Chankónabe

A chankónabe a japánok válasza a gulyáslevesre, csak a húslevest be kell helyettesíteni dashival* a krumplit daikonnal** a gulyást pedig egy sumó-birkózóval. Mert chankónabét csak olyan helyen szabad enni, ahol a sumósok is eszik vagy még inkább: ahol ők főzik. Ez az olyan hely általában Ryógoku környékén található, mert it van a sumó-stadion és általában; itt minden sumó: kis szobrocskák az utcán, sumó-szuvenírüzletek és legfőképpen maguk a sumósok, akiket gyakran lehet látni erre kószálni kimonóban-fapapucsban (illetve időnként szemüvegben és gézmaszkban). Ahogy minden rendes tokyói környéken, úgy itt is van időnként fesztivál és mi véletlenül pont ott voltunk és persze ettünk chankónabét (többfélét is) és finomnak találtuk. Yappari, az volt a legjobb, amit a sumósok főztek (persze lehet, hogy csak úgy csináltak), erről jut eszembe; lassan el kellene mennem egyszer megint egy rendes egy sumó-meccsre és tudósítani...

* a japán konyha alapleve; alapértelmezésben kombu, katsuóbushi, mirin és shóyu alkotórészekből áll (na ezeket viszont már nem csillagozom be, tessék rákeresni, ha valakit érdekel!)

** japán jégretek

Nezu Museum reloaded

A kedvenc tokyói múzeumunk újra megnyílt és nem is akárhogyan, hanem a Kengo Kuma (az egyik legmenőbb japán építész) által tervezett új, visszafogottan elegáns épületben. A kiállítás továbbra is fantasztikus, nekem különösen a Shang-korabeli kínai bronzvázák* jönnek be, a kert változatlanul gyönyörű, bár ha nem két héttel ezelőtt (amikor Jutkával ott jártunk) hanem most mennék, akkor még szebb lenne, a kóyó** miatt. Egyszóval, aki teheti, menjen el megnézni: a Nezu Hakubutsukan weboldala itt látható.

Még több kép a házról és a kertől itt található.

* a belinkelt képet nem itt fotóztam, de ilyenek és kábé 3000 évesek

** őszi levelek

Kedvenc szavaim - yappari

Minden nyelvben vannak kifejezések, amelyek nagyon frappánsak és van, ami nehézkes. Hogy értsétek hogy mondom, íme először egy ellenpélda: azt, hogy valamit "meg kell csinálni", japánul úgy mondják hogy "(igető+)nakereba narimasen" (pl. "tabenakereba narimasen" - "meg kell enni") ami szó szerint lefordítva valami olyasmit jelent, hogy "ha nem lesz megéve, az úgy nem lesz jó". Hát mit mondjak, ez nem túl frappáns*. De nézzük inkább a pozitívumokat, mi az, amit japánul tömören meg lehet fogalmazni?

Ami először az eszembe jut, az a "yappari"; erre a nihongodict azt mondja, hogy "still" de ez esetben engedtessék meg az általam egyébként nagyrabecsült elektronikus szótár szimpla lehülyézése; itt egy nagyon bonyolult érzésvilág hihetetlen tömör kifejezéséről van szó! Én valahogy úgy fordítanám, hogy:

"bár bevallom, voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy szembe lehet menni a dolgok természetes rendjével, ám - ahogy ez rendesen történni szokott - most mégiscsak kiderült, hogy bizonyos dolgok nem változnak meg"

A yappari ehelyett egyetlen szóban tömöríti azt a jellegzetesen japános, mélységesen konzervatív életérzést, miszerint minden úgy van jól, ahogy van és főleg, ahogy eddig volt.

Példamondat: "Yappari, nihongó wa muzukashii desu, nee" vagyis (durván rövidítve) "Mégiscsak nehéz nyelv a japán" de mivel ez többnyire akkor hangzik el, amikor az egyébként igyekvő gaijin nyelve megbotlik és hülyeségeket beszél, belátható, hogy a mondatból áradó satori-szerű felismerés és ezzel egyidejű finom káröröm teljes átérzéséhez a rövid verzió édeskevés. A precíz fordítást a fenti instrukciók alapján ezek után az Olvasóra bíznám.

