2011. október 30., vasárnap

Tokyo Fauna - koi

Ma megint egy halpiacon jártam, de ezúttal kicsit másfélén. A közeli plázán, ahol máskor a biopiacot szokták tartani, ma reggel hatalmas dézsákat állítottak fel és töltöttek meg vízzel. Pontyok (Cyprinus carpio) kerültek bele, pontosabban “koi” pontyok, ez éppolyan frappáns név, mint a sampinyon gomba, a koi ugyanis japánul pontyot jelent, a japán kertek elmaradhatatlan attrakciója és a gyűjtők vágyának titokzatos tárgya.  

Mint sok mindent mást, a ponty nemesítését is a kínaiak kezdték el már több, mint ezer éve, de nem bírtak magukkal és aranyhalat barkácsoltak belőle és ez már kissé messze esik a pontytól. Ezért a koi igazából japán találmány, Niigata prefektúrában kezdték tenyészteni őket a XIX-ik században és igazán népszerű 1914-től lett, amikor is egy kiállításon a tokyói nagyérdemű teljesen ráizgult és őket hamarosan követte a világ is. A koi a szépsége mellett azért is népszerű, mert a neve azonos hangzású a “szeretet” szóval*. A koi, ha jól tartják, meglehetősen hosszú életű, 40 évig is elélnek, de állítólag volt egy hal, egy bizonyos vörös ponty, Hanako, amelyik 1977-ben 226 éves korában múlt ki**, vagy nem, de mindenesetre jól hangzik

Már korábban is hallottam, hogy a koi tartása nem olcsó hobbi, és valóban, az árak meglehetősen lendületesek voltak: az alsó kategóriás pontyok 200.000 yentől kezdődtek, a csúcs 2 hűvös milla volt***, nem számítva persze az “ASK!” felirattal szereplőket, valami azt súgta, hogy ezek nem az akciós példányok voltak. Szóval, aki úgy érzi, hogy egy lakás áráért szeretné néhány ilyen halacskával, mert hogy néz már ki egy hal egymagában egy tóban! díszíteni a kerti tavát, itt a lehetőség... Sokan érezhették így, mert jócskán volt érdeklődő. Főképp helyiek, köztük néhány érdekes karakterrel, de volt egy kisebb kínai csoport is, sportingben és cúgoscipőben, ahogy kell, akik láthatólag nem nézelődni jöttek. Megebédeltették őket és valami aukció-féle is lehetett, bár arról sajnos lemaradtam. 

Azért el kell ismerni, hogy a halak nagyon szépek voltak. A fehér, piros és fekete színek tűnnek divatosnak, pedig máshol láttam már sárgát is, de az most itt valamiért nem volt. Ezenkívül még volt egy elég különlegesnek tűnő fajta, legalábbis a számomra, aminek a háta kékes-ezüstös-szürke volt és csak az oldalán kezdődtek a megszokott piros-fehér foltok. Érdekes módon az ára nem volt nagyon magas, látszik, hogy belőlem nem lenne jó koi-dealer. A jó hír az, hogy tízcentis sneciket már 30-40.000-ért is lehetett kapni. Akinek van egy kerti tava és türelme felnevelni őket, meggazdagodhat, de a magam részéről azt hiszem, hogy egyelőre maradok a szoftveriparban. 

------------------------------- 

Még több szines ponty és az őket mustrálók itt láthatóak.

* de persze másik kanji. A hal az 鯉, míg a szeretet 恋 
** Azt most ne tessék kérdezni, hogy hogyan lehet egy ponty vörös és több, mint 200 éves ha csak a 19-ik században kezdték el tenyészteni, mert ez nekem sem tiszta. De ezt mondta a tulajdonosa, Koshihara professzor, és ő biztosan nem hazudik. 
*** egy yen jelenleg 2.8 forint körül van, de amint hallom, nagy erőkkel dolgozunk azon, hogy még több legyen

