Ezek az édes-sós gombóckák a wagashi-család egyik oldalágához tartoznak (de kivételesen NEM babból készülnek), a részletes családfával azonban most ne törődjünk. Elég legyen annyi, hogy jelen példány az asakusai templomnegyedből származik és mitarashi dango névre hallgat.
Alkotóelemei egyszerűbbek már nem is lehetnének: a dango, vagyis a gombóc, kétféle rizsliszt, víz és keményítő összegyúrásából keletkezik, a karamellszerű szósz pedig cukor (vagy mirin), víz, szójaszósz és rizsecet összefőzött elegye. A gombóckákat forró vízben kifőzik, pálcikára húzzák és faszén fölött megpirítják, majd megforgatják a forró szószban.
Hogy a mitarashi hogy jön ide, azt nem értem — ez ugyanis nem egy alapanyag, hanem a shinto szentélyek előtti, rituális megtisztulásra szolgáló vízmedence neve. Hogy miért nevez el erről valaki édességet? Állítólag a szósz, amikor forr, úgy gyöngyözik, mint a medencében a friss forrásvíz. Hát, biztosan....
A dango tökéletes harapnivaló két étkezés között - meleg, kiadós, de azért nem veszi el teljesen az étvágyunkat; gyakran árulják templomok közelében, meg matsuri-ünnepeken.
A címben idézett közmondás arra utal, hogy szép és jó a költészet, meg minden esztétikai izé (a hana, vagyis a cseresznyevirágzás), de azért maradjunk csak a mindennapok talaján, hiszen mégis a pénz a legfontosabb (a dango, a gombóc). De olyan értelmezést is hallottam már, hogy jó, ha a feleség szép, de még inkább tudjon jól főzni.
Itt találtam egy megbízhatónak tűnő receptet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése