A második parti

Jó, akkor legyen, döntött Shioiri buchó, elvégre a bónenkai parti után ez a minimum, ilyenkor nem lehet a nijikait megúszni, de csak ötezer yen lehet fejenként, szabja meg a büdzsét Minami kakarichónak és taxit hazafele senkinek nem fizetek! teszi hozzá szigorúan, majd beül egy taxiba és joviálisan integetve buzgón hajlongó csapatának, távozik. Amint eltűnik a sarkon, vad mobilozás indul, és csakhamar találnak is egy karaoke-bárt a közelben, ahol fix árért befogadják őket.

Elindul az ilyenkor szokásos bénázás: ki jön, és ki nem? Terada-san, a Dai-ni Eigyóbu

*

amorózója, késő-negyvenes kabuki-arc, család-gyerek persze otthon befigyel, sokatmondó pillantásokat vet egy csinoska nőstény felé. Kimura-san, aki nemrég lépett be, szép arcú, kócos fogú, kerekded fiatal lány, nem érzi feltétlen szükségét, hogy a nála jó húsz évvel idősebb bonviván pártfogása alatt töltse el az este maradék részét, szívesebben menne haza tévézni, vagy csetelni a barátnőivel. Rövid huzavona következik, ami ezúttal szó szerint értendő; Terada-san az egyszerűség kedvéért megragadja Kimura-chan ruháját és akár az ősember az asszonyát, magával cibálja. A lány tiltakozna, de idősebb kolléganője rosszalló pillantását elkapva megérti, hogy most nem jönne ki jól, ha meglóg, így belenyugszik az elkerülhetetlenbe és csatlakozik a továbbpartizó csapathoz, amely ekkor már lassan megindul a karaoke-bár felé.

A bár a környék vigalmi negyedének egyik ötemeletes betonépületében van; egy homályos folyosóról nyílik, akár egy kis lakás, a gyenge világításban alig tűnnek fel a cigarettanyomok a barna, kopott bútorokon. Szinte teljesen üres, csak két-három salarímen ücsörög a sarokban, magába borulva, láthatóan már karaokézni is túl részegek, a beáramló jó egytucatnyi ember gyorsan betölti. A mama-san, meghatározhatatlan korú, sminkben tartósított korábbi hostess, akinek sikerült a nagy álom: saját bárja van! felparancsolja az álmatag bártündéreket; kap mindenki mizuwarit, vagyis afféle whiskyszörpöt: egy rész whiskey, sok rész víz, plusz jég, és a szokásos kis rágcsikat; mogyoró, fekete csokoládé, sós keksz.

Kimura-chan ügyesen taktikázik; beül egy idősebb kolléganője mellé a sarokba, a másik oldalon a fallal védve van, Terada-san ezt némi csalódottsággal ugyan, de tudomásul látszik venni. A karaoke szinte azonnal beindul és sorjáznak a szebbnél-szebb enkák, elhagyott szeretőkről, magányos férfiakról és beteljesületlen szenvedélyekről hallunk fahangon búgva, vagy kappanhangon vonyítva, de mindig szerelmesen. Mint általában, most is Minami-san a sztár: az ötvenes, kopaszodó sales-managernek kivételképpen valóban van hangja; ezúttal vad J-pop-t énekel, tomboló a siker, túlmegy azon, ami a rangidőssége miatt járna és holnapra is marad belőle.

Hiába a whisky szinte már homeopatikus arányú higítása a mizuwariban, ha sokat iszik belőle valaki, ez is megárt, következésképp az események fokozatosan elfajulnak. A mellékhelységben gyanúsan sokáig időznek és néhányan csendben bólogatva, vagy az asztalra borulva pihentetik a szemüket. Eközben Terada-san elérkezettnek látja az alkalmat, hogy akcióba lépjen; kihasználva védelmi elemként funkcionáló kolléganő mosdó-szünetét, Kimura-chan mellé ül és amennyire csak tudja, beszorítja a sarokba. Újabb adag mizuwarikat rendel, tréfálkozik, magyaráz, majd csakhamar intenzíven fogdosni kezdi Kim-chant és átkaroló hadmozdulatokba kezd. Kimura-chan először megkísérli a támadást verbális síkon kivédeni, ám hasztalan, végül egy maga elé emelt kispárnával próbál akadályt állítani a meg-megújuló rohamok elé, ezzel mintegy publikussá téve az ütközetet, de kevés együttérzésre talál. Végül az menti meg, hogy éppen ekkor kerül sorra az ezidőre már meglehetős vizenyős tekintetű ostromlója a karaoke-előjegyzésben, zokog a mikrofon, nagy taps, majd amikor az ünnepelt sztár, kellően kiélvezvén a sikert, boldog mosollyal a szája sarkában elszenderedik, Kimura-chan kihasználja az alkalmat és Terada-sanon átlépve villámgyorsan lelécel.

Aztán, egyszer csak, mintegy varázsütésre, mindenki felpattan, zavartan öltözködni kezd, eljött a shúden ideje, mindenki tisztában van azzal, hogy a taxi saját zsebre meg. Terada-san is felriad és miután nem találja Kimura-chant, még megpróbálja az egyik bárhölgyet berángatni a liftbe, de a heves tiltakozás és főképp a mama-san türelmes rábeszélésének hatására elvégre Terada-san itt törzsvendég! végül ezt feladja.

Ezekből a mai fiatalokból hiányzik a morál! állapítja meg keserűen Terada-san nem sokkal később ráment szürcsölve az állomás melletti yataiban, nem tisztelik az idősebbeket, ez az új generáció. Ott van ez a Kimura is; próbálok neki segíteni; elmagyarázni, hogyan működnek a dolgok a cégben, erre se szó, se beszéd otthagy. Minami-san cigarettára gyújt és együttérzően bólógat, bizony, pusztul a világ.

------------------------------------------

* Kettes számú Értékesítési Osztály. Ld. még bővebben az itt zajló eseményekről ebben a posztban.

A karácsonyi poszt

Miről másról is szólna a karácsonyi poszt mint a karácsonyi fényekről Tokyóban…? A tavalyinál kicsit nagyobbat merítettünk, nézzük hát az idei termést!

Midtown

A Midtown melletti parkban megint lerakták a világító LED-mezőt, és gondolom újraprogramozták a vezérlő szoftvert. Meg valahogy háromdimenziós lett; a mezőből időn magasságban is kiemeltek sávokat. Annyira mondjuk ez sem új, de elektromos zenével és futkosó kis fényekkel operáló látványosság az idén is nagyon szép, és nálam továbbra ez a nyerő. 9 pont a lehetséges tízből.

Roppongi Hills

Lent a tónál sok újdonság nincs, megint a jól bevált szentjánosbogarak-a-bokorban formula azzal a különbséggel, hogy a tó közepén levő objekt, talán karácsonyfa akar lenni? inkább egy kristálycsillárra emlékeztetett minket… szerintünk bénább, mint a tavalyi. A felső szint viszont érdekesebb; valami virágra, Judit szerint kála a neve emlékeztető világító rudakat szurkáltak a virágágyásokba; ez nekem bejött. Összességében 7 pontra értékeljük a produkciót.

A világító kálák

A kristálycsillár

Shinjuku

Shinjuku deli része teljesen átment giccsbe vagy ez már inkább dada? Stilizált hópelyhek és világító, síelő pingvinek, yakkk! 2 pont, de csak mert annyira ronda, hogy az már jó.

Shinbashi

Itt két versenyző is van, az egyik az állomás előtti tér, itt az állandó attrakcióként szereplő gőzmozdony lett feldíszítve, mit mondjak, elég szürreális. 3 pont a Back to the Future karácsonyi verziójának,

Kicsivel arrébb a “Caretta” business center/bevásárlóközpont bejáratánál pedig egy hatalmas nemistudommi épült, rengeteg kék LED, mintha hullámok lennének megfagyva, a közepén pedig egy fényes kúppal amibe kettesével be lehet menni és ott valami oltárszerűség előtt egy fehér, kapucnis széldzsekibe öltözött dolgozó valamit hókuszpókuszol. Azt, hogy mit, örökre rejtély marad mert nem volt kedvünk végigállni a félórás sort, de módfelett romanchikku lehetett, mert csupa fiatal pár állt sorba. 6 pont, kár, hogy nem csak a hullámok voltak, úgy érdekesebb lett volna.

A Ceremónia a titokzatos Kapucnissal

És ha karácsonyi poszt, akkor gyorsan, még mielőtt otthon kigyulladnak a gyertyák, kívánunk minden olvasónknak Boldog Karácsonyi Ünnepeket!

Az Év Kanjija

Az Év Embere. Az Év Autója. Az Év Mondata. Az Év Káposztás Cvekedlije. És a többi, se-szeri-se-száma az Év Izéinek, akkor pont kanjija nem lehetne? Dehogynem, 1995 óta van az is.

Az az igazság, hogy imádom az ilyeneket, ráadásul ennek még értelme is van, ha másért nem, mert a kanjinak magának is értelme van, és jó játék találni egyet, ami legjobban fejezi ki az évet. A "Japan Kanji Aptitude Testing Fundation" szervezi a dolgot és a publikus szavazás eredményeképp a kyotói Kiyomizu templom papjai december 12-én, a Kanji Napján ünnepélyesen és nagyon szépen, le is irják, pontosabban festik egy nagy árkus papirosra.

Az idei kanji a "sho" vagyis forró lett, ami, különös tekintettel az idei nyárra, szerintem is jó választás. Itt lehet különben megnézni az eddig "év kanjiait"; látható, hogy kissé túltengenek a negatívumok: háború, földrengés és egyéb katasztrófa. Hiába, itt még nem vezették be a 20%-os szabályt...

Újabb maszkdivatok

Nem kezdtünk el méheket tartani és zarándokútra sem indultunk, csak bevásárolni mentem. Közeleg a téli szabadság ideje és ilyenkor mindig szükségem van (vagy csak úgy gondolom) egyre-másra - így ismerkedtem meg egy újabb maszkdivattal.

Az arckendő, ami próba közben megvédi a ruhát a sminkfoltoktól, persze nem különösebb újdonság, de újabban elterjedt ez az eldobható, higénikus változata. Ha jobban meggondolom, egyre higénikusabb világban élek és az ismeretlen embertársaimmal való fizikai érintkezés esélye minimálisra csökkent.

Kisértetként suhanok át a városon. A metrókártya közelségét érzékelő rendszer érintés nélkül enged utazni, a bejárati ajtók hangtalanul feltárulnak előttem és a vonaton a maszkot viselő tömeg még rám sem lehel. Az illemhelyen a WC fedele felnyílik előttem, ha felállok, zubog az öblítővíz, a mosdóban pedig a szenzor automatikusan szappant és vizet adagol. Ha véletlenül mégis megérintek valamit, akkor is gyorsan tudok védekezni a minden közintézmény előterében megtalálható kézfertőtlenítő folyadék használatával.

A kézfogást helyettesítő, kölcsönös meghajlás és a fizikai / rituális megtisztulás a japán hagyományok szerves része, aminek mindez talán csak a logikus továbbfejlesztése. A tavaly tavaszi sertésinfluenza-ijedelem hatására azonban kezdünk túlzásokba esni. A patikában baktériumölő zoknit árulnak, és fertőtlenítő zsebkendőt, amivel használat előtt meg lehet törölni a bankautomata érintőképernyőjét, vagy a telefonkagylót. A vendéglőkben, étkezés előtt valaha nedves frottírtörülközőt adtak, ma azonban már általában eldobható kéztörlőt kapunk. Na és persze az evőpálcika is egyszer használatos.

Kíváncsian várom, mi lesz a következő csíramentesítő eszköz? A cipőre ragadó por elleni, baktérium-taszító talpbevonat? Vagy valami beültetett nanorobot, ami kapaszkodás nélkül is egyensúlyban tart a metrón? Itt az üzleti lehetőség, ötletek kerestetnek.

Fuji-bujócska

Az ember hajlamos azt hinni, hogy ha közelebb megy valamihez, akkor jobban látja. Ez a Fuji-san esetében úgy tűnik, nem feltétlen igaz.

Jen csütörtök reggel SMS-t küldött: "Magnificent view of Fuji from the monorail"*. Mivel abszolute Fujimi-szezon van, rá is ugrottunk a dologra, megtanulmányoztuk az időjárást és úgy döntöttünk, hogy szombat lesz a nap, amikor Fuji-san majd feltárul előttünk teljes kora-téli pompájában. Reggel fél kilenckor még úgy is tünt, hogy minden a terv szerint alakul; Odawara előtt gyönyörűen látszott a Hegy a vonatról. Ám ekkor már vágtatva, akár egy Bódy Gábor filmben, közeledtek a felhők délnyugat felől, ajaj... Aztán átszállás, buszozás, gyaloglás-mászás egészen az első Fujinéző Pontig, ahol... gyorsan, látszik! kiabálta Judit és én kapkodva rángattam ki a gépet a tokjából és ennyit sikerült megcsípni:

Talán majd később... reménykedtünk, de a következő kilátóponton már ennyi sem látszott...

...és utána a helyzet csak romlott.

Így hát gyalogoltunk végig a gerincen négyesben, a sással szegélyezett ösvényen, néha ködben...

...máskor pedig szikrázó, haragos fényárban...

az alacsonyan rohanó felhők alatt.

Mintha csak Skóciában kirándultunk volna.

-----------------------------

* Igen, Jen Shonan-on lakik és a Monoraillel jár dolgozni. Kellően utáljuk is ezért.

Tokyó felett az ég

Roxanne megint house-sittingen van, most épp Shinjuku mellett, egy remek kis pecóban a kilencediken, óriási terasszal, lehetne egyet hedonizálni, mondja, jöjjünk át vasárnap, főzzünk majd ezt-azt és eszegessünk, jönnek a többiek is, jó lesz. Megyünk? Hát persze.

Mentünk, és jöttek mások is, Michael currys sütőtöklevest hozott, Andreas galette-et sütött organikus hajdinalisztből, párolt fahéjas almával és áfonyával, én meg csináltam a szokásos rizottómat. A kaja finomnak ítéltetik, a pezsgő kellőképp hideg, a kilátás tűrhető, egyedül talán az a fránya napsütés, az mintha egy kicsit túl erős lenne, de így december elején az ember még ezt is hajlamos megbocsájtani, különösen, ha pár nappal előtte még Münchenben taposta a havat, és egyébként is: az élet harc, ahogy azt egy barátom szereti mondani, mikor épp fetreng a dekadenciában.

Szkájpoljuk meg Siobhant, rég beszéltünk vele! ír barátnőnk most Franciaországban él, ott most még korán van, helyette megpróbáljuk Kettyt Abu Dhabiban, ő már biztosan felkelt! ám őt sem érjük el, így küldünk képet magunkról az iPhone-on Shawn-nak Kaliforniába, ő most ott chef sous egy menő étteremben, tőle tanultam rizottót főzni annó '96, tejóég, annak már 14 éve? de hát idő itt másképpen telik, lassabban vagy talán egyáltalában nem? és innen nézve az elmúlt 10 év Magyarországon már csak egy röpke, kusza és kissé rosszkedvű álom, párhuzamos valóság?

Hát így vonulunk be, nem, nem a történelembe! a saját kis egyszemélyes történetünkbe, a világ közepén és mégis távol mindentől, nem ártunk senkinek, de nem is nagyon használunk, léptünk könnyű, de talán emiatt is: létezésünk némiképp sekélyes, tétje csekély, alig-alig karcolja meg az idő felszínét. Szabadok vagyunk mindentől és mindenkitől; otthonunktól, nyelvünktől, rokonainktól és barátainktól, már felnőtt vagy már soha meg sem születő gyermekeinktől, de legfőképpen mások és saját magunk által keltett elvárásoktól, gond nélkül, boldogan élünk és örökké fiatalok maradunk. Előttünk minden ajtó nyitva áll, baj, rontás minket el nem ér. Ha figyelmesen nézel bennünket, talán észreveszed: lábunk nem is érinti az utca kövét.

Mi vagyunk Tokyó angyalai.

Back to the future

Réges-régen, valamikor a 70-es években, amikor még pontosan tudni lehetett, hogy ki a jó és ki a rossz, el mertünk menni a Holdra és azt hittük, hogy csak idő kérdése, mikor lesz mindenkinek saját privát helikoptere, meg egyáltalán, még minden jobb volt! a szakértők és a laikusok egyaránt úgy vélekedtek, hogy a korszerű városi tömegközlekedés kizárólag egysínű vasúton, vagyis monorailen képzelhető el. Nem teljesen érthető ugyan, hogy ennek a fixációnak mi lehetett az oka, biztosan valami freudi dolog, de tény, hogy ekkoriban minden valamit is magára adó város megépítette a saját monorail projektjét, az óvatosabbak azért inkább csak valami témaparkban.

Persze Japán sem akart lemaradni; jónéhány monorail épült, én kettőt ismerek, az egyik Haneda reptérre megy ki, borzasztóan ósdi; zörög és ráz és általában: nagyon 70-es évek. Ennél már csak a Shónan monorail a viccesebb; ott kanyarog a magasban Kamakura békés kis dombjai között, mint valami UFÓ, ez nagyjából olyan, mintha Szentendrén metrót építenének, és büszkén hirdeti, hogy volt olyan kor, amikor azt hittük, a technológia majd minden gondunkat megoldja.

Megalájk.

Amikor a monorail kibukkan a dombok között

Csendes suhanás Hangos zötykölődés az utak felett

A pilótafülke

Hajóvonták találkozása tilos!

És ugyanez mozgásban is; hegyen-völgyön-alagúton át.

---------------------------

És akinek semmi sem elég: van itt még két videó (általam), egy alagutas meg egy végállomásos-megérkezős, valamint a Monorail Society, igen, ilyen is van! tagjainak szakszerű, képes beszámolója. Ja, és a kékeszöld sáv a képek tetején, az valami napvédő fólia, sajnos nem bírtam lefotósoppozni.

Uiro

Az uiro egy olcsó édesség, ami a kezdeti, ösztöndíjas időkben jól jött. Jellegzetes nagoyai cucc, Tokyoban akkoriban csak néhol árulták, de manapság mintha több helyen látnám − divatos lett, vagy ez is a gazdasági nehézségek egyik jele?

Az uiro állaga arra a késsel vágható lekvárra emlékeztet, amit a középiskolai építőtáborban kaptunk (gondolom, a katonaság is ezzel etette a fiúkat) − ismerős? a levágott szeletek finoman remegnek, mint a kocsonya. Mindezek ellenére azonban szeretjük.

Alapanyagát tekintve egyébként rizsliszt, cukor és víz keveréke, amit babbal, gesztenyével, zöldteával vagy gyümölcslével ízesítenek és speciális edényben gőzölnek. Nemrég láttam, ahogy az eladó a hatalmas tábla édességet kiemeli egy deszkára és egy drótháló segítségével keskeny téglákra szabdalja. Frissen, centis szeletekre vágva, zöldtea kíséretében a legfinomabb.

Itt látható néhány minta.

Tori-no-ichi

Janka a napokban már behatóan írt a Tori-no-ichi vásár történetéről és lényegéről hasoncímű posztjában, így ezt nem ismételném meg, tessék elolvasni! helyette inkább másszunk bele a szimbolikába, vagyis, hogy tulajdonképpen mi az a sok kis műanyag izé, ami arra a bambusz gereblyére, kumade, besöpri a jószerencsét, van aggatva, oly mennyiségben, hogy a gereblye szinte már nem is látszik. Tessék ráklikkolni a kis képekre, külön ablakban nyílnak, így lehet őket a szöveggel egyszerre nézni, akkor olvashatóak lesznek a buborékba írt szövegek és be lehet azonosítani az egyes bigyókat. Ha még ez sem elég, van itt egy pár fotó még. Jó vadászatot!

Ebisu és Daikoku: Ebisut és Daikokut gyakran ábrázolják párban. Ebisu egy halat visz, Daikoku pedig rizsbálákon áll, vállán kincseszsák, kezében pedig varázskalapács, ami ütésével gazdagságot teremt.

fuku (福): A jószerencse írásjele.

fukuró: A bagoly japán nevében egy szójáték rejtőzik: “fu” azt is jelenti, hogy “nincs”, “kurou” pedig “nehézségként” is olvasható. Az ilyen típusú, homonim szójátékra a japán nyelv kifejezetten alkalmas, mivel kevés szótagból építkezik, tehát a különböző írásjelekkel írt szavak hangalakja gyakran egyezik.

hamaya: Nyílvessző, a balszerencse és a gonosz szellemek legyőzésére.

kame: A teknősbéka 10.000 évig él és annyi év boldogságot is hoz.

kanai anzen (家内安全): A család biztonsága.

kanau (叶): A piros írásjel azt jelenti, hogy a kívánság beteljesült.

koban: Edo-korabeli, hosszúkás aranypénz.

kome: A rizskalász és a bálák bőséges rizstermést ígérnek.

shimenawa: Rizsszalmából font kötél, a shinto szentélyben a szent terület határát jelzi.

take: A bambusz a hosszú élet, az erő és a prosperitás jelképe.

matsu: Az örökzöld fenyő a hosszú élet jelképe.

Maneki neko: Az integető macska általában csak az egyik mancsát emeli fel - a bal mancsával a vásárlókat, a jobbal a szerencsét és gazdagságot hívja be. Itt mindkét mancsát feltartja, abból baj nem lehet…

momo: A barack a hosszú, egészséges élet jelképe. (Az örök életről szóló kínai legendában is barack szerepel.)

noshi: Hosszú, vékony szalag - eredetileg szárított kagylót használtak, ami homonim a “megnyújt“ szóval, így arra utal, hogy a szerencse és boldogság örökké tart.

ó-iri (大入): Ez a szó a kabuki színházban használatos, a jelentése teltház.

Otafuku: Kyogen színdarabokban használt, mosolygó női maszk, az örök jókedv szimbóluma. Ráadásul a nevében szerepel a fuku - szerencse szó is.

Shichi fukujin: A hét szerencse-isten - Hotei, Jurōjin, Fukurokuju, Bishamonten, Benzaiten, Daikoku és Ebisu - a legenda szerint egyszer, újév napján, egy kincseshajón utazva érkeznek majd hozzánk és a kiválasztottak között fantasztikus ajándékokat osztanak ki.

shóbai hanjó (商売繁昌): Üzleti siker.

tai: A szótár szerint tengeri keszeg, ami a neve miatt számít szerencsésnek, mivel homonim a “medetai” szóval, ami kedvezőt, sikerest jelent.

tawara: A szalmabála a bőséges rizstermés jelképe.

tomoe: A taiko-dobon látható jel a teremtést szimbolizálja.

tsuchi: Daikoku varázskalapácsa.

tsuru: A hagyományok szerint a daru ezer évig él, így a hosszú élet szimbóluma.

uchiwa: A legyező szélesen szétnyíló alakja a feltáruló boldogságot jelképezi.

ume: Szilvavirág, az állhatatosság jelképe.

usagi: A Japánban is használt, kínai horoszkóp szerint 2011 a Nyúl Éve lesz, így az idei dekorációkon gyakran látható a nyúl.

waraukado (笑門): Ez a két írásjel egy szólásmondásra utal, ami szerint a jószerencse a boldog házakba tér be.

A fotózás után, sicher was sicher, azért én is vettem egy kumadét a cégnek, nehogy már ezen múljon a jövő évi üzleti terv teljesülése…

--------------------------

PS: ezt most ugyan én posztoltam, de közös munka volt; Judit széjjelriszörcsölte magát, köszönetem érte!

A francia kapcsolat

Az évek során az angol mellett még jónéhány európai szó beszivárgott a japán nyelvbe. A portugál hatás nemrég már szóba került, a piskóta ürügyén. A soron következő nép a holland volt, akik két évszázados kereskedelmi monopólium során olyan szavakat hagytak hátra, mint a コーヒー (kōhī) / koffie / kávé. A németek elsősorban az orvostudomány és a sport terén jeleskedtek:

アレルギー (arerugī) / Allergie / allergia, リュックサック (ryukkusakku) / Rucksack / hátizsák, ゲレンデ (gerende) / Gelände / terep, sípálya

A franciák pedig a konyhaművészethez, lakáskultúrához és a helyes viselkedéshez járultak hozzá:

グルメ (gurume) / gourmet / ínyenc, アラカルト (arakarto) / a la carte, カフェオレ (kaféore) / café au lait / tejeskávé, オードブル (oudoburu) / hors-d'oeuvre / előétel, エチケット (echiketto) / étiquette / etikett, プチ (puchi) / petit / kicsi

Az anyanyelv persze nem mindig ismerné fel az eredeti jövevényszavak japán verzióját. A német Arbeit (munka) szó arubaito formájában részmunkaidőt jelent, a francia avec (-val, -vel) pedig abekku változatában (szerelmes) párt.

A katakana átírás a kiejtést követi, így az eredeti helyesírás gyakran feledésbe merül. Jó példa erre a fenti tábla, amit ma délelőtt találtam. A felirat első sorában fonetikusan ugyan helyesen írták le a francia maison (ház) szót, katakana írásjelekkel メゾン, alatta azonban már eredetétől megfosztva, a japán kiejtés szerint írták vissza “külföldi nyelvre” és így lett belőle “mezon”. A francia akadémikusok bizonyára hajukat tépnék...

All sorts of bikes - 4

Régimódi csomagtartó

Korszerű csomagtartó

Játékbirkózás

A minap szemtanúja voltam, ahogy a sushizóból kifelé menet két éltes japán salaríman egymásnak esik, lefogták egymás kezét, szabályosan birkóztak, jó, persze, részegek voltak, de ez este 9 után alapértelmezés! de az alkoholos intoxikáció Kairótól keletre még nem vonja magával automatikusan a fizikai agressziót. Aztán láttam, hogy az egyik sportember kezében megvillan egy tízezres bankó és akkor már tudtam; játékbirkózásról van itt szó, a cél a pénznek az ellenfél zsebébe való csempészése, lehetőleg észrevétlenül, de ezt a fogalmat persze az elfogyasztott alkohol meglehetőst relativizálja. A másik pontosan tudta, miről van szó, elszántan védekezett, nem, nem, ő akarja állni a számlát! de a végkimenetelt mindenki előre tudta, ezt az erőviszonyok, ki kinek a feljebbvalója, lekötelezettje, vásárlója, dönti el, és az egész csak színjáték, a látszat kedvéért, mint ahogy a Török Szultán és a Csülök időnként összeverte egymást, annak idején. A mi két salarímenünk időközben már bágyadtabban hadakozott, hiszen pontosan tudták, hogy ki lesz a győztes, a tízezres a gyengébbik fél zsebében landolt, a világ rendje helyreállt.

A mai este úgy alakult, hogy a játékbirkózást élesben is kipróbálhattam. Egy maratoni míting után a Fontos Kliens javasolta, hogy menjünk el inni egyet. Az ilyen meghívás kissé kínos, miért is nem nekem jutott az eszembe? de visszautasítani nem lehet. A helyzet erősen aimai; egyfelől ugye, ő hívott meg, tehát akkor fizessen is, de másfelől én akarok rásózni ezt-azt, így ő az okyakusan, ergó mégiscsak én fizessek, de fel lehet a dolgot úgy is fogni, hogy nagylelkű japán szamuráj megvendégelni kicsi gyámoltalan külföldi, ekkor megint csak ő, natehátakkormost mi van? Mindegy, megtapogatom a bukszám, majd csak lesz valahogy! A vacsora remekül sikerült, megtárgyaltuk a sakék minőségét Tottori prefektúrában, a Senkaku szigetek hovatartozását, valamint a női hónaaljszőrzet elterjedtségét a 80-as évekbeli Magyarlandon, egyszóval minden olyan témát, ami két negyven-something bizniszment érdekelhet, a végén volt persze üzlet is, csak finoman és szőrmentén, ahogy ez ilyenkor illik, hiszen itt a male bonding a lényeg, hogy kisarjadjon a bizalom, ennek pedig a közös berúgás a legfőbb biztosítéka. Ám minden jóság véget ér egyszer és közeledett az igazság pillanata, ki fizet? Éreztem, hogy pozícióim gyengék: én ültem belül, ő rendelt és egyáltalán, végig házigazda módjára viselkedett, mindegy, gondoltam, azért küzdeni kell! a látszat-dolog fontos, ha vége lesz, nekiesek, lejátékbirkózom és ha nem megy másként, hát a szájába tömök egy tízezrest, számlát remélem, azért majd ad róla.

A fizetést nagyon diszkréten és észrevétlenül csinálták, a Fontos Kliens nagy lendülettel magyarázott valamit, madár vagy potyka? a Beója közben eltűnt egy időre és amikor visszatért, már biztos voltam benne, hogy itt ma nekem nem osztanak lapot, de legalább méltósággal kell veszíteni! így amikor felálltunk az asztaltól, elővettem a tárcámat, hogy fizessek, ám a Fontos Kliens leintett, hogy ez már el van intézve, én ekkor megdöbbent, sőt egyenesen kétségbeesett arcot vágtam, nem, nem lehet, hogy ilyen csúfság essen meg velem, segítséget keresően a Beóra néztem, de ő is jelezte, hogy NEM, ez már bevégeztetett. Tudtam, hogy az etikett most azt követelné meg, hogy megragadjam a Fontos Kliens karját és hátracsavarjam, majd másik kezemmel pedig egy tűzőgép segítségével a ruhájához csíptessem, vagy még inkább pillanat-ragasztóval a homlokára ragasszam a tízezrest, majd hagyjam, hogy a Beó hátulról egy viperával leterítsen és vérbe fagyva ott hagyjon az izagaya előtt, a pénzt pedig búcsúzóul az arcomba vágja, a látszat kedvéért.

Ám végül nem mertem megütni, helyette inkább gyáván megköszöntem a vacsorát. Még sokat kell tanulnom.

Mai Fuji

Pontosabban tegnap délutáni, csak ma értünk internetközelbe. Az Ootakeyama csúcsán ücsörögtünk, amikor egyszer csak a Fuji-san, akár egy jelenés, kibukkant a felhők felett. Megunhatatlan látvány.

Nyáron nyaralok, télen telelek

... és a kettő között igen csak összeszűkült az idő. Még tart a vénasszonyok nyara és a meleg napfényben kabát nélkül lehet menni ebédelni, de közben már a télre készülünk. November elsején megjelent a kirakatokban a karácsonyfa és Rudolph, the Red Nosed Reindeer, az áruházak már játsszák a Jingle Bells CD-t, a posta újévi nyuszis képeslapot és bélyeget árul, az élelmiszerboltok pedig fogadják az év végi osechiryori* rendeléseket.

Mi történt az ősszel? Kereskedelmi érték hiányában elmaradt. A Halloween csak szűk réteget érdekel, az őszülő falevelek pedig csupán a turistaipar bevételét növelik, így minél hamarabb át kell térni a jövedelmezőbb télre.

A téli szezon hagyományosan az Újév körül csúcsosodik ki, ekkor kell ugyanis megköszönni az év során összegyűlt szívességeket a megrendelő / partnercég / tanár felé. És persze itt a Karácsony is, aminek ugyan nincs errefelé ősi hagyománya, de látványosan csillog-villog és pénzköltésre ösztönöz - hadd pörögjön a gazdaság!

-------------------------------------

* hagyományos, az Újév idején fogyasztott ételek

Amikor a kaki szárad

Ha nem Tokyóban laknék, hanem valahol vidéken, biztos, hogy a kakiszárítás bekerült volna az ősz közeledtét jelző, 10 Csalhatatlan Jelbe. De míg egy parasztház oldalán ez olyan, mint otthon a paprikafüzér, a Roppongi magasházak erkélyein ritkább látvány.

A kaki, datolyaszilva / persimmon / hurma - kinek, hogy tetszik, a japán őszi-téli gyümölcsválaszték koronája, ha megfelelő érettségi pillanatban kapjuk el, őrületesen jó. A kakiról egyébként mindent megtudhatunk például a Chili & Vanilia idevágó posztjából. Én most csak arra szorítkoznék, hogy megállapítsam: a szárított kaki nem csak finom, de szép is.

A kakit többnyire héjastul szárítják, de itt most meg van hámozva. És mit csinálnak a héjával? kérdezzük. Kiderül, hogy azt is megszárítják és szövetfestéket csinálnak belőle. Semmi nem megy pocsékba.

Történelemlecke édesen

A カステラ (Castella) eredetileg a Pão de Castela (Kasztíliai kenyér) névre hallgatott és portugál kereskedők honosítottak meg Japánban. Az alaprecept tojás, cukor, liszt, méz és tej keveréke, amit esetleg zöldtea porral vagy nádcukorral ízesítenek. Ezt téglaformában sütik meg és töltelék nélkül, vastag szeletekre vágva tálalják. Hagyományosan elegáns, értékes ételnek számított és valószínűleg ez magyarázza, hogy máig gondosan becsomagolva, aránytalanul magas áron kínálják.

A japán - portugál kapcsolat története egyébként valóságos kalandregény. 1542-ben egy portugál hajó, kedvezőtlen szelektől hajtva, letért útjáról és Nagasaki közelében vetődött partra. A kikötővárosban kereskedő-lerakat létesült, ami az európai kultúra, tudomány, vallás és persze a soha-nem-látott áruk és a konyhaművészet közvetítésével hamarosan virágzásnak indult. A jezsuita hittérítők, köztük Xavéri Szent Ferenc, sok követőre találtak.

A shogunok hamarosan megelégelték a nyugati métely terjedését, betiltották a keresztény vallást és elrettentő példaként néhány tucat hívőt keresztre feszítettek.

Érdekes módon, a japán elzárkózás idején Nagasaki mégis megmaradt az egyetlen nyílt kikötőnek - igaz, már nem a portugálok, hanem a hollandok vezetésével, akik csupán kereskedtek, nem térítettek.

Kétszáz éven keresztül, 1641 és 1855 között, Japán egyetlen kapcsolata a világgal ez a holland kikötő volt, ami Nagasaki mellett, egy mesterséges szigeten működött.

Az első európai kapcsolatra a máig használt portugál jövevényszavak emlékeztetnek: a castella mellett a pan - kenyér, tabako - dohány, tempura - olajban sült zöldség, birōdo - bársony, sarasa - nyomott pamutszövet és ki tudja, mi okból a jōro - locsoló kanna.