Égi-földi biznisz

Mostanában a papok mintha rámozdultak volna az ingatlanbizniszre Tokyóban. Lehet persze, hogy csak én vagyok naív, és ez mindig is így volt, de nemrégiben két olyan esettel is találkoztunk, ahol egy shintó szentély vagy buddhista templom telkét eladták ingatlanfejlesztésre, csak egy keveset tartva meg belőle, hiába, nehéz idők járnak, az isteneknek is össze kell húzni magukat!

Mindkét esetben Kuma Kengó volt az építész-elkövető, ha valaki emlékszik: ő volt az, aki majdnem-megtervezte Budapesten a kományzati negyedet. Az első épület (Baiso-in, Minami-Aoyama) 2003-ból származik, egy buddhista templom telkéből kanyarítottak le egy darabot egy irodaépület céljára (balra az új templom, jobb oldalt az iroda látható), a szent helyen biztosan jól megy az üzlet.

A második példa egészen új, az idén nyilt meg Kagurazaka mellett az Akagi Jinja & Park Court Kagurazaka. A telek egy shintó szentély földjének elsefteléséből származik, nagyobbik részén elegáns lakóépületet alakítottak ki, a maradékra került a dizájn-szentély. Szerintem a kami-samák nem jártak vele rosszul; a lehetőségekhez mérten lakályos és kétségkívül elegáns lakhelyet alakítottak ki nekik. Ha shinto isten lennék, talán még bele is költöznék, feltéve persze, ha a papok az ingatlaneladásból befolyt pénzből feljavítanák a saké-apanázsomat, mert ha biznisz, akkor legyen biznisz...

A bejárat: balra a szentély, jobbra a lakóház

A szentély, közelről

Kumás részletek, a megszokott színvonalon

----------------------------------------------

Aki más szögből is nézegetné még a házakat, itt talál még képeket. Kuma-sanról egyébként már ebben a korábbi posztban is áradoztam.

Hegyipatak csobogása

A dolog természetéből adódóan ez a téma az én feladatom lett, mivel most egy, kizárólag a női mosdókban található elektronikus kütyüről lesz szó. Rögtön azt is elárulom majd, hogy kerül ide a hegyipatak.

Ahogy erről a Tokyo Reloaded már korábban tudósított, a WC-elektronikában mostanság forradalmi dolgok történnek, legalább akkora változások, mint a pilóta-konzol a kilencvenes években. Kezdetben vala az ázsiai guggolós, majd divatba jött a közönséges európai, amit követett a fűtött ülésű és a pilóta-konzolos. A legújabb módi szerint a kontroll-gombok függetlenedtek a WC csészétől és kikerültek a falra, vagy a még modernebb berendezéseknél a leggyakrabban szükséges funkciók már teljesen automatikusak lettek. A Mitsukoshi áruházban ma így néz ki egy fülke fala:

A babaülés és a legtöbb gomb könnyen értelmezhető, de nézzük csak meg jobban a felső-középső kis táblát, a kéz jelével! Ha a kezünket elhúzzuk az érzékelő-ablak előtt, akkor vízcsobogás hangja tölti be a kis teret. Ne essünk tévedésbe, ezzel nem az aktus természetközeliségét akarják mintegy hangulatilag erősíteni, hanem annak megszégyenítő hangját nyomják el. Ne felejtsük, publikus térben vagyunk! Korábban a japán hölgyek ezt a számukra súlyos problémát folyamatos, pazarló vízöblitéssel oldották meg, ezt váltja ki a fényképen látható kütyü. Design a fenntartható fejlődés jegyében - egyszerű, szellemes, működik.

Goldenblog, mostantól

Akkor hát mától egy hétig lehet szavazni a Goldeblogon, így ezúton buzdítanék mindenkit, hogy HA és AMENNYIBEN úgy érzi, hogy a “Helyi.érték” kategóriában, regionális, utazási és külhonban-tartózkodós blogok, a Tokyo Reloaded a kedvence, akkor ne sajnálja azt a pár klikkelést és nyomjon egy szavazatot ránk. És persze, másoknak is szólhat, hátha ők is így gondolják... Szavazni itt lehet, de az idén csak Facebook-os ID-vel, vagyis be kell jelentkezve lenni az FB-be, amikor szavazol. Ez mondjuk egy erősen megkérdőjelezhető döntés, de hát ez van, így akinek nincs FB-s accountja annak csak az erkölcsi támogatását kérem...

Mai ajánlott zene? naná, hogy az Európa Kiadó, mi is más?

Hűsölések - három régi módszer

Rövid enyhülés után ismét csak gyilkos meleg van, nyúlunk a légkondi távkapcsolója után, némi nyomkodás után hideg lesz, egyszerű ez, feltéve persze, hogy van áram, ez Fukushima után sajnos nem tekinthető evidenciának. De mit csináltak régen, amikor még nem az elektronok ide-oda terelgetése szabta meg életünk folyását? Három hagyományos módszer, melyek feszültséghiányos napokon is alkalmazhatóak!

Anyagok, színek: nyáron a terítésnél le kell cserélni a kerámia szakéspoharakat üveg-re, mert az üveg tudat alatt a vizet juttatja az eszünkbe és ezért hűt. Ha asztal- vagy ágyterítőt használunk, kerüljük az élénk, piros, sárga, vagy egyéb meleg színű textíliákat, azt nézve ugyanis melegünk lesz, helyette a kék vagy zöld asztalterítő és párnahuzat az ajánlott. Ennek a szakéspohár- és asztalterítő-iparosok nyilván roppantul örülnek majd. Ruházatunk színösszeállításat is hasonlóan válasszuk meg, bár a cinikus blogger úgy véli, hogy ez csak akkor működik, ha folyamatosan egy tükörben nézegeti magát az ember, és egyáltalán, lehetőleg festessük újra az egész lakásunkat, és az se baj, ha az irodát is.

Szélcsengő: a japán házak verandáin nem esztétikai okokból vannak a szélcsengők, vagy mert a fülünknek kellemes a csilingelésük, hanem mert közmegegyezés szerint hangjukkal hűtenek. Így hát, ha teleaggatjuk szélcsengővel a lakást, spórolunk a villanyszámlán, a hülyének is megéri. Ha még ráadásul üvegből is vannak, a hatás megsokszorozódik, csak vigyázzunk, meg ne hűljünk!

Kisértetfilmek: ha ez még mindig nem elég, akkor irány a mozi! nem azért, mert ott hűvösebb van, hanem mert nyáron mennek az ijesztgetős filmek. Nem ma kezdődött ez, a rakugó*-mesemondók már az Edo-korban is nyárra tartogatták a kísértetsztorikat, és ez a hagyomány töretlenül folytatódik a huszadik századi filmes hagyományban is: a kísértet- és horrorfilmek bemutatóját általában nyárra időzítik. Mert hiszen mi hűtene le jobban, mint egy alapos, a gerincen végigfutó borzongás, le egészen a veséig... Tessék, ki lehet próbálni, a beküldött mérési adatokat a Tokyo Reloaded publikálja.

----------------------------------------------

* hagyományos, de ma is élő mesemondó-performance, egyfajta sit-down comedy, a rakugó előadó párnán térdepelve, egy legyező segítségével jeleníti meg a régi és új történeteket, mint például ezt, sőt, akár még angolul is.

Hűsölések

A világban háborúk dúlnak, a gazdaság éppen önnön dugába dőlni készül, a fukushimai erőmű pedig rendületlenül sugároz; ezek, kissé parafrazálva a szakállas Móricka-viccet, mind nagy tragédiák, de nem igazi bajok. Az igazi baj ennél jóval közvetlenebb és prózaibb: meleg van. Nem csak momentán, hanem júniustól szeptember közepéig, jószerivel megszakítás nélkül, és nem kicsit, hanem nagyon, sőt, kegyetlenül.

