Steril luxus: Azabudai Hills

Amikor tavaly itt jártam, mert hát tavaly is itt jártam, megnéztem a Heatherwick Studio, menő angol építésziroda, kiállítását a Roppongi Hills Mori Tower tetején. Az egyik legizgibb dolog az éppen épülőfélben levő Azabudai Hills volt, és ráadásul az ablakból lenézve lehetett látni, ahogy az épülő szerkezet, akár egy hullám, éppen kiemelkedőben volt a földből. Ezt megnézzük majd, gondolta Stirlitz, és így is tett. 

Igy nézett ki tavaly, még építés közben

Toranomon felől közelitettem gyalog, az első benyomás lenyűgöző volt, vazze, ezek tényleg megcsinálták, elképesztő volt nézni, ahogy a szerkezeti raszter kanyarog-tekereg a domboldalon, felpuhítva a háttérben levő magasházak durva vonalait, mintha egy új táj született volna. Ez itt a megvalósult “architecture as environment, rather than an object” emlékeztem vissza egyik professzorom, bizonyos Sakamoto Kazunari, építészeti konceptjére. 

Azok a bizonyos hullámok

Igy aztán reményteljesen fordultam rá, hogy közelebbről is megvizsgáljam, de ekkor már csökkent a lelkesedésem. Közelről valahogy túl vaskosnak, ormótlannak tűnt a szerkezet, eltűnt a könnyedsége, amit távolabbról ígért. Kiderült, hogy az amorf alakú gerendák burkolata műkő, ami persze nem nagy meglepetés, ki tudna ilyet mással burkolni? és ez valahogy vaskossá, bumfordivá tette az egész épületet. Valószínű, hogy ez eredetileg nem így lett “megálmodva”, és csak a szigorú japán építési szabályzat miatt kényszerült az építész ilyetén kompromisszumokra, de hát ez egy ilyen sport, és a szabályok szerint kell játszani. Mindezek mellett a lekerekített formák és a bézs-drapp színvilág a 80-as évek fürdőszoba-dizájnját juttatták az eszembe, és ez számomra nem túl pozitív asszociáció, mindig azon merengtem, hogy nem szutykos-e a fürdőkád. 

A szerkezet közelről

Először felsétáltam a kanyargós úton, ami mentén kétoldalt helyezkednek el az épületek. A szerkezeti raszter egyes négyzeteiből önálló épületek, tipikusan brand designer üzletek, pattannak ki más-és más stílusban, ez végül is érdekes. A sétány tetején már azért elvadul a design, és nyakig meritkezhetünk abba az öncélú, magamutogató kommerciális építészetbe, ami Moriék* szerint kajál a nép, mondjuk ez vélhetően már nem a Heatherwick Studio műve. 

Butikok a raszterbe illesztve

Pénzégetés, Mori-style

Ami viszont feltételek nélkül elnyerte a tetszésem, az a kertépítészet volt. Bármerre néztem, növények, virágok, fák, még a meredek “domboldalak”, vagyis háztetők, is be vannak ültetve bokrokkal és fákkal. Persze a japánok, és ezen belül a Mori Biru., nem ma kezdte a zöldítést, és el kell ismerni, hogy remek munkát végeztek! Itt akkora fákat tudnak elültetni, amiket odahaza jó, ha 10 év alatt remélünk megnöveszteni, és persze nem csak a fák szépek, hanem a növények kiültetése is szemet gyönyörködtető. Még arra is gondoltak, hogy legyen hová leülni, mármint fizetés nélkül, amiért Japánban külön pirospont jár.

Fák és kertek

Ez a fa még egy éve sincs itt...

Háztető vagy hegyoldal?

Aztán bementem az épület belsejébe, és ráébredtem, hogy a domboldal alatt egy bonyolult, többszintes földalatti világ rejlik, üzletekkel, éttermekkel és galériákkal, igaz, ez egy olyan esőtől áztatott országban, mint Japán, nem meglepő. Nem nevezném különösebben könnyen áttekinthetőnek, de mivel ráértem, ez nem különösebben zavart, és ahhoz képest, hogy a föld alatt voltam, a terek nem voltak kellemetlenek, köszönhetően a változatos belmagasságnak és a néhány, ügyesen elhelyezett, felülről megvilágított, aknaszerű pihenőudvarnak.

Egy bevilágító udvar

Maguk az üzletek persze szinte kivétel nélkül azt a steril luxust képviselik, ami az ehhez hasonló szintű high-end üzletközpontokban világszerte standard. A hedonizmus apoteózisa ez, mindenből van itt, amiről Japán híres, persze többnyire kiherélve, méregdrágán. Ennek megfelelően a vendégkör aránytalanul nagy része gazdag expat vagy turista, jó eséllyel kínai. Nem szeretnék az olcsó kapitalizmus-kritikába süllyedni, de azért itt felböffent bennem a gondosan rejtegetett anarchista énem: nincs már elég játszótere ennek a vendégkörnek? 

