Kedvenc szavaim: zehi, zehi

Zehi, az olyasmit jelent, hogy mindenképpen, biztosan. Ha azt mondom a kollégáknak, hogy holnap zehi jöjjenek be fél kilencre, akkor bejönnek, mert zehi. De bizonyos kontextusban a zehi azt is jelentheti, hogy biztosIsten, hogy soha a büdös életben...

Látogasson meg otthon és mulassunk!* mondja az állófogadáson a kvázi-üzleti partner, akit életemben először látok, zehi, zehi! felelek rá csillogó szemmel, és egy pillanatra belegondolok, milyen arcot vágna, ha egy este beállítanék hozzá egy üveg borral, de tényleg csak egy pillanatra, különben hangosan elröhögném magam.

Zehi, menjünk együtt sízni!  No persze, már pakolok is, alig várom, hogy egy vadidegennel töltsem a hétvégét... De azt válaszolom, hogy zehi-zehi! és így a közepesen szimpatikus, ötvenes üzletember tökéletesen érti, hogy én tulajdonképpen elküldtem őt a fenébe, pontosabban nem is; mert én is tudom, hogy ő sem szeretne velem síelni, ezt csak a tatemae-világ számára mondta, és igazából csak annyit akart közölni, hogy "igen, én is szeretek sízni". És mindenki tudja, hogy a másik sem gondolja komolyan az ilyen kijelentéseket. De azért mondjuk, mélyen, átéléssel, mert hazudni csak úgy lehet igazán jól, ha magunk is elhisszük.

---------------------------------

* Uchi ni asobini kite kudasai! - szó szerint: jöjjön el hozzám játszani!

Idill a háztetőn

Tsukamotó-san, vagy ahogy akkor bemutatkozott, Yoshi, gyakorlatilag az első japán volt, akit életemben megismertem. Ekkor még fiatal és bohó építészhallgató voltam és álmomban sem gondoltam volna, hogy Japánban fogom letölteni életem néhány jelentősebb darabját. Yoshi akkor kedves professzorom, Polónyi tanár úr meghívására érkezett Budapestre, a Gül Baba türbe felújítására szervezett nemzetközi építészhallgató-workshopra. A két hét alatt a Gül Baba türbe ügye ugyan nem sokat lendült előre, viszont kiváló alkalom volt a csajozásra meg bulizásra és Yoshi igyekezett mindkettőből derekasan kivenni a részét. De a workshopokat már akkor is komolyan vette, akkori vicces angolságával mit sem törődve elszántan vitatkozva védte vélt vagy valós igazát, szemében ott lobogott már az építészek világmegváltó őrülete.

Tsukamoto Yoshiharu

Yoshiból mára neves építész lett, egyike azoknak a pszeudo-fiatal építészeknek, az a jó ebben a szakmában, hogy még 40-akárhány évesen is ebbe a kategóriába esünk, akiről a szaksajtó azt mondja: up-and-coming. Még tavaly késő ősszel látogattam meg a házában, ami egyszerre az irodája is a cégének, az Atelier Bow-Wow-nak. A home-office tökéletes metaforája az építész workoholic életmódjának; amikor a hosszú éjszaka után felkel, a reggeli müzli mellett ellenőrizheti az éjjel elkészült rajzokat, az egyetemről hazaérve, mert egy fiatal építésznek itt is tanítania kell, hogy megéljen*, épp időben érkezik a vacsora-meetingre a megbízóval, majd este azzal a lendülettel bulizhat egyet a kollégákkal a teraszon. You gotta love this shit, ahogy a költő mondaná... és Tsukamotó-san láthatóan szereti is, a nem-alváshoz pedig már valahogy hozzászokott.

A házat nem könnyű megtalálni, mert egy blokk közepében van elrejtve, nyeles telek. Így olcsóbb volt, magyarázza Tsukamotó-san, azt hitték, ide lehetetlen építeni. A homlokzat ennek megfelelően irreveláns, úgysem látja senki, teljesen az alaprajzi beosztás és a fényeffektek határozzák meg. A tervezéskor nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy minden napszakban legyen természetes világítás, ezért még egy tűzfalra is nagy ablak nyílik, és hogy a meleg tokyói nyárban jól át tudjon szellőzni a lakás. A hűtést-fűtést ezen kívül egy, a talajvizet mintegy 30 méteren szondázó szivattyú-rendszer is segíti. Megéri? kérdezem, egy fenét, vallja be, de jó érzés, hogy van. Ennyi pénzből vehettem volna akár egy jobb kocsit is, de azt gondoltam, hogy ez érdekesebb lesz. 

