Heti kedvenc régi poszt

I never travel without my diary. One should always have something sensational to read on a train.

Oscar Wilde: The Importance of Being Earnest

IGEN, a hír igaz, időnként szoktam olvasni a régi posztjaimat. Az ürügy az, hogy javítgatom őket, ez egyébként így is van, döbbenet, micsoda ordas hejesírási hibákat és elgépelséket fedez fel az ember a saját posztjaiban, de igazából szórakoztat és hát ha a szakács sem enné meg a saját főztjét, baj lenne... Judit szerint kuncogni is szoktam rajtuk, szerintem ez aljas rágalom, de hát persze mit tehet az ember, ha valami truly sensational akad a kezébe?

A blogger egyik nagy keresztje az, hogy hiába írt valami igazán remeket mondjuk egy évvel ezelőtt, azzal a kutya sem törődik, mindenki csak a legújabbra kíváncsi, mintha Tokyó egy éve nem is lett volna érdekes, pedig dehogyisnem. Borzasztó... Ezen változtatni kell, így hát úgy határoztam, kezembe veszem a dolgot, és nevelni fogom a Kedves Olvasót, befolyásolom az ízlésvilágát, manapság úgyis ez a divat, megmutatom nekik mi a jó, és... nem, a rosszat azért inkább nem. 

Tehát lesz egy "Heti Kedvenc Bejegyzés" pontosabban már van is, itt, a jobbszélen, azt tessék szíves elolvasni annak, aki ezt valami fatális véletlen folytán még nem tette volna. Igérem, ide csak a jobbakat teszem, legalábbis amin én is kuncogok vagy komorodok.

--------------------------------

PS: jó-jó, azért lesznek új posztok ezentúl is...

A világ legbiztonságosabb városa

Egy amerikai barátommal történt az idén tavasszal. Ment haza késő este, már alig voltak az állomáson amikor a metróállomás mozgólépcsőjén állva durván vállon taszította egy felfelé siető fiatalember. Felérve a mozgólépcső tetejére, a barátom kérdőre vonta, tulképpen ez most miért is volt jó? mire az idegen szó nélkül bemosott neki egy hatalmasat, aztán még a biztonság kedvéért egy párszor még bele is rúgott, amint a földön feküdt, majd szitkozódva odébbállt. Ekkorra ért oda a metrófelügyelő, aki addig a kalickában lapított, felsegítette, rendőrt hívtak, jegyzőkönyv, satöbbi. Barátom utána hazament, de csakhamar rosszul lett, hányt, szédült, feje fájt, ezért kórházba ment, ahol komoly agyrázkódást és arccsontörést állapítottak meg. Néhány napig bent tartották, utána jó sok fejfájás, de most már szerencsére jól van. A tettes persze nem lett meg, pedig volt biztonsági kamera felvétel is, a rendőrség a sajnálatát fejezte ki és felhívta a barátom figyelemét, hogy a gyanús egyéneket jobb nem provokálni.

Ha a fentiek valahol Amerikában, vagy nagyjából bárhol másutt a világon, zajlottak volna le, elég hétköznapi sztori lenne, de mindez Yokohamában, egy nagy állomáson történt. És még sorolhatnám a hasonló eseteket: egyszer egy partnerünket az ATM-ből kifelé jövet kirabolták, egy másik ismerősőmet a yakuza verte meg, mert aggályoskodott a zaj miatt, hozzánk pedig egy ízben betörtek, mondjuk sok kár nem esett, csak némi kézpénzt vittek el, ez azért különösen vicces, mert Magyarországon ez a szerencse eddig elkerült bennünket, igaz, már próbálkoztak. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Japánban időről-időre valaki mangahősnek képzeli magát és ebből olyan, nagy port felkavart esetek eredeznek, mint az akihabarai késes ámokfutás vagy metrós gáztámadás.

Hogyan? akkor a Japán közbiztonság csak legenda lenne? valami régi, de már nem létező dolog, mint a szamurájok meg a seppuku? vagy csak működik az országpropaganda és eltitkolják a város sötét oldalát? A Tokyo Reloaded most rendet vág ez ügyben:

Hát először is, ahogy az angol mondja: shit happens, még a legjobb családban / országban is. A közbiztonság Japánban a fenti, és más hasonló, esetekkel EGYÜTT is kivételesen jó. Félelem nélkül lehet sötét helyeken mászkálni, dolgokat elhagyni, majd újra megtalálni és az már a családi legendáriumunk része, hogy egy jó évig nem zártam a Régi Ház ajtaját, mert nem találtam a kulcsomat nem, nem akkor törtek be.