Ilyen volt régen, és még most is a Google Maps-on

Emlékszem, hogy e helyen régen apró házak voltak, fun fact: a Google Maps-on ez most még hellyel-közzel látszik! olyan mint Tokyó nagy részén. Távol álljon tőlem ennek romanticizálása, szépnek semmiképp sem nevezném, meglehetős lepukkadt volt, de persze volt egyfajta jópofa falusi hangulata a nagyváros kellős közepén. De hát ha mennie kellett, hát menjen, nyilván ezt követeli meg a kapitalizmus könyörtelen logikája, csak valahogy azt érzem, hogy lehetne ezt az elkerülhetetlen rongyrázást valahogy ízlésesebben csinálni. Például, ahogy az Edó-korban* tették azt a kereskedők, akik a drága kimonóikat belülről diszitették, és csak néha-néha villant ki a drága hímzés az egyszerű külső mögött, hogy elkerüljék a felesleges feltűnést. Persze ők is csak azért tettek így, mert a shógun rájuk kényszeritette ez a szabályt. Jöjjenek hát az épitészeti shógunok? Vagy van remény e nélkül is az ízléses luxusra? A kérdést az Azabudai Hills sem válaszolja meg megnyugtatóan.

---------------------------------

* Moriék = Mori Biru, a "biru" az "building" japánosítása, az egyik legnagyobb japán developer, Tokyo központjában számos luxus magasház építője-üzemeltetője

Hardver és a szoftver

Japánban a fizikai világ, a hardver, állandóan változóban van, aki itt él, annak hozzá kell szokni, hogy csak a változás az örök. Épületek tűnnek el és pattannak ki a földből szinte napok alatt, ez alig túlzás! megtörtént, hogy elutaztunk egy hétre, és a szomszéd ház eltűnt, mire hazajöttünk. Ez a fékezhetetlen rombolási és épitési láz természetszerűleg a közlekedési vonalakra is kiterjed, autópályákat, hidakat, alagutakat, vonat- és metróvonalakat építenek és adnak át havi rendszerességgel. Az egyik ilyen forrongó helyszin például Shibuya, ahol az utóbbi években már nem is próbálkozok, hogy izommemóriából megtaláljam a helyes irányt, hiszen az építkezések miatt napról-napra más és más útvonalon kell menni. Tokyo, a világ legnagyobb metropolisza állandó lüktető mozgásban van.

Shibuya ahogy éppen most kinéz

Japánban a szokások, a szabályok, a szoftver, alig változik, nehéz ennél, a szó hagyományos értelmében vett, konzervativabb országot találni. Ha egyszer valamit kitalálnak, hogy az hogyan és mint legyen, az úgy is marad egy jó darabig. Ezért, bár a hardver folyamatosan megújul, a szoftver szinte alig frissül, az országot nem ritkán még a 19-ik században kialakított törvények és a még ennél is régebbre visszamenő szokások szabályozzák. Az odahaza triviális “milyenek lesznek jövőre az adószabályok?” kérdést itt nem is értik, milyenek lennének, hát olyanok, mint eddig. De ha mégis, nagyritkán változik valami, akkor azt hosszas előkészítés és széles körű felvilágosító kampány előzi meg. Ezek után talán nem meglepetés, hogy a japán, gránitszilárdságúnak ugyan nem nevezett, alkotmányt sem változatják meg túl gyakran, konkrétan egy betűt sem változott, mióta MacArthur tábornok csapata 1947-ben azt megírta.

Ez a megnyugtató állandóság a közlekedési eszközökön unos-untalan hallható bejelentésekre is igaz. Itt nincs improvizálás, vicces kedvű buszsofőr, hangulati hangsúlyok, ami egyszer eldöntetett, az úgy is marad. Ezért, ha ebben az állandóságban a legkisebb dolog is megváltozik, földrengés-szerű megrázkódtatást okoz a megfigyelőben. Így talán érthetőbb az a sokk, ami a Ginza metróvonalon ért a minap. 

“Kiiroi sen no sotogawa ni omachi kudasai”, vagyis “kérjük, hogy a sárga vonalon kivül várakozzon!” mondták ezt, mióta eszemet tudom a metróban. Erre az idén azt hallom, hogy “Kiiroi box no naka ni omachi kudasai!”, vagyis “kérjük, hogy a sárga négyzeten belül várakozzon!” és ez bizony felér egy forradalommal. Vajon milyen viták előzhették meg ezt a döntést? Voltak-e éjszakába nyúló értekezletek, ahol ezt a kérdést időről-időre megvitatták és egyszer csak megtörtént az áttörés? Álltak-e az egyik oldalon lángoló tekintető fiatalok, akik késhegyre menő vitákat folytattak a tradíciókat elszántan védő idősebb generációval szemben? Vagy inkább jött egy új felső vezető, aki valahol külhonban elért sikerei után hazatérve erőltette-e át ezt a radikális döntést a csendesen dohogó beosztottjain? Esetleg ez egy állami direktíva, ahol az ország nemzetközibbé tétele szempontját szem előtt tartva kérte meg a kormány a vállalatot, hogy gondolja át, hogyan tudná közelíteni a hang-bemondásokot a nemzetközi normákhoz? És egyáltalán: kinek állt ez érdekében? 

