Színes, hűvös jéghegyek

Kénytelen vagyok bevallani, hogy eldobtam a dobozt, így nem tudom beazonosítani a képen látható édességet. Valamelyik drágább kyótói hotelből származik, ajándékba kaptuk. Enyhén parfümös, édes íze van, különösebben nem ízlett, csak a szokatlan állaga miatt eszegettem. Egy anyagból van, mégis kívül kemény, ropogós, belül pedig puha, zselés. Az egyik kedvenc Far Side képregény jut az eszembe...

A hűvös színek jégkockákra emlékez-tetnek, ami valószínűleg nem véletlen. A forró, párás nyár elviselésének hagyományos japán módszere, hogy a környező tárgyak - vízkék lakástextil, üveg, szélcsengő, vagy egy lapos vázában meg-csillanó vízfelület - hűs, szellős asszociációkat idéznek fel bennünk. Az ősi bölcsesség jól jöhet még az idén nyáron, amikor a setsuden, vagyis az áramtakarékosság, jegyében talán leállnak a légkondik...

A selejt bosszúja

Szörnyű vasúti katasztrófa volt a hét végén Kínában, ez persze ma már csak minuszos hír a norvégiai mészárlás után, egy villámcsapás miatt a nyílt pályán veszteglő expresszvonatba belerohant egy másik. Két kocsi lezuhant a mélybe, az eredmény 39 halott, rengeteg sebesült, és hatalmas presztizsveszteség a nagyratörő kínai szuperexpressz-iparnak. Minden bizonnyal ez lehetett az oka, hogy, a kínai kormány, legújabb példaképünk, példás gyorsasággal cselekedett, és utasította az állami médiákat, hogy ne nagyon nyomozzanak a baleset okai után.

Tavaly ősszel Shanghaiban járva meglátogattunk egy környékbeli kisebb várost is, alig egy óra volt vonattal. Az expressz, kiköpött Shinkanzen, hasonlósága a japán testvérvonattal letagadhatatlan, még a részletek is stimmelnek, ráadásul még valamivel gyorsabb is, hogy nézne az má’ ki, hogy a gazimperialista japánoknak sebesebb a vonatuk? Azt persze nem nagyon reklámozzák, hogy ez eredetileg tulajdonképpen színtiszta japán technológia és a nagyobb sebesség főképp a lazább biztonsági szabályoknak köszönhető. Ez még ugyan megbocsájtható lenne, azok a bizonyos belpolitikai szempontok, tudjuk, de az már nehezebben magyarázható, hogy a vietnami, brazil és amerikai piacokért folyó ádáz küzdelemben nemcsak, hogy a japán eredetivel versenyeznek, de még csak fel sem tüntetik fel a technológia eredetét, nem mintha ezt nem tudná mindenki, és ez mélyen sérti a japánok nemzeti büszkeségét.

Ennek fényében talán érthető, ha tokyói az üzleti körökben alig leplezett káröröm bimbózik, nem mintha érzéketlen tuskók lennének, legalábbis nem jobban, mint másutt, csak nehéz nem észrevenni a dolog iróniáját: hogy ugyanaz a technológia, ami Japánban már évtizedek óta gyakorlatilag balesetmentesen működik, a Tokyo Reloaded olvasói már nyilván tudják, hogy az egyetlen halálos baleset a Shinkanzenen akkor történt, amikor egy utas a részegen hangoskodó útitársát egy szamurájkarddal leszúrta, kínai kezekben, lám-lám, már korántsem ilyen biztonságos, kicit óccó, kicit veszélyes. És persze ez a tragikus baleset egyúttal kőkemény versenyelőnyt ad az eredeti, japán technológiának...

Szóval csak azt akarom mondani, hogy ez a japán-kínai meccs még koránt sincs lejátszva.

Az Ötödik Rámen

A rámen-quest olvasói, aki nem ismeri: klikk ide! már az elején megtanulhatták, persze sohasem árt elégszer elismételni, hogy rámen csak négyféle lehet:

• Shóyu-aji: vagyis szójaszószos, kissé barnás, többnyire karcsúbb levesű rámen, az alapkiindulás
• Shio-aji: erősen sós izű, fehéres, sokak által favorizált de szerintem kicsit jellegtelen verzió
• Tonkotsu, vagyis disznócsontból készült lé, átlátszatlan, gyakran zsíros, de mély és selymes ízű, jelen blogíró kedvence
• Misorámen, misoval kevert alaplé, klasszikusan japán, leginkább Hokkaidó szigetéhez köthető eltévelyedés, persze ez is tud finom lenni

Három alapszín, négy égtáj, öt érzék. Aztán egyszer csak kiderül, hogy van egy negyedik, ötödik és hatodik is.... Ehhez mérhető megrázkódtatást okozott nekünk, amikor minapi okinawai hosszú hétvégénken során azt a korszakos felfedezést tettük, hogy van egy ötödik rámen-stílus is, az ún. okinawa soba. Mondjuk ravasz dolog sobának álcázni egy ráment, bár megjegyzendő, Tokyóban is szokták a ráment chúka sobának, vagyis “kínai sobának” hívni*, de a nevezéktanon túl: az okinawa soba valóban gyökeresen más stílus, mint az eddigi négy.