Másodszor, ott van ez a yakuza nevű dolog, ami azért korántsem legenda. A yakuzához, bár jól láthatóan jelen vannak, a gaijinnak általában kevés köze van, mivel nem fecsérlik arra az energiájukat, hogy feleslegesen vegzálják a külföldieket, én már stoppoltam is egyszer yakuzát annó, nagyon kedves ember volt, ennél ők sokkal lukratívabb üzletekben utaznak. De amennyiben a gaijin, vagy akár a bennszülött, oktalanul beleártja magát a dolgaikba, okoskodik, emberkedik, akkor rosszul járhat. Az amerikai barátomat megagyaló ifjú jó eséllyel valami frusztrált chimpira lehetett, akinek rossz napja volt, ez különösen a rendőrség reakciójából vált nyilvánvalóvá, a yakuzával ugyanis ők is csínján bánnak. Hogy miért van ez így, az külön posztot érdemelne, de szerintem ennek bőséges irodalma van, ld. pl. Jake Adelstein e témában megjelent könyvét "Tokyo Vice" címmel, úgy tudom magyarul is megjelent. Lényeg, hogy do not mess with the yakuza.

Harmadszor, és mintegy a fentiek metszésvonalában: Tokyóban élve az embert könnyen eltölti egyfajta sebezhetetlenség érzése; a többiek is betartják a szabályokat, semmi rossz nem történhet velem, biztonságban vagyok. Ez a jelenség leginkább az Európában bóklászó, mulya japán turistákon figyelhető meg, köztudomásúlag rajtuk gyakorolnak a kezdő zsebtolvajok, de már magamon is észrevettem, hogy ha odahaza mozgok, híján vagyok a korábbi egészséges életösztönömnek. Mert itt Tokyóban a gaijin gondolkodás nélkül beszól a tolakodóknak, ordibál, ha biciklizés közben leszorítja egy figyelmetlen autós, és odamegy a részegen hangoskodó motorosokhoz és szigorú hangon leteremti őket.

Aztán, néha, pórul jár.

Tokyo Fauna - kamo

Már régóta tudom, hogy kacsának lenni mindig, mindenütt, minden körülmények között jó. Hiszen ki látott már szomorúnak, rosszkedvűnek egy kacsát? A kacsák éppúgy boldogok a trópusokon, mint a hideg sarkvidéki tavakban, esőben vagy napsütésben, városok közepén vagy akár a világ végén. Ha mégis valami rossz történik velük, mondjuk maximum annyi, hogy megkergetik egymást, úszkálnak egy keveset, kicsit riszálják a seggüket, bezsírozzák a tollukat és máris minden rendben van. Talán példát kellene venni róluk...

Ennek fényében nem meglepő, hogy a kacsák Japánországban sem kifejezetten depressziósak és a tokyói kacsák köszönik, jól vannak. Nézegessünk tehát boldog kacsákat!

Kacsák az Ueno-parkban, télen

Kacsa, nemszomorú

Mandarinkacsa (az eredeti, nem a táska)

Kacsa őszi fényben 

Nem kacsa, de szintén jól érzi magát...

Párbaj

Jó tíz méterre lehettünk egymástól, amikor összevillant a szemünk és mindketten azonnal tudtuk, hogy megküzdünk, életre-halálra. A lovagias küzdelem szabályait szigorúan betartottuk és változatlan sebességgel, na jó: lépteinket csak alig észrevehetően megnyújtva, kirántott PASMO-kártyákkal rontottunk egymásra, a kaisatsu-guchi irányába.

A kaisatsu-guchi, vagyis metrókapu, kicsit úgy működik, mint a régi budapesti, amikor még egyforintost kellett bedobni; igen, ilyen is volt! vagyis alapból nyitva van, de ha valaki jegy nélkül akar bemenni, becsukódik, ezt azért kicsit finomabban teszi, mint az állítólagosan gyerekgyilkos budapesti. A tokyói metrókapu persze más tekintetben is szofisztikáltabb, például a belépés iránya a forgalomtól függően állítható. Így ugyanaz a kapu működhet kijáratként vagy bejáratként is, de van kétirányú mód is, ilyenkor bármelyik oldalról be lehet menni, de abban a pillanatban, amint valamelyik oldalon egy utas aktiválja a rendszert, ez is egyirányú lesz és a másik oldalról már nem enged be. A mienk ilyen kapu volt... 

Ő egy lehellettel gyorsabban ért be a jegykapu két pultja közé, az én kezem viszont gyorsabban csapott le a mágneskártyával az érzékelőre, így hiába ért be hamarabb a kapuba, becsapódtak előtte az ajtószárnyak és ellenfelem csapdába esett. Ám én sem tudtam kihasználni a diadalt, hiszen így a kapu számomra is bezárt. Gyors mozdulattal átugrottam a szomszédos kapuhoz, ám mivel a PASMO kártyámat már bejelölte az első kapu, előttem is összecsapódtak a műanyag csapóajtók. 

A másodperc tört részéig egymásra néztünk. Döntetlen. De még nem volt vége... 

Mindketten tudtuk mi a teendő, irány az ügyeletes, a kakarin, persze rohanni ekkor sem volt szabad, az súlyos szabályszegés lenne. Ám mivel én egy kapuval közelebb voltam az ügyeleteshez, én értem oda előbb, és mivel csak egy kakarin volt szolgálatban, ellenfelem fogcsikorgatva meg kellett, hogy várja, amíg az ellenőrzi a kártyámat és átenged. A győzelem mámorában azért maradt bennem annyi lovagiasság, hogy ne alázzam meg legyőzött ellenfelemet egy újabb pillantással, pedig megérdemelte volna, miért nem ment az egyirányú kapuhoz, volt belőle bőven. Holnap reggel újra találkozunk, ugyanekkor, ugyanitt, mindhalálig...

Kanazawa meibutsu

Miután Kyoto és Kagoshima jellegzetes édességét már megismertük, ideje megnézni egy újabb várost. Ez a dobozka wagashi Kanazawából származik és shóga mochi* a neve, vagyis gyömbéres rizsgombóc, ami persze lefordítva egyből nem hangzik olyan étvágygerjesztően…. 

A süti puha, zselés, olvadó állaga a lokumhoz hasonlít; az íze azonban nem annyira tömény, mert mizuame (édesburgonyaszirup) és wasanbon (nádcukor) édesíti. Ehhez adódik a gyömbér csípős ízvilága, ami nekem már az angol gyömbéres kekszeknél is bejött. A gyömbéres limonádéról nem is beszélve...

Tokyóban sajnos még nem találtam meg, no de talán majd az újjáépült Tokyó állomáson, ahol mindenféle vidéki nevezetességet árulnak. (Rossznyelvek szerint azért, mert ha netán azt hazudtuk, hogy üzleti úton jártunk, itt megvehetjük a bizonyítékot.)

-------------------------------

* 柴舟小出のしょうが餅

A bűzös csemege

Egyik első emlékem Japánból az átható kutyaszarszag az egyetem udvarán, azóta már tudom, hogy ez az ősz beköszöntének legbiztosabb jele. Absztrakt gondolkodás, ennyi kutya a világon nem lehet! és tüzetesebb helyszíni vizsgálat segítségével hamarosan rádöbbentem, hogy az irtózatos bűzt egy lehullott, apró, sárgás gyümölcs okozza. Döbbenetem fokozódott, amikor észrevettem, hogy ezt a büdös, penészedő, trutymós állagú, félig szétrohadt izét szorgos öregasszonyok kis nejlonzacskókba gyűjtik és elviszik. Biztosan a Köjál, gondoltam, de aztán a többiek felvilágosítottak, hogy korántsem, ezt bizony megeszik, mert ez ginnan és finom.

Ginnan a fán: itt még nem annyira büdös

Yakk... Na én ilyet biztosan nem.

Lehullott ginnan: ez már annál inkább

Aztán persze ettem, és eszek azóta is. Igaz, nem a gyümölcs-részét, hanem a magját, ami már teljesen szagtalan, babszemnyi méretű, zöldes-sárgás színű, enyhén ruganyos állagú és kissé kesernyés ízű, és tényleg nagyon finom. Lehet chawan-mushiba, vagy más ételekbe tenni, de talán magában, faszénen grillezve és megsózva a legjobb, remek rágcsi egy kis saké mellé. Egy időben annyira rákattantunk, hogy még recepteket is kitaláltam hozzá, csináltam már ginannos-csirkés rizottót, tofus-ginnanos levest, de a legjobban egy gyöngytyúkos cassarole sikerült, ginnannal és radicchioval, hozzá egy kis fehér borral, mmmm...!!!

Grillezett-sózott ginnan

Ha valaki ezek után odahaza ellenállhatatlan vágyat érezne egy kis sült ginnanra, itt egy biztos tipp: ki kell menni ősszel a Szabadság térre, a TV volt épülete elé. Szagoljunk bele a levegőbe, és ha átható bűzt érzünk, ne az aktuális városvezetést vádoljuk, erről kivételesen nem tehetnek! akkor helyben vagyunk. Lábunkat bugyoláljuk nejlonzacskóba, ezt utána veszélyes hulladékként kell megsemmisíteni, kezünkre húzzunk kesztyűt és szerezzünk egy csipeszt. Keresgéljünk a fűben, a valódi kutyaszar között, höhöhö, és az apró sárgás gyümölcsöket emeljük be a csipesszel egy nejlonzacskóba, gondosan ügyelve, hogy ne érintsük meg közben őket. Ha megvan a kellő mennyiség, a zacskót hermetikusan zárjuk le és vigyük haza a zsákmányt, a villamoson lehetőleg ne viszonozzuk a firtató tekinteteket.

