A második parti

Jó, akkor legyen, döntött Shioiri buchó, elvégre a bónenkai parti után ez a minimum, ilyenkor nem lehet a nijikait megúszni, de csak ötezer yen lehet fejenként, szabja meg a büdzsét Minami kakarichónak és taxit hazafele senkinek nem fizetek! teszi hozzá szigorúan, majd beül egy taxiba és joviálisan integetve buzgón hajlongó csapatának, távozik. Amint eltűnik a sarkon, vad mobilozás indul, és csakhamar találnak is egy karaoke-bárt a közelben, ahol fix árért befogadják őket.

Elindul az ilyenkor szokásos bénázás: ki jön, és ki nem? Terada-san, a Dai-ni Eigyóbu

*

amorózója, késő-negyvenes kabuki-arc, család-gyerek persze otthon befigyel, sokatmondó pillantásokat vet egy csinoska nőstény felé. Kimura-san, aki nemrég lépett be, szép arcú, kócos fogú, kerekded fiatal lány, nem érzi feltétlen szükségét, hogy a nála jó húsz évvel idősebb bonviván pártfogása alatt töltse el az este maradék részét, szívesebben menne haza tévézni, vagy csetelni a barátnőivel. Rövid huzavona következik, ami ezúttal szó szerint értendő; Terada-san az egyszerűség kedvéért megragadja Kimura-chan ruháját és akár az ősember az asszonyát, magával cibálja. A lány tiltakozna, de idősebb kolléganője rosszalló pillantását elkapva megérti, hogy most nem jönne ki jól, ha meglóg, így belenyugszik az elkerülhetetlenbe és csatlakozik a továbbpartizó csapathoz, amely ekkor már lassan megindul a karaoke-bár felé.

A bár a környék vigalmi negyedének egyik ötemeletes betonépületében van; egy homályos folyosóról nyílik, akár egy kis lakás, a gyenge világításban alig tűnnek fel a cigarettanyomok a barna, kopott bútorokon. Szinte teljesen üres, csak két-három salarímen ücsörög a sarokban, magába borulva, láthatóan már karaokézni is túl részegek, a beáramló jó egytucatnyi ember gyorsan betölti. A mama-san, meghatározhatatlan korú, sminkben tartósított korábbi hostess, akinek sikerült a nagy álom: saját bárja van! felparancsolja az álmatag bártündéreket; kap mindenki mizuwarit, vagyis afféle whiskyszörpöt: egy rész whiskey, sok rész víz, plusz jég, és a szokásos kis rágcsikat; mogyoró, fekete csokoládé, sós keksz.

Kimura-chan ügyesen taktikázik; beül egy idősebb kolléganője mellé a sarokba, a másik oldalon a fallal védve van, Terada-san ezt némi csalódottsággal ugyan, de tudomásul látszik venni. A karaoke szinte azonnal beindul és sorjáznak a szebbnél-szebb enkák, elhagyott szeretőkről, magányos férfiakról és beteljesületlen szenvedélyekről hallunk fahangon búgva, vagy kappanhangon vonyítva, de mindig szerelmesen. Mint általában, most is Minami-san a sztár: az ötvenes, kopaszodó sales-managernek kivételképpen valóban van hangja; ezúttal vad J-pop-t énekel, tomboló a siker, túlmegy azon, ami a rangidőssége miatt járna és holnapra is marad belőle.

Hiába a whisky szinte már homeopatikus arányú higítása a mizuwariban, ha sokat iszik belőle valaki, ez is megárt, következésképp az események fokozatosan elfajulnak. A mellékhelységben gyanúsan sokáig időznek és néhányan csendben bólogatva, vagy az asztalra borulva pihentetik a szemüket. Eközben Terada-san elérkezettnek látja az alkalmat, hogy akcióba lépjen; kihasználva védelmi elemként funkcionáló kolléganő mosdó-szünetét, Kimura-chan mellé ül és amennyire csak tudja, beszorítja a sarokba. Újabb adag mizuwarikat rendel, tréfálkozik, magyaráz, majd csakhamar intenzíven fogdosni kezdi Kim-chant és átkaroló hadmozdulatokba kezd. Kimura-chan először megkísérli a támadást verbális síkon kivédeni, ám hasztalan, végül egy maga elé emelt kispárnával próbál akadályt állítani a meg-megújuló rohamok elé, ezzel mintegy publikussá téve az ütközetet, de kevés együttérzésre talál. Végül az menti meg, hogy éppen ekkor kerül sorra az ezidőre már meglehetős vizenyős tekintetű ostromlója a karaoke-előjegyzésben, zokog a mikrofon, nagy taps, majd amikor az ünnepelt sztár, kellően kiélvezvén a sikert, boldog mosollyal a szája sarkában elszenderedik, Kimura-chan kihasználja az alkalmat és Terada-sanon átlépve villámgyorsan lelécel.