Újabb kínzó kérdés, melyre vélhetően soha nem fogjuk megtudni a választ. 

Múzeum, tárgyak nélkül

Ha nem baj, inkább átugranám a magyarázkodást, hogy miért nem volt poszt az elmúlt 3+ évben, mert hazaköltöztünk, és hogy miért van most megint, mert újra itt vagyok két hétig, és hogy ezután lesz-e megint, vagy igen, vagy nem, és rátérnék a tárgyra, ami egy épület és ami benne van, vagy éppen nincs.

Annak idején a professzorom, bizonyos Fujioka Hiroyasu, jelenleg a Tokyo Kogyo Daigaku professzor emeritusa, már megmondta: figyeljem csak meg, ahogy nyakra-főre épülnek Japánban a különböző vidéki múzeumok, egyre kevesebb lesz a kiállítanivaló, mert még mindig olcsóbb egy szép múzeumot épiteni, mint egy komolyabb gyűjteményt összerakni. És mivel valamit mégiscsak mutatni kell a belépőjegyért, egyre inkább teret nyernek majd a digitális-multimédiás tartalmak. Mint sok minden más, amit mondott, ez is bejött, bár ezt akkor ő, még a digitális naivitásban dagonyázó boldog 90-es évek közepe táján, még nem tartotta feltétlen rossz dolognak.

Ezt a múzeum-épitési hullámot részben a mezei irigység, nade pógá’mesterúr, hogy néz az má’ ki, hogy a szomszéd városnak illen fáin szép múzeumja van, mi meg itt állunk letolt gatyával, még egy koszos rönoárunk sincsen!, részben pedig a építőipar könyörtelen logikája, ha már van egy kivitelező céged, annak munka kell, tartotta fenn, még a stagnálás évei alatt is. Így aztán sorra születtek a szebbnél-szebb, vagy éppen kevésbé szebb, vidéki múzeumok, benne tipikusan egy-két random francia impresszionista festő másodvonalas művei és művészvénával megáldott helyi rajztanár életmű-kiállítása köré szervezett kollekcióval, persze tisztelet a kivételnek.

A Tokyo egyik külvárosában épült Kadogawa Musashino Museum ennek a vérvonalnak az apoteózisa, ahol már tökéletesen sikerült kiküszöbölni a műtárgyak költséges, zavaró és voltaképp senkit nem érdeklő jelenlétét, marad a multimédia és persze az épület maga. Ez utóbbi tagadhatatlanul izgalmas és szép, és, mint manapság szinte minden, ez is Kengó Kuma keze munkáját dicséri. A Mester ezúttal is biztos kézzel rakott le egy szép, eredeti, és szokása szerint vélhetően nem végtelenül drága, épületet a saitamai dombokra. Manapság egy magára valamit is adó építész eredetsztorit is ad a tervekhez, ez most arról szól, hogy mivel nagyjából itt találkozik három tektonikus lemez, az épület voltaképp a mélyben formálódó kőzetek felszínre türemkedő darabja. Meg kell hagyni, tényleg úgy néz ki az épület, mint egy félig megfaragott gránittömb; nyers, erőteljes, de mindemellett, ahogy az Japánban szokott lenni, részleteiben is szépen megoldott, a kőburkolat illesztéseit pedig egyenesen tanítani kellene épszerkből. A gránitkockába az épitész ravasz slicceket vágott, ahol beszökik fény a belsőbe, jó lenne azt is megnézni, ahogy sötétben visszaszökik! Az épület tömegében ejtett finom vágások körüljárva új és új meglepetésekkel szolgálnak.

A múzeumot L alakban körülvevő épület, a Kadogawa Corporation, média-konglomerátum és a múzeum nagylelkű szponzora, főhadiszállása, vélhetően ez is Kuma-san műve, már egy jóval spórolósabb történet, az épület a múzeumot határoló homlokzatain ezüst stólaként végigfutó perforált aluminium dekoráció kevéssé tudja elfedni az ház primitivségét spártai egyszerűségét. Mellette még egy shinto szentély is van, jellegzetes Kuma-stilusban, ami tulképpen nagyon tetszene, ha nem láttam volna már ilyet már legalább ötvenszer. Na de hát ha három házból egy jó, az már nem olyan rossz arány!