Otthon fogjunk egy nagy vödröt, lehetőleg olyat, amit már semmi másra nem használunk, vegyünk gumikesztyűt, orrunkra rakjunk csipeszt és álljunk neki a csonthéjas* magok megtisztításának. Amikor készen vagyunk és legalább háromszor átöblítettük-ledörzsöltük a magokat, a lehámozott gyümölcshúst vigyük el autóval a legközelebbi lakott településtől legalább 1 km távolságra és ássuk el. Utána kedvesünket, rokonainkat és kollégáinkat kerüljük pár napig, mert gyakorlatilag kizárt, hogy mindeközben nem került a ruháztunkra néhány apró darab a gyümölcsökből, és ezek után úgysem fogják nekünk elhinni, hogy nem kutyaürülékben hemperegtünk.

A megtisztított-megmosott magvak már szabad kézzel is kezelhetőek; ha megszáradtak, el kell rakni őket egy szellős zacskóba, amikor szükség van rá, elővenni, feltörni a csonthéjakat és kibontani a hártyából a gyönge kis magvakat,** utána pedig tegyük, amit a szívünk vagy a recept diktál.*** 

Ginnan, mint egy kaiseki fogás része

Maga a fa is érdekes, amiről származik: japánul ginkónak, magyarul páfrányfenyő, latinul Ginkgo biloba, hívják és a Wiki szerint élő kövület, se rokona, se ismerőse, és már a Júra korban is megvolt, vagyis a dinók is ehhez dörgölődzhettek akkoriban. Egyébként csak buzdítani tudok mindenkit ginkófa ültetésére, mert ősszel csodálatosan szép; szinte egycsapásra, tökéletes sárga színbe váltanak a levelek, valahogy így:

A híres ginkófa sétány Gaienmae mellett, teljes őszi pompában

Odahaza, Andor barátom és szomszédom jóvoltából nekünk is van két szép ginkófánk a kertben. Mivel a ginkó fák kétlakiak, így 50% az esélye, hogy hancúr lesz, ez esetben szeptember vége felé jobb, ha gázálarcban merészkedünk csak ki a házból. Egyelőre még béke van, szépen, és főleg jószagúan, növögetnek, de lehet, hogy csak még serdülés előtt állnak? 

----------------------------------------------

* igazából nem az, csak úgy néz ki, de ez lényegtelen.

** Ha mindez macerásnak tűnik, alternatív megoldásként, főleg ha az ember Tokyóban lakik, vegyük meg a lehámozott, légmentes zacsiba csomagolt magokat a boltban.

*** Ilyeneket találtam egy kis netes kutakodással: a klasszikus ginnanos chawan-mushi, egy érdekes ginnanos-heringes chazuke vagy ez a ginnanos süti, persze mind angolul, sajna.

Az új dizájn

Már egy ideje gondolkodtam, pontosabban szólva halogattam, hogy úgymond modernizáljam a blog kinézetét, egyrészt, mert a Blogger közben kihozott pár jól kinéző új templetet, másrészt, mert 3+ év ugyanazzal a dizájnnal már kicsit unalmas, de valahogy sohasem bírtam rászánni magam, míg ma este végül, nem kis részben a háttérkép sikeres levadászásának köszönhetően, elszántam magam. Remélem tetszik...

A háttérkép története egyébként jól illusztrálja azt a frenetikus építést-rombolást ami Tokyóban folyik. Amikor ideköltöztem, nyugat felé nézve ezt láttam az erkélyről:

Aztán, valamikor 2010 vége felé a jobb oldali épület egyszer csak hopp! eltűnt:

Lett sok napfény alkonyatkor, de ezzel együtt a zajszint is megemelkedett, köszönhetően az autóútnak, amit eddig eltakart a ház, nagyjából ez 1:1. Ezzel elvoltunk egészen idén tavaszig, amikor a hátsó fehér házat is elkezdték bebugyolálni, és ahogy a bűvész lehúzta róla a kendőjét, hirtelen kibukkant...

...a Roppongil Hills! Este különösen szép látvány:

Sajnos, a látványosság csak ideiglenes, mert már javában építik az első ház újabb verzióját, viszlát, szép kilátás!

De addig is, kihasználva a kegyelmi időszakot, szombaton felszaladtam a Roppongi Hills tetején a kilátóteraszra, és lefényképeztem Juditot, ahogy integet a teraszról, lásd piros nyíl.

A háttérképet egészben egyébként itt lehet megtekinteni, aki ezen is megtalálja a házunkat, dicséretben részesül!