Akasaka lunch: ha rajtam múlik

Ott tartottunk, hogy ha nem hatok oda, akkor nagy valószinűséggel a Három Hely egyikében kötünk ki ebédre. Nem mondanám, hogy ez dráma lenne, de én ennél szabadabb szellem vagyok, és kritiériumok nagy részét, különösen az ötven méteres hatókört nem tekintem magamra nézve kötelezőnek. Másfelől pedig, valamilyen formában minden shachónak rajta kell hagyni a keze nyomát a cégén, hogy aztán évek múlva elfátyolozott hangon mondhassák az öreg munkatársak az újaknak: oda a Kobachi shachó idejében jártunk sokat. Azt majd csak csendben, magukban teszik hozzá, hogy de hál'Istennek, most már nem kell.

A Spanyol

Hivatalos nevén Gran Via igazából megfelel az össze irodai kritériumnak, igaz, egy kicsit kímélőek az adagok, de valamiért, ha én nem nyomom, akkor nem merül fel. Kellemes kis hely, az utcára is ki lehet ülni, igaz, nem szoktunk, és 1000-ért adnak egy kis elő-tapast (saláta, pici sonkával, tortilla és valami ismeretlen, de finom kulimász, kenyéren) főételt és a szokásos kávé/tea/hot/ice italválasztékot. Főételként pedig van paella, valami halétel (változó), és egy igazi spanyol specialitás, a hamburger, de mindamellett ez sem rossz. A háttérben megy a TV, amit általában ugyan nem szeretek, de itt valami helyi csatornát nyomnak és Akasakában vidám dolog spanyol karattyolást hallgatni vagy főleg a focivébé idején a hazai meccsek végtelenített visszajátszásait bámulni. Este is ettem már itt, kétszer is, először Judittal, de akkor annyira azért nem jött be, másodszor pont ma este, egy üzleti vacsorán, erről jutott eszembe, hogy tartozom az Akasaka Lunch sorozat folytatásával, és mit tesz Isten, ma egész jó volt.

7/10

A djangó

Erről már írtam egyszer, csak utána fedeztem fel, hogy tulképpen ebédelni is lehet jönni, ide hébe-hóba még a többiek maguktól is elmerészkednek. Az ambiance nappal is kiváló, és a kaja sem rossz: 1000 yenért először adnak egy érdekes, mély ízű algalevest, majd főételként lehet lunch-boxot kérni, ez a legnépszerübb, rizzsel, kis hallal, rántott csirkedarabokkal meg más ezzel-azzal, a "mai spegettit" illetve állandó műsorszámként mentaikó-spagettit. Ez utóbbiról érdemes külön is szólni; a mentaikó tőkehal-ikra, rózsaszín, krémszerű, picit csípős és nagyon finom legutóbb a Jangara rámen kapcsán volt róla szó, az ezzel készül spagetti az egyik klasszikus "wafú"* spagetti, először ódzkodtam tőle, de rájöttem, hogy teljesen jó, miért is ne? keveredjenek csak a kultúrák! A végén kávé-tea, kis dumcsi, ha ide megyünk, épp, hogy csak beleférünk az egy órás ebédszünetbe!

8/10

A Kocsma

Ez abszolute az én felfedezésem, egy kis mellékutcában van, pár lépésre az irodától, de senki sem ismerte! ráadásul majdnem bele is illik az öt kritériumba, csak a negyedikből (férjenek be 5-6-an is!) lóg egy kevéssé ki, mert pultos rendszerű és meglehetős kicsiny, emiatt ide akkor szoktam elrángatni a kollágákat, ha csak ketten vagy maximum hárman megyünk. A Kocsma becsületes neve Gaby, és echte ír, csapolt Guiness is van, de ilyen dekadenciát délben nem engedünk meg magunknak. Egy fiatal pár (?) a személyzet (tulaj?), a srác a séf és ő alapvetően a húst süti, nem is keveset, a lány pedig veszi fel a rendelést, adja a salátát, italt (itt is egy ezresért az egész cuccot) és nagyon kedves. A menü három naponta változik, a legjobb, amikor disznóhúst grilleznek, amikor először tévedtem be ide akkor is ez volt, és nagyon bejött. De nem rossz a dry curry-jük és a shógayaki-juk sem, a minap pedig remek hideg disznóhús volt szézámmagos szósszal. Ha itt ebédelek, akkor biztosan nem kell délután kisurranom onigirit venni...