Aztán, egyszer csak, mintegy varázsütésre, mindenki felpattan, zavartan öltözködni kezd, eljött a shúden ideje, mindenki tisztában van azzal, hogy a taxi saját zsebre meg. Terada-san is felriad és miután nem találja Kimura-chant, még megpróbálja az egyik bárhölgyet berángatni a liftbe, de a heves tiltakozás és főképp a mama-san türelmes rábeszélésének hatására elvégre Terada-san itt törzsvendég! végül ezt feladja.

Ezekből a mai fiatalokból hiányzik a morál! állapítja meg keserűen Terada-san nem sokkal később ráment szürcsölve az állomás melletti yataiban, nem tisztelik az idősebbeket, ez az új generáció. Ott van ez a Kimura is; próbálok neki segíteni; elmagyarázni, hogyan működnek a dolgok a cégben, erre se szó, se beszéd otthagy. Minami-san cigarettára gyújt és együttérzően bólógat, bizony, pusztul a világ.

------------------------------------------

* Kettes számú Értékesítési Osztály. Ld. még bővebben az itt zajló eseményekről ebben a posztban.

A karácsonyi poszt

Miről másról is szólna a karácsonyi poszt mint a karácsonyi fényekről Tokyóban…? A tavalyinál kicsit nagyobbat merítettünk, nézzük hát az idei termést!

Midtown

A Midtown melletti parkban megint lerakták a világító LED-mezőt, és gondolom újraprogramozták a vezérlő szoftvert. Meg valahogy háromdimenziós lett; a mezőből időn magasságban is kiemeltek sávokat. Annyira mondjuk ez sem új, de elektromos zenével és futkosó kis fényekkel operáló látványosság az idén is nagyon szép, és nálam továbbra ez a nyerő. 9 pont a lehetséges tízből.

Roppongi Hills

Lent a tónál sok újdonság nincs, megint a jól bevált szentjánosbogarak-a-bokorban formula azzal a különbséggel, hogy a tó közepén levő objekt, talán karácsonyfa akar lenni? inkább egy kristálycsillárra emlékeztetett minket… szerintünk bénább, mint a tavalyi. A felső szint viszont érdekesebb; valami virágra, Judit szerint kála a neve emlékeztető világító rudakat szurkáltak a virágágyásokba; ez nekem bejött. Összességében 7 pontra értékeljük a produkciót.

A világító kálák

A kristálycsillár

Shinjuku

Shinjuku deli része teljesen átment giccsbe vagy ez már inkább dada? Stilizált hópelyhek és világító, síelő pingvinek, yakkk! 2 pont, de csak mert annyira ronda, hogy az már jó.

Shinbashi

Itt két versenyző is van, az egyik az állomás előtti tér, itt az állandó attrakcióként szereplő gőzmozdony lett feldíszítve, mit mondjak, elég szürreális. 3 pont a Back to the Future karácsonyi verziójának,

Kicsivel arrébb a “Caretta” business center/bevásárlóközpont bejáratánál pedig egy hatalmas nemistudommi épült, rengeteg kék LED, mintha hullámok lennének megfagyva, a közepén pedig egy fényes kúppal amibe kettesével be lehet menni és ott valami oltárszerűség előtt egy fehér, kapucnis széldzsekibe öltözött dolgozó valamit hókuszpókuszol. Azt, hogy mit, örökre rejtély marad mert nem volt kedvünk végigállni a félórás sort, de módfelett romanchikku lehetett, mert csupa fiatal pár állt sorba. 6 pont, kár, hogy nem csak a hullámok voltak, úgy érdekesebb lett volna.

A Ceremónia a titokzatos Kapucnissal

És ha karácsonyi poszt, akkor gyorsan, még mielőtt otthon kigyulladnak a gyertyák, kívánunk minden olvasónknak Boldog Karácsonyi Ünnepeket!

Az Év Kanjija

Az Év Embere. Az Év Autója. Az Év Mondata. Az Év Káposztás Cvekedlije. És a többi, se-szeri-se-száma az Év Izéinek, akkor pont kanjija nem lehetne? Dehogynem, 1995 óta van az is.