Igy felfokozott reményekkel mentem be a múzeumba és ott láttam csak meg, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen pont elcsíptem egy Salvador Dali kiállítást! Meg is vettem a legdrágább kombinált jegyet, hadd szóljon, egyszer élünk… Fentről indultam, a negyediken egy Nakajima nevű kiöregedett popsztár, afféle japán Harangozó Teréz, életművét laudáló kiállításon gyorsan átrobogtam, fotók, lemezek és bizonyára magvas idézetek dalaiból. A harmadikon volt a könyvtár, ez nagyon menően néz ki! lazán elhelyezett polcokon sok-sok könyv, székekkel, olvasgatásra csábítóan. Le is vettem egy Gustave Doré által illusztrált Isteni színjátékot és lubickoltam egy ideig a gyönyörű rézkarcokban. Az azért feltűnt, hogy a sok könyv meglehetős költői összevisszaságban volt elhelyezve, ami inkább csak felületes bele-lapozásra, ahogy ezt én is tettem, mintsem elmélyült olvasásra teszi alkalmassá. Tehát nem könyvtár, hanem inkább a könyveket, mint dekorációt bemutató installáció, viszont kiválóan alkalmas “I love reading” feliratú szelfik készítésére. A “könyvtáron” belül volt egy “Curios” cimű, meglehetősen zavarba ejtő mini-kiállitás is, ahol bármiféle kurátori koncepciót nélkülözően random objektek voltak elhelyezve egymás mellett a polcokon, pl. Matrjoska baba - preparált lepkék - lávalámpa - Maya szobor másolata - anya és embrió keresztmetszete, láthatóan az egyetlen rendezési elv az volt, hogy un. “érdekes” legyen.

A harmadik emeleten lenne az anime-kiállitás, de az most momentán zárva volt… De sebaj, lássuk akkor Dalit! Az előtérben Dali ikonikus képeinek felnagyitott reprodukciói fogadnak, és persze az elmaradhatatlan bajszos arc. Az elején életrajzi adatok, angolul is, piros pont! majd egy hatalmas teremben multimédiás prezentáció megy a művei felhasználásával. OK, de hol vannak a képek? A következő teremben újabb adatok, nem kevés ismétléssel, néhány híres kép reprodukciója és a főattrakció: egy üvegre festett Dali-bajúsz, ami mögé állva megnézheted-lefotózhatod magad a Mester elhíresült arcszőrzetével.  Hát a képek, azok hol vannak? kérdem a teremőr-néniket. Ja, azok nincsenek, erősítettek meg a gyanúmat kissé bűntudatos kuncogással. Igen, valóban, ez egy Dali kiállítás egy árva Dali-kép nélkül, gratulálok, tényleg a falig lett tolva a digitális bringa…

Elolvasva később a Google map kommenteket, meglehetősen kevesen nyammognak emiatt, ez az eredeti-imádat úgy látszik ilyen boomer-dolog, ki kell nőni belőle. Igaz, veti közbe bennem a kisördög, akkor minek idáig jönni, megnézhettem volna a kiállítást a neten is. Na de akkor hogyan csinálnék Dali-bajúszos szelfit???

A Negyedik Hullám

A mai nappal kezdve újra rendkívüli állapot van Japánban, egy év leforgása alatt immáron harmadszor. Pont egy hónappal ezelőtt írtam, hogy 

"könnyen elképzelhető egy, minden eddiginél erősebb „negyedik hullám" is” 

és menetrendszerűen meg is jött, és aki ezen meg van lepődve az csak magára vethet, hiszen csak a szem erős összeszorításával lehetett nem észrevenni a trendet, ahogy a variánsok világszerte végigsöpörtek a beoltatlan lakosságon. Vagy az agy erőteljes összeszorításával azt hinni, hogy Japán ez alól kivétel lehet. 

A grafikon meredeken emelkedik, a korábbi hullámokhoz képest most az a változás, hogy nem Tokyó, hanem Ósaka az epicentrum, legalábbis egyelőre. Ennek egyértelműen az ott szinte egyeduralkodóvá vált “angol verzió” az oka, és csak idő kérdése, hogy Tokyóban mikor válik dominánsá, nem olyan sokára, attól tartok, ez a mutáció. Osakában már ott tartunk, hogy nem bírják a kórházak, hordják el a betegeket a többi prefektúrába, ahol jelenleg még van hely. 

A járvány felpörgése a mutáns változatok miatt persze másutt sem ismeretlen dolog, de Európában – Amerikában azért már látszik a fény az alagút végén, hiszen a lakosság átoltottsága napról-napra növekszik és az élen haladó országokban, mint Izrael vagy az Egyesült Királyság, a járványnak már szinte vége is van. Mindeközben Japánban eddig a lakosság 0.67%-át oltották be. Nem, nem 67%-át, hanem nulla-egész-hatvanhét százalékát. Igy Japánban az a fény ott szemben jó eséllyel csak egy szemből közeledő gyorsvonat… 

Lassan-lassan a médiában is megfogalmazódik a kérdés, hogy vajh’ miért van ez így? És hogy jól van-e ez így, amikor már nyilvánvaló, hogy csak és egyedül az oltások tudnak minket megszabadítani ettől a vissza-visszatérő borzalomtól? A kormányfő hebeg-habog és oltóanyaghiányról, ami egyre kevésbé igaz, valamint az oltóanyagok biztonságosságának mindent überelő fontosságáról, fontosabb mint az emberek élete? beszél, de egyre nyilvánvalóbb, hogy ezzel csak az elmúlt fél év bűnös semmittevését takargatja. Hiszen ha Bhután meg tudta szervezni, hogy a Himaláya hegyei között secperc alatt beoltsa a lakosság 64%-át akkor az annál némileg azért fejlettebb japán egészségügynek is illene egy kicsit tempósabban cselekednie. És talán arra való a miniszterelnöki hatalom, hogy ilyen esetben fenékbe tudja billenteni a bürokratákat, akik szerint Ordung muss sein és akkor lesz engedélyezve a Moderna (ez lenne a második hivatalos oltóanyag a Pfizer után) ha majd annak eljön az ideje. 