Ebben a cirka két-három hónapban a japánok testi-szellemi energiáikat szinte maradéktalanul a hőség elleni harcra fókuszálják. Ez már ott kezdődik, hogy a reggeli “ohaió gozaimasu!” köszöntés helyét az “atsui desu, ne!*” veszi át, majd pedig napjukat megpróbálják úgy tervezni, hogy lehetőség szerint minél kevesebb időt töltsenek a légkondicionált iroda falain kívül, már ha ér valamit a légkondi, ha 28 fokra van állítva**. A beszélgetéseket is a hőség keretezi; a rémes helyzet taglalásával kezdünk, majd búcsúzáskor reményeinket fejezzük ki, hogy hamarosan átmeneti enyhülés következik be. Értekezletek, előadások elején a házigazda kifejezi háláját, hogy a hőség ellenére a vendégek megtisztelték jelenlétükkel. Az e-mailek elején érdeklődünk, hogy a címzett kedves egészsége nem rendült-e meg a forróságban, legfontosabb üzleti partnereinknek pedig hűsítő o-chugen*** ajándékokat küldünk, sört, görögdinnyét, ésatöbbit. Egy időre még a gaijinok rituális faggatása is átalakul az üzleti vacsorákon: nyáron nem azt firtatják, immáron ezerötszázharminckettedszer, hogy nehéz volt-e megtanulnom pálcikával enni, hanem, hogy odahaza is ilyen meleg van-e? Munkánk végeztével pedig lefürödve, könnyű vászon-yukatában egy sör mellett adjuk át magunkat a legyezgetés és vakaródzás gyönyörűségének.

A Tokyó Reloaded soron következő, három- vagy négyrészes, majd még meglátjuk ebben a melegben mennyire futja, minisorozatában feltérképezi a japán nép meleg elleni, évszázadokon átívelő küzdelmének állását és legújabb eredményeit. Holnap a hagyományos, környezetkímélő módszerekkel kezdünk. Addig is, hűsöljetek!

------------------------------------------------------

* “jó reggelt!” és “ugye, milyen meleg van?”

** a fukushimai erőmű-válságból okán életbe lépett áramtakarékosság miatt ez a hivatalos sztandard

*** “nyárközepi ajándék”

Tokyo fauna - nyanchan

A tokyói háziállat-népszerűségi versenyben a macskák a kutyák mögött egyértelműen második helyre szorultak. Míg a kutyák már többen vannak mint a gyerekek* és nem ildomos nem szeretni őket, a macskákat teljesen megengedett nyíltan utálni. Véleményem szerint ennek elsődleges oka a rettegett macskapisi; emiatt válhattak a kiskertes háziasszonyok gyűlöletének elsőszámú célpontjaivá. A kiskerteket Tokyóban tényleg kicsinek kell elképzelni, néhány cserép virág az ajtó előtt már kvalifikál, amit nagy gonddal locsolgatnak és nyesegetnek, erre jön az a dög és odapisál, mire nemcsak, hogy napokig büdös lesz a kert, de gyakran még ki is pusztulnak a virágok, hogy az Isten verné meg a fajtáját!

A problémára valamikor a kilencvenes évek közepe felé született megoldás, vagy legalábbis amit annak véltek. Egy tévéműsorban az ügyeletes tarentó elújságolta, hogy Ámerikában ez úgy csinálják, hogy egy PET-palackot megtöltenek vízzel és a kiskert mellé helyezik, minekutána a helyet majd a neko-chan messzire elkerüli, mert megijed a saját szemének tükröződésétől a palackban, úgy ám!

Másnap reggel a japán kiskertek mellett vízzel megtöltött PET-palackok álltak.

A magam részéről erős kételyeim vannak a dolog hatékonyságát illetően, valahogy nem tudok vizualizálni egy macskát, amint egy vízzel töltött palack láttán hanyatt-homlok menekülne, de a hit láthatóan azóta is erősen tartja magát, sőt a koncepció még fejlődött is. Két iskola van, az egyik a hatékonyságra hajt, ők nem elégszenek meg a víz tükröző hatásával, hanem fokozni kívánják különféle trükkökkel, mint például belógatott sztaniolpapír-darabkák, vagy melléhelyzett CD lemezek. A másik a tömeges elrettentésben hisz, sokszor egészen odáig fokozva a dolgot, hogy a macskák fizikailag képtelenek legyenek a virágokhoz férni. Ez az utóbbi vonal számomra ugyan hitelesebb, ám a bennem örökösen akadékoskodó gaijin egyúttal azt a kérdést is felteszi, hogy tulajdonképp mi értelme a kiskertnek, ha teleszemetelik PET-palackokkal, de sebaj, fő, hogy legyőzzük azokat a büdös dögöket!

Nem lennénk persze Japánban, ha nem létezne valami hájtekebb megoldás is, mint például ez az ultrahangos macskaalakú macskariasztó, de miért nem kutya? a képen jól látható, amint a magán könnyíteni kívánó nyan-chan szomorkás pofájával eloldalog, ráfaragtál, cica!** jegyzi meg a plakát diadalmasan, mindeközben a kőmókus rezzenéstelen arccal figyeli a történéseket.