7/10

A Niigatai

Na végre, egy japán étterem! Esshu a becsületes neve, csak soha nem ugrik be, így én nevezem el "niigatainak", mert, hogy Niigata prefektúrából való a hely. Ezt a többiek mutatták meg nekem, vesztükre! amikor megunták, hogy állandóan unszolom őket, hogy nincs-e valami más ebédelőhely. Az Esshu egy klasszikus japán izagaya, vannak benne négyfős asztalok és ál-zashiki** stílusú kis külön-helyiségek (ide hatan is simán beférünk), meg egy vicces kis alkóv, ahol le kell venni a cipőt és utána széken ülni... A lunchnek fantasztikus ár-értékaránnya van, 890 jenért kapunk egy hatalmas settó-t, amiben van miso-leves, kis sashimi, sült hal vagy nimono (főtt étel), tsukemono (savanyúság-szerűség) és még egy pici kiegészítő fogás is (agedófu, vagy valami más, attól függően, hogy melyik lunchsetet esszük) + mellé tea, rogyásig. A sült halak nagyon finomak, kedvencem a gindara, és a kollégák szerint itt a rizs különösen jó hiába, Niigata! ezt én ugyan annyira nem veszem le, de az egész hellyel általában igen jóban vagyok, talán megkockáztatnám; ez a kedvencem, és minden héten eljövök ide egyszer, a többieket is elrángatom és addig erőszakoskodom, míg újra és újra el nem ismerik hogy tényleg finom és olcsó, persze tudom, hogy a pokol fenekére kívánnak, hogy ennyit járatom őket, hiszen majdnem el kell menni az állomásig és az már közel öt perc.

8/10

A következő folytatásban megnézzük, melyek azok a helyek, ahová csak egyedül merek ebédelni menni...

---------------------------------------

* japán stílusú 和風

** amikor a tatamin ülünk, de a lábunknak van egy luk, és nem kell törökülésben kuporogni. Manapság már szinte ez a standard...

Piskóta babbal

A fúziós konyha számomra olyan “hit and miss” dolog - ha összejön, akkor telitalálat, ha nem, akkor ehetetlen borzalom az eredménye. Mindkettőre írtam már példát - a zöldtea ízesítésű macaron nekem bejött, a sakura biscotti álmomban se jöjjön elő. Íme, itt egy újabb sikeres alkotás, a francia mousse és a japán zöldtea / édesbab keresztezéséből született Goemon. Lelőhelye a közeli hotel cukrászdája, ami Pierre Gagnaire francia sztár-chef neve alatt fut.

Az arany cirádákkal díszített, áttetsző zseléréteg alatt isteni, kesernyés zöldtea-hab leledzik, ami egy pici belső magot is rejt - két piskótaszelet közé beágyazott, vörös babpasztát.

A nevet nem értem - Ishikawa Goemon ugyanis egy középkori bandita volt, egy japán Robin Hood, aki angol rokonával ellentétben szomorú véget ért, mivel elfogták és élve megfőzték. Később újjászületett mint egy népszerű kabuki színdarab hőse. Ez a megfőzés lenne a kapcsolat? Vagy a zöld szín? Sajnos, nem láttam még a színdarabot, így fogalmam sincs.

Időjárásjelentés

Lassan már a szeptembernek is vége lesz, de a nyár csak nem bír befejeződni, továbbra is betegesen meleg van, ma is megcsíptük a 30 fokot, a páratartalom meg a szokásos 80-90%, phüüüű! A hónap elején jött egy tájfun, akkor már azt hittem, végre megkezdődik a hosszú és igen kellemes japán ősz, de nem, újra ott vagyunk, ahol a part szakad. Amint ez a mellékelt ábra mutatja, augusztusban egy nap kivételével MINDEN nap a 30 éves átlag felett volt (és a július sem volt jobb)...

Tavaly nyáron, amikor jöttem, hetykén megállapítottam, hogy nem is olyan meleg ez a japán nyár, mint ahogy emlékeztem! erre rihtig beüt az utóbbi 100 év most már hivatalosan is legforróbb nyara... Na de holnaptól állítólag hűvösebb lesz, hiszem, ha érzem.

