy még főztünk is rájuk: Judit minden nyár elején csinált gokiburi dangót, amiben szódabikarbóna, hagyma meg még ki tudja milyen más finomságok voltak. Ezekből kis labdacsokat formázott, napon megszárította és körberakta vele a lakást. Az elmélet szerint a gokiburik ebből belakmároznak, majd a fejlődő gázok szétrobbantják gyönge testüket. Ha jól figyeltünk, éjszaka hallani is lehetett a halk puffanásokat. Vagy nem. De annyi biztos, hogy - dacára a régi faszerkezetnek - nem volt sok bajunk a gokiburikkal.
Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért utáljuk őket ennyire. Hiszen ott van például a szarvasbogár: nagyjából ugyanakkora, szintén barna, ráadásul ha sokat hergelik, még jól bele is csíp az ujjunkba, egy gokiburi sohasem tenne velünk ilyet! mégsem utáljuk, sőt Japánban - az orrszarvúbogárral együtt - még házikedvencként is tartják a gyerekek dunsztosüvegben. Végül arra jutottam, hogy az eltérő sebesség lehet az oka. A szarvasbogár kiszámíthatóan cammog, ha akarnám bármikor lecsaphatnám, míg a gokiburi villámgyorsan rohan, cikázik és eltűnik a szem elől. Mindezek tetejébe a japán gokiburi nyáron, a nyitott ablakon át légideszant módjára is rajtunk tud ütni (soha nem felejtem el egy angol barátom rémült felismerését: these fuckers here fly! és a landolást követően ugyanazzal a lendülettel rohan tovább, ami kétségtelenül végtelenül gusztustalan, majd eltűnik egy falrepedésben.
Most gokiburi-mentes házban élek, itt még egy baktériumnak sem lenne könnyű átjutni a recepción, ez azért nem olyan nagy baj, elvégre a nosztalgiának is megvannak a határai.
