2011. december 20., kedd

Karácsonyi fények '11

Megint itt a Karácsony, tombol a fényfesztivál. Idén nem volt időnk, energiánk, kedvünk olyan nagyívű riszörcsöt lefolytatni mint tavaly, de azért a hagyomány az hagyomány, tegnap este elsétáltunk a Két Toronyhoz, hogy mi újság. Örömmel jelenthetem, megérkeztek a szponzorok. Lehet, hogy eddig is itt voltak már, csak nem volt annyira feltűnő, de idén az Emirates légitársaság a Midtown-nál gondoskodott róla, hogy ne kerülje el a figyelmünket, hogy erre bizony ŐK adták a pénzt.

Kár volt... a tavalyi finom ívű elektromos zene átadta a helyét a csilingelő karácsonyi szimfónikus filmzenének, a visszafogott kékes színvilág a csiricsáré színpompának. Valamiféle teremtéstörténetet (?) akarhattak csinálni, jön a meteor, becsapódik, először tűz, aztán minden zöld, meg ilyenek. A végén pedig jön, na ki? hát persze, hogy a Mikulás, utána meg az Emirates logó. Az egész valahogy olyan bombasztikus izé, nekem nem nagyon jött be.

A Citizen a Roppongi Hills-en szebbet alkotott, ám ennek a helyszínnek megvan az az előnye, hogy ott a tó, és abban, ha van egy kis szél, márpedig volt, finoman remegnek-hullámoznak a bokrokra helyezett, már korábbról megszokott apró LED-ek és az erre az alkalomra épített "S" alakú fénylő médiafal fényei. A zene itt sem volt valami nagy szám, de azért összességében kellemes volt. Na de hát döntsétek el ti magatok...



2011. december 18., vasárnap

Kanzesui 観世水

The grid of streets between Akasaka and Akasaka-Mitsuke subway stations is a “serious” entertainment district, devoid of the erotic excesses of Shinjuku, the teenage loudness of Shibuya and the bumptiousness of Ikebukoro, preferred by businessmen in dark suits dining here after work. There are eateries here for all tastes and budgets and one needs a knowledgeable guide to navigate the hundreds of bars, pubs, bistros, and restaurants. 

Luckily, some business partners provided the necessary guidance and directed us to Kanzesui. Kanzesui is a soba (buckwheat noodles) restaurant, serving decent lunch sets and excellent dinners. However, its main claim to fame is the expertly selected nihonshu* list. There is a palpable passion here for the stuff, as we saw from the enthusiastic response when we mentioned some of the brands consumed at a former business dinner. On previous visits, the two of us ordered from the menu one at a time, slowly discussing the available options with the very knowledgable owner of the place.

This time, however, we had some friends with us, so we decided to go for one of the convenient sets. We settled on the Akaraku course, which promised us 12 dishes for 5400 yen. With the order out of the way, we settled down with a flask of Shizuku from the Kokuryuu brewery in Fukui prefecture. The first dish, a salty, crunchy agesoba (fried noodles) arrived just in time to complement the sake and was soon followed by a small square of sobadofu (tofu with buckwheat flavour) and small spoonfuls of sobamiso

The first part of the dinner over, we switched to a flask of the famed Juyondai, a junmai daiginjo* called Ryugetsu. (Juyondai comes in small batches, under different labels, from the Takagi sake brewery in Yamagata prefecture.) This went well with the seafood - first some creamy, slightly bitter ankimo (monkfish liver), followed by a sashimi plate with buri (yellowtail), saba (mackerel) and hirame (halibut) and finally some kind of sea-snail, whose name I did not catch. To be honest, I am not a big fan of snails, but luckily the chef provided a wonderful chawanmushi (salty egg custard) for the more squeamish customers. 



















A morsel of grilled, plump chicken and a few slices of tamagoyaki rounded up the meal. At this point, we were all quite full, so we took a break before tackling the soba itself. Our last sake was called Senshin, from the Asahi Shuzo brewery in Niigata. Though significantly cheaper than the Juyondai, it was extremely elegant and sophisticated. 

The meal ended with two kinds of soba noodles, served in old lacquer boxes and an improvised soup made with the leftover dipping sauce and sobayu (the cooking water of the noodles). Desert looked like an ordinary purin custard, but it was somehow infused with the flavour of buckwheat as well. It was getting late, so having received our 4th cup of green tea, we finally took the hint and left. Happy.