Három mázsa, ha csattan: akibasho

A sumóra eléggé rájárt a rúd mostanában, botrány botrány hátán, lebundázott meccsek, drogozás, ijime*, yokozuna kocsmai verekedése, majd ezt követő eltiltása, és mindezt megkoronázta az illegális baseball fogadások ügye. Ez utóbbi első hallásra nem tűnik akkora nagy dolognak, de felszínre hozta a sumó és a szervezett alvilág kapcsolatainak problémakörét. Nem mintha ez nem lett volna köztudomású, a yakuzába belépni mindig is egyike volt a lehetséges életpálya-modelleknek a kiöregedett rikishik számára, de mivel a botrány ezt öszödibeszéd-szerű letagadhatatlansággal hozta a felszínre, még a kényelmetlen tényeket nagy egyetértésben asztal alá söprő japán közbeszédben is kiütötte a biztosítékot. Vizsgálat, vezetőcserék, fejek hullása és mindennek tetejébe a nyári, nagoyai tornát nem közvetítette az NHK élőben. Ez aztán már tényleg skandallum a javából, besokallt a nemzet, egyszóval ideális időpontnak tűnt kimenni a Ryógoku Kokugikanba, az őszi tornára, az akibashora.

A megtisztulás már a kapuknál megkezdődik: hangosbemondókon jelentik be, hogy az "erőszakos szervezetek" a yakuzának tudniillik ez a kódneve, tagjainak tilos a belépés még jó, hogy nem hoztam el a nyakbaakasztós yakuza-igazolványomat, muhaha, és hogy elhatárolódnak ezektől a csúnya bácsiktól ja, ha ez ennyire egyszerű, akkor jó. A meccsek már reggel óta folyamatosan mennek, de persze a kutyaütőkre kevesen kíváncsiak, mi a juryo osztály meccseire érünk ki, ekkor még alig lézengenek, a legfelső kategóriára, a makuuchira azért a jobb helyek illetve ülőketrecek, megtelnek, de telt házról szó sincs. Négy óra felé indul meg a makuuchi bevonulása, már ekkor feltűnik, hogy mennyi külhoni rikishi van a legfelsőbb osztályban, ronda szőrös gaijinok jegyzi meg Judit, akinek úgy tűnik, más szempontjai is vannak a szurkoláskor, mint hogy ki tudja a legszebb shitatenagét dobni. Fölöttünk nagy kiáltozás indul; az Ibaragi prefektúrából származó Kisenosató fan klubja hangol, az átlagéletkor 60 körül lehet. Hiába, a fiatalok inkább focit néznek manapság...

A grúz Gagamaru kezd a japán Kyokunankai ellen és remek meccsen kikap pedig milyen szép nagy ember és mennyire jó neve van! Jók a meccsek és ilyenkor még aránylag gyorsan pörögnek, az alacsonyabb rangú rikishiknek nem engedik a sok totojázást; egy dobbantás, egy szájöblítés, egy marék só, oszt' gyerünk! Később majd lassul a tempó, többször is legugolnak és stírölik egymást kettéharaplak, öcsisajt! mielőtt összeugranának. Régen a maukuchiban még nem volt limitálva az idő, akkor indultak amikor készen voltak, mekkora lehetett, amikor két rikishi fél órán át dobálta a sót és nézett egymással farkasszemet! csak hát a TV-közvetítések miatt ezt is korlátozták először 10, majd 6, végül 4 percre, pusztul a világ**.

Közben újra életre az ibaragi szurkológárda, mert jön a földijük, Kisenosató. Csalódniuk kell, mert az orosz Aran földhöz teremti, de azért udvariasan megtapsolják a győztest. Általában is úgy tűnik, hogy ez nem hazai kedvencek napja: Tosayutaka és Takamisakari is veszít. Ahogy jönnek sorba az egyre fontosabb meccsek, kezd nyomasztóvá válni a külföldi túlsúly: bolgár, orosz, észt, grúz na és persze a mindenvivő mongolok, japán már csak mutatóba, azok is többnyire kikapnak. A következő emlékezetes pillanat az, amikor az ügyeletes jó-gaijin, az észt Barutó, cuki óriásbébi-arca van, nem keveredik botrányokba, és nem túl szőrös, rátolja az ellenfelét egy törékeny öreg nénire az első sorban. A nénit kihúzzák, mielőtt megfulladna, majd csakhamar kitámogatják az arénából. Szerencséjére, mert az ezt követő szőrgaijin-rangadón a bolgár ózeki, Kotooshu majdem pont ugyanoda zuhan be a grúz Tochinoshinnel, ezt már nem úszta volna meg a néni ilyen simán, szerintem nem ártana már egy szabály, hogy aki kevesebb kiló, mint ahány éves, ne ülhessen az első sorba.

Ezután Harumafuji gyorsan kivégzi Wakanosatót, ismét egy pont Mongóliának, majd jön a veterán Kaió meccse egy újabb mongol, Tokitenku ellen. Kaió már 38 éves, ő a közönség kedvence, hatalmas üdvrivalgást kap, hiába, ő most a legmagasabban jegyzett japán rikishi, az egyetlen hazai ózeki. Mi is szeretjük, ő már akkor is itt döngölte az agyagot, amikor Tokyó még csak "loaded" volt! és együtt örülünk a közönséggel, amikor egy yoritaoshival kitúrja a dohyóból a mongolt.

Persze a utolsó, Hakuhó meccse a főattrakció, két nekifutás kell, hogy körbe tudják vinni az összes szponzorzászlót, a McDonalds'nak öt is van, nyilván az az üzenet, hogy ha ilyen szép testet akarsz magadnak, egyé' te is sok mekit! a nagy kérdés az, hogy az Asashoryú kiebrudalása miatt egyeduralkodóvá vált yokuzuna képes-e folytatni és túlszárnyalni Chiyonofuji legendás, 53-as nyerősorozatát. Képes volt, bár mai ellenfelének, az eddig nyeretlen japán Homashónak egy pillanatra azért volt esélye: egy ellenlökésnél megcsúszott a yokozuna lába, de összességében Hakuhó elég biztosan vette a kanyart. Minden jel arra mutat, hogy egy jó darabig senki sem fogja tudni megállítani a mongol bajnokot, és hamarosan az Futabayama háború előtt elért, megdönthetetlennek hitt 69-es csúcsát is túlszárnyalja***.

Tehát legenda van születőben, és ez mindig izgalmas dolog... Ám ennek ellenére a sumó hosszabb távon továbbra is nagy bajban van, nem lehet tudni, merre tovább. Sokan Japánban úgy vélik, hogy a gaijin-invázió nem tesz jót a sportnak, elvesznek a hagyományos értékek stb. vagy inkább, mert bántják a magyart japánt? és legjobb volna visszagyömöszölni a gai-dzsinneket a palackba, de kérdés, hogy ez utóbbi esetben kit fog érdekelni a másodosztályú hazai sumósok belterjes meccsei és még inkább: ki fog egyáltalán birkózni? A sumó utánpótlását régen a vidéki parasztgyerekek adták, akiknek ez volt az egyike a kevés felemelkedési lehetőségnek. Manapság erre van sok más, jóval könnyebb út is annál, minthogy valaki éveken át félholtra pofoztassa magát nálánál idősebb-erősebb fiúkkal, ja, és szegény parasztgyerekek meg egyáltalán: gyerekek! egyre kevésbé vannak Japánban. Annál több az ambiciózus, Daginak vagy Pufinak csúfolt tinédzser Mongóliában, Kelet-Európában, Braziliában és akkor még nem is beszéltünk az afrikai sumó szinte határtalan lehetőségeiről! Persze, ha hagyják a sumót tovább elgaijinosodni, akkor az újabb hazai yokozuna várása a Messiáséval kerül egy szintre és ez sem fogja nagyon növelni a japán nézőszámot. Ám ezt könnyen ellensúlyozható lehetne azzal, hogy a sumó egyre népszerűbb a világban, és ez nem is véletlen, hiszen ez egy izgalmas, látványos, nem túlzottan véres és főleg érthető küzdősport, ahol a győzelmet nem vitatható módon adott vagy éppen vett! pontokkal döntik el, hanem az esetek túlnyomó többségében a vak is látja, hogy ki nyert. Csakhogy családi példánál maradjak: Judit abszolút vevő egy kis sumó-nézésre, míg egy box-, birkózó-, vagy akár judómeccsen halálra unná magát. Ám, ha még tovább globalizálják a sportot, az sok változást követelne meg; gaijin-barátabb sumóiskolákat, átláthatóbb tornarendszert, vagy akár horribile dictu! külföldön is rendezett basho(ka)t. Na de ez még odébb van...

Ha valakit behatóbban érdekel ez a sumó-dolog és meg akarja érteni a lingót, amivel hadonászok, ezt az oldalt ajánlom, itt minden le van írva és a meccseket is real-time lehet követni. Ez pedig a fenti nap videós összefoglalója. Itt pedig van még egy csomó kép.