Szerencsére nem mindenki üldözi a macskákat, ott volt például a Régi Ház szomszédságában a Macskás Néni, akinek volt két gyönyörű, kékszemű, ezüstös szőrű himalájai macskája. Ezek többnyire a ház előtt egy dobozban sütkérezve múlatták az időt, unottan tűrve a környékbeli gyerekek dédelgetését, akik reggel, iskolába menet sorba álltak, hogy megsimogathassák őket. A Macskás Néni szerint a tunyaságuk csak álca és igazából kiváló egerészők, én azért simán lettem volna az egér a környéken.

Tokyóban az is simogathat macskát, aki másfelé lakik, köszönhetően nem utolsósorban a városszerte burjándzó Cat Caféknak, ahol hivatásos, rezidens macskákat lehet simogatni, akár egész éjszakán át. Én magam ugyan még nem voltam ilyen műintézményben, akit érdekel olvassa el Janka írását e tárgyban (a poszt második felében), de gyanítom, hogy nem kellett a macskákat korbáccsal ide kényszeríteni, hiszen náluk a dörgölődzés-dorombolás a Legősibb Foglalkozás.

-----------------------------------------

* 2006-ban haladta meg először a kutyák száma (13 millió) a 12 év alatti gyermekek számát (12 milló) és azóta is stabilan felette van

** Komatta, nyan!

És aki még több japán macskát és macskariasztót akar látni, klikkeljen bátran ide!

Dzsuruta-san

Vagy Juruta-san. Esetleg Gjuruta-san*. Legkevésbé Gyurta, mert a “gy” betű legyőzhetetlen akadály a japánok szemszögéből és a mássalhangzó-torlódást sem igen szívlelik. Mindenesetre most, és még néhány hétig, feltehetően Gyurta Dániel a legismertebb magyar Japániában, Kodály és Puskás Öcsi a vert mezőnyben, Liszt Ferenc pedig esélyt sem kapott, na nem azért mert világbajnok lett, hanem mert megverte Kosukét, vagyis Kitajima Kosukét, a 2X2-szeres olimpiai bajnok mellúszót. Kisebb nemzeti tragédia, de mivel ez az utóbbi években nem sok másnak sikerült, végső soron érthető. Magyar sportoló Japánban legutóbb ‘92-ben, Barcelonában volt ennyire ismert, amikor is Kovács Antal nyert dzsúdóban, akkor is a japán néplélekbe gázoltunk, mégiscsak ők találták fel a jú-dó-t, vagyis a “Lágy Utat”, és utána jópár évig kérdezgették, hogy a rokonom-e, de ki kellett ábrándítanom őket, hogy a otthon a Kovács az olyan mint itt a Suzuki.

A taxis kezdte, aki behozott Tokyó állomásról, áh, szóval magyarnak méltóztatik lenni, oh milyen nagyszerű, hogy is hívják azt a kiváló úszót, Csuruta, vagy mi, nohát, igazán gratulálok, hadarta és a nagyobb nyomaték végett vezetés közben hátrafordult. Sumimasen deshita**, rebegtem illedelmesen, remélve, hogy ezzel sikerül a figyelmét újra a forgalomra terelni és ezáltal meghosszabbítani életemet. Aztán megtudtam, hogy Kosuke már nem a régi és hogy hiába, a fiatalok. Utána a kollégák gratuláltak, és hogy láttam-e, sajnos nem, meg persze az újságok is írták, hogy nagyszerű hajrával és hogy feladta a leckét a japán bajnoknak a londoni olimpiára.

De hát mit csodálkozzunk, a japán sportolók közül mi sem Takanohanára, az utolsó nagy japán származású sumóbajnokra, vagy Ichiróra, a sokszoros MVP baseballjátékosra, netán vagy Mao Asadára, mindenki Mao-chanjára, a leghíresebb japán műkorcsolyázónőre emlékszünk, hanem Kóji Murofujira, a kalapácsvetőre, aki Annus Adrián dicsőséges nem-pisilése következtében nyert olimpiai bajnoki címet Athénban. Na, őt viszont itt nem ismerik...

--------------------------------------

* ezek a név-csavarások kivételesen magyar fonetikával olvasandók

** nagyon sajnálom