Legyünk tekintettel a nem-építészekre is: a Pecha-Kucha (japánul azt jelenti: csevegés, fecsegés) olyan buli, ahol építészek és más dizájnerek prezentálják munkáikat egymásnak vagy az érdeklődőknek. A dolog 2003-ban indult Tokyóból, ekkor találta ki a formátumot két ott élő külföldi építész, az azóta már (nemcsak emiatt) világhírű Astrid Klein és Mark Dytham, szóval ez egy igazi japánicum, vagy még inkább; gaijinicum. A Pecha-Kucha futótűzként terjedt el a világon, ma már a világ 253 városában rendeznek Pecha-Kucha eventet (igen, Budapesten is). A siker oka elősorban a frappáns formátumban rejlik (a résztvevők 20 képet mutathatnak, egyenként 20 másodpercig, a vetítést megállítani nem lehet, ha lejár az idő akkor el kell húzni a csíkot) ami rákényszeríti az egyébként gyakran introvertált és rajzok mindenhatóságában feltétel nélkül bízó építészeket, hogy a tervet nem árt néha elmagyarázni a megbízónak és olyankor jó, ha az építész úr meg is tud szólalni.
Nomármost, az úgy van, hogy én Astridot személyesen is ismerem, azt ugyan nem mondanám, hogy közeli barátok voltunk, de 90-es évek elején, amikor még az egyetemen múlattam az időt, ugyanaz volt a haveri kör. Astridék velem egyidőben, '88-ben jöttek Japánba vagyis pont 20 éve (mint látjuk, a 20 az mágikus szám a Pecha-Kucha univerzumban, a buli is 20:20-kor kezdődik nanáhogy!) és ezért ez egy különleges, jubileumi Pecha-Kucha Night-nak igérkezett, hát ide el kell menni! Persze elkésünk, már javában tolják a preziket mikor befutunk a Superdeluxe nevű meglehetősen lepukkant, de jó nagy pincehelységbe, nem messze Roppongi Hillstől.
A Pecha-Kucha szülőhelyén elsőre nagyjából az fogad, mint otthon; vetítők, nagy tömeg, építészek és nem-építészek, sok szép lány (japán és külföldi egyaránt), sör és nagy füst, mert a füstmentes kocsmázás még Tokyóban sem divat. A prezik három vetitőről is mennek egyszerre, talán látványosabbak, mint otthon, viszont feltűnő, hogy mennyivel kevésbé veszik magukat komolyan a prezentálók. Jön két melák svéd, egymás kezéből kapkodják a mikrofont és lehengerlő, kicsit arrogáns modorban jópofiznak, mindamellett egy-két, mintegy mellékesen odavetett képből kiderül, hogy remek dizájnerek. Utánuk két japán lány következik, teljességgel hasznavehetetlen, de rendkívül kawaii* cuccokat mutatnak, az egyik a szeméig lehúzott kötött sapkában, látom, már mi lesz ezen a télen a divat Shibuyában. Ezután egy svéd lány jelenik meg a színen (valamiért erősen skandinávhangsúlyos volt az este), aki a prezentációja közepén egy kollégája gitárkiséretével dalra fakad és előadja a "Do you want to hire me?" című skandináv építészindulót, punk-feldolgozásban. Valahonnan előkerül egy meglehetősen introvertált, de valahol egész vicces finn** is; ironizál magán (már gyermekkorában is fordítva tartotta a kalapácsot), szülein (szaunát építettek a Sínai-félszigeten), az országán (éjszakai felvételek délben, Helsinkiből) de közben nagyon szép tárgyakat mutat. Astrid és Mark nyomják a showt, mindenkit bemutatnak, meg utána rövid interjúszerűség, félig japánul, félig angolul, remek hangulatot csinálnak. Rövid szünet, odamegyünk Astridhoz, hát te itt?! ja, igen, egy időre megint... de jól néztek ki, milyen szép házakat csináltok, fantasztikus mekkora lett ez a Pecha-Kucha, hát ja, mi sem gondoltuk volna meg effélék, de aztán lelépünk, mert mindenki vele akar beszélni.
Kezdődik a második rész, először egy jósvádájú japán építészhallgató bizonygatja, hogy az A+U-ban megjelent projektet nem a professzora (akinek a neve ott van), hanem ő maga! EGYEDÜL Ő! tervezte, ezt a nyomaték kedvéért elismétli angolul is, ha valaki nem értette volna (mellesleg tényleg nagyon ütős terv), utána jön egy egyedi nevű, mozgású és fejszerkezetű (Judit szerint tisztára Kabuki-arc), félig-japán srác, aki a "PEACE" szót nyomtatta különböző nyelveken és színekben egy pólóra, big deal, majd egy angol fiú a Conran & Partners-től és szép, de kicsit hideg dizájnokat mutat, fürdőkádat, buszmegállót meg effélét, majd még sokan mások, közepesen vagy éppenhogy nagyonis izgalmas házakkal, tervekkel, ruhákkal vagy tárgyakkal és a végén pedig jön Kevin, az ausztrál fejvadász, aki ugyan nem teljesen színjózanul (bizonytalan léptek, nagy, kaszáló karmozdulatok) de átütő lelkesedéssel prezentálja a KevRock nevű, a saját teniszpályáján nemrég megrendezett privát rock-fesztiválját, this is me singing with the Hoodoo Gurus, it was fucking phantastic! majd jön a Pinky Piglets nevű lányzenekar és nyomják a J-rockot, köztünk szólva a produkció vérciki, de valahol mégsem az, mert Tokyóban semmi nem ciki, ez már csak egy ilyen város: laza és bohó és befogadó, csak meg kell találni a megfelelő pincét hozzá.