---------------------------------------

* fiatalabb-gyengébb társak szivatása, lelki-fizikai megalázása, nemes japán iskolai hagyomány, sumó-istállóba oltva, még haláleset is volt nemrég.

** közben olvasom, hogy az Index tudósitójának nem jött be igazán ez a meccs előtti maszatolás, hát nem vagyunk egyformák, na.

*** update: és azóta már meg is döntötte, as-of-today 56-nél tart

Fashion's Night Out

Kyotoban a pénzért, Osakában a ételekért, a Tokyóban pedig a divatért vannak megőrülve szól a japán közmondás, és minekutána a bennszülötteket legjobban ünnepeiken keresztül lehet megismerni, mi is lenne erre jobb alkalom, mint minden tokyói ünnepek legszentebbike, a Divat Ünnepe? Szombat este éjfélig és néhol még tovább is, nyitva voltak az üzletek, nem csak itt, de NYC, London, Párizs, Sydney és még jó néhány más város is csatlakozott a Vogue magazin iniciatívájához, ami idén lett másodjára megrendezve.

A nép tehát hömpölyög, mulat és vásárol Omotesandó főutcáján, Prádából ki és Issey Miyakéba be, keresztül a Dioron, át Marc Jacobson, körülöttünk dizájner táskák, cipők, öltönyök és topok lógnak és hevernek, a menetelés sikerének mértékegysége az ingyenpezsgő ejnye no, lehet, hogy nem kellett volna előtte sörözni! és a lányok telefonszáma, közben villan a vaku, sikál a DJ és életre kelnek a kirakati próbababák, mi pedig vonulunk tovább, rendületlen, a gyönyörű ruhák, über-divatos fiúk, ismeretlenül is mosolygó lányok és szép transzvesztiták között, boldogan, de mégis örökké éhesen, hiszen minden és mindenki még ma este sem lehet a miénk.

-------------------------------------

I LOVE I HATE ingyenpezsgő, ha fröccsen

Brand Awareness

Michael és udvarhölgyei

DJ Who?

The Girl in the Window

Glamour

Vonulunk, rendületlen

(Fotók vegyesen az idei és tavalyi Fashion's Night Out Tokyóról)

Bírugáden

Abban, hogy a meleg időjárás beköszöntével az emberek szabad ég alatt alkoholos italok fogyasztásával intoxikálják magukat, igazán semmi nóvum nincsen. Szűkítve a kört a sörre, vagy a sört a körre? a Beergarden jelensége sem mondható tipikusan japánnak, sőt. De azért a tokyói bírugádenezés bír annyi sajátságos hangulattal, hogy érdemes róla szót ejteni.

Először is, sörkert kert nélkül is remekül működik, elég néhány szék és asztal ja, és persze néhány lampion! meg, hogy nincs fölötte mennyezet. Mindezek tökéletesen fellelhetőek például az áruházak tetőteraszán, amennyiben a terasz szó alkalmazható ezekre az áruházi légkifúvók hőjétől izzó, szürreális helyekre. Vannak azért kertszerűbb kertek is, például a szépemlékű, azóta sajnálatosan bezárt Ebisu Beer Garden. A Mori no Beergarden valahol a kettő között helyezkedik el, elvileg egy parkban van (mori = erdő) gyakorlatban inkább csak mutatóban van fa benne, sátor és fémszék annál több. Mindennek dacára a hely vadul népszerű, már augusztusban is próbáltunk ide bejutni, de amikor három napra előre akartam foglalni, harsányan felkacagtak és két hétre előre ajánlották az első időpontot, így lett belőle szeptember, ami itt ugyan még nyár a javából, tegnapelőtt is simán 30 fok volt, de azért ezt már nyárzáró bulinak neveztük el.