Ehelyett jön a régi recept, szépen kérnek mindenkit, hogy ha lehet, ne menjen be dolgozni, éttermek bezárnak nyolckor és, ez újdonság, nem árulhatnak alkoholt, és bezárnak a nagy áruházak is. Kérdés, hogy ez elég lesz-e? Mindeközben nagy erőkkel folyik az Olimpia szervezése, mert azt csakazértis megrendezzük! az egyre szkeptikusabb világ pedig a fejét csóválja, hogy nem lesz ez így jó, és nehéz ezzel nem egyetérteni. A külföldi nézőket már kitiltották, és nem fogadnék nagy összegben arra, hogy nem fogják ezt hamarosan a belföldiek is követni. Nagy valószínűséggel ez lesz az első valódi TV-olimpia…

A harmadik hullám után

Legutóbb jó régen, tavaly augusztusban írtam pandemic-updétet, azóta történt egy s más… Túl vagyunk egy ronda harmadik hullámon, újra nyílnak a szilvavirágok, és hamarosan a sakura is, eltelt egy év, hogy is állunk hát Japánban a koronavírussal? 

Összeségében azt kell mondjam, hogy nem rosszul, továbbra is igaz az, hogy a megbetegedések és főképp a halálozások* száma jelentősen elmarad az európai-amerikai adatoktól és mindezt úgy érték el, hogy jóval lazábbak voltak a szabályok, mint általában a világban. Bár most rendkívüli állapot és korlátozások vannak, ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne étterembe menni (csak 8-kor haza kell menni), belföldön utazgatni (csak „nem ajánlott") vagy akár sporteseményre menni (félházzal megy a foci- és a baseball-bajnokság). 

Közelebbről megszemlélve a helyzetet, azért vannak furcsaságok. Az egyik az, hogy dacára a relatíve alacsony fertőzöttségnek, a kórházi ágyak telítettsége, különösen az intenzív osztályokon! igen magas, és ez azt jelenti, hogy ha kicsit is meglódul a járvány, amire bőven van esély, akkor könnyen bekövetkezhet a rettegett „bergamói szindróma” amikor is megmenthető betegek halnak meg megfelelő ellátás hiányában. Mindez egy olyan országban, ami magas szintű orvosi ellátására joggal büszke és az egy főre eső kórházi ágyak számában világelső! Ez most akkor hogy…? Sokáig én sem értettem, de a megoldást ott kell keresni, hogy az ágyak nagy része kis magánklinikákon van és ezek nincsenek felkészülve járványkezelésre. Ráadásul még azok a klinikák sem mindig hajlandóak COVID-os betegeket fogadni, ahol az megoldható lenne. Igen, ezt gazdasági okokra hivatkozva megtehetik, és igen, ennyit ér a híres japán össz-nemzeti szolidaritás… Igy korántsem lehetünk nyugodtak a fertőzöttséget illetően, különösen, ha két másik szempontot is figyelembe veszünk. 

Az egyik az utóbbi időkben elhíresült vírus-variánsok kérdése. Amint ez látható, az angol-brazil-dél-afrikai és még ki tudja milyen verziók most már bizonyítottan jóval fertőzőbbek és gyakran súlyosabb megbetegedést is okoznak mint az "eredeti", már amennyiben van ilyen egyáltalán. Nos, ezek variánsok már jelen vannak Japánban is, de még nem dominánsok. Ha azok lesznek, már pedig miért ne lennének? akkor könnyen elképzelhető egy, minden eddiginél erősebb „negyedik hullám” is. Ki tudja, hogy a fenti grafikon jobb oldali, enyhén újra felfelé görbülő farkincája már nem ezt jelzi-e? 

A másik aggasztó dolog az oltások csigalassúsága. Márciusban végre elkezdték ugyan az egészségügyi dolgozókat oltani, de az időseket majd valamikor áprilisban kezdik csak és a magamfajta, nem sokkal 60 év alatti fiatalemberekre jó, ha ősszel sor kerül. A minap egy újságban megjelent, hogy ha a jelenlegi tempóban oltanak, akkor 120 évbe telne, amíg az egész országot beoltanák… OK, ez afféle klikkvadász mondat, biztosan felpörög majd a vakcináció, de akkor is… nem valami Nyári Olimpiai Játékok nevű eseményt akarnak itt rendezni júliusban? És ha így van, nem lenne jó ötlet még előtte túl lenni ezen az oltás-dolgon? 

