Omotesando Koffee

Ebéd után a blogger kávét óhajt, és mivel éppen Omotesandón biciklizik, gyorsan kormányt vált fordít és máris száguld az Omotesando Koffee-ba, mert tudja, hogy itt adják az egyik legjobb kávét a környéken, a másikat a Streamerben, de arról majd legközelebb.

A hely az Omotesando Dóri mögötti apró házak dzsungelében van. Olyan ez a környék, mint valami elvadult kert, csak betonból; a vegetáció alapját a kisebb-nagyobb lakóházak adják, amiket az elmúlt húsz évben lassan, de biztosan benőttek az üzletek. Gyakran megterem itt az étterem, főképp, ha olasz, a tenyérnyi gallériák sem ritkák, de legtöbb egyértelműen szépségszalonból van, itt tényleg úgy működik a gazdaság, hogy az emberek egymás haját vágják. Az Omotesando Koffee egy csendes kis mellékutcában, egy véletlenül, vagy tévedésből? meghagyott régi faházban van, ahol az ablakok elé bambusz sudare van akasztva és az emeleti erkélyen futonok szellőznek a napon, első látásra minden olyan, mint 50 éve lehetett.

A bejárat előtt apró kis kert van, ez egyszersmind a kávéház is, mert maga az üzlet tulajdonképpen csak elvitelre ad kávét, de ha jó idő van, meg lehet inni a zsákmányt a két kerti pad egyikén. Az üzlethelység japánosan egyszerű: az amúgy is apró szobában egy fémkocka élei jelölik ki a barista, Kunitomo-san munkaterét, aki egy zen szerzetes koncentrációjával és odaadásával végzi munkáját, a hét minden napján, reggel 10-től este 7-ig. A kocka terében egy egyszerű, L-alakú fapult van, rajta egy csodaszép bordó eszpresszógéppel* és a darálóval, valami apró mosogató is kell, hogy legyen, csak az nem látszik. Gyors kiszolgálást ne várjunk, Kunitomo-san minden adag kávét frissen őröl, precíz mozdulatokkal púpozza meg, majd csapja le a felesleget a kávéadagolóból és mielőtt ráeresztené a gőzt, egy célszerszámmal még finoman tömöríti is.

A választék nincs túlkomplikálva: eszpresszó, kapuccsínó, jegeskávé, extraként pedig Baileys-t lehet kérni bele. Van falatnyi süti is: Judit szerint ez un. baked custard pie, magyarul sült vaniliasodós pite? nem zseniális, de a kávéhoz, mind ízben, mind pedig dizájnban, pont illik. Magával a kávéval kapcsolatban, mivel egyelőre nem tekintem magam kellően képzett kávésznobnak, inkább tartózkodnék az olyasfajta bonírtságoktól, mint hogy "abáltszalonna íz, petrezselyemmel, enyhe fenyőgyantás felhangok, hosszú lecsengés", maradjunk inkább csak egyszerűen annyiban, hogy selymes és nagyon finom.

Az árak omotesandói, de még japán, mértékkel is, szinte nevetségesek. Egy szimpla eszpresszó 250, a doppio 350, ugyanez a középszar Starbucksban 310 ill. 350 yen, egy hasonló színvonalú csészéért a jobb kávéházakban pedig akár 6-800 yent sem szégyellenek elkérni. Tulajdonképp nem is értem, hogyan él meg ebből, főleg, ha piaci áron béreli az üzlethelységet, ami így ránézésre is havi 100-150.000 yenbe kerül egy ilyen környéken. Persze ezen felül más költségek is vannak, elsősorban is a minőségi alapanyag, de Kunitomó úr frizurája, ami nem kétséges, hogy hetente van igazítva, sem lehet ingyen. Nem beszélve az üzlet beindításához szükséges beruházásról, csak az eszpresszógép egy hűvös milla yen. Az egyetlen értelmes magyarázat, hogy ez a szülei háza, és azok jóindulatúan támogatják fiuk üzleti szárnybontogatását.

Bukásra van ítélve az az ország, ahol ebből meg lehet élni. Boldog az az ország, ahol ebből meg lehet élni.

---------------------------------

* Akinek ez mond valamit, nekem ugyan nem, Cimbali, M31 TE Dosatron, a web szerint 10.000 Euró körül mérik darabját

Molnárka Nagoyában

A hétvégén Nagoyában jártunk, ahol ezzel a remek példánnyal bővült a csatornafedél-gyűjteményünk. A Mosolygós Molnárka olyan, mint egy rajzfilmfigura. Ez az első darab, ami témaválasztásban és ábrázolásban is modern; az eddigi rajzok szépek, de olyan régiesek voltak.

Nem hasonlít egy kicsit a vizipók-csodapókra?

A giri megmaradásának törvénye

A giri nem vész el csak átalakul, szól a giri megmaradásának törvénye és ezt én a saját bőrőmön tapasztaltam, enélkül ugyanis nagy valószínűséggel jelentősen másképp alakult volna az életem. 