2011. október 18., kedd

Őszi kertek - 1

Ilyentájt a magára valamit is adó természet- és kertkedvelő gaijin már türelmetlenül várja a kóyót, vagyis a levelek színváltását, és tematizált weboldalakat bújva fontolgatja, mikor és hová érdemes majd kirándulni menni, hogy éppen telibe kapja a bombasztikus őszi színeket. Ebből kifolyólag ilyenkor kertekbe sem jár, majd novemberben, gondolja, és így a koraőszről általában megfeledkezik, az egyfajta vakfoltba esik és nyom nélkül elmúlik. Pedig ez rövidlátó és hibás gondolkodásra vall és mint ilyen, kerülendő. Én az idén, talán éppen ennek a sorozatnak köszönhetően, a szokásosnál jobban figyeltem és ezennel kijelentem, hogy bizony van élet a kóyó előtt (is) a tokyói kertekben. 
Kinmokusei
Gránátalma
Szeptemberben virít a hagi (bokorhere), az őszi napéjegyenlőség édességének névadója, aminek pillangó alakú, halvány, lila virágai szinte eltűnnek a levelek között, október elején pedig a kinmokusei (illatosfa) hoz aprócska, illatos, narancssárga virágfürtöket. A cserjék virágai kicsit szolídabbak ugyan, a különböző termések azonban annál harsányabb színeket vonultatnak fel - a murasaki shikibu (lilabogyó) hihetetlen színárnyalatú lila gömböcske, műanyag gyöngynek hamarabb hihető, mint élő bogyónak, a zakuro (gránátalma) felhasadt termésének belseje vérvörös, a kerek vagy ecsetfej alakú kaki (datolyaszilva) pedig élénk narancsszín. 

Krizantém-csoda
Ősszel kevesebb a virág, de a színvariációk kárpótolnak ezért; a kiku (krizantém) például fehér, sárga, rózsaszín, lila, rozsdavörös színekben virít. A krizantémot egyébként elősorban nem a kertekben érdemes keresni, hiszen október közepétől, formára idomitott példányok százait láthatunk a templomudvarokon kiállítva. Ez egyben az össznemzeti kerthobbi egyik csúcs-eseménye, akár a hollandok a tulipánt, a magyarok pedig mondjuk a muskátlit? a világ összes többi kertésze az orchideát, a japánok a császári jelképnek is betudható krizantémot turbózzák egészen addig, hogy már szegény édes anyukája sem ismerne rá. Szépnek ugyan szépek, de ezek a gyakran drótvázzal megtámogatott genetikai csodák számomra már kicsit távol esnek az általam kedvelt kert-ideáltól, jobban szeretem mondjuk a kosumosu-t (pillangóvirág) aminek kócosan dűlöngélő ágyásai még el tudják hitetni, hogy nem is egy harmincmilliós város közepén írom ezt a posztot. 
Pillangóvirág-mező

Azért ha majd eljő az ideje, irok a kóyóról is, ne tessék aggódni

----------------------------- 

A mai poszt szereplői, a megjelenés sorrendjében: 
hagi = bokorhere = Japanese bush clover = Lespedeza bicolor var japonica 
kinmokusei = illatosfa = Sweet osmanthus = Osmanthus fragrans 
murasaki shikibu = lilabogyó = Purple beautyberry = Callicarpa japonica 
kosumosu = pillangóvirág = Garden cosmos = Cosmos bipinnatus

Itt pedig lehet még több virágot, bogyót és főképp pedig temérdek génmódosított krizatémot nézegetni.

2011. október 10., hétfő

The boiling pot amongst the bamboo 釜竹

Kamachiku* is hidden among narrow alleys in the residential part of Nezu. We first visited it over a year ago, on a wet evening, without a reservation and were thus obliged to wait outside for 15 minutes. This might have put us off the place, but luckily the interior was pleasant and the udon noodles delicious, so we quickly forgot about the rain and enjoyed ourselves. What’s more, I noticed that whenever we have occassion to be in the neighbourhoood, we time is so as to be able to have a lunch or dinner here. 

The reason why we first sought out the place was not actually gastronomical, but professional - the converted kura** and the small addition next to it was designed by Kengo Kuma, one of the bright stars of Japanese architecture. Once the kura had probably belonged to a substantial mansion, but now a home for elderly people stands on the adjoining land. Luckily, a large part of the ground was turned into a garden, which the restaurant takes advantage of, opening one wall fully to enjoy the view of a pretty lake.  

The entrance is through the new addition, where a communal table seats less than a dozen people. Those, facing the glass wall have the advantage of the garden view. A few steps lead up to the kura, where tatami mats were laid down and the seating is around small, low tables. The roof structure was left open, and from a sitting position, the height of the space appears even loftier. 