A men fehér, vastag és kissé lapos, a jobb helyeken enyhén élesztőízű és leginkább az udontésztára emlékeztet. A lé alapvetően tonkotsu, vagyis disznócsont- és hús alapú, de áttetszőbb és könnyebb a szokásos zsíros tonkotsu levesnél. Ami zsiradékot kispóroltunk a levesből, bepótoljuk a cháshu-val; az okinawa soba nem teljes egy zsíros cupák nélkül, és ezt most tessék szó szerint érteni! nincs itt kérem szó finomkodó, vékonyra szeletelt chashú-tekercsről, hanem egy jó vastag császárhús darabot sütnek meg és csúsztatnak a tányérba. Noch dazu, oldalasról is szó lehet, ez esetben a koleszterin-hatás duplázódik. Hogy ez milyen összefüggésben azzal, hogy a hagyományosan magas várható életkorú Japánban az okinawaiak élnek a legtovább, itt a legmagasabb a világon a száz év felettiek száma, a fene sem érti, de ezt eszi okinawa aprja-nagyja, szóval annyira egészségtelen azért nem lehet. A hús mellett még kerül a tányérba némi zöldhagyma, vékonyra vágott tojásrántotta-csíkok, ecetes gyömbér és általában egy szelet kamabokó (kemény, halból készült tészta) is, de ezt már csak a teljesség kedvéért jegyzem meg**.

És akkor az íze: valahogy kontrasztos: a tészta és a lé karcsú és üde, a hús pedig brutálisan zsíros, de a kettő átlaga valahol ugyanott van, mint a többi rámené. És, ha túlteszem magam azon, hogy egy, húsnyomokat csak nyomokban mutató zsírpacnin cuppogok, be kell látnom, finom! Kipróbáltunk jónéhányat, a legjobb talán a Naha fazekasutcája mellett levő kis árnyas étterem, a Sújiko okinawa soba-ja volt, de nem sokkal maradt el mögötte a Kinchichi Soba sem. Nem mondom, hogy ledönti a trónjáról a Jangrát, de jó kis cucc, mondjuk:

Men: 8

Leves: 7

Chashú & the rest: 7

Összpontszám: 22/30 → szívesen megenném Tokyóban is!

A képek ezúttal sajnálatos módon nem az enyémek, mert azok, pedig többször, több helyen is fotóztam, valami okból minősíthetetlenül szarok lettek. Talán túl éhes és mohó voltam?

-----------------------------------------------

* régebben, a háború előtt állítólag “shina sobának” is hívták, de az valamiért most már nem PC, azt hiszem, a “shina” az olyasmi felütésű megnevezése lehet a kínaiaknak, mint magyarul a “tót” vagy “oláh”.

** aki többet is akar tudni az okinawa sobáról, netán meg is akarja próbálni elkészíteni, ajánlom figyelmébe ezt a remek kis (angol) posztot

Goldenblog, az idén is

Végül is, némi hezitálás után, beneveztem az idén is, miért is ne? Nyilván, hogy attól nem lesz se jobb, se rosszabb a Tokyo Reloaded, ha kiderül, hogy ez az első, ötödik vagy éppen harmickettedik a kategóriájában, az pedig biztos, hogy nem fogok csak azért posztokat gyártani, hogy, úgymond népszerűsítsem a blogot, hanem továbbra is arról, és csak arról, írok, ami épp a fejemben jár, minek következtében továbbra is némiképp csapongó marad a tematika... Az is biztos, hogy a blog.hu-s cím és Index-ketrecbe való kerülés esélye nélkül eleve hendikeppel indulunk, nézzük csak meg a tavalyi győztesek névsorát! De az tagadhatatlanul jó dolog, ha van, aki olvassa, amit írunk, márpedig a Goldenblog, ha valamire, hát erre jó: megismerteti a blogot új olvasókkal. Szóval hát beneveztem és aki úgy érzi, hogy ez alkalomból olvasásra ajánlani kívánja a TR-t másoknak, netán tetszik neki és szavazni is akar rá, hát majd ne fogja vissza magát.