Érdekes kérdés, hogy miért van a vakcináció ekkora lemaradásban itt. Véleményem szerint ennek több oka is van. Egyfelől érezhetően van egyfajta „lack of urgency” (sürgősség hiánya), hiszen a helyzet MOST MÉG valóban nem katasztrofális. Hasonló okokból lassan halad az oltáskampány több ázsiai országban is, még olyanokban is mint Kína vagy Dél-Korea, ahol a járványt egyébként jól kezelték. A másik az oltóanyaghiány, és mivel Japán főleg az USA-ból számít oltóanyagra, és vélelmezhető, hogy amíg az USA-ban nincs felesleg, ez bizonyára fennmarad. Kínai-orosz kotyvalékok** nyilván szóba sem jöhetnek, ilyenekkel nem mérgezzük a tiszta japán nemzettestet! De ha már ilyen válogatósak az urak, azért nem alaptalan feltenni a kérdést, hogy miért nincs japán oltóanyag? Hiszen már harmadik világbeli országok, ma hallottam egy kubai-iráni közös fejlesztésről! is készítenek saját oltóanyagot… 

Itt érkezünk el a harmadik okhoz, ami szerintem a legfontosabb: valamiért a japánok képtelenek felpörgetni magukat és krízis-menedzsment üzemmódra átállni. Azt tudjuk, hogy a japán munkastílus, és ezen belül is az alaposság, a szabályok szigorú betartása és a konszenzus-kereséses döntéshozatal, mennyire JÓL működik, ha arról van szó, hogy valamit, egy terméket vagy egy folyamatot, jó minőségben fenntartani vagy tökéletesíteni kell. A „kaizen” országában vagyunk és ennek eredményei legyen az egy, az évszázadok alatt kialakult szabályok szerint megalkotott tusfestmény, egy teaceremónia, vagy a Toyota egy autója, szinte tökéletesek a maguk nemében. De nem véletlen, hogy Picasso nem itt alkotott és a TESLA sem itt született... Az ilyen fajta forradalmi, a formákat felrúgó alkotások és termékek nem teremnek meg könnyen egy olyan kultúrában, ahol a szabályok betartása és a csoport-konszenzus elérése mindenek feletti parancsolat. Egy krízishelyzetben, legyen az a pandémia vagy akár a fukushimai reaktorbaleset, ez a fajta gondolkodás- és működésmód nem igazán hatékony. Ilyenkor egyéni kockázatvállalás, top-down döntéshozatal és bizony! a konvenciók és szabályok helyenkénti felrúgása vezet gyorsabb eredményre. Ám erre láthatólag képtelen a rendszer, ezért is van az, hogy még mindig csak a Pfizer vakcina van csak engedélyezve, a Moderna csak beadta, és ”talán már májusban vagy júniusban engedélyezik” olvasom. Ebből a mondatból különösen a „már” („as early as”) tetszik, pedig egy kis sietséggel életeket lehetne menteni... De nem, a szabály, az szabály, ellenőrizni kell, hogy az a vakcina, ami bizonyítottan működik a világ ki tudja hány országában, valóban alkalmas-e arra, hogy a japán emberek minden bizonnyal rendkívül különleges, mindenki mástól eltérő szervezetében is kifejtse ugyanazt a hatást. 

Sajnos attól tartok, hogy sok ember fog itt nézni nagyon bután valamikor május környékén, amikor az egyre erősödő átoltottságnak köszönhetően, Izraelben, Angliában már látható ennek az eredménye! a járvány a fejlett országokban jó eséllyel csillapodik, ám Japánban változatlanul, sőt, a variánsok miatt akár fokozottabban is! terjed. Lesz majd bűnbakkeresés is, és lamentálás arról, hogy mit is kellett volna jobban csinálni, egészen a következő krízisig, mikor is majd egy teljesen más jellegű problémára ugyanolyan rossz válaszokat adnak majd. Hiába, minden nemzetnek megvan a maga rossz karmája… 

De hogy valami pozitív fejleményről is beszámoljak, fontos szövetségest sikerült találni a járvány elleni küzdelemben! Ha nincs vakcina, legyen legalább valami szupercuki maszkot az oldalunkon, és akkor már majdnem ugyanott vagyunk! Ráadásul most nem is kellett kitalálni valami újat, hanem elég volt meríteni a yókai-ok, hagyományos japán szellemek, világából és rátalálni Amabie-re, a haltestű, hosszú hajú és madárcsőrű sellő-szerűségre. Amabie az Edo-korban lett népszerű, gazdag aratást és a járványok elleni védelmet kínált némi népszerűsítésért cserébe. 

Annak idején ez az őt ábrázoló nyomatok illegális osztogatását jelentette, mára az internet erre sokkal hatékonyabb módszerekt kínál, így a japán nyelvű weboldalakon, Twitteren, Facebook-on, lépten-nyomon bukkanhatunk Amabie ábrázolásokra. De még az elmaradott fizikai világ is hemzseg az Amabiétől, néhány példa:

Amabie-variációk

Útszéli rizsszalma-Amabie

Amabie-saké

Amabie-üdítőital

Amabie-rágcsi

Amabie-latte

Ilyen hatékony transzcendens támogatottsággal nem lesz mitől félni, talán még oltani sem kell...!