The menu is simple and the food is good. There is a choice between kamaage-udon (udon served hot with a dipping sauce) and a thin-cut zaru-udon (cold, flour-based noodles in a bamboo basket). The noodles can be supplemented with some small dishes - tofu, gyutataki, tempura with seasonal vegetables, a mix of tsukemono and perhaps a small plate of grilled fish. The sake selection is small, but excellent. 

The neighbourhood seems to appreciate the place - a few months ago I overheard a local couple striking up an acquaintance with some out of town visitors, telling them the story of the building and proudly explaining about the architecture. They had every right to be proud. 

Food: 8/10 (excellent)

Ambiance: 9/10 (outstanding)

Price-performance: 8/10 (excellent value) 

Address: 2-14-18 Nezu, Bunkyo-ku, Tokyo 
Tel: +81 (3) 5815-4675
Archive pictures of the original kura storehouse are here.

-------------------------------------------- 

* Kamachiku 釜竹 means pot and bamboo 
** kura is the name of old, Japanese-style warehouses

2011. október 6., csütörtök

Pokió, Nishi-Azabu 13-14

Olvastam, hogy éppen 25 éves a Macskafogó, és mivel mi régi, hardcore fanoknak számítunk, és igen, mi is utáljuk a MF2-t, elhatároztuk, hogy végre megcsináljuk a régóta tervezett projektet, és megkeressük Fushimisi professzor laboratóriumát. Nishi-Azabu egy köpésre van Roppongitól, biciklivel lazán megjárható, ám a dolog problematikája abban rejlik, hogy olyan, hogy Nishi-Azabu 13-14 nincsen, ez mondjuk nem nagy csoda, hiszen a tokyói címekben többnyire három szám követi a körzet nevét. Arra jutottunk, hogy a szerzők minden bizonnyal kifelejthettek, vagy inkább ravaszul direkte kihagytak? egy kötőjelet, így a 13-14, az vagy 1-3-14, vagy pedig 13-1-4, de mivel ez utóbbi nem létezik, kizárásos alapon marad hát az első. 

25 év persze nagy idő, Tokyóban pont ennyire becsülik az épületek átlagéletkorát, így nem lepődtünk meg nagyon, hogy a felhőkarcoló helyén, aminek első emeletén Fushimisi professzor bérelte az irodáját, ma egy divatos mansion áll. Azért néhány gyanús pofával oldalgó macskát most is lehetett látni a környéken, bár a Kalasnyikovjaikat valahová elrejthették, mert egynél sem láttam.


Grabowski a macskafogó tervrajzaiért ma Pokió helyett vélhetőleg Tekingbe menne és Fushimisi prof nem mikrofilmet rejtegetne a szakállában, hanem valami szoftverkódot. De ez nem baj és már csak azért is nézzük meg újra a filmet, mert akkor hihetőbb lesz, hogy bizony! volt egyszer olyan idő, amikor még Tokyóban Pokióban volt a Tuti.

--------------------------

A nishiazabui rész a Macskafogó Youtube-on található verziójában a 7-ik rész 9:17 percétől a 8-ik rész 5:04 percéig tart (sajnos durván félbe van vágva a jelenet)

2011. október 3., hétfő

R mint London, L mint Róma*

Az egyik első benyomás, ami a gaijint Japániában éri, hogy te jó Isten, itt senki sem beszél angolul! Bár a megállapítás így kissé sarkos, nem áll távol az igazságtól. A japánok angol-nemtudása viccek,  anekdoták és tematikus webszájtok tömkelegét eredményezte, és a szomorú hír az, hogy ezek nagy része igaz is. Engem még ennyi év után is gyakran megüt ez a dolog; a minap például éppen annak voltam tanúja, amint egy nemzetközi konferencia tagjait a szervezők ékes japán kifejezésekkel, migi, onegaishimasu!** terelgették, vagy amikor nemrég az egyik többezer főt alkalmazó kliensünk lemondott egy már leszervezett nemzetközi prezentációt, mert AZ angolul tudó emberüket elhelyezték máshová. Az ember persze, főleg miután valamelyest már beszéli a nyelvet, megvonhatná a vállát, és csendben mulathatna, és néha meg is teszi, a hasonlóképpen legendás nyelvismeretű amerikaiakon, ahogy kétségbeesetten próbálnak kommunikálni a bennszülöttekkel. Vagy bólogathatna és egyetérthetne a honi nacionalistákkal, diszu izu Japan, szupíku Japaníz! és moroghatna, hogy milyen igazságtalan a világ, hogy pont egy ilyen szedett-vedett keveréknyelven kell mindenkinek beszélnie, bár szerintem ez olyan, mintha a gravitáció mértéke miatt panaszkodnánk: mérsékelt hatékonyságú. Ez mind rendben is lenne, de a dolog korántsem ilyen egyszerű, főleg ha a következményeket nézzük. 

