A morális válság gyökerei

Tokyói egyetemi éveimben a napok tengelye a délutáni kávészünet volt. Egyrészt, mert a bioritmusom akkoriban megragadt valahol Ulanbator környékén, későn keltem, na, másrészt mert a professzorommal és a többiekkel elköltött másfél-két órás kávézgatások még akkor is kvázi-kötelező jellegűek voltak, ha rajzbeadás vagy vizsgaidőszak miatt egyébként mindenki a háta közepébe kívánta. 

Sensei ezeket a kávédélutánokat arra használta fel, hogy diákjai általános műveltségének hézagait foltozgassa, ami azt illeti, volt mit. A technikája az volt, hogy várta, hogy valaki feldobjon egy témát, amire lecsapott és hosszan, aprólékosan kifejtette véleményét. Ez időnként nagyon érdekes tudott lenni, főleg ha olyasmiről volt szó, amihez értett, de néha halálunalmas, persze ilyenkor is végig kellett hallgatni, elvégre ő a sensei. Ha nem volt más téma, nem ritkán engem berregtetett; alaposan kikérdezett egy-egy témáról, és gyakran sarkos véleményeimmel demonstrálta japán diákjai felé a tételét, miszerint a világot sokféleképp lehet látni, ebben mondjuk igaza is volt. 

Egy alkalommal az került sorra, hogy hogyan is van az, hogy az utazási korlátozások dacára, én még ugye, a 80-as években jártam egyetemre, jóval többet láttam a világból, mint a japán diákok. Mire én elmagyaráztam, hogy persze, a keleti blokkból nem volt triviális nyugatra utazni, de hát azért megvolt annak is a módja. Annyira belefeledkeztem a különböző technikák lelkes ecsetelésébe, kamu meghívólevél nyugati havertól, valuta fekete váltása és kicsempészése a határon, ésatöbbi, hogy észre sem vettem, amint a sensei egyre növekvő megbotránkozással hallgat. De hiszen ez illegális! szakadt ki belőle végül, amikor nem bírta tovább. Én nem értettem a dolgot, persze, válaszoltam, de hát ez volt az egyetlen mód, hogy utazzunk. Fejét csóválta, ilyet akkor sem szabad csinálni, jelentette ki és reményét fejezete ki, hogy törvények és szabályok megkerülésére vonatkozó kreativitásomat Japánban, az ő diákjaként, nem kívánom kamatoztani. 

Így tanultam meg, hogy mikor is kezdődött a morális válság.

Ismét ponty

Azt hiszem, erről a ponty-alakú süteményről már írtam valamikor, most csak azért ismétlem magamat, mert végre találtam egy helyet, ahol igazán finom. Kagurazaka meredek utcájának elején, felfelé kapaszkodva, a baloldalon nyílt egy picike cukrászat.

A friss taiyaki a kirakatban készül, de odabent néhány asztal is van és a teáskannából tetszés szerint, számolatlanul tölthetjük újra a csészénket. A hagyományos, édes- vörösbabos variáció is nagyon jó, de készitenek sós-édes, meg amazakés változatot is, és itt kóstoltam először a beniimó (bíborszinű édesburgonya) tölteléket.

Miért jobb itt, mint ahol eddig vettem? Friss és a nézhetem, ahogy elkészül, ez egyből két piros pont, de ez azért nem ritkaság. A titok nyitja a tészta — a máshol alapvetően ízetlen, ostyaszerű külső burok itt kicsit édes, olyan piskótaizű. De a legjobb benne az, hogy hagyják, hogy a tészta túlcsorduljon a formán, amitől a széle ropogósra sül.

Ahol a kertitörpe is óriási

Mert, ahogy azt Vagesz barátom szokta mondani, itt is megterem ám a kertitörpe... Még ha nem is mindig olyan, mint otthon.

Ez szegény egy kicsit nyomi...

Neki meg van egy határozott buddhista beütése

Ez egészen szabályos, de a sapkája egy kicsit furcsa...

KICSIT furcsa...?

Húha...!

Ő hát a tokyói óriástörpe!

Valahol Ebisu és Gotanda állomások között

Új szót tanultunk

A múlt hétvégén a Kirigamine fennsikon sítúráztunk. Hideg, de napos idő volt, sok hóval; a körülmények elsőre ideálisnak tűntek - egészen addig, amíg lefókáztunk*, és megpróbáltunk csúszni. A méteres hó teteje ugyanis az elmúlt napok enye időjárása és esőzése során megolvadt, majd visszafagyott és egy kb. 5 milliméteres, fagyott jégkéreg alakult ki rajta. A léc általában ennek a tetején siklott, de időnként beszakadt és behúzta magával a lécet, sőt még a bakancsot is! a porhóba. Kanyarodni ezen a havon semmilyen, általunk ismert technikával nem lehetett, így maradt a klasszikus módszer: egyenes siklás és a végén egy zanya, szerencsére nem volt túl meredek a pálya.

"Monaka yuki" mondta később a házigazdánk, nagyon nehéz hó. És milyen találó a neve - a monaka egy édesség, vékony, roppanós ostyakéregbe töltött, ragadós babpaszta, és ha még nem derült volna ki: a yuki az a hó. Össze lehet hasonlítani a képen.

A monaka nevű édességről bővebben itt.

------------------------------------------------

* a sítúrázásban kevéssé járatos olvasó kedvéért: ez azt jelenti, hogy leszedtük a síléc talpáról a felfelé való haladást lehetőve tevő szőrmeszerű szalagot, sítúra-szlengben fókát. Magáról a túráról még itt lehet olvasni többet.