------------------------------------

* 8,457 halott, kb. fele annyi, mint Magyarországon, ezzel Japán 94-ik a világrangsorban, messze „elmaradva” a sajnálatos magyar 5-ik helyezéstől 

** for the record: én nem gondolom, hogy ezek másodrendű oltóanyagok lennének

Best of 2020

Akkor, ahogy ígértem, a legjobb tavalyi fotók. Koronavírus ide vagy oda, azért így visszanézve elég sokat mozogtunk tavaly, igaz, csak belföldön. Sokat túráztunk, főleg Tokyó környékén, de amíg üzemelt a "GO TO" kampány*, ami alatt majd' 50%-os támogatást lehetett kapni belföldi utazásokhoz! még messzebb is elmerészkedtünk, főleg Judit, hiszen neki idén több szabadideje volt. Igy kevéssé meglepő, hogy a képek többsége újfent csak Tokyón kívül készült (7:3).

Az idei év egyébként elhozta az áttörés az iPhone-nak, a Top 10-ben most először 6:4 az iPhone javára, hiszen, főleg mióta mindketten 12-essel vagyunk felszerelve, elég nehéz amellett érvelni, hogy mondjuk síeléshez, hegymászáshoz vagy biciklizéshez érdemes lenne a "nagy" Olympust vinni, lencsékkel. 

Akkor hát lássuk a Top 10-et, akinek ennyi nem elég, az végigbogarászhatja a Top 100-at is, ezen a linken.

Havas világ

A tavalyi év elég gyenge síszezont hozott, először nem volt hó, utána pedig beütött a koronavírus, de ez egy jól sikerült sítúra volt, részletesebben itt, és ami most nekünk még fontosabb: csodálatosan szép havas erdő fogadott bennünket! Ezt még egyébként egy ósdi iPhone 7-el fotóztam, ahhoz képest egész jól sikerült...

Shibuya

A Hachiko-tér este, valamikor februárban. Bírom, ahogy kavarog a sok ember a kirakatok előtt, van benne egy kis noir feeling. Itt még nem volt különösebben magas a maszkot viselők aránya, lehet, hogy vissza kellett volna ide mennem egy hónap múlva? Ez egyébként az Olympus-szal készült, 25 mm-es alaplencsével.

Retekevő-parti

Egy Kyóto környéki faluban, Oharában, évente egyszer, február elején van egy daikon (jégcsapretek) fesztivál, amikor is egy templomban nagy vájdlingokban főzik a retket és ingyen adnak mindenkinek, aki sorban áll érte. Magyarember ekkora potyát nem hagy ki, ráadásul a templom, Sanzen-in, ahol főzték, nagyon szép. Éppen egy nagy csapat nyugdíjas randalírozott ott, és miután megszerezték a zsákmányt, elégedetten csacsogtak a padon.

Chuzenji tó

Egy szép túra után, a Shirane-sant másztuk meg, hazafelé autóval megálltunk a Nikkó feletti Chúzenji tónál és a nap éppen kisütött a felhők közül. Július közepe volt, a járvány éppen eltűnőfélben, reményteljes pillanat volt. Aztán másképp alakult...

Titkos völgy

Ez egy másik gyönyörű túra, talán a legemlékezetesebb az egész évben! az Akita-Komagatekét másztuk meg, amikor egy hosszú, kopár, vulkanikus lejtőn felkapaszodva hirtelen befordultunk ebbe a hihetetlenül szép, élénkzöld, nedves, életteli völgybe, az év talán legszebb pillanata volt. A járványnak köszönhetően szinte csak magunk voltunk és nemsokára a köd is felszállt. Ide azért felcipeltem az Olympust, de megérte.

Rövid pihenő

Ha még nem írtam volna, de írtam, imádom a szitakötőket és Japánban van belőlük jócskán. Itt most egy lótuszvirág-levélen pihen, ami a másik kedvencem, egy kyotoi kertben. Idevágó kutatásaim szerint egyébként ez egy fehérfarkú pásztorszitakötő, még akkor is ha ez most momentán kék. Meglepően jó mélységélességgel sikerült ezt a képet elkapni Juditnak, pedig csak egy iPhone XS, -t használt, mert ez volt kéznél.

Hazafelé a vonaton

Mindig hálás téma a késő esti / kora reggeli vonaton buliból hazatérő, szétcsapatott emberekre vadászni, ezt Judit lőtte, reggel, munkába menet. Figyelemre méltóak a szögek: láb, cipő, kapaszkodó és maga a vonat, a színek, ezúton köszönjük a modellnek a lángvörös nadrágot! és a személyiségi jogakat gondosan megóvó frizura. Ez is iPhone XS, nanáhogy, hiszen ki cipelne munkába egy fullos kamerát?

A palota zárva van

A palota, Oka-Goten, Tano városában, Shikoku szigetén, a koronavírus okán zárva volt, Judit nemes bosszút állva kívülről csinált egy pöpec képet, nekem nagyon tetszik az asszimetrikus kompozició és a különböző modulok ritmusa. A kamera iPhone XS, mert Judit szerint az Olympos nagyon nehéz.