A nappali, a tűzfalra nyíló ablakkal

Az olvasósarok

A kommerciális funkció kombinálása egy lakóépülettel Japánban egyébként nem újkeletű dolog; az Edó-korban kialakult machiya háztípus az utcai fronton üzlet volt, hátul pedig lakóház. A régi machiyák földszintesek voltak és a terek hosszában, az utcára merőlegesen sorolódtak. Ezt a luxust ma Tokyóban még az igen gazdagok sem engedhetnék meg maguknak, így a House Atelier BOW-WOW ezt a lassú metamorfózist függőlegesen hajtja végre. Ennek megfelelően a belépéskor irodai hangulat fogad, természetesen hófehér Macintosh képernyők, nanáhogy! majd ahogy feljebb megyünk, egyre intimebbek lesznek a terek; a lépcsőforduló tulajdonképpen modellraktár, a nappaliba még felmehetnek a kliensek, de a harmadik emeleti ebédlő-konyhába már csak a barátoknak van bejárás, a hálóba pedig már mi sem nézhetünk be. Az emeleteket egy különös, oldalra ferdülő vaslépcső köti össze, izgalmas átlátásokat kínálva a fotósnak. Az egész házban érezni azt, hogy itt munka folyik, minden dinamikusan változik, és csak az erőteljes háziúri-főnöki hatásnak köszönhető, hogy ne legyen pillanatok alatt ordas nagy kupleráj.

Lelátás az irodába

Végül egy meredek lépcsőn és egy csapóajtón át eljutunk a tetőig, ahol egy apró, idilli tetőteraszt találunk, virágzó rozmaringbokrok és hangos döngicsélés és zümmögés fogad a késő őszi verőfényben, már csak Micimackó hiányozna egy lufin csüngve. Mindeközben körülöttünk 360 fokban elterül, ha szabad ilyen közhelyesen kifejeznem magam, a Város. Tsukamotó-san láthatólag szeret itt lenni, meglocsolja a virágokat, szeretettel beszél méheiről, letelepszik a fapadra és arról beszél, hogy nem ismer Tokyónál izgalmasabb helyet élni.

A tetőterasz

Ülünk a háztetőn, a döngicsélésben, és arra gondolok egy pillanatig, hogy lehetnék én is kamikázé? hiszen az építészek belterjes világa, gőgös önsanyargatása és gyermeki hite a dizájn általi megváltásban annak idején engem sem került el, és amikor lassacskán ráébredtem, hogy pályaelhagyásom nem csak ideiglenes kitérő, hanem visszafordíthatatlan leágazás, egy darabig sajnáltam, hogy én így kimaradok az üdvtörténetből. Ebből mára már csak annyi maradt meg, hogy a vízumkérő lapokon következetesen "építész"-nek titulálom magam, de összességében azt hiszem, gyógyult vagyok, lejöttem erről a szerről, már tudom, hogy ha anélkül halok meg, hogy nevemet viselné néhányszáz köbméter beton, még nem cáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy elrontottam volna az életem. Most mégis, akár egy leszokott dohányos, remegő orrcimpával szívom be az építészet szagát, és persze irigykedem is, nemkicsit.

---------------------------------------

* ez lényeges eleme a business model-nek is, miszerint a munkaerő nem jelentéktelen része alul- vagy sehogyan sem fizetett diáksereg... de ez nem egyedülálló a neves japán építészek között.

Még több kép az épületről itt található (saját) vagy pedig a Bow-Vow oldalán nézegethetünk még képeket. Tsukamotó-san és az Atelier BOW-WOW építészetéről pedig Judit írt bővebben az Oktogon magazin 90. számában (de ezt sajnos meg kell venni, nincs meg a neten).

A stílus győzelme a tartalom felett, avagy a külcsín és a belbecs

Anélkül, hogy elmélyednénk a wagashi-taxonómia rejtelmeiben, annyit szeretnék csak megjegyezni, hogy két, alapvető kategória létezik - a namagashi 生菓子 (amiről sokáig azt hittem, hogy a szó szerinti értelemben nyerset jelent, de kiderült, hogy csak a 30%-nál magasabb víztartalomra utal) és a higashi 乾菓子, vagyis a száraz sütemény. Utóbbi lehet savanyúcukor, zselé, arare (a hajdani zizire hasonlitó rizslisztcukorka), vagy a képen látható rakugan 落雁. 

Utóbbi tulajdonképpen szezonális formába préselt porcukor - pontosabban egy wasanbon nevű, japán porcukor, valamint rizsliszt keveréke, természetes festékanyagokkal szinezve - emberi fogyasztásra szerintem teljesen alkalmatlan, de apró és színes, így egy babaházi teadélutánra tökéletes játékszer lenne. Sajnos, valódi teaceremónián szolgálják fel, a tea előtt, de erre már kifejlesztettünk egy jó módszert: ügyesen el kell dugni a nyelvünk alá és megvárni, amig kihozzák a teát, ami aztán gyorsan feloldja. 

Style over substance - avagy a stílus győzelme a tartalom felett - mégis ez lenne a tökéletes japán édesség?

Jegyzetek a hegyről

Bár az első, tizenegy éves ittlétem során csak elvétve mentem sízni, úgy gondoltam, hogy mekkora marhaság már itt drága pénzért görcsölni; majd ha hazamegyek, bepótolom, de most, az újrázás alatt már nem élek ilyen aszkétikus életet. Bár nem mondanám, hogy annyit sízek, mint otthon, inkább a sítúrázást forszírozom, ezen kalandjaimról egyébként itt lehet bővebben olvasni, mára azért már összegyűlt annyi tapasztalatom a japániai sízésről, amit talán érdemes megosztani. Ugyan nem szigorúan vett Tokyó, de bánja a fene. Szóval akkor; milyen is hát Japánban sízni?

• Gyors. A mediterrán klímájú Tokyóban élve nem is gondolná az ember, milyen könnyen el lehet jutni decens sípályákra. Csak fel kell ülni a shinkanzenre, és másfél-két óra múlva már lehet is csúszni. Az érdekes az, hogy milyen hirtelen kezdődik a tél; a vonat csak átmegy egy alagúton és mintha másik földrészen lennék; hó, amerre a szem ellát. 
  
• Retró. Talán, meglepően hangzik, de a hájtek Japánban a síliftek gyakran meglehetős lepukkantak, sok közülük olyan, akár a Libegő, két szék aztán kapaszkodj! Ez elsősorban azért van így, mert a sízés, mint divat, a 90-es években volt csúcson és azóta egyre kevesebb fiatal hajlandó beáldozni ilyen bohóságra a hétvégéjét, amikor annyi restanciája van a kompjuterjátékokkal. Így azóta kevés az új beruházás, sok a tönkrement rizort és a liftek is többnyire úgy maradtak, ahogy húsz éve megépítették őket. 

• Divatos. A sífelszerelés, az persze makulátlan és a legújabb, a síruha pedig színkoordinált és méregdrága. De ez minden hobbinál így van, pont a sízés lenne kivétel? A 90-es években ez éles kontrasztban volt a sítudással, de azt kell mondjam, hogy azóta megtanultak síelni. Vagy csak azok maradtak meg a hegyen, akik tudnak? 
• Deszkás. Japánban a snowboard, vagy ahogy itt mondják; "sznóbó", már rég lenyomta a sízést, állítólag 70%-a a vendégeknek deszkával jön. Judit szerint ez azért van, mert a boardos ruhák dögösebbek, de erre vonatkozólag nem áll rendelkezésemre mértékadó kutatás. 
• Drága / nem-is-olyan-drága. Persze, nem olcsó, de hát mi az Japánban? De nézzük meg alaposabban: mi is olyan drága? Eljutni a pályáig például, főképp, ha shinkanzennel, sitty-sutty akar ott lenni az ember, valóban nem olcsó mulatság, ez oda-vissza könnyen belefáj 15-20.000 yenbe*, és akkor Hokkaidóról még nem is beszélünk. De ha valaki hajlandó buszon zötykölődni, akkor ez feleannyiból is kijön, ha pedig van autó, és többen mennek akkor még olcsóbb, ilyenkor persze az irtózatos dugók miatt a "gyors" érvényét veszti. A szállás is lehet 10-20.000 JPY egy éjszaka, de lehet találni Youth Hostelt, nem csak fiataloknak, 3-5.000 yenért is. A liftjegy meg kábé annyi mint az Alpokban, 4-5.000 yen egy napijegy. Szóval, ha így vesszük, nem is feltétlenül drágább, mint Európában. 
• Fehér. Hóból nem szokott hiány lenni; a Szibériából jövő hideg szelek megszívják magukat nedvességgel az Okhotsk tenger felett, majd ahogy a Japán Alpok felé érnek, el is ejtik, amit hoztak. Szóval van belőle bőven, Naganóban és Niigatában is, de Hokkaidón meg aztán főképp, itt hóágyút még nem is láttam. Porhó meg éppenséggel olyan van, mint talán sehol másutt. 

• Hangos. Valami általam teljesen érthetetlen okból kifolyólag a japán sípályák kezelőinek jelentős része úgy véli, hogy síelni csak J-popot üvöltő megafonok között lehet, vagy érdemes. Nem is értem, miért nem támadnak kihegyezett síbotokkal a tulajdonosokra? Lehet, persze, hogy tetszik nekik... 
• Nemfinom. A hüttekultúra sem az igazi. Számomra kissé érthetetlen, hogy ebben a csodálatos főzőtehetséggel megáldott országban milyen vacak, junk kajákat árulnak a hegyen. Lenne mit tanulni Ausztriától, nem beszélve a napfényes Itáliáról, ó, azok a selymes cappuccinók és ravasz kis Bombardínók...
• Zsúfolt. Vagy mégsem? Mi is a helyzet a tömeggel? Ez érdekes kérdés, egyfelől a Tokyóból könnyen megközelíthető, híresebb helyeken, mint Yuzawa vagy Hakuba, a helyzet kvázi kibírhatatlan, hétvégén az órás liftsorok sem ritkák, de ha ezeket az ember elkerüli, akkor nem olyan vészes, és Hokkaidón, ahogy erről az elmúlt hétvégén megbizonyosodtam, voltaképpen üresek a pályák. 

• Forró. A vád, miszerint a japánok csak azért járnak síelni, mert utána jobban esik a fürdés onsen forró vizében, nem teljességgel megalapozatlan, ráadásul tényleg jobban esik. Az biztos, hogy döbbenten hallgatják a híradásokat, miszerint a világban léteznek onsen-mentes sípályák, ilyenkor szinte látom a kérdést megfogalmazódni bennük: hiszen akkor minek? De meg kell hagyni, ezt igen jól kifundálták itt a kollégák; sízés után fáradtan, sajgó tagokkal a forró vízben lazulni csodálatos dolog. Hát még ha olyan onsenbe tévedünk, nem nehéz! ahol rotenburó is van, és akkor a szabad ég alatt, a havas medencében ülve merenghetünk az élet múlandóságáról... 

Végezetül felmerül a kérdés: kinek érdemes Japánba menni sízni? Hát, leginkább a japánoknak, és persze a magamfajta rezidens gajiniknok, elvégre a következő jó pálya Kanadában lenne, hacsak nem számítom Észak-Koreát**... Aztán ugyanígy vannak ezzel a Hong Kong-i expatok, a kínai újgazdagok és a szingapúri yuppik is, sőt, újabban még az ausztrál középosztály is hajlamos felcserélni a Mount Kosciuszko rettegett ormait Hokkaidóval, pedig nekik Új-Zéland azért egy kevéskével közelebb lenne, de állítólag ott nedvesebb a hó. Persze, elméletileg a porhóőrültek, J-pop rajongók, kőgazdagok és elmegyengék halmazainak közös része ideális célcsoport lehetne egy Európából kiinduló japán sítúra szervezői számára, de hogy a klasszikusokat parafráziáljam, azért erre még nem lehetne egy jól menő utazási ügynökséget bazírozni. 

-----------------------------------------

* 100 yen, as of today, 268 HUF és ca. 1 Euró. De ha az árakat akarjuk összehasonlítani, akkor érdemesebb a yent a forinttal egy-az-egyben számolni, így valósabb képet kapunk arról, hogy egy termék vagy szolgáltatás mennyibe is kerül egy itt élőnek.

** Jó-jó, tudom: Dél-Koreában is lehet sízni, de ismerjük el, hogy az messze nem lenne ilyen frappáns

Keika rámen

Egy idő után az ember nem elégszik meg a szokásossal, hanem különlegességekre vágyik, közben persze Afrikában éheznek, tudom, így megdobban a szívem amikor Shinjukuban fotózgatás-bóklászás közben rábukkantam erre a rámenesre. Keika Rámen*, írta a tábla, és a menü tanulmányozása közben már tudtam, hogy ma ezt a helyet kerestem. 

Mondjuk belépve teljesen szokásos volt, lepukkadt konyha körül kis székek, hangszóróból szar zene. De már megmondtam; az ambiance nem kritérium a rámenezőkben. A menüből szokás szerint most is az alap-ráment választottam, amit itt "keika rámen"-nek hívnak. Az eredet Kumamotó, ami a rámen egyik szent városa, ott több üzletük is van. A leves alapvetően itt is tonkotsu, mi más is lehet egy kyúshui rámen esetén! de a falon elhelyezett feliratok nyomatékosan felhívják a figyelmet, hogy a leves a tejszerű jellegét a benne kifőzött természetes lecitintől és egyéb kolloidoktól, whatever it is, kapja és hogy egyáltalában nincs benne miso vagy szójaszósz, eddig nem is tudtam, hogy ez ekkora bűn lenne...