A rendszer rém egyszerű; tabehódai és nomihódái* van, fiúknak 4000, lányoknak 3800 yenért. A kaja szigorúan mongol barbecue vagy kedveltebb nevén dzsingiszkán, amiben ugyan maximum annyi a mongol, hogy bárány birkahúst adnak, nem hinném, hogy a mongol sztyeppéken pl. túl sok babcsirát ennének... Van ezenkívül yakisoba* is, ha valaki sokallaná a fehérjét vagy sajnálná a birkákat. Az italválaszték hasonlóan cizellált: világos sör, barna sör, lemon sauer (ez shóchúba oltott grapefruitlé) meg hideg oolong-tea, a szolidabbak kedvéért. Önkiszolgálás van, az ember megfogja a poharát és odaballag az ivóállomásokhoz és csapol magának. Egyszerű és fair a rendszer, így nem kell a bénázó pincérekre várni és nem megy pocsékba az értékes ivóidő. Mert itt a lényeg; nem lehet ám itt tivornyázni bele az éjszakába, hanem szűk két óra áll rendelkezésre az intoxikációra!

Indul az óra, nekiveselkedün; sütjük a húst a platnin és pusztítjuk a sört. A dzsingiszkánról elég gyorsan kiderül, hogy az ízharmóniák meglehetősen limitált szegmensében zongorázik, de hát senki nem igért itt ma Michelin-csillagot... A sör, az szerencsére örök, és mivel a társaság garantáltan jó, gyorsan telik az idő. Körülnézek egy kicsit: a sörkert leginkább egy úttörőtábor tömegétkeztetőjének és egy romkocsmának a keverékére emlékeztet. Jobban belegondolva, ez tulképpen egy precizen szervezett részegember-gyár, a bemeneti oldalon egy józan és éhes, a kimeneti oldalon pedig egy részeg és jóllakott lakossal. A szervezés egyszerű, de átgondolt; gombnyomásra jön a pincér, többször cserélik a sütőlapot és gyorsan hozzák a nyersanyagokat. Komoly emberismeretre és üzleti érzékre utal, hogy a díjat már az elején beszedik, nem mintha attól félnének, hogy meglép valaki, de ki tudja, a végére az o-kyakusan még lesz-e olyan állapotban, hogy fizikailag képes legyen a fizetés komoly szem- és kézkoordinációt igénylő műveletsorát kivitelezni?

Negyedórával az idő lejárata előtt szólnak, hogy kajából "last order" van; a két óra leteltével pedig, hogy hát akkor izé, o-jikan desu***. Ennyi idő egy átlagos kapacitású helyi lakosnak bőségesen elegendő önmaga lealázásához, és ezzel a lehetőséggel fiatalok-idősebbek többnyire élnek is. A kijárat környékén lesz mit takarítani holnap reggel, de gondolom ez a fejenkénti 4000 yenből bőven futja.

Számunkra még fiatal az idő, és különben is, aznap van a Tokyó Fashion's Night Out, de erről majd egy másik posztban.

----------------------------------------

* All-u-can-eat-and-drink.

** sült tészta, kis káposztadarabokkal

*** lejárt az idő (szó szerint: "idő van")

Hülyeszabályok - A csak felfelé közlekedő lift

Miután megnéztük a "Sensing Nature" c. mellesleg igen jó! kiállítást a Roppongi Hills 53-ik emeletén, indulnánk a liften lefelé. Megyünk oda, ahonnan jönnek kifelé az érkező látogatók a liftből, naívan úgy vélve, hogy ahová felérkezik a lift, onnan fog lefelé is indulni, de tájékoztatnak, hogy a lefelé közlekedő lift nem innen, hanem két emelettel lejjebbről indul, addig menjünk mozgólépcsővel.

Miért, ez a lift talán itt marad? morfondírozok magamban, de lent aztán felsejlik a rejtély kulcsa. A lefelé közlekedő lifthez az út ugyanis az ajándékbolton vezet keresztül, ahol a szomszédos dinoszaurusz-show-ról odairányított tömeggel találjuk magunkat szemben. Úgy tűnik, a potom 1500 jenes belépő ajándékvásárlás nélkül még nem teszi rentábilissá a kiállítást és így emlékeztetik erkölcsi kötelességükre a látogatókat. Vagy ha ez finom célzás nem lenne elegendő, hát majd a saját gyereke eszébe juttatja...

Miután átvergődünk a hisztérikus, műanyag sárkányokat követelő gyerekseregen és az őket csillapítani próbáló szüleiken, szelíden érdeklődök a nagyszámú, egyenruhás rendező egyikétől, hogy ez most tulajdonképpen miért is jó így nekem, de rutinosan hülyének tetteti magát, a lift meg már indulna, csak az akadékoskodó gaijin miatt áll és vár mindenki. Legyintek; megint ti nyertetek.

Jobban belegondolva; nem is olyan hülye ez a szabály, csak én állok rossz oldalon.

Báránylé zöldtea ízesítéssel

Még jó, hogy a csomagolásra hiraganával írták ki a sütemény nevét, mert ha meglátom a yokan kanjit*, biztosan egyből visszateszem a polcra! Az első szótag ugyanis a bárány, a második pedig a leves. Szerencsére valójában egyikről sincs szó. A név eredete kínai és ott állítólag főtt birkából nyert zselatint ízesítettek babbal, ami nem igazán étvágygerjesztő gondolat.

De a japán papok, akik a receptet annak idején magukkal hozták, buddhisták voltak és inkább a növényi megoldásokat kedvelték. A birkazselatin helyett így a tengeri algából nyert agart használtak, ami cukorral és babpasztával összefőzve, majd zöldteával, gesztenye- vagy édesburgonyadarabokkal ízesítve, tipikus nyári édesség lett.

Hogy miért nyári? Praktikus okokból, mert a melegben sem romlik meg és persze az érzés miatt is, mert olyan fénylő, síkos, hűvös. Jelen mintadarab macha ízesítésű volt, vagyis egyszerre édes és keserű. Felszeletelve, tea mellé kínáljuk. Itadakimasu!

-----------------------------------------

*羊羹

TokyoCool: lowride

Amikorénmégfiatalvoltam, hasonfekve volt kúl motorozni, ráfeküdni, eggyé válni a géppel, áramvonalasan, oszt húzni neki, ahogy-a-csövön-kifér. Most úgy látszik, fordult a kocka, hanyattfekve, fél kézzel elengedve, komótosan, egymással dumázva az igazi. Persze nem akármilyen motoron, hanem egy igazi lowrider scooteren, ami ugyan lehet, hogy 600 köbcentis, és megy, mint állat, de lelkületileg mégicsak egy nagyra nőtt, automata váltós moped. A ruházat mint mindig a motorozásnál itt is fontos, szigorúan casual, lehetőleg valami nagyon nem motorozáshoz illő öltözet kell, klottgatya, strandpapucs, kockás ing, ilyesmi. A sisak minél hitványabb minőségű, annál jobb, arcot, fület semmiképpen se takarjon, és ha lehet, lógjon kissé a fej mögé, azt az érzést keltve, hogy csak valami tévedés folytán került oda, még az sem baj, ha közben emiatt kicsit fojtogat.

Szóval a motorosdivatok (is) változnak, csak egyvalami örök: a dögös maca a hátsó ülésen.

Még néhány szuperkúl lowride moped:

Kápolna a nyolcadikon

Az ember egy hotel nyolcadik emeletén sok mindenre számít, uszoda, konferenciaterem, helikopterleszálló? de egy komplett XIV. sz-i németalföldi kápolnára azért talán annyira nem. Valahogy idefújta a szél? vagy a helyi helyi gyülekezet pont ezt a helyet találta alkalmasanak Isten Házának megépítésére? A rendszeres olvasók bizonyára már tudják a választ; a bridal business egyik manifesztációjárol van szó, mikor is a hotel fejlesztői, nyilván pontos piackutatások alapján, úgy találták, hogy lenne igény egy kis késő-gótikára Osaka belvárosában és erre az átriumusan kialakított Hotel Monterey nyolcadik emelete éppen megfelelő. A Goedele kápolna állítólag egy hasonnevű belga kápolna pontos mása, fapadostul-üvegablakostul illetve addig tűnik annak, amig meg nem kopogtatjuk a falakat, üresen kong a gipszkarton és nem nézzük meg közelről az építőköveket, 2 cm vastag ragasztott kőburkolat. Szóval, ahogy ez várható volt, az egész kápolna egy nagy, bár ismerjük el, hogy színvonalasan kivitelezett, hasbaakasztás.

A kápolna persze nem áll magában, csak része a házasság-gyárnak, bár a többi helyiség érdekes módon már nem középkori belga, hanem XIX. sz. Habsburg imázsra épül, van itt ám kérem, még magyar vonatkozás is, Palffy terem! no de sebaj, nem kell mindig a kákán is csomót keresni, fő a fiatal pár boldogsága, no meg az a rengeteg megspórolt pénz, hogy nem kellett a násznépet Belgiumba repíteni egy európai esküvő kedvéért.

Utána pedig mehetnek igazi vadnyugati nászútra, Tokyo Disneylandbe.

Ahogy az utcaszintről látszik: