Tessék mondani, ez már a fellendülés?

Ami jó a Toyotának az jó Japánnak, interpretálhatnánk a General Motors-ra kieszelt mondást Japán legnagyobb autógyárára. Márpedig a Toyotának most jó, az üzemi eredménye, operating income, megtriplázódott az elmúlt évben (9.7 milliárd dollár). A párhuzam, úgy tűnik, működik, hiszen a fejlett országok között az első negyedévben Japán érte el a legnagyobb növekedést (3.5% évesítve) és mindezt megkoronázandandó, a japán tőzsde szárnyal, a NIKKEI index nemrég öt és fél éve éve nem látott magasságban, 14.000 pont felett zárt. Ezek után kevéssé meglepő, hogy Shinzo Abe miniszterelnök népszerűségi mutatója az egekben van és az óvatos optimizmus kis zöld hajtásai dugták ki a fejüket az immáron már jó húsz éve aszályos ugarnak tekintett japán gazdaságban*. Mindeközben persze a gazdasági újságírók mutatóujjai már minden bizonnyal görcsöt kapnak a közhelypuska ravaszának szorongatásától, jön is rendesen a csőből a hasonlat, Csipkerózsikától Godzilláig.

A címben feltett kérdésre válaszolva, igen, ez bizony letagadhatatlanul fellendülés, a nagy kérdés az, hogy ez most csak egy múló felvillanás-e vagy pedig igaz lenne Abe februári amerikai látogatása során tett elhíresült kijelentése, miszerint “Japan is back”, és hogy a nyugati világban manapság meglehetősen arrogánsan nyomuló, rosszul öltözött kínai bizniszmeneket hamarosan felváltják-e a disztingvált, ám éppoly arrogáns japánok?

Hát az azért még odébb van. Nem mintha az új kormány nem tapogatódzna jó irányba, legalábbis gazdaságilag*; Abe “három nyíl” gazdasági programja, amit többnyire Abenomics néven emlegetnek, megpróbálja felrázni a begubózott, merev struktúrájú, egyre versenyképtelenebb japán gazdaságot. Annélkül, hogy részletekbe mennék, ezt meghagynám az ehhez nálam sokkal jobban értőknek, a három nyíl az alábbiakat jelenti: a defláció letörése agresszív pénznyomtatással, nagystílű állami beruházási program és a legfontosabb: strukturális reformok a magánberuházások elősegítésére.

A fentiekből eddig igazából csak az első, az un. monetary easing lett bevezetve. Haruhiko Kuroda, a japán jegybank nemrégiban kinevezett vezetője olyan élénkítési programot vezetett be, amihez képest az eddigi próbálkozások kiscsoportos játszadozásnak tekinthetőek; Kuroda úr abbéli szándékáról biztosította a világot, hogy Japán 2014 végéig meg kívánja duplázni a “monetáris bázist”, vagyis magyara fordítva hamarosan kétszer annyi pénz lesz a forgalomban, mint eddig. De hát ez nem gerjeszt inflációt? horkanhat erre fel rémülten a magamfajta, formális gazdasági képzéssel nem rendelkező gazdasági kvázi-kibic. Dehogynem, de éppen ez a cél, megtörni a deflációs spirált, ami lassan már jó húsz éve, a buborékgazdaság kipukkanása óta mérgezi a japán gazdaságot és arra ösztökéli a magánembereket és vállalatokat egyaránt, hogy amennyire lehet, halasszák el vásárlásaikat és beruházásaikat, hiszen ha várnak, minden előbb-utóbb olcsóbb lesz. A pénzbőség egy másik következménye, hogy a yen fél év leforgása alatt nagyjából 30%-ot zuhant az euróhoz, dollárhoz képest, ami nem túl jó hír a magunkfajta importőröknek, de annál jobbat tesz a japán exportnak, ami pédául áprilisban jelentősen megugrott.

A yen árfolyama az USA dollár hoz képest az elmúlt 1 évben (Source: www.xe.com)

Van aki, például Soros György, szerint az ilyen szintű monetáris beavatkozás életveszélyes, mert ha egyszer igazándiból beindul a várva várt infláció, nincs rá garancia, hogy meg lehet állítani a kormány által remélt 2%-os szinten és elszabadulhat, maga alá temetve az egész gazdaságot. Mások úgy vélik, hogy az Abenomics olyan szenzációs recept, amit máshol is, például Európában, alkalmazható lenne és újabb bizonyítékképp lobogtatják a “megszorítások merkeli politikája” elleni lankadatlan küzdelmükben. A Tokyo Reloaded azokkal ért egyet, akik szerint ezt most még nem lehessen tudni. A pénzkibocsájtásnak és a yen ennek következtében kialakult gyengülésének rövid távú sikere tagadhatatlan, de ennek, akár egy kimerült embernek adott adrenalin-injekciónak, a hatása rövidtávú, és ha nem követik gyorsan mélyreható strukturális reformok, az a bizonyos harmadik nyíl, akkor előbb-utóbb kifullad a lendülete, a riválisok majd jól hozzágyengítik a valutájukat a yenhez, és akkor ripsz-ropsz, oda a versenyelőny.

Szerintem az igazi nagy trúváj az lenne, ha sikerülne kicsalogatni a japán társadalmat a csigaházából és megtörni a “nyugdíjba menő ország” szindrómáját. Ehhez azonban sok mindenen kellene egyszerre változtatni: például lenyomni a változásokat minden alkalommal elgáncsoló állami bürokráciát, megértetni az emberekkel, hogy Japán befelé fordulva nem tud prosperálni, és a legfontosabb, OK, tudom, ez egy kicsit úgy hangozik, mint egy politikusi kampányszöveg, de mégis, elhitetni a fiatalokkal, hogy a jövő igenis tud szebb lenni és felesleges már most a nyugdíjas éveikre kuporgatni, ehelyett szabad jól élni, fogyasztani, tanulni, lehetőleg külföldön is! a tehetségeseknek pedig vállalkozni. Persze ehhez, hogy ismét kedvenc vesszőparipámra üljek fel, először meg kellene őket tanítani angolul, mert enélkül mindez aligha fog menni.

Nem triviális lista, ilyen mértékű szemléleti változások egy társadalomban tipikusan csak egy-egy nagyobb megrázkódtatás, háború vagy valami ehhez hasonló volumenű katasztrófa, alkalmával szokott bekövetkezni. De hátha Japánnak ezegyszer sikerül enélkül is?

-------------------------

* Mi magunk is az tapasztaljuk, hogy újabban sorra hívnak minket olyan proszpektek, akikről már régesrég lemondtunk, mint reménytelenül sóher esetekről.

** Amennyire szimpatikus Abe igyekezete a japán gazdaság felrázására, annyire ostobának, és ami még fontosabb: japán szempontból kontraproduktívnak, tartom a nacionalista felhangokat, Yasukuni-látogatás és tsai, amivel éppen a kínai terjeszkedést kordában tartani segítő potenciális szövetségeseiket riasztják el az együttműködéstől, nem beszélve magáról Kínáról, akivel jobb kereskedni, mint veszekedni.