Színkódok

Ezt a két süteményt úgy egy jó hónapja vettem egy asakusai templomban; mindössze két nappal azután, hogy az évtized hóvihara végigsöpört Tokyón. Januárban cseresznye- és szilva-süteményt vásárolni kicsit korainak tűnik; bár aznap sütött a nap, a templomkertben a szobrok még hósapkát viseltek. Alig három hét múlva azonban már kinyílt az ume (szilva), és ma már a sakura-szezon sincs olyan reménytelenül messze. 

Ume fehérben és rózsaszínben

A két sütemény közül a rózsaszín a sakura, a fehér pedig ume. Honnan lehet ezt tudni? Létezik ugyanis egy színkonvenció, ami szerint az szilvavirág az fehér, a cseresznye pedig rózsaszín. Ennek igazából nem sok értelme van, ugyanis mind a két virágból mindkét variáció előfordul, Tokyóban ráadásul a leggyakoribb Somei Yoshino fajta szirma alapvetően fehér és csak a töve rózsaszin, a szilva pedig nagyjából egyforma valószínűséggel lehet vörös, rózsaszin, vagy fehér. De a szabály az szabály, és ezt a festmények, sütemények és műanyagvirágok egyaránt megbízhatóan betartják. 

Sakura fehérben és rózsaszínben

Azonban gyakran láthatunk kőbe vagy fába faragott virágokat is - ilyenkor a színkód nem segít, de a szirmok alakja igen. Mindkét virágon a párta öt sziromlevélből áll, de a sakura esetében a sziromlevelek végei kicsit behorpadnak, míg az ume szirmai ívesek. Ezt most egyébként ellenőriztem, ez nem csak konvenció, stimmel.

Stilizált ume

Az Ételfejű Emberek támadása

Hello Kitty országában szerintem ne csodálkozzunk, ha céges, állami, vagy éppen önkormányzati vezetők úgy gondolják, kommunikációs kampányuk eredményesebb lesz, ha mondanivalójukat cuki kis kabalafigurák szájába adják. Ennek ráadásul még az a további előnye is megvan, hogy ha egy ilyen kabalafigura bejön a nagyérdeműnek, akkor még fizet is érte, hogy azt plüssbábú, póló, vagy kulcstartó formájában magáévá tegye.

Musubi Maru 3x

Korábban már írtunk erről a jelenségről, de érdemes közelebbről megvizsgálni az esetlen bájú figurák egy jellegzetes alfaját, az ételfejűeket. Tévedés ne essék, NEM étterem, vagy piac emblémájáról van szó, hanem falvak, városok, megyék imázshordozó figuráiról. Bizarr, de tulajdonképpen logikus választás — összeköti a lokációt a jellegzetes helyi étellel, a meibustuval. Otthoni példával élve, olyan ez, mintha Vecsés káposztával, Makó hagymával és Szomolya feketecseresznyével koronázná meg városi címerét.

Elképzelem, ahogy a helyi önkormányzat összeül és megvitatja a szóba jöhető nyersanyagokat, emberek, igyekezni kell, a szomszéd falu már tavaly lépett, az édesburgonya már foglalt! felállít egy ötös listát, megszavaztatja róla a lakosságot, végül pedig a polgármester instruálja a grafikust, hogy a feje lehet dinnye, de talán a kezébe is adhatnánk valamit, mi lenne ha egy rákot tartana? A dologban az az igazán bizarr, hogy ezeknek a szörnyecskéknek nevük és nemük van, továbbá születésnapjuk, hobbijuk, életrajzuk, sőt, néha Facebook oldaluk is!

Sobacchi

A narancs, gesztenye, őszibarack, tengeri alga, retek, spárga, yamgyökér és tengeri herkentyűk sorából kiemelkedik a rizsgombócfejű szamuráj, Musubi Maru, a milliós lakosú Sendai képviseletében, de megszerettem Nagano hegyjáró alma-maciját, Arukumát és az Iwate megye látogatására biztató Sobacchit is. Utóbbit egy éven keresztül néztem a plakátokon, ahogy kezében térképpel, vagy éppen bőrönddel készül felszállni a shinkansenre, óvatosan, nehogy kilöttyenjen a fejéből a sobalé.