Az az igazság, hogy imádom az ilyeneket, ráadásul ennek még értelme is van, ha másért nem, mert a kanjinak magának is értelme van, és jó játék találni egyet, ami legjobban fejezi ki az évet. A "Japan Kanji Aptitude Testing Fundation" szervezi a dolgot és a publikus szavazás eredményeképp a kyotói Kiyomizu templom papjai december 12-én, a Kanji Napján ünnepélyesen és nagyon szépen, le is irják, pontosabban festik egy nagy árkus papirosra.

Az idei kanji a "sho" vagyis forró lett, ami, különös tekintettel az idei nyárra, szerintem is jó választás. Itt lehet különben megnézni az eddig "év kanjiait"; látható, hogy kissé túltengenek a negatívumok: háború, földrengés és egyéb katasztrófa. Hiába, itt még nem vezették be a 20%-os szabályt...

Újabb maszkdivatok

Nem kezdtünk el méheket tartani és zarándokútra sem indultunk, csak bevásárolni mentem. Közeleg a téli szabadság ideje és ilyenkor mindig szükségem van (vagy csak úgy gondolom) egyre-másra - így ismerkedtem meg egy újabb maszkdivattal.

Az arckendő, ami próba közben megvédi a ruhát a sminkfoltoktól, persze nem különösebb újdonság, de újabban elterjedt ez az eldobható, higénikus változata. Ha jobban meggondolom, egyre higénikusabb világban élek és az ismeretlen embertársaimmal való fizikai érintkezés esélye minimálisra csökkent.

Kisértetként suhanok át a városon. A metrókártya közelségét érzékelő rendszer érintés nélkül enged utazni, a bejárati ajtók hangtalanul feltárulnak előttem és a vonaton a maszkot viselő tömeg még rám sem lehel. Az illemhelyen a WC fedele felnyílik előttem, ha felállok, zubog az öblítővíz, a mosdóban pedig a szenzor automatikusan szappant és vizet adagol. Ha véletlenül mégis megérintek valamit, akkor is gyorsan tudok védekezni a minden közintézmény előterében megtalálható kézfertőtlenítő folyadék használatával.

A kézfogást helyettesítő, kölcsönös meghajlás és a fizikai / rituális megtisztulás a japán hagyományok szerves része, aminek mindez talán csak a logikus továbbfejlesztése. A tavaly tavaszi sertésinfluenza-ijedelem hatására azonban kezdünk túlzásokba esni. A patikában baktériumölő zoknit árulnak, és fertőtlenítő zsebkendőt, amivel használat előtt meg lehet törölni a bankautomata érintőképernyőjét, vagy a telefonkagylót. A vendéglőkben, étkezés előtt valaha nedves frottírtörülközőt adtak, ma azonban már általában eldobható kéztörlőt kapunk. Na és persze az evőpálcika is egyszer használatos.

Kíváncsian várom, mi lesz a következő csíramentesítő eszköz? A cipőre ragadó por elleni, baktérium-taszító talpbevonat? Vagy valami beültetett nanorobot, ami kapaszkodás nélkül is egyensúlyban tart a metrón? Itt az üzleti lehetőség, ötletek kerestetnek.

Fuji-bujócska

Az ember hajlamos azt hinni, hogy ha közelebb megy valamihez, akkor jobban látja. Ez a Fuji-san esetében úgy tűnik, nem feltétlen igaz.

Jen csütörtök reggel SMS-t küldött: "Magnificent view of Fuji from the monorail"*. Mivel abszolute Fujimi-szezon van, rá is ugrottunk a dologra, megtanulmányoztuk az időjárást és úgy döntöttünk, hogy szombat lesz a nap, amikor Fuji-san majd feltárul előttünk teljes kora-téli pompájában. Reggel fél kilenckor még úgy is tünt, hogy minden a terv szerint alakul; Odawara előtt gyönyörűen látszott a Hegy a vonatról. Ám ekkor már vágtatva, akár egy Bódy Gábor filmben, közeledtek a felhők délnyugat felől, ajaj... Aztán átszállás, buszozás, gyaloglás-mászás egészen az első Fujinéző Pontig, ahol... gyorsan, látszik! kiabálta Judit és én kapkodva rángattam ki a gépet a tokjából és ennyit sikerült megcsípni:

Talán majd később... reménykedtünk, de a következő kilátóponton már ennyi sem látszott...

...és utána a helyzet csak romlott.

Így hát gyalogoltunk végig a gerincen négyesben, a sással szegélyezett ösvényen, néha ködben...

...máskor pedig szikrázó, haragos fényárban...

az alacsonyan rohanó felhők alatt.

Mintha csak Skóciában kirándultunk volna.

-----------------------------

* Igen, Jen Shonan-on lakik és a Monoraillel jár dolgozni. Kellően utáljuk is ezért.