A globalizáció első hullámát, amikor a fizikai termékek, autók, fényképezőgépek, és mikrohullámú sütők, domináltak, Japán kiválóan meglovagolta. Odahaza ki kellett agyalni a cuccot, precízen és hatékonyan legyártani, odaadni annak a pár nyelvzseninek, aki elmagyarázta a külföldi kereskedőknek, hogy hol kell bekapcsolni, a többit pedig elintézték a gaijinok maguk között. A terméken magán sokat nem kellett variálni, az autó mindenütt autó, legfeljebb a kormányt kellett áttenni a másik oldalra. A zsé dőlt, futotta belőle tolmácsra is, amikor néha meg kellett látogatni a helyi disztributort, vagy a bangkoki lányoknak kellett elmagyarázni a, khm... japán történelmet. Ám manapság, amikor a hardvergyártást már lenyúlta a Nagy Szomszéd és sokkal inkább a szoftverek, szolgáltatások a döntőek, ez már nem elég, alkalmazkodni kell a helyi igényekhez, sztandardokhoz, és ehhez már ott kell lenni, érteni a helyi nyelvet és folyamatosan kommunikálni. A japán szoftveripar például, aminek egy szeletét van szerencsém közelebbről is ismerni, egyáltalában nem alábbvaló a nyugatinál, számtalan jó termék van, de ezek képtelenek kitörni a nyelvi börtönből, amibe magukat zárták, és emiatt sorban mészárolják le őket a nagyobb piaccal - és ezáltal nagyobb fejlesztési potenciállal - bíró multicégek, beleértve a magyarokat is, szerény közreműködésemmel.

Hasonló okokból maradtak ki a japánok az elmúlt tíz-húsz évben a világon végigsöprő cégfelvásárlási hullámból. Japán cég nem sok külföldi céget vett meg, a hajdani “buborékgazdaság” korszakában is inkább az ingatlanberuházások voltak a jellemzőek, fordítva pedig még kevésbé volt jellemző, sikeres cégegyesülést pedig szinte csak elvétve találni. Egy neves multinacionális cég itteni leányvállalaltánál dolgozó barátom szerint a cégükön belül rengeteg mozgás van és ez rendkívül pezsdítő, innovatív hatású, ám ebből a japán dolgozók gyakorlatilag teljesen kimaradnak. Nem, ez nem diszkrimináció, egyszerűen nem akarnak és/vagy nem tudnak menni, mert... nem beszélnek angolul.

A nyelv-nemtudás okai sokrétűek; egyfelől tényleg nem túl könnyű japán fejjel más nyelvek merően eltérő logikáját és hangkészletét megtanulni, na de kérem, nekünk magyaroknak talán könnyebb? nyilván sokat tehet erről a merev oktatási rendszer, ami azt sulykolja, hogy ha nem alkalmazol tökéletes nyelvtani szerkezeteket, inkább meg se szólalj, pedig köztudott, hogy ahhoz, hogy jól beszélj egy nyelvet, előbb rosszul kell beszélni, de én leginkább azt a közvélekedést hibáztatom, amely szerint a japán nép alkatilag, mondhatnánk divatos szóval: genetikusan, alkalmatlan más nyelvek befogadására. És ha valaki mégis képes erre, az valahol csodabogár, kiálló szeg, amivel ugye, tudjuk, mit tesznek Japánban...

Miközben a környező ázsiai országokban az angol nyelvtudás rohamléptekben javul, tavaly meglepődtem, hogy milyen jól elvoltunk angolul Shanghaiban! Japánban a helyzet inkább csak egyre romlik; a diákok angoltanulási kedve csökken, az angol nyelviskolákat a 90-es évek boomja után sorra zárják be, és általában, egyre kevesebben keresnek külföldi ösztöndíjat, kiküldetést, vagy olyan munkát, ami nyelvtudást igényelne, utóbbiakat nem ritkán a japánul egyre inkább megtanuló gaijinok töltik be. Ez is része annak a trendnek, ami szerint Japán egyre inkább elveszti ambícióit és magába fordul, vagy ahogy szeretek fogalmazni: nyugdíjba vonul. Egy olyan ország esetén, amely nyersanyagokban szegény, túlnépesedett, magát élelmiszerrel és energiával önellátni nem képes, és alapvetően az exportjából él, ez bizony nem túl jó ötlet.

De az is lehet, hogy csak én nem értem a Nagy Tervet. Hallottam már ugyanis hangokat, hogy, lám, milyen jó kis angol leveleket lehet összeütni a Google Traslatorral, nemsokára talán... És akkor felsejlik előttünk az Újgenerációs Japán Bizniszmen, amint fülében diszkrét dugóval, kifogástalan öltönye gombjukában rejlő apró hangszóróból búgó hanggal, tökéletes oxfordi akcentussal megszólal: “My name is Kobayashi. JUN Kobayashi.” Arra a kis időre meg már kár erőlködni ezzel a nyelvtanulással; majd csak kibekkeljük valahogy.... 

------------------------------------------ 

Mai szerzőtársaim egyébként ezek a pálcikaemberek volt, akik kedvesen megengedték, hogy az asztaluknál helyet foglaljak és nem is nagyon dumáltak bele a munkába. 

* Ez  japánok angol nyelvtudásával foglalkozó könyv címének parafrázisa, bevallom nem olvastam, de a címe nagyon jó! az alapja az, hogy mivel a japánban csak egy, az "r" és az "l" között elhelyezkedő mássalhangzó van, ezeket gyakran keverik. De ha csak ez lenne az egyetlen baj...

** "Jobbra tessék (menni)!"

2011. október 1., szombat

Shónan hangulatok

Amikor már nem bírjuk tovább elviselni a nosztalgiát a Régi Ház iránt, lekéreckedünk Andreasékhoz, akik a tengerparton, Katase-Enoshimán laknak. Idén nyáron kéreckedni sem kellett, nyáron Andreasék Németországban meg szanaszét nyaraltak, megkaptuk a kulcsot és mienk volt a ház egy jó hónapig. Kvázi-leköltöztünk egy-két hétre, a hétvégék mellett a lassabb augusztus közepi biznisz közepette dolgozni is innen jártam be pár napig. A Shónan beach-en, ahogy a környéket hívják, lassabb az élet, jól megférnek egymással a fogyatkozó őslakosok, a kiöregedett surfer boyok és girlök és az egyre izmosodó, virgonc nyugdíjas-kolónia.

Hétvégenként pedig surf is up! megtelik a strand fiatalokkal, motorosokkal, szörferekkel, vagy csak a tengerparton ténfergő csajozósokkal. Ilyenkor befigyel egy kis identitászavar is, a sok hawai-i étterem és Aloha! bolt a német kenyérboltokkal és kolbászárusokkal, olasz éttermekkel keveredve zűrzavaros, de végső soron kedves és élhető zagyvalékká válik.

Fényképeztünk is persze, a jobbakat itt lehet megnézni, de a Top 10-et akkor sem lehet megúszni ha lusták vagytok odaklikkelni. Lássuk hát:

Legjobb a monorail-lel érkezni; a 60-as évekbeli hangulat és a Fuji-san látványa kárpótol a zötykölődésért
...de ha 20 éves lennék, én is bizton lowrider robogóval jönnék.
Shirasu, a helyi specialitás. Nem hernyók, csak kis halak, egészben szárítva. Judit nem eszi meg mert néz, de szerintem nem rossz.
















Az Enoden, a helyi villamos állomásán a fémverebek időről-időre új ruhát kapnak. Itt most kékben láthatóak, itt pedig narancsszín kardigánban.
Surfer boy, munkába menet.
Surfer girl, szintén elfoglalt...
Kitesurfing, akinek a hullámlovaglás vagy a széldeszkázás már túl egyszerű.
Tobi, vagyis barnakánya. Rengeteg van belőlük és teljesen domesztikáltak; ha nem vigyázunk elviszik a kezünkből a hamburgert.
















A tengerpart és a sziget alkonyati fényben.
Fuji-san felsejlik a házak között.