Olyan éhes vagyok, hogy megennék egy lovat! tartja a mondás. Hát, valami ilyesszerű esett meg velünk a múlt hétvégén. De menjük sorjában; ott tartottunk, hogy befejeztük a sítúrát a Filogermán Nyugdíjas Hótalpasokkal. Rendes ember Japánban síelés után nem rohan hanyatt-homlok haza, hanem onsenbe megy, hogy kiáztassa magából a fáradtságot, és mi szeretünk rendes emberek lenni. Az onsen, az a hévíz, ilyenből sok van errefelé, ez a földrengések és a tűzhányók kellemes mellékhatása. A hévízek mellé/fölé persze szállásokat emeltek eleink, mi is egy ilyen régi ryokanban* szálltunk meg, ami több száz éves volt lenne, ha az ötvenes években a tűzoltság nem bontatta volna le tűzveszélyesség okából, ekkortájt és főképp ez okból pusztult ki Japán történelmi építészete.
A lényeg, a fürdő, azért nem volt csalódás, vagy jó 10 éve kaptunk egy könyvet, amiben volt erről a fürdőről egy kép, ezért jöttünk ide, ez sem volt ugyan régi, de nagyon szépen megcsinálták, tulajdonképpen egy kerti pavilon volt az egész, benne egy 2X1 méteres hinoki-cédrus medence, az alja fehér kaviccsal kirakva és benne az előírásszerű, 42 fokos forró víz. Mivel ez egy középhaladó blog, nem magyarázom el a fürdés menetét, csak azt a fájdalmasan gyönyörűséges érzést, ahogy lassan megmártózunk a vizben, ügyelve, hogy ne nagyon kavarjuk fel, mert akkor tényleg elviselhetetlenül forró, aztán kiülünk a szélére, hűsölni, majd megint bele és közben merengünk a kert szépségén, a hófoltokkal takart köveken. És ugyanezt, még egyszer lefekvés előtt, majd pedig reggel, éhgyomorra is.
A fürdés után a vacsora következett, mert a ryokan mindig félpanzió. A szokásosnál is apróbb és öregebb házinéni felszólítására lementünk az ebédlőbe és már első pillantással felmértem, hogy itt bizony ma rendesen belenyúltunk. Érdeklődtem a nénitől, vajon mi az a szép piros hús abban a kerek tálban, hátha marhahús, reménykedem, de a néni kedvesen hunyorít, hogy az bizony ló. A balra levő tálat már nem is kérdeztem, belenyugodtam a sorsomba, hogy én ma itt szöcskét fogok enni, valamint apró kukacokat, pirítva. Volt még ezenkívül némi szárított hal, apró rákocskák, valamint különféle erdei zöldségek igen széles választéka, utána pedig casserole-szerű, póréhagyma felett párolt lóhúst kaptunk, édeskés miso-szósszal leöntve.
Mindenesetre rendeltem egy üveg sakét.
Nem vagyok különösebben finnyás természet, de az ízeltlábúak esetében valahol a tengerszint magasságában mégis húztam magamban egy vonalat, ami ez alatt van, az mehet, de a felszínieket inkább mellőzzük. Jó, kóstoltam már szöcskét máskor is, jó étel az annak aki szereti, de más egy-egy szöcskét brahiból elnassolni és más egy egész tállal szembenézni és a pöttöm obáchan** kedves, de szigorú tekintete nem hagyott kétséget, hogy ma itt bizony az utolsó szöcskelábnak is el kell tűnnie. Ráadásul Judit kevéssé volt szolidáris, így nekem dupla adag egyenesszárnyú jutott. A nyers lóhúsból ugyan csipegetett, de a nagy része ennek is rám maradt. My lucky day...
Ez az egész azért van, mert régen a hegyek között kevés volt a fehérje, így a hagyományos naganoi környéki konyhában minden fellelhető fehérje-forrást megbecsültek. Az ízeltlábúakkal pedig a táplálkozás-tudósok szerint semmi baj sincs, 70%-a fehérje, koleszterin pedig szinte nulla. A jövő tápláléka, meg persze a múlté. De miért kell nekem ebből a jelenben ennem? Ez a kérdés szerintem nem csak bennem merül fel; egy másik alkalommal már tanúja voltam annak, hogy a japán turisták is hasonló kultursokkot élnek át, de aztán, elvégre a tradíció fontos dolog! vitézül nekilátnak a rovarevésnek. A helyi erők meg vigyorogva figyelik és utána elmennek a Mekibe, gondolom legalábbis.
...és hogy milyen íze volt? Tulajdonképpen teljesen jó. Valami édeskés szószban, gondolom saké, mirin, szójaszósz, volt megpirítva, ropogós volt és telt ízű. A nyers lóhús olyan marhahús-carpaccio-szerű, ez sem rossz, bár kevesebbel is beértem volna. Párolva nem jött be annyira, kicsit gumiszerű lett, és az édes szósz is fura volt rajta, de azért lenyomtuk, nem hoztunk szégyent etelközi őseinkre. A páfrány és a többi hegyi zöldség érdekes, helyenként akár ízletesnek is nevezhető, de így együtt, és ekkora dózisban kissé megerőltető volt. Végkövetkeztetésünk az volt, hogy izgalmas ugyan a naganoi konyha, de inkább maradunk a japán konyha azon 99%-ánál, ami nem ilyen stresszes és sokkal finomabb.
---------------------------------------
* hagyományos japán vendégfogadó
** néni