A giri, vagyis kötelesség, lekötelezettség, a japán társadalom egyik alapfogalma, a giri szakadatlan áramlása tartja fenn a gazdaságot, ez áll sok biznisz deal, ösztöndíj és még ki tudja mi minden mögött. A giri legegyszerűbb, legtisztább formája az alattvaló kötelessége, hogy önfeláldozóan szolgálja urát, akit az újkorban már szabad főnöknek, professzornak vagy oyabunnak is hívni. Itt a képlet egyszerű: a beosztott legyen hálás, hogy él; van munkája, hogy tanulhat, és ezért cserében szolgálja az utolsó lehelletéig felettesét. 

De giri nem csak alá/felérendelt viszonyban keletkezhet, hanem egymástól független emberek között is. Valaki tesz egy szivességet, a másik egy idő elteltével visszadja, rendszerint kamatostul, így a giri most átvándorol az eredeti szivességtevőre, aki alig várja az alkalmat, hogy ismét valami szivességet tehessen, mert addig nem tud aludni, nyomja a lelkét a lelkiismeret, hogy ő tartozik. A giri hólabdája pedig csak hízik és a két ember élete kibogozhatatlanul összkapcsolódik, de ez nem barátság; ez kevesebb, de egyszersmind több is annál, ez giri. 

Az én girim úgy keletkezett, hogy szépemlékű Polónyi professzor úr valami konferencián összeismerkedett egy fiatal, angolul jól beszélő japán építészettörténész professzorral, meghívta Magyarországra egy előadásra, amit az örömmel el is fogadott. A műegyetemi előadását, barátom elfoglaltsága miatt, én tolmácsoltam, így Fujioka professzor úrnak kétirányban is girije keletkezett, egy nagy, vaskos Polónyi tanár úr felé, és egy aprócska az én irányomba is. Ezt ő törleszteni szerette volna, mármint a nagyot, és ezért felajánlotta szolgálatait a professzoromnak, ő pedig ezt gyorsan becserélte ezt egy ösztöndíjas támogatására, és miután ebben elvben megállapodtak, a giri iránti jó érzékről tanulságot téve, engem ajánlott erre a helyre. Így a giri kettős szorításában Fujioka sensei nem tehetett mást, mint hogy teljes erejével segített engem a Mombusho ösztöndíj elnyerésében és enélkül minden bizonnyal soha nem jutottam volna ki. 

Ennek, és persze az egyetemen utána eltöltött három és fél évnek, következtében azonban olyan mennyiségű giri halmozódott fel az én oldalamon, hogy fő a fejem, hogy ezt hogyan törlesztem. Az a világ legtermészetesebb dolga, hogy diplomázásom óta a sensei rendelkezésére kell állnom, kis túlzással éjjel-nappal. Ezzel persze ő nem él vissza, de azokon a ritka alkalmakkor, amikor kér valami, tényleg ugrok. Ha egyszer újra ellátogatna Budapestre, talán lenne esélyem ledolgozni ebből egy nagyobb adagot, de sajnos egészségének ingatagsága miatt erre kevés esélyt látok. Mi lesz hát a rajtam ragadt girivel? szerencsére a lassan nyugdíjba vonuló senseinek már van kijelölt utóda, akinek alkalmam lesz itt-ott segítségére lenni, például tehetséges magyar ösztöndíjasok ajánlásával. Így a giri áramlása nem szakad meg...

A girinek azonban nem csak ilyen pozitiv aspektusai vannak. Egyszer, régesrégen, amikor éppen egykori háziurammal, Nakamura úrral botorkáltunk hazafelé Roppongiból egy kiadós ivászat után, Nakamura úr nem szeretett ilyen téren félmunkát végezni, amikor megláttam egy még nálunk is illumináltabb benszülöttet a háromsávos út közepén fetrengeni. Különösebb gondolkodás nélkül odamentem hozzá és kiráncigáltam az út szélére, mégse üsse már el az autó a szemem láttára! Nakamura úr, amennyire állapota megengedte, megbotránkozott ezen, Bence wa yappari hen da, yo*! Ezt akkor nem értettem, de később elmagyarázták, hogy ez teljesen érthető reakció egy japántól, hiszen szamaritánius cselekedetemmel én ekkor girit erőltettem rá egy ismeretlenre, aki ezt nem kérte. Dehát azóta sem láttam, ellenkeztem. Igen, mert nem vagyok japán és ezért nem cseréltünk névjegyet, de normális esetben egy ilyen esemény után a megsegített kötelességének érezné ezt telefonon vagy levélben megköszönni, ajándékot adni, és a többit már tudjuk. Mert girit ráerőltetni valakire otromba udvariatlanság, és bár ez is vissza lesz adva, azért abban nem lesz köszönet.

-----------------------------------

* Mégicsak fura egy alak vagy te, Bence!