Nem mélyedtem el igazán a témában, de gyanítom, hogy az ezredforduló után elszaporodott, ételfejű kabalafigurák népes családjának közös őse Anpanman lehet, Takashi Yanase negyven éve változatlanul népszerű, kenyérfejű mesefigurája. Shikoku szigetén egyszer láttam egy örömében sikkantgató, ötéves forma kisfiút felszállni az anpanman-vonatra. Már jön az új generáció.

Anpanman-vonat

Tokyó zöldben

Nem, korántsem vagyok vegetáriánus, de mit tegyen az ember, ha a barátai azok és Tokyóba látogatnak? mégsem vihetem el őket ráment vagy wagyút* enni, tehát nézzünk körül valami ehető falevél után! Első pillantásra ez nem nagy kunszt, mert Japán egyfajta vega-tündérkertnek is tűnhet a felületes szemlélő számára: buddhista ország, állatot ölni tehát nem illendő, és helyette itt van sok csodálatos vegetáriánus étek: rizs, soba, tofu és egyéb szójaszármazékok, zöldségek elképesztő választéka, tengeri algák és moszatok és még sorolhatnám... De csak az elsőre.

Először is, a japánok afféle vasárnapi buddhisták, leginkább csak ha meghal valaki, vagy vizsga előtt állnak, a hasukat viszont szeretik, így ez az nemölés-dolog valahogy nem lett itt népszerű. A barátaim viszont korántsem vasárnapi vegák, hanem igazi hard-coreban nyomják: se hús, se hal ÉS értelemszerűen semmi olyan sem, ami hús- vagy hallével készül. Mindennek tetejében még enni is szeretnek, sőt, Alessandra kifejezett foodie; istenien főz, mellette nem kunszt vegának lenni! ráadásul blogol és könyveket is ír, nem is akámilyeneket! szóval mégsem vihetem el őket akárhová, naná, hogy szeretnék virítani egy kicsit.

Ez az a pillanat ahol a dolgok bedurvulnak és a házigazda a maradék haját kezdi tépni. Mert húsmentesen nagyon könnyű enni Japánban, halmentesen sem megoldhatatlan, bár ez azért fájdalmas áldozatokkal jár, de dashi-mentesen gyakorlatilag lehetetlen. A dashi, a japán alaplé, pedig katsuó-bushit, vagyis a katsuó nevű hal, Skipjack tuna / Csíkoshasú tonhal, szárított és pehelyszerű, lereszelt húsát tartalmazza, puff neki, tiltott. Dashi pedig mindenben van, a misolevestől kezdve a legártatlanabbnak kinéző soba-szószon keresztül egészen a japános tojásrántottáig**. Ráadásul ezt nem is tekintik halnak, akár az egyszeri magyar vendéglős, aki szintén vega barátom méltatlankodására, miszerint hús ő nélkül kérte az ételt, értetlenkedve szabadkozott, de hiszen csak egy kis sonkát tettem bele...!

Ha a dashit is el akarjuk kerülni, akkor az éttermi választék szinte a fagypontra zuhan, gyakorlatilag marad a sült onigiri, az üres soba vagy udon, esetleg némi tsukemonó. Jó, persze, ott vannak zöldségek is, de ha étteremben esszük azokat, akkor többnyire ezek is dashiban vannak főzve, áztatva, locsolva. Otthon persze lehet kotyvasztani bármit, akár vegetáriánus dashit is, ez a kombu-dashi, ahol az alaplé nem halpehelyből, hanem csak a kombu nevű vastag, rágós algából készül, ez is nagyon finom***, de most étterembe megyünk, vagy mi.

A rejtvény tökéletes megfejtése persze a shójin ryori lenne, ezt a szeriőz buddhisták étke, szigorúan vega, a fent említett kombu-dashit használják, roppant finom, méregdrága, és többnyire elhagyatott, távoli kolostorokban lehet kapni, ezt most talán hagyjuk. Mi hát a kiút? Éhen haltak-e végül vegetáriánus új-zélandi barátaink? Megoldásért tessék elolvasni Alessandra blogján a kapcsolódó bejegyzést, angolul, naná! ahol sok más praktikus tippet is ad a hasonló kihívásokkal küzdő sorstársainak. Az egyik ezek közül az, hogy nem árt, ha a látogató ismer minket, mert mi tudunk jó vega éttermet is...

---------------------------------------------

* japán marhahús, gyakorlatilag tiszta zsír, de finom.

** pedig tojást esznek, a fene sem érti ezt.

*** kombu egyébként a standard dashiban is van, a katsuóbushi mellett