Megjegyzés: a yappari-ból időnként - formálisabb szövegkörnyezetben - yahari lesz. Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy a "h" mennyivel udvariasabb a "pp"-nél, de már máskor is észrevettem, hogy a két "p"-nek a japán nyelvben van valami botránkoztatóan szabados hangulata, amit jobb társaságban kerülni illik. Az okok felderítése még további kutatómunkát igényel.

----------------------------------------

* ha közvetlen stílusban beszélünk, akkor ezt valamennyire le lehet rövidíteni "(igető+)nakucha"-ra (pl. az előző példából így "tabenakucha" lesz), de azért valljuk be: ez sem az igazi.

Egy japán ünnep

A japán, a felületes látszattal ellentétben, igencsak befogadó kultúra. Sokáig a kínai hatás határozta meg az ország kultúráját, onnan jött az írás, a vallás, építészet miegyéb, majd a XIX sz. közepétől a nyugati, először angol és német, később döntően amerikai befolyás. Ami izgalmas ebben, az a mód, ahogy Japán ezeket a hatásokat megemészti; az átvétel soha nem tökéletes és teljes, mindig marad valami csavar a dologban és az eredmény gyakran merőben eltérő lesz; nem jobb vagy rosszabb csak más. Így lesz a pirosra festett, túldíszített kínai templomokból természetes színű, nemesen egyszerű és puritán japán templom, a rockzenéből J-pop, a laomian levesből rámen, a "sexual harrasment"-ből "sekuhara".

Most például éppen Halloveen volt...

Vigyázat, dopping!

Rég ettem már ráment, mondhatnátok, és tényleg régen ettem már, így gyorsan be is fordultam a sarkon egy magát hokkaidóiként hirdető rámenesbe és berendeltem egy shióajit megint. Hmm... jó kemény tészta, egész ügyes kis shachú, a menma kicsit ugyan kemény, a lé meg... hát, nem rossz, bár azért volt már jobb. Na akkor számoljunk csak, hány pont is ez?

Szivogatom a tésztaszálakat fel, és egyre feljebb, közben bambulok, nézem a rámen-mestert, ahogy sima, rutinos mozdulatokkal készíti a következő adagot, majd pedig ellenőrzi a Lét. Egyszer csak elővesz egy nagy, fehér zacskót, belenyúl egy kanállal és az üstbe szór a fehér, kristályos anyagból. Talán só, nézem reménykedve a zacskót. De nem. Ez ajinomoto, the "essence of taste", vagyis monosodium-glutamate, egy iparilag előállított ételizesítő, ez adja az (olcsó) kínai kajáknak azt a telített, kissé csuszamlós ízt. Sokak szerint árt az egészségnek, mások szerint meg nem is, de most hagyjuk ezt és kérdezzük meg magunktól vagy szakácsunktól, hogy jól van-e ez így? Igazságos-e, hogy van aki egész éjjel főzi a rámen levét, tesz bele csirkefejet, disznólábszárat, algát és mindenféle egyéb, titkos hozzávalót, hogy elérje azt a kifinomult, selymes de egyszersmind mély és férfias ízt, amit igazából csak egy olyan rámen-étteremnek lenne szabad tudni produkálni, melynek üstjéből már tíz-húsz éve nem fogyott ki a leves és akkor jön valaki és beleszór a levesbe egy kis Vegetát és már is rámen-mesternek hívhatja magát?!

A magam részéről maradok inkább slow ramennél, amibe - remélem? vagy csak nem tudom? - nem tesznek ajinomotót. Ennek szellemében, amint a szteroidokkal elért eredményeket sem tartják számon, ezért ezúttal elmarad a pontozás, sajnálom.

Fujimi

Ez a Fuji (csodálattal teljes) nézését jelenti, közeli rokona a tsukimi-nek. Bár Janka a blogjában a minap már ecsetelte a Fuji-san méltóságteljes felbukkanását a láthatáron, nem birom ki, hogy ne posztoljak én is egy Fuji-képet, amit tegnap fotóztam Tachikawában*, ez a látvány különösen a tegnapelőtti szürke trutymóhoz való viszonylatában értékelendő (ld. egy poszttal lejjebb). Szóval ott volt, friss hóval borítva, fenségesen, magasan minden más felett. Ebből már rossz nap nem lehet (nem is lett).

Még több Fujimi itt található.

-------------------------------------------

* Tokyo egyik nyugati nyugati külvárosa

Tokyo today

Nagyváros, haragos ég