Fürdőszoba, kilátással

Csak, hogy az idei Top 10 se nélkülözze a Fuji-sant: íme egy kép, ezúttal északi irányból. Yamanashiból, egy onsenből. Korán reggel érkeztünk, hogy elkerüljük a tömeget, megérte, mert szép tiszta idő és gyönyörű kilátás fogadott. Ejtőzni a forró vizben és melankólikusan szemlélni a Szent Hegyet, ez utolérhetetlen életérzés! A kamera iPhone, most már 12, mert azt el lehet dugni a törölköző alatt. By Judit. 

Nem fért be

Aki követi a Reloaded Facebook posztjait is, minden bizonnyal találkozott már a #nemfértbe hashtag-gel, és tudja, hogy nálam ez egy fontos tematika: az autó motorházára leengedett redőnyös garázsajtó, mint a japán népi urbánus kultúra egyetemes szimbóluma, körülötte pedig a klasszikus japán kültéri dzsuva**. Japánul olvasóknak külön ínyencség a kocsi elejére biggyesztett 危, "ki", vagyis veszély, kanji. Vajon mi lehet itt a veszélyes? Az ujjakat odacsípő garázsajtó? vagy a sárgarendszámos, vagyis 500 cc-s, dobozautó? Vagy maga a Lét, ebben az elátkozott 2020-as évben?

-----------------------------------

* ezt aztán december vége felé, amikor már tagadhatatlan volt, hogy itt az eddigi legnagyobb, harmadik hullám, felfüggesztették a kampányt

** erről már régóta tervezek írni, a lényeg az, hogy a japánok nagy része semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy a kertjét-háza elejét kvázi szeméttárolónak használja

Vírusörömök

Az év első posztja a hagyományok szerint az előző év legjobb fotóiról szól, így hát tekintsük ezt most egy elkésett 2020-as posztnak. Azért a fotókon is dolgozunk közben… 

Sok posztot tudnék arról írni, hogy mi volt ROSSZ a tavalyi évben. De 2020-at ekézése kezd egy kicsit unalmas lenni, és egyébként is: év eleje van, fókuszáljunk inkább a pozitívumokra, mert azért ilyenek is akadtak! Mit is köszönhetünk tehát a pandémiának?

Először is, a környékbeli csavargásokat. Az áprilisi-májusi "első hullám" volt az az időszak, ami legközelebb esett az "európai értelemben vett" lezárásokhoz. Azért ez sem volt olyan véresen komoly, jártunk boltba, sétálni, biciklizni. Setagaya-ku-ban, (ku = kerület*), lakunk, adta magát, hogy járjuk be a környéket. Kiderült, hogy bőven van felfedeznivaló, remek kis templomokat, shinto szentélyeket és sok más apróbb-nagyobb érdekességet találtunk, posztoltam is róla néhányat. Vagyis ha nincs koronavírus, valószínűleg soha nem jutunk el a Macskatemplomba...

Azt is (újra) megtanultuk, hogy milyen szépek a japán hegyek. A járvány miatt elmaradtak a szokásos ázsiai kalandozások, de az országon belül szabadon lehetett utazni, sőt, még állami támogatás is volt rá! és ezen belül a túrázás elég biztonságos opciónak tűnt, különösen, ha nem vonattal, hanem autóval közlekedtünk. Így aztán nyáron-ősszel sok szép túrát csináltunk és reveláció volt, hogy milyen gyönyörű tájak vannak, nem is lehetetlenül messze. Hiába zsúfolt Japán, ha elkerüljük a leghíresebb helyeket, szinte alig van valaki. Továbbá jelentem, hogy a 100 híres japán hegy, Hyakumeizan - 百名山, megmászásában most már 23-nál tartok. Nem hiszem, hogy valaha is meglesz mind a száz, de azért még remélem begyűjtök néhányat! 

Még egy mackókalandunk is volt, szerencsére csak távolról... 

A vadvirágok különösen változatosak és gyönyörűek! 

A harmadik kényszer-szülte örömforrás a főzés lett, gondolom, sokan voltak ezzel így tavaly. Megtanultunk sütni-főzni jónéhány japán klasszikust, amit eddig inkább csak étteremben ettünk, vagy boltban vásároltunk meg. Helló tamagó-yaki, tonjiru, kinpira és társai! Az továbbra is igaz, hogy itt Japánban nincs sok értelme ezeket otthon készíteni, de ha egyszer hazaköltözünk, fontos készségek lesznek ezek majd! Az év kulináris megkoronázása pedig a saját készítésű összerakású újévi osechi-ryóri volt, szerintem egészen csinos lett! Itt azért be kell vallanom, hogy az alkatrészek nagy részét készen vásároltuk, de az japán háziasszony vesse rám az az első követ, aki mindent maga főz az újévi menüben. 

  

------------------------------------

* Angolul ezt "Setagaya city"-nek forditják, de tekintve Tokyo méretét, szerintem a "kerület" szó jobban visszaadja a jelentését