A próbababa visszakacsint

Megyek az utcán, nem is akárhol, de a ginzai főutcán, a Chúó dórin, nézem a kirakatokat, és egyszercsak olyan érzésem támad, mintha megmoccant volna valamelyik próbababa. Hülyeség, mondom magamban és mennék tovább, mire a következő kirakatablakban is mintha mocorogna a babalány, és milyen valószerűen! nahát, ez a japán robottechnológia, ez tényleg mindent visz... Aztán látom, hogy sokan fényképezik a kirakatot. És hogy a próbababa elmosolyodik és megcseréli a lábait. 

Ha valaki ezek után még nem értené, hogy miért kerül Japánban minden kétszer annyiba, na hát például ezért.

Színkódok

Ezt a két süteményt úgy egy jó hónapja vettem egy asakusai templomban; mindössze két nappal azután, hogy az évtized hóvihara végigsöpört Tokyón. Januárban cseresznye- és szilva-süteményt vásárolni kicsit korainak tűnik; bár aznap sütött a nap, a templomkertben a szobrok még hósapkát viseltek. Alig három hét múlva azonban már kinyílt az ume (szilva), és ma már a sakura-szezon sincs olyan reménytelenül messze. 

Ume fehérben és rózsaszínben

A két sütemény közül a rózsaszín a sakura, a fehér pedig ume. Honnan lehet ezt tudni? Létezik ugyanis egy színkonvenció, ami szerint az szilvavirág az fehér, a cseresznye pedig rózsaszín. Ennek igazából nem sok értelme van, ugyanis mind a két virágból mindkét variáció előfordul, Tokyóban ráadásul a leggyakoribb Somei Yoshino fajta szirma alapvetően fehér és csak a töve rózsaszin, a szilva pedig nagyjából egyforma valószínűséggel lehet vörös, rózsaszin, vagy fehér. De a szabály az szabály, és ezt a festmények, sütemények és műanyagvirágok egyaránt megbízhatóan betartják. 

Sakura fehérben és rózsaszínben

Azonban gyakran láthatunk kőbe vagy fába faragott virágokat is - ilyenkor a színkód nem segít, de a szirmok alakja igen. Mindkét virágon a párta öt sziromlevélből áll, de a sakura esetében a sziromlevelek végei kicsit behorpadnak, míg az ume szirmai ívesek. Ezt most egyébként ellenőriztem, ez nem csak konvenció, stimmel.

Stilizált ume

Az Ételfejű Emberek támadása

Hello Kitty országában szerintem ne csodálkozzunk, ha céges, állami, vagy éppen önkormányzati vezetők úgy gondolják, kommunikációs kampányuk eredményesebb lesz, ha mondanivalójukat cuki kis kabalafigurák szájába adják. Ennek ráadásul még az a további előnye is megvan, hogy ha egy ilyen kabalafigura bejön a nagyérdeműnek, akkor még fizet is érte, hogy azt plüssbábú, póló, vagy kulcstartó formájában magáévá tegye.

Musubi Maru 3x

Korábban már írtunk erről a jelenségről, de érdemes közelebbről megvizsgálni az esetlen bájú figurák egy jellegzetes alfaját, az ételfejűeket. Tévedés ne essék, NEM étterem, vagy piac emblémájáról van szó, hanem falvak, városok, megyék imázshordozó figuráiról. Bizarr, de tulajdonképpen logikus választás — összeköti a lokációt a jellegzetes helyi étellel, a meibustuval. Otthoni példával élve, olyan ez, mintha Vecsés káposztával, Makó hagymával és Szomolya feketecseresznyével koronázná meg városi címerét.

Elképzelem, ahogy a helyi önkormányzat összeül és megvitatja a szóba jöhető nyersanyagokat, emberek, igyekezni kell, a szomszéd falu már tavaly lépett, az édesburgonya már foglalt! felállít egy ötös listát, megszavaztatja róla a lakosságot, végül pedig a polgármester instruálja a grafikust, hogy a feje lehet dinnye, de talán a kezébe is adhatnánk valamit, mi lenne ha egy rákot tartana? A dologban az az igazán bizarr, hogy ezeknek a szörnyecskéknek nevük és nemük van, továbbá születésnapjuk, hobbijuk, életrajzuk, sőt, néha Facebook oldaluk is!

Sobacchi

A narancs, gesztenye, őszibarack, tengeri alga, retek, spárga, yamgyökér és tengeri herkentyűk sorából kiemelkedik a rizsgombócfejű szamuráj, Musubi Maru, a milliós lakosú Sendai képviseletében, de megszerettem Nagano hegyjáró alma-maciját, Arukumát és az Iwate megye látogatására biztató Sobacchit is. Utóbbit egy éven keresztül néztem a plakátokon, ahogy kezében térképpel, vagy éppen bőrönddel készül felszállni a shinkansenre, óvatosan, nehogy kilöttyenjen a fejéből a sobalé.

Nem mélyedtem el igazán a témában, de gyanítom, hogy az ezredforduló után elszaporodott, ételfejű kabalafigurák népes családjának közös őse Anpanman lehet, Takashi Yanase negyven éve változatlanul népszerű, kenyérfejű mesefigurája. Shikoku szigetén egyszer láttam egy örömében sikkantgató, ötéves forma kisfiút felszállni az anpanman-vonatra. Már jön az új generáció.

Anpanman-vonat