Nade elég a tudományból, lássuk mit is eszünk! A men vékony és kemény, erre figyelmeztet is egy másik tábla, kissé élesztős íző, de jó. A leves selymes tonkotsu-íz, egy érdekes füstös jelleggel felütve, kiváló! A feltétek; cháshú, menma, friss és főtt zöldhagyma valamint fél főtt tojás, szintén nem okoznak csalódást, de talán kevésbé különlegesek. De összességében egy remek rámenről van szó, és nem csak a connoisseur-oknak ajánlható, meg is ettem az utolsó cseppig, ahogy illik.

Men: 8

Leves: 9

Chashú & the rest: 8

Összpontszám: 25/30 

------------------------------

* Katsura-virág. A katsura az egy gyakori japán fa, (Cercidiphyllum japonicum - Kislevelű kacsurafa) lásd még Katsura Rikyú, az építész-olvasóknak ez ugye alap.

Instant ligetek

Gazdasági válság ide vagy oda, azért a munka nem áll le Tokyóban. Irodából nem épül mostanában annyi, de apartment házból annál inkább, főképp a belvárosban. Kezdenek ráébredni ugyanis az emberek, persze a developerek erőteljes noszogatására, hogy jó dolog ugyan a családi ház aprócska kerttel a külvárosban, de nem biztos, hogy érdemes ezért naponta órákat vonatozni, az egyik kollégám pl. napi 2 X 130 percet utazik! hanem helyette megteszi egy városi lakás is. És mivel üres telek már kevéssé van, marad a harmadik dimenzió: föl, a magasba! Így egyre több lakó-toronyház épül a belvárosban, ez a szépség a Roppongi Tokyo Club Residence nevet viseli, sokat gondolkodhattak rajta a kreativok, nem mondanám, hogy nagyon innovatív építészet, de úgy tűnik, népszerű. 

De most nem is ez a lényeg, hanem ami a ház körül van. Milyen rendes, hogy így vigyáznak a meglevő fákra! gondolhatná a kóbor építész, ám bármilyen hihetetlen, az összes fa, IGEN, a nagy is! frissen lett ültetve. Jó, persze, földlabda és daruskocsi, de akkor is! ezek legalább 20-25 éves fák! Valószinűleg a törzseken látható vászon-tekerésnek is lehet valami szerepe a művelet sikerében, nem ismerem a pontos technológiát, csak lenyűgözve figyelem, ahogy helyes kis ligetek pattannak ki a földből szinte egy éj leforgása alatt. 

Hát, talán ezt is jó lenne importálni Japánból, a Toyota meg Vii mellett...

Az érintés

Ilyen régen nem volt. Legalábbis én nem emlékszem. 

Vásárlok, fizetek, adom a nagy pénzt, jön vissza az apró. De nem a szokásos kistálcában, hanem csak úgy magában, kézből-kézbe. A boltoslány a pénzt a jobb keze ujjaival összefogja, eközben bal kezével a visszajáróért kinyúló tenyerem alá nyúl és könnyedén alátámasztja azt, miközben jobb kezének ujjaival lágyan, hang és csörgés nélkül a nyitott tenyerembe helyezi az érméket. 

Egy pillanatig tart csak, de az ujjaival, alulról-felülről megérinti a kezemet. 

Utána a szokásos meghajlás, 45 fokban, lesütött szemmel és egymásra tett kézzel és persze az elmaradhatatlan arigató gozaimashita és a mata okoshi kudasaimase. De az érintés rövid, de bennsőséges és főképpen merőben szokatlan érzése nem hagy nyugodni. Japánban sohasem fogdossák az embert, az érintés tabu, kezet is csak azért fognak velem néha, mert úgy gondolják, hogy én akarok, én meg persze nem nyújtok kezet, hanem meghajlok, hogy ne jöjjön zavarba, így végül mindketten zavarba jövünk, puszi meg aztán főképp nincs, még rokonok között sem, a fizikális társadalmi érintkezés legfeljebb a kocsmákban esik meg, a harmadik sör után, egymás hátának és fejének csapkodása formájában. 

Nem egyszeri eset, egyre gyakrabban tapasztalom, és nem kizárólag női boltosokkal. Valami új dolog ez? Változnak a szokások, repedeznek a tabuk? Vagy inkább egy régi szokás jön vissza? Vagy egyszerűen csak rosszul emlékezem és mindig is volt ilyen?