A támogatást előre is köszönöm...

A tányérszkenner

Ebéd a Fontos Kliensnél. Mivel délelőtt is, délután is dolgozunk, ezuttal nem flancolunk; csak egy gyors ebédre van idő a céges cafetériában. Itt a szokásos választék fogad: standard japán egytálélek viszonylag széles választéka, sült hal, hiyashi-chúka, teriyaki-chiken, curryrizs, satöbbi, mellé kis tálakban kiegészítő fogásocskák, no meg persze az elmaradhatatlan rizs és misoshiru, nem nagy durranás, de teljességgel ehető cuccok.

Minden fogásnak fel van tüntetve az ára, az árfekvés igen kedvező*! így amikor összeszedem az ebédemet, mennék a pénztárhoz, hogy fizessek, ám a többiek integetnek, hogy majd utána. Hát jó, akkor utána. Gyorsan végzünk az ebéddel, nekem teriyaki-csirke, kis okura katsuóbusival, valamint csípős babcsírasaláta, rizs+misoleves, menjünk akkor hát fizetni! Tálcáinkkal elvonulunk a shokudó sarkába, de ott sincsen pénztárosnéni, helyette csak egy automatizált, futószalagos tányérleadó, most akkor mi lesz?

Hát az lett, hogy rátettük a tányérunkat a képen látható kis asztalkára, mire a képernyőn felvillant a fizetendő összeg. Vagyis az asztalka konkrétan beszkennelte a tányérokat! Házigazdánk pedig céges belépőkártyáját odacsippentette jobb alsó sarokban található fehér kütyühöz, így fizetett, a játékbirkózás ezúttal elmaradt, de az eggyel feljebb levő fekete dobozzal akár a metrós PASMO vagy SuiCa kártyát is használhattam volna.

Hát akkor, megvolt a mai japánkütyü is...

-------------------------------------------------

* ez azt jelenti, hogy NAGYON sokat kell enni, hogy 600 yen fölé menjen ceh, ez most úgy ca. 1500 HUF, ez még a hazai fizetésekkel sem kölönösebben sok. Persze ez nem szabadpiaci, hanem megtámogatott, belső, céges ár.

Happa

Két óbamochi, egy fu-no-mochi és egy sakuramochi - koranyári piknikre indultunk a Shinjuku parkba, és ezt a három sütit ítéltük az alkalomhoz leginkább illőnek. A levél alatt egy réteg mochi rizspaszta illetve fu (glutén) található, a töltelék pedig koshian, vagyis simára paszírozott bab.

A wagashi sorozat hűséges olvasói számára már ismerős lehet a kérdés: a levelet is meg kell enni? Tessék, ki mit gondol?

(Hint: kettőt igen, egyet nem)

Évforduló

Nézd már, magától záródik az ajtaja? kérdezi Ede meglepődve, miután beszálltunk a taxiba. Magától hát, hogy máshogy. Csak ezt az ember már észre sem veszi, annyira természetes és csak a kezdő gaijint ismerszik meg arról, hogy feszegeti-rángatja a taxiajtót. Bennem ez már csak akkor tudatosodik, amikor Budapesten utánam mordul a taxis, hogy az ajtót meg majd én becsukom.

Hiába, lassan már két éve vagyok itt, az a bizonyos beginners’ mind már jócskán a múlté, lassan belecsúszok a veterán gajin jólismert, kényelmes szerepébe. Két év elég ahhoz, hogy, ne ugorjak egyet, ha visszaköszön az italautomata, szemem se rebbenjen ha XIX. századi francia szobalánynak öltözött sararímeneket látok az utcán, és ne találjam furcsának, amikor a kollégám hajbókol telefonálás közben.

Erősen megnehezül a blogger szerepe ilyenkor és gasztro-posztokba temetkezve próbálja fenntartani a látszatát annak, hogy ő csak látogatóban van itt, miközben testének atomjai lassan, de biztosan lokális alapanyagokra cserélődnek, állítólag hét év kell a teljes átváltozáshoz. Jól jönnek ilyenkor a vendégek, rácsodálkoznak a természetesre, megkérdezik azt is, amit én már unok és nem értik, amikor egyes dolgok iránti oktalan lelkesedésük láttán hosszas és körmönfont magyarázatba kezdek arról, hogy megvan ennek azért ám az árnyoldala is.

Miért van az, hogy itt minden más? kérdezte egyszer egyik látogatóm. Tényleg, miért? Vagy inkább úgy kellene feltenni a kérdést: miért van az, hogy otthon minden más?