Food: 8/10 (excellent) 
Ambiance: 6/10 (nice place)
 
Price-performance: 8/10 (excellent value)   

Address: Takeshita Bld. B1F, 3-12-22, Akasaka, Minato-ku, Tokyo
Tel: +81 (3) 3589-4556

--------------------------------------------  

* "nihonshu" is what referred as "sake" around the world. In Japan, sake means all kinds of alcoholic drink, while the rice wine is referred as "Japanese alcohol" (nihonshu). 
**  junmai means that it is pure rice wine, without any added alcohol. In ginjo sake the rice has had the outer 40% of the grains polished away, resulting in a delicate, fragrant, complex taste. In a daiginjo, more than half of the grains was polished away. Juyondai actually means "14th" indicating that it comes from the barrel no. 14. Truly excellent stuff, unfortunately a bit pricy...

2011. december 6., kedd

Ochakai

Van Tokyóban néhány eldugott, régi ház, ennyi maradt meg a 1923-as földrengés, a második világháború, de főképp a 60-as évek pusztításából, ezeket néha meglátogatjuk és próbálunk úgy csinálni, mintha ilyesmi még létezne. Az egyik ilyen épület a daikanyamai Asakura ház, egy gazdag kereskedő 1919-ben épült gyönyörű, kétemeletes, japán stílusú otthona. Ebben az időben, aki tehette, többnyire nyugati stílusú házat épített, de valamiért ez az úr megelégedett egy apró yóma* szobával, így az épület legnagyobb része hibátlanul japán maradt, ráadásul a gondosan kiválogatott, kiváló minőségű hinoki-cédrus oszlopok és gerendák, művészi faragású ranmák** és festett fusuma tolóajtók tökéletes állapotban vészelték át az elmúlt majd’ száz évet.


Vasárnapra ochakai volt meghirdetve az Asakura házban, ez amolyan “nyitott nap”; az egyébként meglehetősen arisztokratikus, zárt teaceremónia-körök ilyenkor megnyílnak a földi halandók előtt is, és mivel az időjárás a késő ősszel elvárhatóan szikrázóan éles és meleg volt, ideális alkalomnak tűnt egy kis hagyományos-japánozásra. Ám hiába érkeztünk nem sokkal nyitás után, a ház ekkora már dugig volt virgonc, teaőrült öregasszonyokkal, minden részletre rigorózusan rávakuzó amatőrfotósokkal és egzotikus országokból delegált, unatkozó diplomatákkal. Így hát sorba álltunk egy ideig, míg végül betereltek a teaszobába, ami egy verőfényes, vöröslő momiji levelektől körülvett, nyolctatamis helység volt az épület délkeleti sarkában. Szép sorjában, szorosan letérdepeltettek minket és csakhamar a seizában*** való üléstől sajgó térddel vártuk, hogy történjen valami. Nem lehetne elhúzni az ajtókat? Hiszen olyan meleg van kint... kérdezte Judit, de nem lehetett, és különben is már kezdődött a teaceremónia, figyelni kellett. Együk meg az édességet, mert különben nem adhatnak teát, szóltak ránk, így elrágcsáltuk a süteményt, nagyon finom, hívta fel a figyelmünket a felvigyázó. Az ochakai egyben egyfajta vizsga-féle is lehetett; az aznapra kinevezett teamester, a sensei hátulról a tarkójába fúródó tekintetétől kissé reszketeg kézzel kevert ki egy teát a fővendégnek, nekünk pedig a hátsó konyhából kihozva sorban felszolgáltak, kicsit, ahogy otthon a templomban az ostyát osztják, egy-egy csésze teát. A habos, smaragdszín ocha epekeserű, mindazonáltal szerethető, íze ekkor végre eszembe juttatta, hogy egy teaceremónia azért másmilyen is tudhat lenni.


Utána hallgattuk egy ideig, amint egy másik szobában két élemedett korú kimonós hölgy erőteljesen penget egy-egy kotót, de amikor közös éneklésre kérte fel a jelenlevőket, amit persze azok engedelmesen és kissé hamisan meg is tettek, mi inkább felszöktünk az emeletre, ami ekkorra már üres volt. Leültünk a tatami szélére és végre kinyitottuk az ablakot; néztük ahogy a kárminvörös levelek simogatják a cseréptetőt és hallgattuk, ahogy az ablak éles árnyéka lassan karistolja a padlódeszkák százéves erezetét. Majdnem olyan volt, mint otthon, a Régi Házban.


Azán jött az egyik felvigyázó, és becsukta ablakot. Nem szabad kinyitni magyarázta és rosszallóan csóválta a fejét, ezek a gaijinok sohasem fogják megtanulni tisztelni Japán hagyományait.

-------------------------------------------

* nyugati stílusú szoba
** a tatami szobák között levő, fából készült, áttört térelválasztó betét, általában a fusuma felett van
*** térdelő-ülés, ahogy a teaceremónián illik, meglehetősen fárasztó.