Tokyó felett az ég

Roxanne megint house-sittingen van, most épp Shinjuku mellett, egy remek kis pecóban a kilencediken, óriási terasszal, lehetne egyet hedonizálni, mondja, jöjjünk át vasárnap, főzzünk majd ezt-azt és eszegessünk, jönnek a többiek is, jó lesz. Megyünk? Hát persze.

Mentünk, és jöttek mások is, Michael currys sütőtöklevest hozott, Andreas galette-et sütött organikus hajdinalisztből, párolt fahéjas almával és áfonyával, én meg csináltam a szokásos rizottómat. A kaja finomnak ítéltetik, a pezsgő kellőképp hideg, a kilátás tűrhető, egyedül talán az a fránya napsütés, az mintha egy kicsit túl erős lenne, de így december elején az ember még ezt is hajlamos megbocsájtani, különösen, ha pár nappal előtte még Münchenben taposta a havat, és egyébként is: az élet harc, ahogy azt egy barátom szereti mondani, mikor épp fetreng a dekadenciában.

Szkájpoljuk meg Siobhant, rég beszéltünk vele! ír barátnőnk most Franciaországban él, ott most még korán van, helyette megpróbáljuk Kettyt Abu Dhabiban, ő már biztosan felkelt! ám őt sem érjük el, így küldünk képet magunkról az iPhone-on Shawn-nak Kaliforniába, ő most ott chef sous egy menő étteremben, tőle tanultam rizottót főzni annó '96, tejóég, annak már 14 éve? de hát idő itt másképpen telik, lassabban vagy talán egyáltalában nem? és innen nézve az elmúlt 10 év Magyarországon már csak egy röpke, kusza és kissé rosszkedvű álom, párhuzamos valóság?

Hát így vonulunk be, nem, nem a történelembe! a saját kis egyszemélyes történetünkbe, a világ közepén és mégis távol mindentől, nem ártunk senkinek, de nem is nagyon használunk, léptünk könnyű, de talán emiatt is: létezésünk némiképp sekélyes, tétje csekély, alig-alig karcolja meg az idő felszínét. Szabadok vagyunk mindentől és mindenkitől; otthonunktól, nyelvünktől, rokonainktól és barátainktól, már felnőtt vagy már soha meg sem születő gyermekeinktől, de legfőképpen mások és saját magunk által keltett elvárásoktól, gond nélkül, boldogan élünk és örökké fiatalok maradunk. Előttünk minden ajtó nyitva áll, baj, rontás minket el nem ér. Ha figyelmesen nézel bennünket, talán észreveszed: lábunk nem is érinti az utca kövét.

Mi vagyunk Tokyó angyalai.

Back to the future

Réges-régen, valamikor a 70-es években, amikor még pontosan tudni lehetett, hogy ki a jó és ki a rossz, el mertünk menni a Holdra és azt hittük, hogy csak idő kérdése, mikor lesz mindenkinek saját privát helikoptere, meg egyáltalán, még minden jobb volt! a szakértők és a laikusok egyaránt úgy vélekedtek, hogy a korszerű városi tömegközlekedés kizárólag egysínű vasúton, vagyis monorailen képzelhető el. Nem teljesen érthető ugyan, hogy ennek a fixációnak mi lehetett az oka, biztosan valami freudi dolog, de tény, hogy ekkoriban minden valamit is magára adó város megépítette a saját monorail projektjét, az óvatosabbak azért inkább csak valami témaparkban.

Persze Japán sem akart lemaradni; jónéhány monorail épült, én kettőt ismerek, az egyik Haneda reptérre megy ki, borzasztóan ósdi; zörög és ráz és általában: nagyon 70-es évek. Ennél már csak a Shónan monorail a viccesebb; ott kanyarog a magasban Kamakura békés kis dombjai között, mint valami UFÓ, ez nagyjából olyan, mintha Szentendrén metrót építenének, és büszkén hirdeti, hogy volt olyan kor, amikor azt hittük, a technológia majd minden gondunkat megoldja.

Megalájk.

Amikor a monorail kibukkan a dombok között

Csendes suhanás Hangos zötykölődés az utak felett

A pilótafülke

Hajóvonták találkozása tilos!

És ugyanez mozgásban is; hegyen-völgyön-alagúton át.

---------------------------

És akinek semmi sem elég: van itt még két videó (általam), egy alagutas meg egy végállomásos-megérkezős, valamint a Monorail Society, igen, ilyen is van! tagjainak szakszerű, képes beszámolója. Ja, és a kékeszöld sáv a képek tetején, az valami napvédő fólia, sajnos nem bírtam lefotósoppozni.